LFG.HU

HammerTimeCafe
Mario Ian Bridger
novellaCimkek
“Csalódtam bennük és mindenben,
Csalódtam bennük csak benned nem,
Új lángok égnek a szívemben.”
 
“…Azokban az időkben történt, hogy Arophizel e világot járta, és megölt százakat és elpusztított ezreket, és nagy vészt hozott e földre. Összegyűltek akkor a népek és a nemzetek, és azt mondták egymásnak: “Lássátok, Arophizel e világot járja, és megöl százakat és elpusztít ezreket, és nagy vészt hoz e földre. Tennünk kell valamit, hogy ellene álljunk és ne vesszünk el.” Felfegyverkeztek azért erős fegyverekkel és felszerelkeztek hatalmas eszközökkel, és ellene álltak, és nem vesztek el. És kiválasztottak maguk közül hatalmasokat és kiemelkedetteket, kiknek ereje képes volt dacolni Arophizel erejével. Összegyűlének tehát e kiválasztottak, és nagy munkával megtalálták és megalkották a módját, miképpen lehet Arophizelt börtönbe zárni, hogy ne ártson többé nekik. Alkottak tehát kilenc tárgyat, és ellátták azokat a mágikus Tudományok mesterfogásaival, hogy ezen tárgyak ereje képes legyen Arophizelt börtönbe zárni. Elláttattak e tárgyak, tehát az Elemek Tudományával, a Test Tudományával, a Lélek Tudományával, a Számok Tudományával, a Csillagok Tudományával, és még sok más Tudománnyal. És a kiválasztottak Arophizel elé küzdötték magukat és alkalmazták e tárgyakat. És Arophizel teste megostoroztatott a tárgyak erejével és Arophizel lelke megveretett a tárgyak hatalmával, és Arophizel börtönbe záratott, és soha többé nem volt képes ártani nekik…”
 
Jaokin Chayseth a Pusztító Tűz Őre, a Bilincsbezáró Kilencek utolsó életben maradt tagja, némán állt tornyának faragott kőerkélyén. Lángvörös, bő redőjű ruhája vizesen tapadt szikár testére a záporozó esőben. A ruháján lévő arannyal hímzett lángnyelvek szinte lobogni látszottak, amikor egy-egy szélfuvallat meglibbentette ruháját. A néhány hónapja még holló feketén csillogó haja most megannyi ősz tinccsel futtatva omlott vállára. Tartása sem volt már olyan délceg, mint egykoron. Görnyedten meredt a távolba.
A fakókék szemével a távolban az ég felé szálló füstöt fürkészte. Tudta, hogy most már ő az utolsó. A füst, mely a szürke fellegek felé emelkedett, Scana Hayen a Nyolcadik tornyának romjai felől szállt az ég felé.
Az arcán végig folyó eső cseppek elrejtették könnyeit. Siratta a Kilenceket, és a Birodalmat, ám legfőképpen a lángvörös hajú nőt siratta. A nőt, kinek hatalmánál csak szépsége volt nagyobb, s kinek most halálhírét kürtölik világgá az égbeszálló füstfelhők.
Fakókék szemei, melyek egykoron élettel és vidámsággal voltak teli, most megváltoztak. Ha a szem a lélek tükre, akkor a tekintettel együtt a lélek is megfagyott.
Már tudta mit fog tenni. Tudta jól, hogy nem csak életébe, de a lelkébe is kerül az, amit tenni fog, ám már nem bánta. Csalódott mindenben, amiben eddig hitt, s most bosszút áll mindenkin. Sápadt arcának vértelen ajkai kegyetlen mosolyra húzódtak.
 
Bár a szerafot bebörtönözték, győzelmük még sem lehetett teljes. A Császár őrülete az egész Birodalmat a bukás felé sodorta. Midőn a Kilencek börtönbe zárták Arophizelt, a Császár elvesztette az eszét. Elképedt attól a hatalomtól, mit a Kilencek által kreált és használt varázstárgyak jelentettek, s a világ ellen akarta fordítani azt, hogy ő uralkodjék mindenek felett. Ám a Kilencek már nem engedelmeskedtek neki. Látván őrületét mindegyikük elrejtette a maga ereklyéjét a világ elől messzire, hogy ne kerülhessen a Császár kezébe ekkora hatalom.
 
A nép, mely eddig rajongásig tisztelte a Kilenceket, most a Császár mellé állt. A hatalom íze őket is megrészegítette, s a Kilencek tornyaikba zárkóztak el a világ elől.
Ám a Császár nem fogadta el ellentmondásukat, s erővel akarta elvenni tőlük azt, amit csak kevesek képesek felfogni, hogy mekkora hatalommal is rendelkezik. S bár nyíltan nem bírt fellépni a Kilencek ellen, hiszen félte hatalmukat, ám végül a Kilencek mégis fogyni kezdtek.
Először csak ketten tűntek el. Tornyaik érintetlenek maradtak, lakóik viszont eltűntek, akárcsak az ereklyéik. A császári palota felől érkezett hírek szerint a Császár dührohamot kapott mikor az átvizsgált tornyokban nem lelték az ereklyéket. Aztán a halálesetek következtek. Néhány hónap leforgása alatt négyen haltak meg saját tornyaikban. Senki nem tudta mi végzett velük, ám ereklyéket már itt sem találtak a császári küldöttek.
 
Aztán két hete a Császár békítő üzenetet küldött a megmaradt Három felé. Csak egyikük fogadta el, s hagyta el tornyát, ám út közben baleset érte.
Így végül csak ketten maradtak. Jaokin és a vörös hajú nő. Ám most már nincs tovább. Társai halálát, ha nehéz szívvel is, de eltűrte Jaokin, hiszen a népnek nem akart ártani. Bár kezdettől tudták, hogy a Császár keze van a halálesetek mögött, még sem tettek ellene. Scana halála, azonban mindent megváltoztatott. Most már nem érdekelte semmi. Sem a Császár, sem a nép, sem a Birodalom. Minden egy álom volt, melyből hamarosan emlék sem marad.
Nagyot sóhajtott, ahogy az erkélyről lenézett a hegy lábánál elterülő városra, s a toronyhoz vezető keskeny ösvényen megpillantotta a lovasokat. Nem mozdult, nem menekült, pedig tudta, hogy érte jönnek. Egyedül nála maradt még ereklye, s ezt már a Császár is tudja, hiszen a tegnap elszökött szolgáló minden bizonnyal a császár kéme volt, aki látván társai lelepleződését és halálát, megrémült. Egyetlen vállrándítással lebbentette el a gondolatait, hiszen mindez már mit sem számit.
Bő köpenye redői közül lassan kiemelte az arasznyi élhosszúságú gránitból faragott tetraédert. A varázstárgy körül halványan remegett a levegő a belevésett rúnáktól. Csupán négy rúna volt a tárgy négy oldalára vésve, melyek halvány fénnyel ragyogtak.
Jaokin ujjaival egymás után érintette meg a rúnákat. Elsőként a fehéren izzó vékony Légrúnát. Érintése nyomán szélroham vágott keresztül az erkélyen meglebbentve Jaokin bő köpönyegét, majd a rúna lassan elhalványodott és végül kialudt. A következő a feketén derengő Földrúna volt, mely követte társát. A torony falai, és a környező vidék halk morajlás közepette remegett meg midőn a Földrúna ereje is eltávozott. Harmadikként a kéken ragyogó Vízrúnát érintette meg, s oltotta ki fényét. Az égen átcikázó villám nyomán valóságos felhőszakadás váltotta fel az eddigi záport. Már csak egyetlen rúna ragyogott a testen, a lángvörös fénnyel égő Tűzrúna. Ezt azonban nem oltotta ki Jaokin érintése. Érintése nyomán szinte vakító fénnyel izzott fel egyedüliként, majd halk szisszenés hallatszott. Halvány gőzfelhő csapott fel Jaokin vizes ruhájából, ahogy egy pillanat alatt szárazzá vált, ám a zuhogó eső hamar elmosta a ködfoszlányként emelkedő gőzpamacsokat.
- Már csak rád van szükségem – suttogta halkan a rúnának, majd visszahelyezte a köpeny alá.
Szemeit lehunyva várakozott. Légzése lelassult, miközben csukott szemhéja mögött képek, és rúnák kusza szövevényit idézte fel. Meg sem rezdült miközben meghallotta a fejszék csattogását, ahogy az alsóbb szinteken pozdorjává zúzzák a becsukott ajtókat.
Az erkélyre kirontó fegyveresek nem kérdeztek és nem várakoztak, hiszen tudták egyetlen hiba és mind meghalnak. A varázslónak túl nagy hatalma volt, s nem maradt hű a császárhoz, ezért pusztulnia kellett.
 
Jaokin testébe fájdalom hasított, amint három nyílvessző is belecsapódott. A fájdalom azonban már nem érdekelte. Kinyitotta szemeit és hangosan felkacagott. Kacaja tovagördült a fellegek alatt, s aki csak hallotta rémülettel pillantott a torony irányába.
A felé rohanó katona magasra tartotta kétélre fent pengéjét és lesújtott. Arcára azonban döbbenet ült ki, midőn a haldokló varázsló testébe mártotta pengéjét. Jaokin fakókék szeme helyett valami más pillantott a halált hozó katonára. A katona felüvöltött midőn az összecsukló Jaokin szemeibe nézett, hiszen ott nem látott mást csak perzselő halált…
Az egykori várost körülölelő hegyek egyikének csúcsáról három fekete csuklyás köpönyegbe burkolózott alak tekintett alá az elpusztult város helyén pöffeszkedő, fekete füstöt és izzó lávafolyókat öklendező újszülött vulkánra. Némán álltak, s csendesen bámulták a pusztítást.
Ketten végül hátat fordított a vulkánnak és elindultak. Néhány lépés után kavargó szikrákból épült sercegő kapu született előttük a semmiből.
- Ideje indulnunk! Itt már nincs mit keresnünk. – szólt hátra egyikük, mielőtt társát követte volna az energiaörvénybe.
A harmadik alak csak bólintott, és hátravetette csuklyáját. Kormos, ám még így is gyönyörű szép női arc bukkant elő. Az arcát borító koszba árkokat martak könnyei. Vörös fürtjeit a szél borzolta, midőn lassan ő is megfordult és a kapu felé indult.
- Ég veled Jaokin! – suttogta még a vulkán felé, majd ő is belépett a kapuba.
 
 
/Az idézet Kovács Ákos, Csak Te Vagy címû dalából van./

A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához