LFG.HU

Lazók Gyõrgy
novellaCimkek

1. Az apa
 
A kölyök nem sejtette, hogy napok óta követem. Azt hitte, hogy a felmentő ítélettel a zsebében már nincs mitől tartania. Pedig volt. Az esküdtek tévedtek, a szívemmel és az eszemmel egyaránt tudtam, hogy ő az, aki megölte a lányomat. A szemem láttára gázolta el és úgy hajtott tovább, hogy még csak nem is lassított. Az ügyvédje azzal jött, hogy éjszaka volt és zuhogott, nem láthattam jól, de én bizony felismertem azt a kocsit. Isten a tanúm rá, ezer közül is kiválasztottam volna. Az alakja olyan élénken élt az emlékezetemben, mintha forró vassal égették volna bele. De az átkozott, aki vezette most fizetni fog. Egyetlen lövéssel beteljesítem az elmaradt büntetést. A pisztoly az anyósülésen pihent egy újság alatt. Már csak az alkalmas pillanatra vártam. A torkom összeszorult az izgatottságtól. Ha lehetett volna, nagyot kiáltok: Matthew Robinson, meg fogsz halni!

Mindent alaposan kiterveltem. A Volvót, amelyben ültem egy lepusztult környékről loptam el. Bár még sose csináltam ilyesmit, autószerelőként nem okozott gondot az elkötése. Egy volt bajtársamat meggyőztem arról, hogy biztosítsa számomra az alibit. Ha bárki kérdezné, vele vadásztam. Jól célzok, de az elmúlt hetekben gyakoroltam eleget, hogy akár csukott szemmel eltaláljam a fiút. A francba is… ébren és alva egyaránt csak őt láttam magam előtt. Az elkényeztetett, semmirekellő pofáját, amelyről lerítt a bűnösség. Érthetetlen, sőt felfoghatatlan, hogy ez pont a 12 legfontosabb embernek nem tűnt fel. Ökölbe kell szorítanom a kezemet, ha csak belegondolok abba, hogy felmentették. Az igazságot és a kislányom emlékét gyalázták meg ezzel, engem pedig elárultak és becsaptak. Ezt nem hagyhattam annyiban. Úgy gondoltam, ha nem ölném meg a fiút akár a saját tükörképemet is szembe köphetném, ezért nem létezett számomra visszaút. A helyességet illetően nem támadt bennem egy szemernyi kétség sem.

Figyelmemet a srácra összpontosítottam, aki megérkezett a mozihoz, ahová indult. Csak állt egyhelyben, már-már felkínálta magát. A barátját várhatta, akivel minden héten megnéztek valami filmet. Most sem láttam rajta a megbánást, nem mintha az enyhíthette volna a gyűlöletet, amit iránta éreztem. Ahhoz a világ összes bocsánatkérése is kevés lett volna, hát még az az olcsó színpadi előadás, amit a bíróság előtt rendezett korábban. Emlékszem milyen jól esett, amikor állon vágtam a nyomorultat. Az elégedettség érzete olyan csodásan kúszott végig rajtam, hogy egy röpke pillanatra elfeledkeztem arról a fájdalomról, amit a kislányom, Emily vesztesége okozott.
Alig vártam, hogy újra átéljem. Attól a pillanattól fogva ebben láttam a kiutat a nyomorúságból és a kétségbeesésből, amibe ez a kölyök taszított. És annyi kínzó várakozással eltöltött nap után végre elérkezett a perc. Míg a fiú a mozi előtt ácsorgott, feltűnés nélkül leparkoltam mellé. Az arcát ebből a közelségből nem láttam, de nem is volt szükség rá, sőt talán jobb volt így. A karját fél percenként felemelte, azt hiszem az óráját nézegette és ezen mosolyognom kellett. Az jutott az eszembe, hogy ha tudná milyen kevés ideje van hátra, nem lenne ilyen türelmetlen.
Finoman benyúltam az újság alá és megmarkoltam a pisztolyt. Nem kellett odanéznem, hogy kibiztosítsam. Egy halk kattanás és már meg is volt. Az ablakot egy gombnyomással lehúztam, a fiú annyira közel volt, hogy éreztem azt az orrfacsaró arcszeszét. Olyan könnyen ment minden, hogy szinte bűntudatom támadt. A cél tiszta volt, körülnéztem, hogy senki sem figyel-e, amikor meghallottam, hogy köszönti a barátját.

Gyorsan kellett cselekednem, mielőtt kilép a látószögömből. Nem várt idegességgel, kapkodva hajoltam ki és rá szegeztem a fegyvert. Elfogott a borzongás, amikor észrevettem, hogy a fiú haverja lát engem, de már nem érdekelt, hogy lebukok-e. Meghúztam a ravaszt és rémülten néztem végig, hogy mit műveltem. Felülbírálva az összes erkölcsi szabályt, amikhez eddig tartottam magamat visszaugrottam a vezetőülésre és a gázba taposva éppúgy tűntem el a színről, ahogy a cserbenhagyó tette azon az éjszakán.    
 
 
2. A célpont
 
Az elmúlt napokban határozottan az volt az érzésem, hogy követnek. Azt hittem csak a paranoia kapott el, elvégre a tárgyalás rendesen kikészített. Úgy tűnt mindenki ellenem van, még sose tapasztaltam ennyi ellenem irányuló gyűlöletet. A legrosszabb a halott lány apja volt, akit egyszerre sajnáltam és rettegtem is tőle. Meggyőződésem volt, hogy bántani akar. Ha nem megölni, akkor alaposan helybenhagyni. A szüleim megnyugtattak, hogy túlreagálom, de most már tudom, hogy csak azt mondták, amit szerintük hallanom kellett.

Miután bevittek a rendőrségre, apám leültetett magával szemben és megkért, hogy mondjam el az igazat arról, amivel megvádoltak. Matthewnak szólított, amit csak akkor tett, ha valami rosszat csináltam. Azt ígérte nem lesz mérges, akármit is válaszoljak, a lényeg, hogy most nem szabad hazudnom. Ekkor jöttem rá, hogy még ő sem biztos az ártatlanságomban. Sajnos neki is csak ugyanazt tudtam mondani, amit a rendőröknek: nem emlékszem mi történt akkor. Egy bulin voltam a legjobb barátommal, James Alisterrel. Sokat ittunk, főleg én, ami annyiból is hátrány, hogy a piát mégkevésbé bírom, mint ő. Az még előttem van, hogy beszállok a születésnapomra kapott autóba, de azután filmszakadás. Az igazság az volt, hogy azt se tudtam, hogyan jutottam haza. A hátsó ülésen fekve ébredtem másnap és az engem kihallgató nyomozótól hallottam először arról, hogy talán megöltem valakit.

Az újságok tényként közölték a bűnösségemet, ezek után én voltam a legjobban meglepve, amikor mégis felmentettek. A szememben ez nem azt jelentette, hogy ártatlannak találtak, hanem azt, hogy nem tudtak meggyőzni az ellenkezőjéről 12 embert, akiknek dönteniük kellett a sorsomról. Bár szörnyű kételyek gyötörtek és magam sem tudtam, hogy tulajdonképpen megtettem-e, amivel vádoltak, bocsánatot kértem az áldozat apjától, aki legnagyobb megdöbbenésemre válaszul megütött. Elestem és szégyenszemre elbőgtem magamat a nyílt színen, de ő még akkor is megpróbált nekem rontani. Elképesztő volt.
Azt hiszem ez a pillanat örökké kísérteni fog, pedig nem ez volt az egyetlen megaláztatás, amely a tárgyalás ideje alatt ért. Az ügyész sok mindennek elmondott, de rá egy idő után nem is figyeltem, ahogy apám tanácsolta. Sokkal rosszabb volt a suliban a sok különös tekintet, a méregetés és az alig burkolt kiközösítés. Közelinek hitt barátokról is kiderült, hogy nem akarnak mellém állni, inkább hallgatnak a szüleikre, akik bebeszélték nekik, hogy ártalmas, ha velem egy levegőt szívnak. Egyedül James volt az, aki száz százalékig támogatott, jobban hitt az ártatlanságomban, mint én. Ha valaki csak egy rossz szót szólt, egyből leordította, többször nekem kellett visszafognom, hogy ne verje laposra az illetőt. Azért összességében jól esett, amit értem tett, az ő barátsága nélkül azt hiszem bele is őrültem volna abba, amin keresztül mentem.
Azon a délelőttön is vele akartam találkozni. Úgy volt, hogy megnézzük az új Michael Bay-filmet, amit annyit hirdettek. Az az ismerős érzés, hogy valaki rajtam tartja a szemét megint megpróbált a hatalmába keríteni, de nem törődtem vele. James kicsit késett, ami szokása volt. A jegyek már megvoltak, a film pár perc múlva kezdődött, ezért bosszús voltam, ha nem is nagyon. Csak az órámat nézegettem, meg az utcasarkot, ahonnan őt vártam. Nem vettem tudomást azokról a történésekről, amik körülöttem zajlottak. Észre se vettem, hogy valaki megáll mellettem az autójával, arról pedig végképp nem volt sejtelmem, hogy ez a valaki le akar lőni. James meg én épp kezet fogtunk, az arcáról még utoljára leolvastam egy riadt kifejezést, majd eldördült az a lövés.
 
 
3. A jóbarát
 
Talán minden másképp alakul, ha időben vallomást teszek, de azt hiszem ezen már késő rágódni. Azon az éjszakán láttam, hogy Matt képtelen lenne hazáig elvezetni, a következő sarokig se bírná ki. “Ne félts James!” – mondta, de nem hittem neki. Csontrészeg volt a fiú. Bennem is volt egy jó adag szesz, ám az enyhe szédülést leszámítva úgy éreztem, ura vagyok önmagamnak és képes leszek hazavinni. Csak jót akartam.
Ahogy nagy nehezen átlökdöstem Mattet a hátsó ülésre egyből el is szunyókált. Megpróbáltam lassan vezetni, de a sebességjelző valahogy mindig 60 mérföld fölé kúszott. A legokosabb az lett volna, ha félreállok, de ehelyett csak megdörzsöltem a szemeimet kicsit. A zápor sűrű cseppekben esett, az ablaktörlők folyamatosan dolgoztak. Félúton jártunk, amikor észrevettem, hogy valaki le akar lépni a járdáról. Azt hittem a közeledő fényszórókat látva meggondolja magát, de nem így történt. Pánikba esve a fékbe tapostam, legalábbis azt hittem, ügyetlenségemben ugyanis a gázt nyomtam be teljes erővel. Az ismeretlent úgy sodorta a száguldó jármű félre az útból, hogy Matt észre se vette az ütközést. A másodperc törtrésze alatt gondolatok tucatjai futottak át az agyamon. Az első az volt, hogy álljak meg és hívjam a mentőket, de féltem. Úgy rettegtem, ahogy még sohase. Az ösztöneimre hallgatva a menekülés mellett döntöttem és bár legbelül tudtam, hogy ez nem igaz, azt mondogattam magamban, hogy csak súroltam azt a valakit. A legrosszabb esetben is csak néhány könnyebb sérülés érte. Nem lesz semmi baja!

Az öregem szokta volt mondani, hogy egy rázós helyzetben derül ki milyen fából faragták az embert. Én a gyávaságommal szembesültem. Hiába volt máskor nagy az arcom, most kiderült, hogy mekkora szar alak vagyok. A bűntudat megállás nélkül gyötört, mégis magamban tartottam az igazságot. Mattnek se árultam el, habár minden este megesküdtem rá, hogy másnap megteszem. Ennek ellenére némán hallgattam a tárgyaláson. Remegve bujkáltam a hátsó sorok egyikében, pedig a vádlottak padjában lett volna a helyem. Azzal mentegettem a lapulásomat, hogy ha Mattet elítélnék, kiállok majd és mindent bevallok. Szerencsére azonban nem volt szükség efféle drámai jelenetre, a barátomat felmentették és az életünk mehetett tovább a maga útján. Legalábbis azt hittem.

Mattel megbeszéltük, hogy találkozunk a Chinese Movie Theatre előtt, de velem, mint rendesen, egy kicsit elszaladt az idő, ezért az utolsó utcákat futva tettem meg. A sarkon befordulva először nem is törődtem azzal a hétköznapi Volvóval, csak kifújtam magamat és megadóan vigyorogtam azon, ahogy Matt az óráját bökdösi. Az a kocsi mégse hagyott nyugodni. Volt valami különös benne, habár szavakkal nem tudtam volna rendesen megfogalmazni, hogy pontosan mi. A tekintetem felváltva kerülgette a járgányt és az engem váró Mattet, aki vidáman készült az újabb közös élményre. Rossz előérzetem volt, nem tudom honnan jött, de a szívem egyre gyorsabban dobogott. A józan eszem azt súgta, hogy ne törődjek vele, csak túl élénk a fantáziám, ám fél szemmel egyfolytában a kocsit méregettem. Matt kézfogásra nyújtotta a markát, amikor hirtelen beugrott, hogy mi zavart annyira. Az, hogy a sofőr benne ült az autóban és bár az arcát nem láttam rendesen, az biztos volt, hogy Mattet bámulja. Éreztem, hogy valami szörnyűség fog történni, csupán pillanatok kérdése, hogy bekövetkezzen.
Az események felgyorsultak, számomra mégis olyan volt az egész, mint egy lassított felvétel. A sofőr hirtelen kidugta a fejét a kocsiból és ekkor megláttam, hogy a balestben meghalt lány apja az. Még fel sem fogtam, hogy mit akar, amikor észrevettem, hogy pisztoly van nála. Bár tudatosan nem hoztam döntést, időm se volt rá, de a fejemben mégis lejátszódott egy választási folyamat, aminek minden részletére emlékszem. Tisztán megmaradt bennem az elhatározás, majd az azt követő tett, hogy Mattet elrántsam a lövés útjából. Nem érdekelt, hogy sikerül-e, az volt a fő, hogy megpróbáljam.

A találat a gyomromat érte. Olyan volt mintha egy forró tűt döftek volna belém, amely maga köré csavarja a belső szerveimet. A kínt enyhítette a sokk. Hamarosan nem éreztem a belülről izzó fájdalmat, csak a hideg betont, amelyre a lövés leterített. Sikoltások és egy kipördülő autógumi hangja ütötte meg a fülemet, aztán az érzékelésem egyre tompábbá vált. Hallottam, hogy Matt beszél, de mintha egy tó mélyéről figyeltem volna. A szavai nem jutottak el hozzám, de nem is volt fontos, hogy mit mond. A lényeg az volt, hogy sikerült megmentenem. Az utolsó erőmmel még elárulhattam volna, hogy ki lőtt, de ez valahogy feleslegesnek tűnt. Megragadtam az alkalmat és kimondtam végre, amit régóta akartam: “én vezettem az autót”. A vallomásom többi része már csak az engem elnyelő sötétségnek szólt.
 


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához