LFG.HU

wyquin
humorCimkek

Valamikor a kristályszférák istenei még nem bánták, ha teremtményeik beléjük plántált kíváncsiságuktól vezérelve kifürkészik a nékik juttatott világ titkait. Ám a teremtmények végül túl mohókká váltak, s mindent akartak. Ekkor megijedtek az istenek, s rettentő csapással sújtották őket. A 3692. esztendőben az égiek új törvényeket hoztak, melyekkel gátat vetettek háládatlan szülötteik tobzódásának. S onnantól a tudáshoz bizony keserves és küzdelmekkel teli út vezetett…

 
Barbár pusztítás – M*
Csípős szél fújt a dombok között, a hajnal lángra lobbantotta a horizontot. A tél első lehelete elnyelte a színeket, a törzs véneinek hajához tette hasonlatossá a fűtengert, a büszke jegenyéket, és hályoggal vonta be a forrás csillogó szemét.
Zorf, az Őrjöngő, némán állt az ősök szent helyének, a Harcosok kőkörének közepén. Könnyedén nyugtatta kezeit apjának, nagyapjának, ükapjának és szépapjának legendás fegyverén, Gerinchasítón. A sötéttel takarózó nyugati láthatár felé fordult, ahonnan ma kellett megérkeznie fiának a sámánnal, aki nevet adott a kölyöknek.
A nap épp csak feltűnt, sugarai végtelen hosszú árnyékot nyaltak az ősi oszlopok köré, mikor a fiú és a sámán előbukkantak a völgyből. Zorf megvárta, míg elé lépnek, fejet hajtott a sámán előtt, és egy pillantással végigmérte az örömtől és izgalomtól ragyogó szemű fiút.
- Zorf, az Őrjöngő – kezdte a sámán rekedt, kotyvalékok gőzétől reszelős hangján -, törzsünk harmadik harcosa! Fogadd sorainkba e fiút, Vont, kinek mától neve van, és helye a harcosok között!
- Elfogadom – válaszolta Zorf, az Őrjöngő, és elmosolyodott. Kimondhatatlanul büszke volt fiára. A sámán bólintott, aztán megfordult, és visszament a tanyájára, anélkül, hogy egy szót szólt volna. Von is elvigyorodott, de aztán, hogy apja kihúzta magát, elkomolyodott újra.
- Fiam! – szólt Zorf. – Most, hogy törzsünk harcosa lettél, ideje, hogy ahogy apám, nagyapám, ükapám és szépapám tette azt az ő fiával, most én adjam át neked családunk fegyverét, és forgatásának titkát!
Ezzel felemelte és átnyújtotta a hatalmas, kétfejű, kétkezes csatabárdot Vonnak. A fiú átvette tőle, Zorf látta, ahogy megfeszülnek izmai, hogy megtartsa a nehéz fegyvert.
- Köszönöm, apám – válaszolt Von, de szeme egyre csak a Gerinchasítóra tapadt. – Ígérem, hogy hozzád méltón fogom forgatni!
- Helyes, fiam, tudom, hogy nem csalódom benned – Zorf fia vállára tette a kezét, és elindultak vissza, a törzs téli szálláshelyére. – Mindjárt kezdődik is az első lecke, hogyan kell megfelelően forgatni ezt a bárdot.
- A gyakorlótérre megyünk, apám?
- Én igen, fiam, de te Domorhoz, a krónikáshoz.
- Ő mondja el a legendákat a Gerinchasítóról?
- Nem fiam, nála fogsz megtanulni írni – sóhajtotta Zorf, borzongva emlékezve saját kiképzése kegyetlen hónapjaira.
 
A fák levelei már zöld köntösbe öltöztették az ágakat, mikor Domor és Von megjelentek a Harcosok kőkörében. Zorf, az Őrjöngő, kezét Gerinchasítón nyugtatva várta őket. Együttérző pillantást vetett fiára, aki sápadt volt, és karikás szemmel, reménykedve bámulta apját.
- Zorf, az Őrjöngő – szólt kellemes baritonján Domor -, törzsünk második harcosa! Ímé a fiad, Von, kit beavattam a betűvetés tudományába. Fogadd sorainkba e fiút, aki immáron tudásával törzsünk boldogulását szolgálja!
- Elfogadom – válaszolta Zorf, az Őrjöngő, és elmosolyodott. Kimondhatatlanul büszke volt fiára. A krónikás bólintott, aztán megfordult, és visszament a tanyájára, anélkül, hogy egy szót szólt volna.
- Apám – szólt Von és nyelt egyet -, igyekeztem, hogy ne hozzak szégyent rád!
- Tudom, fiam, és büszke vagyok rád! – mondta Zorf, és fia vállára tette kezét. Hatalmas csatabárdját felkapva elindult a törzs téli szálláshelye felé, ahol már megkezdték a sátrak lebontását. – Most pedig megmutatom, hogyan válhatsz a Gerinchasító forgatásának mesterévé!
- A gyakorlótérre megyünk, apám?
- Én igen, fiam – felelte kényszeredetten Zorf -, te viszont a sámánhoz mész, hogy elsajátítsd az élet működésének titkát!
Ezzel Zorf megszaporázta lépteit, és úgy tett, mint aki nem hallotta a kétségbeesett nyikkanást Von felől.
 
A fűtenger kókadtan, dérrel lepve borította a dombokat. A nap lustán kelt fel, de meleget nem adott, csupán az árnyakat nyújtotta meg a Harcosok kőkörében. Zorf, az Őrjöngő mozdulatlanul állt, kezét könnyedén nyugtatta Gerinchasítón. A völgyből előbukkant a sámán, és mellette valaki, aki alig hasonlított Vonra. Zorf összeszorította a fogát, és emlékeztette magát, hogy a kíméletlen képzés teszi erőssé a harcost. De ahogy a sápadt, beesett arcú, sovány fiúra nézett, aki szánalmasan vánszorgott a sámán mellett, vissza kellett fognia magát, nehogy rögtön bemutassa a sámánon a Gerinchasító forgatásának titkát.
- Zorf, az Őrjöngő – kezdte a sámán rekedt, kotyvalékok gőzétől reszelős hangján -, törzsünk első harcosa és vezére! Fogadd sorainkba e fiút, Vont, ki birtokában van az élet titkainak, és törzsünk nemes harcosa lesz!
- Elfogadom – válaszolta Zorf, az Őrjöngő, és nagy nehezen elmosolyodott. Soha még ilyen büszke nem volt fiára. A sámán bólintott, aztán megfordult, és visszament a tanyájára, anélkül, hogy egy szót szólt volna. Von megtörten állt apja előtt, a szemében rettegés. Zorf felsóhajtott.
- Jöjj velem, fiam – mondta és Von vállára tette a kezét. A fiú megroggyant a súlyos marok alatt, de kihúzta magát, és megindult apja mellett. Zorf másik kezében Gerinchasítót egyensúlyozva lépdelt a törzs téli szálláshelye felé. Von arcán a hideg ellenére izzadság gyöngyözött, ahogy lassan apja felé fordította tekintetét.
- Hová… hová megy… ek, apám? – szinte suttogta a kérdést, és Zorf végre elmosolyodott.
- Velem jössz, fiam, a gyakorlótérre – mondta és úgy tett, mint aki nem veszi észre a Von arcán lepergő örömkönnyeket.
A gyakorlótéren odalépett egy oszlophoz, aminek tetejére jókora tököt tűztek.
- Fiam – mondta Zorf, az Őrjöngő -, most, hogy birtokában vagy betűvetésnek, és ennek segítségével elsajátítottad az élet alapvető titkait is, most már képes leszel megtanulni a Gerinchasító helyes forgatását. Figyelj jól, mert ezt kell gyakorolnod eztán!
Azzal megpördült, és vérfagyasztó ordítással a feje fölé lendítette Gerinchasítót. A hatalmas, borotvaéles, kétfejű csatabárd vakító villanással szórta szerte a nap sugarait, s mikor iszonyú erővel lecsapott, pontosan kettészelte a tököt, és a földig kettőbe hasította az oszlopot.

Csapdaállítás – M*

 
- Arel használjon céltáblának! Darton suttogjon neked altatódalt! Uwel veregessen vállon csatabárddal! – A kiáltásra varjak rebbentek fel a környező fákról, de Rog nem törődött velük. Elkeseredetten rugdosta csapdája maradékát, melynek kötélhurka körül néhány szőrcsomó jelezte, hogy korábban egy nyúl vergődött benne. A fiú végül lihegve és elkeseredetten lerogyott egy fa tövébe, és düh szülte könnyekkel a szemében bámulta a feltúrt avart és a csapda roncsait.
Addig ült ott összeszorított szájjal, míg sötétedni nem kezdett. Addigra már a gyomra is korgott, amitől csak még jobban elkeseredett, mert tudta, ha ma sem visz haza húst, akkor megint csak kása lesz a vacsora. Legfeljebb egy pár répa, ha szerencséje van. Felsóhajtott, lassan feltápászkodott és rosszkedvűen indult hazafelé.
Másnap Rog korán reggel átment Farrel, az öreg vadász kunyhójába. A vénember a tornácon üldögélt, ráncos ujjai között fürgén járt a háncskötél.
- Mit akarsz, fiam? – kérdezte az öreg, mikor Rog már harmadszor ténfergett el a kunyhó előtt, oda-odasandítva.
- Jó reggelt, Farrel bácsi – köszönt illendően Rog, és fellépdelt a tornácra. – A… azért jöttem, hogy meg tudna-e tanítani csapdát állítani?
Az öreg rendületlenül fonta tovább a kötelet, közben tűnődő pillantást vetett a kölyökre.
- Aztán mit fizetnél a tanításért?
- Pénzem nincs, de tudok dolgozni.
- Jól van, hátul van a fejsze, meg a fa. Elkezdheted felhasogatni – intett a fejével Farrel, és zavartalanul folytatta a kötélfonást.
 
Rog megtörölte a homlokát, és a tönkbe vágta a fejszét, ami mostanra vagy kétszer nehezebbnek rémlett, mint reggel. Lehajolt az utolsó két hasábért és a kunyhó hátsó falánál magasodó halom tetejére rakta. Két hónapja minden munkát elvégzett Farrel háza körül, felvágta télire a tűzifát, megjavította a tetőt, felásta a veteményest, megigazította a kerítést. Késő délutántól estéig pedig szorgalmasan gyakorolta a csomókat, amiket az öreg mutatott neki.
Egyre hamarabb sötétedett, így aznap a házban, faggyúmécses lángjánál mutatta Farrel, hogyan kell hármas erdészcsomót kötni. Amikor Rog már tizedszer is hibátlanul kötötte meg, az öreg váratlanul elfújta a mécsest. Rog meglepetten pislogott.
- Rajta, fiam, mire vársz? – reccsent Farrel hangja. – Kösd meg azt a csomót!
Rog felsóhajtott, és nekilátott. Most sokkal tovább tartott, de mikor az öreg újra meggyújtotta a mécsest, a csomó ott feszült, hibátlanul.
- Jól van, Rog – Farrel felkászálódott régi, kényelmes, medveprémes székének tekintélyes öbléből és vállon veregette a meglepett fiút – az öreg még sosem szólította a nevén. – Most már nincs mit megtanulnod tőlem.
- Most már jók lesznek a csapdáim, Farrel apó?
- Ott azért még nem tartunk! Holnap Mudd vár téged a műhelyében, ő megtanítja neked, amit még tudnod kell.
- Mudd mester? – kérdezte Rog zavartan. – De hiszen ő kovács!
- Úgy van, fiam, és most jobb lesz, ha hazasietsz anyádhoz, különben még aggódni kezd.
 
Rog másnap Mudd mester ajtaján kopogtatott, aki csak harmadszorra hallotta meg a kemence duhogásától. Rögvest odaállította Rogot a fújtató mellé, és a nap hátralévő részében a fiú a hatalmas szerkezetet kezelte, míg Mudd és inasa csak csapkodták az üllőn a különböző vasdarabokat. Addigra Rog már értette, miért nem hallotta a mester a kopogást – mire délutánba hajlott az idő, a fiú már semmit sem hallott, az üllő csengése beköltözött a fülébe.
Amikor Mudd hazaküldte az inasát, odaintette magához a holtfáradt Rogot, és leültette a műhely sarkában egy sima faasztalhoz, amin mindenféle pergamenek voltak kiterítve.
- Na, fiam – kezdte a kovács -, ha rendes csapdát akarsz állítani, legelébb is meg kell tanulnod a feszítőerő kiszámítását, aztán a teherbírást, végül pedig sebességet és súlyt kell figyelembe venned. Legegyszerűbb, ha mindjárt egy példát veszünk…
Azzal a fiú elé tolt egy pergament, és rábökött a pennára. Rog kétségbeesetten nézett a mesterre, aki türelmetlenül bámult vissza.
- Na mi lesz, fiam, nem érek rá örökké!
- Mudd mester… én… én nem… – nyögte Rog, és érezte, hogy elvörösödik.
- Azt akarod mondani, hogy nem értesz a mértanhoz? – horkant fel a mester, s mikor Rog szégyenkezve lehajtotta a fejét, csak bosszúsan legyintett. – Na fiam, akkor holnap beszélek Edonnal. Ő majd megtanítja neked, amit tudnod kell.
Aznap Rog álmatlanul forgolódott ágyában, és csak sokára tudott elaludni, egyre a szégyene és Mudd mester tekintete lebegett előtte.
Reggel Edon háza előtt toporgott, elbizonytalanodva piszkálta a gyönyörűen faragott és csiszolt, diószínre pácolt verandakorlátot. Edon a falu asztalosa volt, és úgy tudott bánni a fával, ahogy senki messze földön. Házában mindenütt ott volt a keze nyoma, a mesterien faragott, bőségesen díszített mestergerendától a pajzán jelenetekkel telerakott sajtárig. Rog már éppen vissza akart fordulni, és hagyni az egészet, mikor kitárult az ajtó, és kilépett az alacsony, köpcös ács.
- Rog! – Edon vidám fickó volt, folyton mosolygott, kivéve, mikor a segédeit hordta le. – Mudd szólt, hogy ma nekem fogsz segíteni. Na gyere, meglátjuk, hol vehetnénk hasznodat!
Rog estére azt kívánta, bárcsak visszafordult volna, mielőtt Edon meglátta. Egész nap vizet hordott, szenet hozott, kemencét fűtött. Aztán szégyenszemre Edon felesége ráparancsolt, hogy mosakodjon meg és gyúrjon tésztát. Mire végeztek, a nap már a nyugati hegyek csúcsát érintette. Akkor megjelent Edon, fűrészporosan és vidáman, és magával vitte Rogot. A fiú még a csukott ajtón keresztül is hallotta az ács asszonyának pörölését, hogy mennyi koszt hordott be Edon a konyhába, hogy mit kell neki takarítania, hogy most aztán, ha forgácsot talál a sültben, őt ne okolja, és csak mondta, mondta. Rog el sem tudta képzelni, hogy ilyen asszony mellett hogy lehet egyáltalán élni, de az alacsony férfi csak rávigyorgott és azt mondta.
- Ne is figyelj rá, fiam, majd te is megtudod! A hónap nagy részében kenyérre lehet kenni, de ez a pár nap… – aztán csak legyintett, mikor Rog értetlenül nézett rá. – Ej, szerencsés vagy, fiam; majd ha megnősülsz!
És nevetett. Rog tétován elmosolyodott, még mindig semmit nem értve, és azt gondolta, az asszonynak baj van a fejével, és ez Edonra is átragadt. Megrémült, mikor eszébe jutott, hogy talán ő is elkaphatja. El is határozta, hogy másnap már nem jön, majd kitalál valamit.
Edon dudorászva keresgélt egy jókora polcon a dolgozószobájában, majd diadalmasan előrántott egy vékony könyvecskét.
- Na, fiam – mondta vidáman -, ezt elolvasod, és aztán én majd mindenre megtanítalak, amire csak szükséged van.
 
Rog úgy érezte, megfordul vele a szoba. Az egész napos megaláztatás a konyhában, Edon feleségének házsártossága, és most ez…
Edon szemöldök ráncolva nézett rá. Rog egy szót sem szólt, csak szorongatta a könyvet, és fel sem mert nézni, mert könnyek futották el a szemét.
- Ó – mondta végül Edon, és Rog érezte, hogy az ács kiveszi kezéből a könyvet. A férfi nem szólt többet, és a fiú végtelenül hálás volt érte.
- Fiam, most menj haza, és holnap reggel keresd meg Nout atyát a szentélyben. Úgy hallottam, épp segítséget keres, de a templom maga is adományra szorul. Biztosan szívesen veszi a felajánlást.
Rog egy kezet érzett a vállán, és Edon kikísérte a verandára.
- Ha majd Nout hmm… végzett veled, gyere vissza, és megtanítalak mindarra, amire csak kell.
Rog feszülten üldögélt, s míg Nout az asztalnál olvasott, ő az ablakon bámult ki, oda sem mert nézni. Az út mentén mindenütt előbújtak már a tavaszi virágok, csak a hajnali hűvös emlékeztetett halványan a télre. Rog ökölbe szorította kezét, hogy megfékezze a remegését. Bárcsak sikerülne, gondolta. Egész télen tanulta azokat az átkozott betűket, és minden szabad idejét a templomban töltötte, míg a többiek a hóban játszottak, vagy otthon melegedtek. A szentély tűzhelye apró volt, a beszolgáltatott tűzifa pedig kevés, úgyhogy a lehelete mindig meglátszott, még gyakorlás közben is, míg Nout türelmesen felügyelte a próbálkozásait. Rog amúgy is gyűlölte a hideget, de ez a tél volt a legrosszabb, amire csak emlékezett, már néhány sor írás után sem érezte az ujjait.
- Hát, fiam – nézett fel Nout a telekörmölt pergamenről, és elmosolyodott -, úgy vélem, itt az ideje, hogy Edon foglalkozzon veled tovább!
Rog elvigyorodott.
Mire a kalászok megértek a szántón, már nemigen mosolygott. Edon valóban csak addig volt vidám, míg le nem hordott valakit, akkor azonban kíméletlen volt. Rognak pedig sokkal több alkalma volt ez utóbbit megtapasztalni, mint az előbbit. Minden nap az erdőben kezdett, ahonnan Edon a faanyagot szerezte, és segített legallyazni, meg a faluba vontatni a kivágott rönköket. Esténként pedig a mértan gyötörte meg. Rog ebben az időben kezdett körökről, három- és négyszögekről álmodni, és egyszer verítéktől csatakosan arra ébredt, hogy az anyja rázogatja rémülten, mert azt kiabálta, hogy agyonnyomja egy óriási egyes alakú fatörzs, ami rádőlni készült.
Aratásra azonban vége lett a tanulásnak, mert Edon úgy vélte, most már eleget tud. Mielőtt azonban Rog újra munkába állhatott volna Mudd mesternél, neki is segítenie kellett az aratásnál.
S amíg a többiek a betakarítást ünnepelték, aztán az első havat, majd a téli napfordulót, Rog feszítőerőket, hajlítási- és szakítószilárdságot tanult a füstös, de legalább meleg kovácsműhelyben.
Még hó borította a völgyeket, mikor az öreg Farrelhez bekopogott. Az öreg csak sokára nyitott ajtót, a télen nagyon meggyötörte a csúz. Mogorván tessékelte beljebb a fiút.
- No, mit akarsz, fiam?
- Farrel apó, megtanultam mindent, amit egy jó csapdaállítónak tudnia kell – válaszolta Rog. – Tudok csomókat kötni, Mudd mesternél elsajátítottam a mechanikát, Edon mesternél a mértant, és Nout atyánál az írást és olvasást. Azt szeretném, ha megtanítanád, hogyan állítsak rendes csapdákat!
- Jól van, fiam – bólogatott Farrel. – Derék legény vagy. Hát, emlékszel-e arra a pöckös csomózásra, amit tanítottam?
- Persze – mondta izgatottan Rog.
- No, azt kell használnod, meg egy megfelelően meghajlított, rugalmas fát. Lehetőleg olyat, ami még a földben van. És – emelte az ujját az öreg – a legfontosabb, a csali. Nyúlra zöldség, rókára friss, véres hús. Ez a titka, fiam.
Másnap este Rog egy nyulat tett az asztalra. Anyja könnybe lábadt szemmel nézte, már vagy egy éve összesen nem volt ennyi hús az asztalon.
- Fiam – suttogta elszorult torokkal -, ezt te fogtad?
- Nem, anyám – felelte Rog, miközben élezni kezdte a késeket. – Felhasogattam kétnapi fát az öreg Farrelnek, ő adta fizetségképpen.
 
 

(A  Tuan kiadó interneten megjelentetett szövegekre vonatkozó kívánalmainak meglétét az RPG.HU részéről mg-b ellenőrizte.)

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához