LFG.HU

lorinczy_judit
ismertetőCimkek

A Tinta Klub 2006-ban alakult, kevéssé vagy egyáltalán nem ismert, amatőr írókból álló kör. A Pirkadatra várva c. kiadvány az első, nyomtatásban megjelent novelláskötetük.
 
A művek – a szerzők besorolása szerint – a fantasy, a horror és a misztikus thriller irányzatába tartoznak, hangvételük szándékoltan sötét, borzongató. A központi téma mi más, mint a halál, a lelkek nyugalmának háborgatása, vagy egy-egy főgonosz megakadályozása abban, hogy pokoli, démoni erőket szabadítson a világra. Mindezt jól (újszerűen) megírni azonban nagyon nehéz.
 
A Pirkadatra várva tudomásom szerint magánkiadásban jelent meg, talán ennél fogva se várja senki, hogy a novellák szigorúbb véleményezésen, főleg szerkesztésen átestek. Sajnos az ebből fakadó gyermekbetegségek kiütköznek még azon szerzők művein is, akik – a kötetben található életrajzok tanúsága szerint – már túl vannak egy-két regényen.
 
Mire gondolok? Több helyütt lehetne húzni, a csapongó információkat összeszedni, áttenni, tagolni a néhol oldalnyi hosszúra dagadó bekezdéseket.
Egy jó szerkesztő az olyan bakikat is kigyomlálta volna, mint amikor egy-egy név írásmódja megváltozik a novellában (pl. a dicsőség Keze – a Dicsőség Keze; Sidi – Szidi), felhívta volna az írók figyelmét arra, hogy lehetőleg ne váltsanak stílust egy-egy írásműn belül, és általában felesleges valamit dőlttel szedni a puszta nyomatékosítás végett (pl. “…a következő pillanatban a vöröses fény barátom szétroncsolt, alvadt vérrel borított torkára tévedt, s én szűkölve vetettem bele magam a sötétségbe.”)
Továbbá legyen íve a történetnek: jó kezdést kövessen feszültséggel teli cselekmény (ha már egyszer borzongatásról van szó, ugye), s végül ha nem is csattanós, de illő befejezésként talányos vagy épp megnyugtató lezárás.
Talán azt is megértethette volna az írókkal, hogy nem attól lesz jó egy horror/dark fantasy (ahogy tetszik), ha különösebb cselekményesség helyett minél többször öklendeznek a rosszulléttel küszködő szereplők, vagy bokáig gázolnak az agyvelőben és a vérben.
Végül, de nem utolsó sorban: a szerkesztőtől azt is megtudhatták volna, hogy miért is fontos a mutasd, ne mondd aranyszabálya.
 
Mert hogy lehet kényelmesen is, meg lehet igényesen is írni. Valamennyi novella közös jellemzője, hogy az olvasót nem vonja be a cselekménybe, jellemző a modoros, távolságtartó (rosszabb esetben parodikusan ható) stílus, ami vajmi kevéssé illik a horrorisztikus jelenetekhez; az író csak odaveti, hogy a szereplő megdöbben, halálra váltan reszket (a kedvencem a “Szívét különös, jéghideg erő szorította össze. Ismeretlen volt neki az érzés, csakúgy, mint a gerincét simogató borzongás.” Vagy pl. a “…most először érezte veszélyben az életét. Ez az érzés pedig szörnyen megrémítette.”)
 
Első pillantásra talán nem is tűnik fel a szövegben, még a népszerű és egyébként jól megírt Timothy Zahn-féle SW regényekben is állandó volt a Mara Jade torkát/gyomrát/gerincén fojtogató/szorító/felkúszó jeges félelem érzete. Az ilyen jellegű narrációval azonban az író eltávolít, nem mutatja meg valójában, milyen fenyegető helyzetben van az illető, csak tárgyilagosan közli, hogy a szereplő hogyan érez. Bármily hihetetlen, de egy fantasztikus történet igen jól működik, ha az író soha, egyetlen szóval nem írja le, mit érez a szereplő, de minden más írói eszközt bevet, hogy megmutassa.
 
A Tinta Klub kötetében szereplő írók azonban nincsenek birtokában ezeknek az eszközöknek; nem lépik túl az irányzat kézenfekvő kliséit, a történetek sajnos újszerűtlenek, és ebből kifolyólag szerintem nem hogy nem borzongatóak, de üresek és unalmasak.
 
A bevezető után szóljunk az egyes novellákról.
 
 
Hematith: A vége előtt
A novella mindössze kétoldalnyi szösszenet, ami érdekesen kezdődik, csak aztán abbamarad. Olyan érzetet hagyott bennem, mintha valamit még kezdeni akart volna vele a szerző, de inkább gyorsan meggondolta magát. Kár.
 
 
Hematith: Az esküvő
Hívjuk a nyulat szmírpnek!* Jelen esetben a nyúl a Katolikus Egyház, a szmírp pedig a nyúltól gyakorlatilag abban különbözik, hogy Istennőről és az Ő Fiáról beszélnek, meg némileg másféle szabású ruhát viselnek a szerzetesek.
 
Szöveg szintjén Hematith írásain érződik leginkább a szerkesztetlenség; nem mentes a giccses és nagyon direkt sallangoktól, mint pl. “vörös, mint a vér”. Olyasmiket sem kellett volna a szövegben hagyni, mint a “nyivákolásszerű”; az pedig alighanem a külföldi fantasy írások olvasása utáni örökség, hogy a főellenséget legalább háromféle, “jelzős névvel” illetjük, Mind Nagybetűvel.
 
 
Hematith: A vihar árnyéka; A hajnal árnyéka
A két novella csak árnyéka a dark fantasy klasszikusainak; mindkettő ugyanott játszódik, ahol Az esküvő is. A hatásvadásznak tűnő, roppant újszerűtlen “villámlás-templomromok-jönnek-a-világító-szemű-élőholtak” kombináción nem lép túl egyik sem; ráadásul a folytonos deus ex machináktól teljesen elmegy az ember kedve az olvasástól.
 
 
Honfy Ágnes Ilona: Elsőszülöttek
Egyfelől felüdülés volt szépen megfogalmazott novellát olvasni, végre nem ugrott vissza időnként a mondat elejére a szemem. A történet azonban nem fogott meg, talán mert alapból nem rajongok az alternatív bibliai sztorikért [pl. Ádám első szeretője egy angyal(nő) volt].
Végeredményben nem éreztem a kötetbe illőnek az írást, mivel nem tartom annyira sötét hangulatúnak, horrorisztikusnak meg végképp.
 
 
Kovács Péter: Árnyék az őrtoronyban
Amiről az összegzésben is szó esett: a történetnek nincs íve. Folyamatosan halad a kiszámítható vég felé, aztán pedig kapunk egy epilógusszerű fél oldalt arról, hogy tíz év után mi van a főszereplővel, aki katona korában átalakult valamiféle lénnyé, s véres bosszút állt az őt megalázó társán.
 
 
Kovács Péter – Szőts László: Sötét lángokban
A kötet egyik leggyengébb írása, rengeteg a deus ex machina, ami a történet előkészítetlenségére utal. Hematith novelláihoz hasonlóan a tét itt is ártatlan szüzek élete, aztán meg démoni erők világunkra szabadulásának megakadályozása. Szerencsétlen névválasztások jellemzik (angolul tudók előnyben; “Froggy, aki óriási béka módjára közelebb caplatott”, “A cimboráimnak és az ismerőseimnek Devil vagyok. (…) Fekete vagyok a szénportól, mint az ördög.”), és a már említett mutasd, ne mondd szabályának teljes semmibevétele. (“Elizabeth teste a rémülettől fájdalmasan elzsibbadt, a gyomra görcsösen összeszorult, nyelvén mintha hangyák meneteltek volna.”) A párbeszédek sajnos hiteltelenek, és rajtuk keresztül a szereplők is, egyikükért sem tudtam izgulni.
 
 
Szlobodnik Gábor: A sírbolt mélyén
A szerző végletesen ragaszkodik az olyan olcsó színpadi trükkökhöz, mint hogy egy sötét történet csak a temetőben lehet igazán dark, lehetőleg ködös éjszaka, álnokul tekergő gyökerek és faágak kapaszkodnak a szereplők hosszú, fekete köpenyébe…
A történet csupán annyi, hogy két, egymást “heccelő” fiatal lemegy egy kriptába, ahol évszázadokkal korábban ártatlanul befalaztak egy torzszülöttet, akinek a lelke – a régi legendák szerint – bosszúból visszajár kísérteni.
Persze csak az E/1-ben mesélő főszereplő jön ki élve, pedig különösebben nem történik semmi a kriptából szinte barlangrendszerré terebélyesedő helyen, csak valami (nem látjuk) megtámadja (ezt sem látjuk) a főszereplőtől hogyhogy nem, (valahogyan) elszakadt barátját, aki átalakul valami vöröses fényben derengő zombivá. Ezután a főhős gyakorlatilag elmenekül, három pont és… vége.
 
 
Szlobodnik Gábor: Elveszett Lelkek
Az író különös vonzalmat érez a sírkertek és a hosszú, tagolatlan mondatok iránt, bár a történet nem csak ezek miatt nem fogott meg, hanem mert igazi cselekménye sincs (bár az előzőhöz képest már inkább). Az E/1-ben ábrázolt lírai én egyáltalán nem szimpatikus: depressziós, szenvelgő szereplő, és neki is, a történetnek is jót tett volna, ha a szerző időnként némi párbeszédet is beiktatott volna.
A sztori amúgy alkalomadtán átcsap olyan, már-már szürreálisan ható hallucinációk leírásába, mint pl. egy óvodásokat és óvónőket elemésztő tűz, máskor derült égből villámcsapásként hoz be valamit a szerző, hogy megváltoztathassa a történet irányát.
 
“Aztán már csak arra emlékszem, hogy latin szavakat kiáltva, a környéken található faágakkal és gyertyákkal begyújtottam azt a túlságosan is eleven holttestet, abban a pokoli lyukban, és ott, a sír közelében vártam meg, amíg minden szürke porrá nem ég, miközben félőrülten próbáltam tisztára mosni egy pocsolyából… a homlokomat…”
 
 
Szlobodnik Gábor: Az idő börtönében
Az eddig felvázolt stilisztikai és történetvezetési problémák itt is igazak, bár e novella alapötletéből jóval többet ki lehetne hozni, a hatásvadász rendőri összefoglaló jelentést és a szörnyen szájbarágós befejezést meg elfelejteni. Elég bárgyú dolog azt sugalmazni, hogy egy nyomozó kicsit is hinne a keretbe foglalt történetnek. (Amiben a főszereplő srác E/1-ben előadja, hogy a barátja felkapaszkodott egy Diósgyőr közelében időnként elszáguldó, más idősíkba tartó szellemvonatra, másokat meg elgázolt a semmiből feltűnő szerelvény.)
Amúgy a rendőri jelentésekben nem igazán fogalmaznak úgy a rendőrök, hogy pl. “arcán iszonyatos félelem nyomai látszottak; szeme kidülledt és ajka hangtalan üvöltésre torzult.”
 
 
John Cure: A vámpír anatómiája
Vámpíros, ötlettelen, pár oldalas hangulatnovella, cselekmény nélkül. Aki elvakultan rajong a vámpírokért, ezt is biztos komálni fogja; az interneten sok ilyen kis szösszenetet találni.
 
 
John Cure: Az utolsó szál
Két srác belövi magát egy LSD-vel átitatott füves cigivel, különféle hallucinációik támadnak, s mindezt tömény harminc oldalon keresztül olvashatjuk, melyből olykor egy-egy jelöletlen nézőpont- és alanyváltás zökkent ki. Gyakorlatilag nem történik semmi, időnként beiktatott számozás szakítja csak meg a torz valóságérzékelés leírását. Feleekkora terjedelem is bőven elég lett volna annak ábrázolására, hogy az egyik fiú szentül hiszi, hogy a másik az életére tör, végül (és itt igazából nem lövök le poént, lásd a címet is) kiveti magát az ablakon, a társa meg felgyújtja a lakást. A novellát sajnos tagolatlanság és erőltetett párbeszédek jellemzik.
 
 
John Cure: Eltemetve
A novella jó példa a befejezés gyenge megvalósítására, olyan érzésem volt, mintha sietették volna a szerzőt, vagy csak kapott volna egy felkérést, hogy figyelj, írjál már valami horrorisztikus, véres, darkos novellát!
Nagyon hatásvadász (elmaradhatatlan a villámlás és a vihar, miközben a véletlenül megölt barátját titokban eltemeti a főszereplő), nagyon direkt fogalmazás (“Az égbolt haragos szikrázása megrázó látványt festett elé. Fél percig mozdulni sem bírt. Minden merészsége szilánkokra tört a drámai kép súlya alatt.”), kiszámítható történésekkel.
 
 
Sidi Schwimmer: Hajtűkanyar
Megmondom őszintén, én ezt a novellát nem értettem. Egyfelől a szerző nagyon játszani akar a szavakkal, ugyanakkor a nyelv időnként felvillanó tűzijátéka mögött nem ad elég támpontot és információt az olvasónak, hogy értse, most akkor miről is van szó? Ráadásul egy-egy szereplőnek hirtelen ötlettől vezérelve újabb és újabb neveket ad (pl. Illetéktelen, a Francia, a legifjabb Kékszemű stb.), hogy véletlenül se lehessen érteni, ki beszél és kivel, de legfőképpen miről. (Az pedig elég furán hat, hogy az egyik szereplő az írónő álnevét viseli…) A megértést időnként alany- és nézőpontváltás is nehezíti.
Ezek után egészen mellékesnek tűnhet, hogy a lábjegyzetek magyarázatait be lehetett volna fogalmazni a főszövegbe.
 
Ahogy Honfy Ágnes Ilona írása, érzésem szerint ez a novella sem igazán illik a kötet tematikájába.
 
 
Michael Mansfield: Szimbiózis
Magyartalan, máskor pedig a szándékolt hatás helyett inkább megmosolyogtató mondatok (pl. “…amikor észrevette a fekete korongot a szoba közepén, amelyből sziszegve ömlött a sűrű, maró hatású gáz, cseppet sem lepődött meg. Bevetette magát az ágy alá, ahová a fegyvereket rejtette.”; “A lány talán valami sötét titkot hordhat a testében, amit…
…Amit talán csak az anyja tud lokalizálni, és ezért is követeli vissza őt oly sürgetően.”)
Különösen gyenge pontja az írásnak az élettelen párbeszéd, a szereplők irreális cselekvései. A fokozás ereje elveszik: egyes karakterek szinte csak és kizárólag felkiáltójelre végződő tőmondatokban tudnak beszélni.
Sajnos ez a novella is csak egy újabb “szörny-lakik-a-testemben-aki-eluralkodik-rajtam” jellegű történet, számomra egyáltalán nem nyújtott borzongást.
 
 
Fantasztikus történetet írni, legyen az bármilyen hangvételű, nagyon nehéz, hiszen annak is megvannak a maga törvényei. E novellákban azonban nem sikerült hitelesen ábrázolni azt a bizonyos, “valóságon túli világot.”
Úgy érzem, a kötet szerzői – függetlenül attól, milyen más publikációjuk akad ezeken kívül – nincsenek felkészülve az írásra. A novellák egy része – erős szerkesztéssel – menthető ugyan, más részük azonban egyáltalán nem olyan színvonalú, amit érdemes volt megjelentetni.
Személy szerint nem kaptam kedvet ahhoz, hogy a kör tagjainak más kiadványait is kézbe vegyem.
 
 
 

* “Hívjuk szmírpnek a nyulat”
Olcsó módszer hamis egzotikum megteremtésére, melyben a valós világ gyakori elemeit a fantasztikus miliő kedvéért átnevezzük anélkül, hogy alapvető természetüket és viselkedésüket megváltoztatnánk. A “szmírpek” különösen a fantasy világokban különösen gyakoriak, ahol az emberek például egzotikus állatokon lovagolnak, melyek pont úgy néznek ki és viselkednek, mint a lovak.

 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához