LFG.HU

Adam Bellinger
novellaCimkek
- Miért nincs már itt? – kérdezte Kobajasi a fegyverhordozójától.
- Hát mester, én azt meg nem tudom mondani önnek.
Kobajasi nagyot suhintott kardjával a szolga felé, kinek kezében ketté estek a hordozott ingóságok.
- Kötelessége betartani a busidót! Nem késhet párbajról! Nem ismerek még egy olyan szamurájt aki ilyen arcátlanságot mer elkövetni. Ha egyáltalán az ilyet szamurájnak lehet nevezni…
Miközben magyarázott, ingerülten élezhette a kardját, hisz már alig várta hogy belemárthassa utált ellenfelének a szívébe.
- Azt hiszi, hogy csak így idejön a házamba és megmondja hogy változtassunk ezen meg ezen. Kinek képzeli magát? Kinek!?
Mérgében kardjával suhintgatott, próbálgatva a mozdulatot ami végezni fog Cugumó Hansiróval.
- Ott jön! – kiáltott fel Mijamoto, a fegyverhordozó, miközben a távolból feléjük haladó kis ladikra mutogatott hevesen.
Kobajasi egyből odakapta a tekintetét a távolban komótosan evező emberre.
- Nézd meg milyen ráérősen jön. Öntelt, marha.
Miközben Mijamoto mestere fegyverét fényesítgette, helyeslően bólogatott mestere szavaira, mint azt általában tenni szokta. Miután elkészült, a szamuráj megkapta a kardját és rögtön hüvelyébe is csúsztatta, nehogy Hansiró idő előtt meglássa a pengét, hisz az nem lenne illő. Mivel egyre szaporábban lélegzett, erősen kifújta magából a levegőt, hogy légzése helyreálljon. Meditációs pózba ereszkedett, hogy addig is erőt gyűjtsön, amíg ellenfele el nem éri a partot. Öt percig tartott míg Hansiró ilyen tempóban elérte a partot, és ez Kobajasinak egy örökkévalóságnak tűnt. A csónakban lévő harcos a kezében vitte a kardot és csak miután kiszállt, azután tette el. Lassú, kimért léptekkel ment Kobajasi felé, miközben végig tartották a szemkontaktust, elemezve a másikat. Amikor közel ért hozzá látta, hogy Kobajasi felveszi a támadó pozíciót. Hansiró megálljt intett neki.
- Most nagyon jól figyelj rám Kobajasi Ken’icsiró, a Kobajasi klán ifjú sarja. Én nem harcolni és nem meghalni jöttem ide. Csak beszélni jöttem. Elmondom amit akarok, utána azt teszel amit jónak látsz.
Kobajasiban nagy volt a düh, de kicsit visszafogta magát, mert kíváncsi volt Hansiró utolsó szavaira.
- Mi értelme ennek az egésznek? – kezdte el beszédét. – Mi értelme annak ha mi most megküzdünk és meghal az egyikőnk? Mit bizonyítasz vele ha megölsz? Azt, hogy még mindig egy egyszerű könyv alakítja az életeteket? Egy elavult, beszűkült régi rend látásmódja, amit átokként hagytak az elkövetkező generációra. Nem azt mondom, hogy nincs benne igazság, de hogy lehet mások életszemlélete alapján élni? És te nevezed magad szamurájnak? Hisz még csak nem is a saját utad járod! Nem tudsz felszabadultan gondolkozni, hisz ez a könyv, mint szűrő húzódik a szemed előtt, mintegy megvakítva, korlátozzva a tudati szabadságodat. Papír és írásjelek. Ezek szabják meg az életed. Nem mindig veszed észre, de mindig befolyásolja az ítélőképességed. Ismerted egyáltalán azokat az embereket akik a könyvet írták? Igaz, hogy több évszázad tudása van benne, de a kor nem jelenti mindig azt hogy igaz és nem tudhatod milyen emberek írták. Akárkik lehettek. Sose bízz vakon semmiben. Ezen a világon a tapasztalás és az átgondolás a legnagyobb úr, ifjú Kobajasi, és ha hagyod hogy ezeket egy könyv befolyásolja, akkor elvesztél. Törj ki a nevelésed korlátai közül! Nem azt kérem tőled hogy tagadd meg a busidó kódexet, csak hogy gondold át egy külső perspektívából. Még hogy dicsőség meghalni? Sose hittem el, hogy ezt bárki is így gondolja. Egyszerűen annyira bele van épülve a nevelésbe, hogy nem tud küzdeni ellene, vagy inkább nem akar. Ez az igazi küzdelem. A lelki, és nem a fizikai. Eldobnád magadtól az életed egy nézeteltérés miatt? Amikor az élet az egyetlen amid van. Egyszeri és rövid lehetőség a létezésre. Ha ezt eldobod minden apróság miatt, ami az állítólagos becsületed beszennyezi, akkor sosem lesz lehetőséged igazán szabadnak lenni. Becsület? Bátorság? Jóakarat? Tisztelet? Őszinteség? Lojalitás? Tudás? Ezek mind nagyon fontosak, de mégis mit érnek az élet alapvető tisztelete nélkül? Egyik tulajdonság sem lehet a tied ha elvakult vagy! Hogy birtokolhatnád e tulajdonságok bármelyikét is, hogy ha a legkisebb sértés okán eldobnád a saját vagy más életét? Hogy tudnál bárkit és szolgálni ha még sosem gondolkoztál el igazán az életen? Élet mindenekfelett! – Hansiró kapkodva vette a levegőt, Kobajasi biztosan tudta hogy minden szavát komolyan gondolja. – És most barátom – mondta újra normális tempóban – tégy amit jónak látsz. Én itt vagyok és készen állok. Eljöttem hozzád, mert tisztellek annyira hogy szembenézzek veled.
Kobayashi ledöbbenten állt, kétségekkel teli gondolatokkal a fejében. Átgondolta magában, az imént elhangzottakat, de még nem volt kész arra, hogy szembeszálljon magával. Még nem. Nem dönthette romba, azt amit eddig elért.
- Cugumo Hansiró! – hangzottak el szavai mennydörgésszerűen – Elfogadod a párbajt amire ki lettél hívva, vagy megfutamodsz és a gyávák halálát választod?
- Készen állok a harcra, Ken’icsiró!
Hansiró már tudta, hogy mi fog történni. Az összes alkalomnál tudta. Sosem hibázott. Ha nem lenne benne biztos nem jött volna ma el. Élet mindenekfelett.
Ken’icsiró nagy hévvel megindult feléje, dühe immáron elszállt, csak a kétség maradt meg. Ellenfele kezét a kard nyelén pihentette, meg sem mozdult. Kitágult előtte a világ. Nem látott és nem hallott. De mindent érzékelt. Kobajasi egy csapással a fejére ütött. Hansiró nem volt nagy kardvívó. Sosem győzött le nagy mestereket, de akivel küzdött azt mindig ismerte. Ezért nem vesztett soha. Félrelépett, és rögtön lesújtott Ken’icsiró nyakára. Kardja halálpontosan állt meg a nyakán.
- Ha most megöllek, akkor nem változik semmi. Nem lesz szegényebb, se gazdagabb a világ. Csak kevesebb egy emberrel, aki szintén egy buta, elavult írás szerint élt. De ha nem, akkor talán elvetettem a világban a fejlődés egy apró magját. És ez mindennél többet ér. Tudom mi jár a fejedben ifjú Kobajasi. Nehéz a teljes újrakezdés, én tudom. De néha szükséges. Íme én felajánlom neked az új élet lehetőségét. Ezzel a csapással megöltelek és új utadra is elindítottalak egyben. Bármerre mehetsz innen. Egy a lényeg: mindig gondolj át mindent. És ne feledd: mások véleménye mindig másodlagos!
Lassan elemelte a nyakáról a kardot és villámgyorsan a hüvelyébe csúsztatatta. Ken’icsiró összeroskadt és elsírta magát. Nem érdekelte már semmi. Nincs többé becsület. Nincs többé tisztelet. Nincs elvakultság. Nincsenek szabályok. Nincs busidó. Muszáj volt kiadnia magából mindent, hogy aztán elölről kezdhesse az életét. Hansiró komótosan összepakolta a holmiját. Jól tudta mi jár a másik fejében. Egyszer régen ő ült a földön sírva. Pontosan tudta milyen.
 - Még egy utolsó tanácsom van számodra barátom. Remélem megfogadod. – Ruhájából egy papírtekercset húzott elő és odarakta Ken’icsiró mellé. – Csak ez alapján élj! Elkezdett távolodni, egy ideig még figyelte a földön ülő férfit. Aztán egyik pillanatról a másikra, már máshol járt. A saját útján. Ken’icsiró felvetette a tekercset és kinyitotta. Nem volt rajta írásnak nyoma sem. Csak egy ecset volt benne és egy tuskő. A szamuráj újra elsírta magát az igazság terhe alatt.

A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához