LFG.HU

kalandvadász
ismertetőCimkek

Eddig a három alap WoD játékhoz jelent meg “alszekta-részletező-kiadvány”, ahogy jobb szó híján nevezem őket, de várható, hogy hamarosan a Changelinghez is megjelenik ilyesmi. A vámpírokhoz vérvonalak (bloodlines), a vérfarkasokhoz páholyok (lodges), a mágusokhoz pedig hagyományok (legacies) jelentek meg ezekben a könyvecskékben, és bár az előző két játék ezen kiegészítőit nem ismerem, úgy sejtem, a hagyományokhoz hasonló szintet képviselhetnek. Legalábbis remélem – a legacies-sorozat ugyanis egészen jól sikerült.

Aki nem tudná: a hagyományok olyan mágus-szekták, amelyek egy konkrét, speciális mágiaelméletet alkalmaznak, tehát leginkább a régi Mage tradícióihoz lehetne hasonlítani őket. Előnyös tulajdonságuk, hogy alkalmazhatnak bizonyos Paradoxon-mentes képességeket, ún. szerzeményeket (attainment). Hagyomány választása nem kötelező egyetlen karakternek sem, szemben a Toronnyal és a Renddel, de ajánlott – elsősorban azért, mert sokkal hangulatosabb karakterek hozhatók létre ezáltal. Másrészt a hagyományok követése által különféle szféra- és/vagy képzettségszinten elsajátítható Attainmentek, tudományok sem rosszak – ezek a megfelelő szinttől elérhető apróbb képességek, amelyek általában egyszerűbb varázslatokkal egyenértékűek, de használatuk folyamatos, nem kell hozzá varázsolni.
Vannak a jobbkézi hagyományok, a konzervatív értelemben vett “jó” mágusok, és vannak a balkézi utak, amelynek követői nem örvendenek nagy népszerűségnek a mágustársadalomban. Már az alapkönyv is tartalmaz néhány lehetőséget, de az ötletek javát meghagyták a kiegészítőkbe, melyből eleddig kettő jelent meg, ebből az elsővel foglalkozom most.

A sublime (magyarul: fennkölt, magasztos) jelzővel illetett hagyományok olyan szervezetek, akik egy kicsit jobbnak, többnek hiszik magukat az alap mágusoknál – és sokszor nem is indokolatlanul. A könyv nem sokat teketóriázik, némi bevezető novella után bele is csap a lecsóba. Tegyük mi is ezt, lássuk mi az a 13 hagyomány (tizenegy jobbkézi, kettő balkézi), amelyekkel tovább mélyíthetjük Mage kalandjainkat.

Clavicularius

“Urald démonaid, fiú, nehogy azok uraljanak téged!”

Egyenesen Salamontól eredeztetik magukat, a királytól, aki pokolbéli lelkeket idézett, hogy felépítsék templomát, s aki ezen tudását a Clavicula Salomonisban – latinban járatlanabbak kedvéért Salamon Kulcsában -, a híres grimoárban jegyezte le. E tudás letéteményesei a kulcshordozók, ahogy magukat nevezik. A goéciát, a démonidézés misztériumát gyakorló mágusok ők, saját bűnös vágyaikból, morális hibáikból csikarnak ki démonokat, kikkel birokra kelnek, legyőzik őket, és aztán kedvük szerint felhasználják őket – elsősorban a Szellem és a Tudat szféra révén, másokra uszítják saját, rabláncra vert démonaikat, a Félelmet, a Kapzsiságot és más bűnöket, valamint az Asztrálsíkon fogják munkára őket. Tán senki sem ismeri úgy az Asztrálvilágot, mint ők. Az érzelmek feletti uralmukat ki is használják, hogy a társadalom felsőbb rétegeiben tevékenykedhessenek. Sokan gyanakodva tekintenek rájuk – számtalan megtébolyodott kulcshordozó esete bizonyítja, hogy a démonaikkal való birkózásban nem mindig ők kerekednek felül…

Daksha

“Ó, nem. Nem, nem, nem, egyáltalán nem gondolom, hogy csimpánz lennél. Te felébredett vagy. Ezért mindössze háromnegyed részt vagy csimpánz.”

A Daksha szekta követői az eljövendő fajnak tartják magukat, az új “árjáknak”, akik öröklik majd a földet, és felépítik a második Atlantiszt. A tengerből újra kiemelkednek a tornyok, és az emberiség az elsüllyedt kontinens termékeny mezőin él majd, a felébredettek totális uralma alatt. Gyakorolják a Daksha-jógát, mellyel hátborzongató testi elváltozásokra tesznek szert – szem nő a koponyájuk hátsó felén, hermafroditák lesznek, stb. – így hasonlítva a lemúriai néphez, az ember előtti humanoid fajhoz, kik a mágia letéteményesei voltak. A többi mágust lenézik, miközben a tökéletességért bármit hajlandóak feladni – még nemiségüket is…

Daoine

“Tudod mi történik a gonosz mostohaanyákkal… valójában??”

Hangulatos hagyomány, kifejezetten Changeling crossoverre kihegyezve. Ők a tündérmesék deus ex machinája, a “Jó emberek” (gael: Daoine maite) a sorsfordító varázslók, az áldás és átkozás mesterei. Nekik köszönhető, ha a gonosz mostohanővérek szemét kivájja egy fehér galamb, vagy ha Ursula feje szétrobban a Kis hableány végén. Furcsa igazságszolgáltatók ők, akik lecsapnak a bűnösökre, akik visszaélnek helyzetükkel, és ártanak az ártatlanoknak, ugyanakkor megjutalmazzák a jótevőket. “Jó tett helyébe jót várj!” – tartja a mondás, s erre épül a tündérmesék világa. A Daione mágusok a felelősek érte, hogy ez a mondat sokáig igaz maradjon még…
Akár karmikus egyensúlynak is nevezhetjük azt, amire törekednek. A túl sok rosszat kisugárzó személyre visszacsap a sorsa, az örök jó és optimista pedig végül elnyeri méltó jutalmát – már ha éppen van egy Daoine a közelében…

A Ledőlt Pillér

“Felejtsd el a húst! Vedd észre tenmagad, égesd el a testet, és szabadítsd meg a lelket!”

Az igazi aszkéták, az ételt, italt, alvást megtagadó remeték. A Ledőlt Pillér (The Fallen Pillar) mágusai nem ismernek szükséget, függőséget, vágyakat, ezek pusztán láncok, melyek béklyóba verik a lelket – megszabadulni tőlük annyi, mint megvilágosodni. Gyakran mutatják be akaraterejük határtalanságát – öncsonkítás, bőrbe szúrt kampókon való függeszkedés, tűzön járás, mindennapos próbák a számukra.
A Ledőlt Pillér mágusai, az “Örvendezők”, fizikai fájdalomból és szenvedésből nyerik energiáikat. A világ örömeit és fájdalmait ugyanazzal az örömteli kacagással fogadják.
Közel sem pacifisták, sokuk tanul valami harcművészetet, és előszeretettel vesznek részt különféle háborúkban, hogy ezzel is bizonyítsák, sem félelmet, sem fájdalmat nem ismernek.

Ariadné háza

“Az erdőkben szökdécselsz, és elfelejtkezel a városokban egybeolvadó erőkről. A város azt mondja nekem, a te utad nem vezet célra.”

Ariadné házának (The House of Ariadne) mágusai igazi városi varázslók – ha valaki ismeri az Unknown Armies RPG-t, akkor egyértelműen az Urbanomancerre asszociál. A metropoliták a városok utcáin kutatnak az elveszett Atlantisz titkai után. Szerintük az egység mindig több energiát hordoz, mint a részek összege. Éppen ezért a városok, ahol minden összeér, valóságos energia-gócpontok. Ezek a varázslók a sors kusza fonalait követik alagutakban és csatornákban, utcákon és épületekben. Azt is mondják, a város jelekben és ómenekben beszél hozzájuk – megelevenedő graffitik, megszólaló hangosbeszélők a metróban, amiket csak ők látnak és hallanak, mind felébredő tudatuk, és a félig-élő, pulzáló város kommunikációs próbálkozásai.

Pygmaliánusok

“Hozzatok hát aranylángot, vágyak íját s nyilait!”

A Művészet – az igazi, nagybetűs Művészet; Michelangelo, Dali, Beethoven munkái – kapcsolatok a felsőbb sík hatalmához. A művészet mágia, és a mágia művészet. Egy műalkotás elkészítése, illetve megpillantása Ébredés – rövid, ideiglenes, de akkor is az. Művésznek és műértőnek lenni tehát egyenes út az Ébredéshez.
A “Szobrászok”, ahogy gúnynéven emlegetik őket, úgy vélik, a művészet az utolsó kapocs a halandók és a Felsőbb Birodalom között. Ők tehát felélesztik ezt a kapcsot. Múzsák. Provokatőrök. Minden apró műalkotás, legyen akár mestermű, akár Willendorfi Vénusz, megváltoztathatja a művész és a közönség életét.
Fő szférájuk a Tudat, mert ezzel befolyásolhatják az emberek hitét, gondolkodását, és terelhetik rá őket a Hazatérés helyes útjára. Mágiájuk a műalkotásokra épül, a szívfájdító zenére, elgondolkodtató verssorokra, megelevenedő szobrokra és tébolyító festményekre.

Isten Sarjai

“Lelkem egy angyal, üzeneteket hordoz más világokból. Azokba a világokba kell megtérnem végül.”

Isten Sarjai állnak legközelebb a papi mágiához, és egyben a régi Mage Mennyei Kórusát idézik. Mindazonáltal a négyszeres testű emberben hisznek (anyagi, asztrális, lélek- és éterember) ami megint csak erős gnosztikus behatást sugall a készítők részéről.
Isten Sarjai úgy hiszik, ismerik a módját, hogyan állítsák vissza a Felsőbb Birodalom uralmát. Módszerük a lélek felszabadítása lenne a hús börtönéből, a vállas által. Vallási öltözetekkel és rituálékkal próbálják angyali lényekké változtatni magukat, amelyek haláluk után a Felsőbb Birodalomba térhetnek meg. A szellemvilág önkéntes kalauzai és őrzői, a természetfeletti problémák áldozatokat hozó megoldói. Angyalokká akarnak válni, angyali mágiát használnak, szeráfi utakat, arkangyali hatalmakat vetnek be…

A Sírhant Társasága

“A menny és a föld, az istenek és az emberek között állunk. Emelkedj fel, küldd hangod az éjszakai ég felé, emeld fel a karod és meríts a holdból!”

Ha Isten sarjairól a Mennyei Kórus jutott eszünkbe, akkor a Sírhant Társasága (Sodality of Tor) erősen Verbéna-szagú. Modern druidák ők, egy tulajdonképpeni wicca-szekta, mely a Glastonburry Tor nevezetű megalitikus építmény köré csoportosul, és “pogány” szertartásokat hajt végre: holdtöltekor összegyűlik egy kis közös rituáléra, áldozatbemutatásra, a hold energiáiban való megmerítkezésre.
A sírhant (eredeti skót-gael szóval tor) egyesek szerint a Szent Grál nyughelye, mások ezt badarságnak tartják, és pusztán az ősi Atlantisz egyik megmaradt helyőrségének romját látják benne. Bárhogy is, a Tor kiváló kalandlehetőségeket kínál, sokféleképpen felhasználható, a mesélő belátása szerint lehet átjáró a túlvilágra, időgép, vagy bármi, amit a történet megkíván. A Spiráljárók pedig játékos karakternek is pofásak, elsősorban azoknak, akik hiányolták már a természet mágus-papjait.

Kőtáblák Vésnökei

“No, és mi a neved, kicsi lány?”

A szívemnek legkedvesebb kis hagyomány, ugyanis kellően beteg elméletre épül. A Kőtáblák Vésnökei (Stone Scribes) a következő teóriával álltak elő: mindenkinek a végső nevére szükségünk van, vissza akarunk térni a Felsőbb Birodalomba, ahonnan kiszakadtunk. Ezt csakis együtt, mindnyájan tehetjük meg, egyénként nem, ezért céljuknak érzik az összes végső név rögzítését. A probléma viszont, hogy az ember neve – amely a személyiségét tükrözi – élete folyamán állandóan változik. Gyermekként még ő Ödönke, aztán középsuliban Czinege névre hallgat, majd felnőttként ő lesz Czinkó Ödön, a könyvelő, később Ödön Bácsi, A Vén Majom… És halála pillanatában bír a végső névvel. Ezt kell feljegyezniük és rendszerezniük, összegyűjteniük a Névadóknak. Természetesen atlantiszi rúnaírással lejegyzett nevekkel, melyeket általában kőtáblákra vésnek, hogy fennmaradjon az utókor számára – megőrizvén a holtak esszenciáját az idővel szemben.

Gyászolók

“Hangok a fejemben, igen. Én vagyok az ő képzeletbeli barátjuk. És te is.”

Szoros versenyben a Gyászolók (Threnodists) a második kedvenc hagyományom ebben a könyvben. Ők afféle őrült tudósok, akik a modern fizikát egyesítik az ősi mágiákkal, bizarr, hibrid okkult-tudományt hova lére. Kvantumdémonokat idéznek, a fénysebességen túl létező életformák tudását csapolják meg, a modern pszichológiát használják okkult erőként, egyszóval a tudomány peremterületein járnak. Egy csipetnyi Freudba oltott Crowley, némi Bohrrral vegyített Anton Lavey, nagy adag Einsteinnel egybekutyult Szent Varecza László, és kész is a hagyomány tipikus tagja. Kedvemre való őrült zsenik, na.

Transzhumán Mérnökök

“Az apokalipszis közeleg. Élő, digitális tévéadás közvetíti majd…”

Robotika, vegyészet, mesterséges intelligencia-kutatás, biotechnológia, informatika: Az emberiség technológiai fejlődése egyre gyorsul. Előbb-utóbb eléri a Szingularitást: azt a pontot, ahol a számítások értelmetlenné válnak, ahol a görbe a végtelenbe lép, ahol semmi sem marad ugyanaz, de minden megváltozik: a mesterséges intelligenciák elválaszthatalna részei lesznek társadalmunknak (talán az emberi jogok őket is megilletik majd?), az emberi életkor a végtelenbe nyúlik, gép és élő szövet megkülönböztethetetlenné válik s az ember szuperemberré, emberfelettivé válik. Ez az, amit a transzhumán mérnökök szeretnének, lehetőleg mielőbb, és ezért végzik különös kutatásaikat. Eredetmozgatóknak nevezik magukat, s habár sok mágus nem ért velük egyet, ők hiszik, hogy a Felsőbb Beteljesülésbe vezethetik az emberiséget.
Tulajdonképpen a technognosztikus tanok legtisztább gyakorlói, rúnaírást és számítástechnikát, digitális jelekkel továbbított varázslatokat és megbűvölt CD-lemezeken tárult mágikus könyvtárakat használnak, gólemek helyett robotokat építenek, és kissé virtuális adeptusokba oltott éteritáknak tűnnek számomra. Mindenesetre pofás tradíció, habár nem a legeredetibb gondolat ebben a könyvben.

A Végítélet Órájának Kultusza

“Az időd lejárt.”

A két balkézi hagyomány közül az első erre a hátborzongató névre hallgat. Ők abban hisznek, hogy a bukott birodalom totális megsemmisítése az egyetlen út a felsőbb sík újra-eléréséhez, és ehhez minden tőlük telhetőt meg is tesznek. Külső szemlélő számára véleltelnszerűen ölnek meg embereket (mágusokat és alvókat egyaránt) pusztítanak el épületeket, rabolnak el lélekköveket és varázstárgyakat, s közben nagy mennyiségű paradoxont termelve rombolják le a valóság szövedékét. A rendek figyelői aggasztó előjelnek érzik, hogy egyre több frissen ébredt csatlakozik hozzájuk, sőt, állítólag sok Moros torony alá tartozó mágus állt be közéjük. A kultusz tagjai kívülről könnyen felismerhetőek – fekete öltönyben, fehér ingben és napszemüvegben járnak, s mellényzsebükben egy jókora, koponyával díszített zsebóra pihen, melyet akkor vesznek elő, ha elérkezett az idő egy kis pusztításra… Senki sem tudja kiszámolni, hol bukkannak fel legközelebb, de mindenki suttogva, rossz előérzettel ejti ki nevüket…

Mara Agyarai

“A félelem az a lánc, amely minden lelket összeköt, embert, állatot, szellemet és istent egyaránt. Semmi élő nem lehet mentes a félelemtől.”

Mint látható, a Végítélet Órájának kultusza tulajdonképpen jót akar – ugyanúgy a Felsőbb birodalomba vissza vezető út megtalálása a céljuk, miként a jobbkézi hagyományoknak – csupán olyan eszközöket használnak, amelyek a mi erkölcseink szerint a “gonosz” jelzőt vonják maguk után. Nos, tulajdonképpen Mara Agyarai is jót akarnak, kiismerni és elpusztítani a két sík közötti szakadékot, az Abyss-t – ehhez azonban az ott tanyázó ősi és elképzelhetetlen démoni lényeket kell megidézniük, kiismerniük és elpusztítaniuk.
A két balkézi ösvény közül mindenképpen ez utóbbi a jobban sikerült – Lovecraft világát idéző szörnyűségek tanyáznak ebben az Abyssban, és az agyarak képesek egyfajta mentális mágiával mások elméjébe idézni őket, megmutatni e szörnyeket, s borzalmas, elfeledett, groteszk világukat. Mara Agyarai abban hisznek, hogy a tűz csak tűzzel győzhető le. Emiatt a legtöbb mágus ugyanúgy kezeli őket, mint az abyss fenevadjait: ellenségként.

Minden egyes hagyomány kapott néhány saját varázslatot, illetve a már említett attainmenteken kívül 2-3 kalandötlet is szerepel mindegyik mellett, ezáltal a mesélőnek is hasznos könyvecske a Legacies: the Sublime. Továbbá az utolsó fejezetben részletes irányelveket kapunk egy saját hagyomány megalkotásához – aki tehát nagyon hiányolja az euthanatoszokat vagy az Eksztázis Kultuszát, és megalkothat valami hasonlót, a mesélővel együttműködve.

Összességében kellemes kiadvány, vizuálisan erős közepes, tartalmilag sok jó ötlet van benne, amivel színesíthető a játék, árnyalhatók a karakterek, de néhány hagyománynál olyan érzésem volt, hogy nagyon erős lehet a rajongók nyomása a régi Mage felé való visszakacsintgatásra. A könyv mindazonáltal nem a legnagyobb talámány az easy-on óvszer óta, és nem lenne baj, ha több új ötlet lenne, s kevésbé a régi dolgok újramelegítése.

 

Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://sanctum.hu]
A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához