LFG.HU

Dévényi Péter
ismertetőCimkek

Aki jól megnézte magának a 2007-es D&D kiadványok listáját, láthatta már jó előre, hogy a Complete Champion után már nem születik új, mind a játékosok, mind a mesélők számára egyaránt érdekes könyv, javarészt kalandmodulok és a mesélő számára különféle háttéranyagot jelentő kiegészítők jönnek ki (ez némileg előre jósolta azt is, hogy új kiadás, vagy valami hasonló terveit szövögetik a háttérben). Ebbe az utóbbi kategóriába tartozik az Exemplars of Evil is, ami a mesélők különböző rétegeit igyekszik megszólítani (részben a kezdőket, részben az elfoglaltakat, részben pedig az ötletteleneket, meg persze ezek keverékeit), amikor megpróbálja általában és részleteibe menően is bemutatni, hogy milyen is a jó főgonosz D&D módra, de nem korhatárosan (mert arra ugye ott a Book of Vile Darkness).
 
 Ez egyben előre is vetíti a könyvben feszülő belső ellentétet: hogyan legyen a főgonosz életszerűbb, mint a szombat délutáni sorozatok klisés, kétdimenziós nemezise, aki tudja, hogy a főhőst megmentő csapatok 4 perc múlva érkeznek meg, így 5 percre állítja a bomba időzítőjét, de azért ne annyira brutális, hogy a 12 éves játékosok szülei ne vegyék le a könyvet a polcról.
 
Nos, legyünk őszinték, a könyv megítélése attól függ, mik az elvárásaink. Aki a WoD gonoszait kedveli, azoknak biztos, hogy nem eléggé sötét a könyv, aki viszont a hagyományos kard és varázslat gonoszait kedveli, egész elégedett lehet és jó pár ötletet meríthet belőle (áradozni azért szerintem nem lehet róla).
 
Nézzük először a külső megjelenést: mára már szokásos 160 oldal, kemény borítás, a 3.5-ös sorozat többi tagjára jellemző drágakő-berakásos kódex megjelenés, cím alatt kis képpel, melyen jelen esetben egy lich nyúl ki az olvasó felé. A külső borító kék(es fekete) alapszínű, jelezve, hogy mesélőkhöz szól a könyv. A belső oldalak az alapkönyvek stílusát követik. Minden oldalon színes, gazdagon és igényesen (az eddig is jellemző stílusban) illusztrált könyv, a megjelenésre nem lehet panasz. Két nagyobb részre lehet osztani, egy általános “hogyan kreáljunk gonosz NJK-t” részre (ez kisebb terjedelmű) és egy “speciális” részre, ahol különböző minta NJK-kat ismerhetünk meg.
 
Az első rész hasonlít a korábbi könyvek szerkezetére, ötleteket, alternatív kaszttulajdonságokat, képességeket, varázslatokat találhatunk benne, melyekkel valószerűbbé és életképesebbé tehetjük kedvenc főgonoszunkat és csatlósait. A korábbi könyvekkel ellentétben nincsenek benne új presztízskasztok (ami annyira nem baj, így is annyi van, mint a nyű) és nincsenek benne pl. boszorkánymesteri invokációk sem, ami viszont már picit hiányzik, hiszen ez a kaszt szinte mutatja magát, hogy “csinálj belőlem gonosz NJK-t”, és egy-két sötét praktika igazán belefért volna a könyvbe. Nekem egy nagy gondom van az itt foglaltakkal kapcsolatban, mégpedig az, hogy azokat alapvetően NJK-knak szánták, picit talán éppen a játékosok védelmének kijátszására, mely némileg sérti a fegyverek egyenlőségének elvét. Persze ez nem mindenkit kell, hogy érdekeljen, és éppenséggel lehet, hogy ettől lesznek picit óvatosabbak a játékosok.
 
A “hogyan találjunk ki emlékezetes ellenfeleket” rész abban segít, hogy kikanyarintsuk az ellenfél “harmadik dimenzióját”, vagyis, hogy lássák a karakterek, hogy az a gonosz pap nem tegnap lépett elő egy dimenziókapuból azzal a céllal, hogy nekik legyen kit agyonverniük és bezsebelni a tapasztalati pontokat. Segít végiggondolni, hogy mit (pl. lázadást, természeti katasztrófát, öldöklést, stb.), miért (pl. pénzért, hatalomért, bosszúból, szerelemből, csak azért, hogy megmutassa a világnak stb.) csinál az ellenfél, milyen belső tulajdonságai vannak (pl. őrült vagy éppen túlságosan is normális, elvakult, stb.). Aki már régóta mesél, az elsőre talán nem túl sok újat fedez fel benne, de ha másra nem is jó neki, legalább egy elméleti listát kap, amin végigmehet, amikor a kalandhoz kitalálja az ellenfeleket.
 
Az alternatív képességek alapvetően arra építenek, hogy sok gonosz NJK csupán alkalmi szerepet tölt be a kalandban, így a hosszú távú képességei nem feltétlenül hasznosak (mint pl. egy tolvaj csapdakeresés képessége, vagy egy erdőjáró vadon-empátiája). Ezeket lehet olyan képességekre cserélni, ami az egyszeri előfordulású NPC-ket veszélyesebbé teszi (pl. az erdőjáró varázsvédelmet kap jó varázslatok ellen, a tolvaj mágikusan megváltoztathatja a külsejét, a barbár pedig a gyors mozgás helyett nagyobbat tud ütni). Ezek egy játékosnál hosszú távon kikezdenék a játékegyensúlyt, egy egyszeri csatában azonban talán éppen életképesebbé tehetik az ellent. A képességek között találhatunk olyanokat, melyek sokoldalúbbá teszik a főgonoszunkat, hogy jobban tudjon alkalmazkodni a játékosok váratlan megoldásaihoz (pl. a bekészített varázslatokat megengedik megváltoztatni, ha a szükség úgy hozza, vagy megakadályozza, hogy az első pillanatban valami alacsonyszintű varázslattal kiszúrják a tömegből, hogy “nézd má’, ott egy gonosz fickó”), míg más képességek “kegyetlenebbé” teszik őt (pl. azonnal megöli azt, akit eszméletre üt egy támadással, feltéve, hogy van még másik támadása, és teszi mindezt olyan látványosan, hogy aki látja, elborzad). A varázslatok általában azt a célt szolgálják, hogy meggyengítsék a célpontot (pl. szépen lassan, körről körre lassan lebénítja, vagy elhiteti vele, hogy minden életereje elhagyta), hogy utána kedvenc főgonoszunk kiélvezhesse a helyzetet (ez egy picit visszahozza azoknak a szombat délutáni sorozatoknak a hangulatát). Igazából nem tudom, miért használna valaki egy varázslatot, ami ellen minden körben mentődobást dobhat a célpont, ha egy azonos szintű varázslattal egy csapásra kivonhatja a forgalomból.
 
A második rész, mely a könyv jelentős részét teszi ki, egy-egy NJK-t mutat be, beleértve a háttértörténetét, motivációját, a csatlósait és egy kidolgozott helyszínt (a mostanában alkalmazott taktikai formátumban), amit a mesélő felhasználhat, akár instant, akár háttér jelleggel. Az NKJ-kat úgy válogatták össze, hogy minden szintre jusson egy megfelelő ellenfél, és figyeltek a jellemre (törvényes, semleges, kaotikus gonosz megfelelő eloszlásban), a motivációkra, módszerekre, és igyekeztek átlagos és különleges fajokat is választani. Így megismerhetünk pl. egy ork törzsfőnököt, aki új otthont keres a népének – bármi áron, egy nem is kissé zakkant, Ravenloft beütéses nemesi családot, egy kék sárkányt, aki egy egész félsárkány szervezetet ural és persze a címlapon szereplő lichet is. A kidolgozott helyszínek részletes térképekkel, kidolgozott találkozásokkal, csapdákkal, háttérinformációkkal állnak a rendelkezésre, gyakorlatilag készen arra, hogy egy gyors egyalkalmas mesében, vagy egy hosszabb mese egyik helyszíneként bevethetőek legyenek, különösebb készülődés nélkül (túlzott kreativitással rendelkezők némileg hátrányban).
 
Összességében nem jár rosszul az a mesélő, aki helyet szorít a könyvnek a polcán (játékosok felejtsék), bár könnyen lehet, hogy nem ez lesz az a könyv, ami először eszébe jut, ha Vágó István felteszi neki a kérdést 3 millióért, “melyik volt a 3.5-ös kiadás legjobb kiegészítője”. Én a magam részéről három és fél csillaggal értékelném, és biztos vagyok benne, hogy több eleme is visszaköszön majd a meséimben, így vagy úgy.
 
 

A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához