LFG.HU

Szalontai Tibor
novellaCimkek
Részlet Peter Arnett: A túléléstan filozófiája c. riportjából, International Herald Tribune, 2001.03.12
 
Amerikai családok tízezreit egyfajta általános félelemérzet járja át, kezdve a társadalmi bizonytalanságtól, az ebből is adódó erőszakhullámon át a nukleáris háború képzetéig és valamiféle idegen támadás rémképéig. Fegyvereket, élelmiszereket halmoznak fel, óvóhelyeket építenek, s elszántan készülnek arra, hogy mindezt megvédelmezzék bárkivel szemben, vagy csak egyszerűen nem vállalkoznak hosszabb utazásra, nehogy otthonuktól távol érje őket az a bizonyos csapás. Az érzés persze nem új keletű, hiába ért véget a hidegháború, még ezernyi orosz rakétasiló mered amerikai célpontokra, de azoknál is reálisabb a fenyegetés Koreából, Iránból, és a földalatti terroristák felől, akár a kolumbiai maffia, vagy az Al Kaida részéről. Félelem a támadástól – olyan életérzés ez, amely nem párosul különösebb politikai meggyőződéssel, nincs közük az önmagukat felfegyverzőknek a politikai színezetű félkatonai csoportokhoz – például a Ku Klux Klanhoz – sem. Az adatok riasztóak. Becslések szerint a 290 milliós országban 170 millió kézifegyver van magántulajdonban. A számok persze hozzávetőlegesek, mivel szövetségi államonként eltérő a fegyvereladás és nyilvántartás rendje.
 
A témát körbejárva, szerte az Egyesült Államokban megdöbbentő, ám jellemző kijelentések hallhatóak. Hadd idézzek néhány konkrét példát. Egy alabamai lőkiképző tábor vezetője, Allan Croft reméli, hogy egy atomháború esetén a városokban mindenki meghal majd, ugyanis nem szeretné, ha a támadás után lennének, akik vidékre menekülve elvárnák, hogy etessék őket, és elvegyék összegyűjtött készleteiket. Egy virginiai farmer, Richard Johnson büszkén mutatta a maga építette óvóhelyet, melyet “egyes számú táborhelynek” nevez. A sziklába vájt bunkert három órás gyaloglással közelítettük meg, úttalan utakon. “Senki nem találhat rá erre a helyre. Sem a nyomozókutyák, sem a nemzeti gárda, sem a vadászbombázók” – mondta Jonhson, és megmutatta “túlélő készletét”: hegymászó felszerelések, tartósított élelmiszerek, fegyverek, tábori konyha, balták, stb. A fegyverekhez szükséges muníciót titkos erdei rejtekhelyen tárolja. Az ötgyermekes Johnson család rendszeresen gyakorlatozik. Khakiszínű ruhát öltenek, hátukra veszik a felszerelést és nekivágnak az erdőnek. “Több família, 25-30 ember tartozik a csoporthoz” – mondta Johnson. Gyakorlataikon meglepetésszerű támadásokat játszanak le, az erdőben csapdát állítanak egymásnak. Amikor Johnson magával vitt engem a vadonba, az egyik patak felett terpeszkedő sziklaoromra mutatott, ahonnan kitűnő rálátás nyílt a völgy bejáratára. “M-60-as géppuskát helyeztünk el ott fent” – közölte a legteljesebb komolysággal…
 
 
***
 
William Pearce atyai melegséggel nézett a fiára. A sodró tömeg ellenére úgy érezte, kettesben vannak a peronon. Mintha örökre búcsúznának. Hogy megemberesedett ez a kölyök, kész férfi.
- Fel a fejjel kisöreg. Rick bácsinál kipihened magad. Igen, próbálj meg pihenni! Ne gondolj semmire! Ne gondolj a konszernre, a vizsgákra sem, csak próbálj meg kikapcsolódni! Rick bácsi gondodat viseli majd, és ne feledd, ott lesz Samantha is. – a fiú mindeddig mélabús szemében mintha némi érdeklődés csillant volna meg. – Rég találkoztatok. Emlékszel? Öt éve Palm Beachen. Azóta biztos kész hölgy lett belőle. – mindketten elmosolyodtak.
- Ne izgulj apa, túl fogom élni. Rick bácsi sértetlenül fog átadni.
- Fogadj szót Rick bácsinak. Sokat tanulhatsz tőle, figyelj oda rá! Utána könnyebb lesz dönteni. Remélem, jól fogsz dönteni.
- Én meg azt remélem, hogy elfogadod majd, akárhogyan is döntök.
- No szállj fel! Ne feledd, Richmondban a chicagói gyorsra átszállni, lesz rá húsz perced. És körülbelül száz mérföld Clifton Forge-ig.
- Majd rád csörgök, ha megérkeztem, de addig kérlek, ne hívj! Már a vonatban megpróbálok meditálni.
 
Tommie könnyedén felszökkent a peronlépcsőre. A szerelvény kigördült a Pennsylvania Pályaudvarról. Apa sziluettjét elnyelte a kanyargó sínözön. Lassan elmaradoztak Baltimore házai. A Florida Amtrack Express keresztül szaladt Washington DC-n, Richmond lesz az első megálló néhány óra múlva. Tommie nem tudta, hogy bosszankodjon-e, vagy inkább örüljön ennek az utazásnak. Igaz, még van majdnem két hét a tanévkezdésig, a beiratkozásig. Egészen pontosan tizenhárom nap, és ezalatt az idő alatt, szeptember 17-én hétfőig el kell döntenie, hogy beiratkozik-e a Maryland Egyetem vegyész karának harmadik évfolyamára, vagy inkább dobja az egészet és átmegy a bölcsész karra elsősnek. Szíve szerint ez utóbbit választaná, ezzel egyszer s mindenkorra megszabadulna az összes vegytani nyavalyától. Nem mellékesen megúszná a szerves-kémia szigorlati uv-t. Tulajdonképpen ez a bukás állította válaszút elé. Ekkor sokallt be. Addig még csak-csak tartotta benne a lelket apa víziója: átvenni a stafétabotot, a nem messze eső alma a fától, vagyis az Oxypearl Corp. elnök-igazgatói posztját majd, idővel, ha beletanul a vállalatvezetésbe. Hogy apa kiélvezhesse jól megérdemelt nyugdíjas éveit. De jaj, mi lesz, ha a kicsi gyöngy nem akar apja tündöklő nyomdokaiba lépni? Ha vegyészmérnökség helyett a póri angol tanári pályára adná a fejét? Vagy az újságíróira, vagy – kimondani is szörnyű – ha író akarna lenni? Összedől a jól felépített álomvilág, szertefoszlik az amerikai csoda, elfajzik a gyerek, hamis gyöngyöt terem a kagyló!
 
Ezért aztán apa akcióba lépett. Kitalálta ezt a két hetes kúrát Rick bácsiék farmján. Hogy ott majd megemberesedik az a fránya kölyök, a való világban. És Rick bácsi farmjánál keresve sem lehetne valóbb világot találni. Hiszen ott minden van, ott vetnek, aratnak, traktorok szántják, repülők permetezik a földet, még élő tehenet és igazi fejést is lehet majd látni ottan, halleluja. Ott van Rick bácsi silója, meg a feldolgozó-csomagoló üzem, meg a benzinkút a motellal. És ott van Rick bácsi feleségestől, boldog famíliástul a csemetéivel, és ott van Samantha, aki már kicsit nagyobbacska. Ő vajon jövőre hová megy majd továbbtanulni? Farmeregyetemre, a kis almacsemete? Az egyetlen jó dolog, amiért Tommie örült ennek az utazásnak, az Samantha volt. Csak szép emlékei voltak a kis fruskáról, legutóbb a palm beachi nyaralásról. Meg előtte is találkoztak vagy fél tucatszor, mikor a két jó barát, apa és Rick bácsi közös családi programokat talált ki. Együtt voltak például a Hoower gátnál, kempingtúrán a Yellowstone parkban, meg az orlandoi Disneylanden is. Hogy sikoltozott akkor örömtől kipirult arcocskájával az óriás lesiklón! Sokszor emlékezetébe ötlik az az érzékien szép arc. Egyszer voltak Clifton Forge-ban is, még a floridai nyaralás előtti évben. Emlékszik a viktoriánus korabeli házacskákkal teletűzdelt, gyors sodrású Jackson folyóval kettészelt városkára a zöldellő dombok között. Emlékszik Sam milyen bánatosan búcsúzott akkor tőle a bekötőúti elágazásnál, s hogy milyen kitörő örömmel üdvözölte őt egy évvel később Palm Beachen. Most vajon fog-e ugyanúgy örülni? Azóta csak nagyritkán váltanak pár e-mailt évente. Ami legfurcsább, hogy az öt év alatt nem volt hajlandó magáról fényképet küldeni, és a netre sem rakott fel, csak távoli csoportképeket – Majd eljössz, és akkor megláthatsz, és lefotózhatsz és elviheted magaddal.- ezt írta egyik legutóbbi mailjában is. – Hát, mindenestre az apparátot becsomagoltam – gondolta Tommie. És még mást is csomagolt melléje… No elég ebből az ömlengésből, Zabhegyező! Megérkeztünk Richmondba, át kell szállni a chicagoi gyorsra.
 
***
 
Rick bácsi egyik karjával még Tommie-t ölelte, a másikkal már hajigálta fel a poggyászt a Pajero Pick Up platójára valami tengeri herkenytyű mellé – a hátsó ülések teli voltak pakolva öt gallonos ballonokkal. Ahogy Tommie Rick bácsi arasznyi szakálltól övezett barázdált arcára nézett, csak most jött rá, hogy apa is ugyanilyen ráncossá kezd öregedni az utóbbi időben. Eddig fel sem tűnt neki. De hát ők egyidősek, együtt katonáskodtak annak idején. Az utolsó garnizonnal kerültek ki Vietnámba, hogy aztán rögtön haza is kotródjanak, az összes harci tevékenységük Saigon kiürítésében merült ki. Ennek már majd’ harminc éve. Lassan eljár felettük az idő, át kell adniuk a stafétát.
- Na hogy utaztál kisöreg? – harsant fel Rick bácsi hangja – dobd be magad az anyósülésre, indulunk.
- Köszönöm jól. De először is fel kell hívnom apát.
- Ne fáraszd magad, már tudja, hogy épségben megérkeztél. Már láttalak a vonatablakból, amikor hívott, hogy többórás értekezlete kezdődik, hát gyorsan megnyugtattam, hogy most szállsz le a vonatról. Majd felhívod este otthonról. Kösd be magad, megtesszük a mára beütemezett körutat, aztán elmegyünk Samantháért Lexingtonba.
- Miért, mit csinál ott?
- Hát tanul, te nagyokos. Lexington úgy tíz mérföldnyire van, oda jár gimnáziumba, tegnap volt az évnyitó, ma az első tanítási nap. A héten én hordom, mert az ő Fiestája éppen szervizben van, csak hét végére lesz kész.
- És Rick bácsi, mi ezek a kannák ott hátul?
- Ja, azok? Permetszer van bennük, a déli tehervonattal érkeztek, de mivel éppen beférnek oda hátra, nincs szükség külön teherautóra. Az ember ahol tud, ott spórol, ez a virágzó gazdaság egyik fő kritériuma, ezt jól vésd az eszedbe. Apád úgyis azt mondta, neveljelek ki egy kicsit.
- De ugye ezt most nem csak az én okulásomra rendezték így meg?
- Hová gondolsz Öcskös? Ne hidd, hogy itt színházat fogok neked rendezni, az élet amúgy is adja magát, hidd el.
 
A következő másfél-két órában bejárták Rick bácsi birodalmát. Voltak az üzemnél, ahol az egyik silóból éppen egy Oxypearl Corp. feliratú tartálykocsiba szivattyúztak valami folyadékot. Rick bácsi elmagyarázta, hogy egy apa által szabadalmaztatott különleges technológiával nyerik ki az értéktelen növényi hulladékból a nagytisztaságú etanolt, a dologban az a legnagyszerűbb, hogy ahelyett, hogy fizetni kéne a deponálásáért, még pénzt is hoz a konyhára. A végső maradék is felhasználható a komposztálóban. “Zárt technológia.” – mondta Rick bácsi, és azt is hozzátette, hogy mind a ketten jól járnak anyagilag. “Ez az igazi barátság! Kellemest a hasznossal!” – rikkantotta vidáman.
 
Voltak a benzinkútnál is, bekaptak egy-egy hot dogot, hogy éhen ne haljanak Peggy néni vacsorájáig. Aztán Rick bácsi gondosan felügyelte, ahogy egy kamionról használt gumiabroncsokat rakodnak át két kisebb teherautóra. Közben egy targonca a Pajero platójáról a kamionba rakta azt a valamit, és egy ugyanolyant, teljesen épet rakott a helyére. Rick bácsi elégedetten és egyúttal gondterhelten dörzsölte a tenyerét, mondván, végre megint működni fog a szivattyú, de egy vagyonba kerül majd a csere, ha nem sikerül a garanciát érvényesíteni. Aztán elindultak Lexingtonba Samantháért, és miközben Tommie hirtelen azon kezdett el tűnődni, hová fog majd ülni a lány, hiszen a hátsó ülések foglaltak, már meg is érkeztek, és egy karcsú szépség mosolygott feléje.
 
- Tommie! – kiáltotta Samantha – De jó, hogy itt vagy! – valóban, gondolta Tommie, de jó, hogy itt vagyok.
- Samantha! Szia te szépséges királyleány! – és tényleg egy nemrég látott film tini hercegnőjére emlékeztette, ugyanolyan fitt farmerkosztüm, ugyanolyan hosszú hullámos, befont copfos barna hajzuhatag, amihez diákosan szexi női idomok és angyali arc párosultak.
- No, puszilkodjatok össze, aztán usgyi be a kocsiba, ne várakoztassuk Peggy mamát, ki ne hűljön az ünnepi vacsorája!
- Na de Rick bácsi, hogy férünk el? Majd én hátramászom a poggyászom mellé…
- Szót se! Be a kocsiba, húzzátok össze magatokat, sok jó ember kis helyen elfér. Ha véletlenül szembetalálkoznánk a sheriffel, majd én elrendezem – intézkedett Rick bácsi.
 
Mit volt mit tenni, Tommie szállt be először, igyekezett oldalt húzódni, szinte rá a kuplungkarra, hogy Samantha is beférjen mellé, de aztán a lány rászólt, hogy terpeszkedjen csak el, és a legnagyobb lelki nyugalommal féloldalasan Tommie ölébe ült, és átkarolta a nyakát. Úgy utaztak végig a lexingtoni úton, meg a városon. Néha egy-egy bukkanónál Samantha nagyokat huppant, egyszer még a fejét is beverte kicsit a kocsi tetejébe, s (akárha a diseylandi csúszdán lenne megint) kacagva sikongott hozzá. Tommie vére lüktetett, ahogy az a formás popsi a combján hintázott. Aztán a fiú átkarolta a lányt, mintegy magához szorította, lefogta, ezzel sikerült elkerülni a további légi veszélyt. Tommie erősen tartotta, mintha soha többé nem akarná elengedni. Érezte a lány melegét és fiatalsággal, vidámsággal, szépséggel vegyszerezett parfümillatát. Azt sem bánta volna, ha ez az utazás örök időkig tart.
 
***
 
Clifton Forge nyugati szélén, a covingtoni országútról jobbra eső első bekötőútra befordulva, fél mérföld után míves kovácsolt kapun hajtottak át, itt kezdődött a Johnson farm. A kaputól két kőhajításnyira terpeszkedett az oszlopos-teraszos kétszintes “hacienda”. Szinte hihetetlen, de egy egész ökör sült nyárson a ház előtt, egy nagyobbacska tűznél. Aztán persze, ahogy közelebb kerültek hozzá, kiderült, hogy csak egy borjú, azt sem Tommie kedvéért vágták le, megsérült születése közben szegény, és ha már megesett a baj, legalább jót lakmároznak belőle a vendég tiszteletére. S bár siratták a gyerekek nagyon, soha még ilyen felségesen nem ízlett marhasült Tommie-nak. De még előbb a háznép köszöntötte, ropogtatta csontjait, elsősorban Peggy néni ölelte, csókolta ahol csak érte. Majd jöttek az ikrek, akik valójában nem is ikrek, hisz a tizenegy éves Jimmy korra egy évvel, termetre egy hüvelykkel volt nagyobb Billynél, de tényleg úgy néztek ki, mint két tojás. Amint az ikrek egy kis rést hagytak, befurakodott közéjük a kis Maggie és belecsimpaszkodott Tommie-ba, ami azért volt csodálatos, mivel mikor legutóbb találkoztak, még egyéves sem volt, mégis váltig állítgatta, hogy emlékszik Tommie-ra. És bár ezt komolyan is gondolta, valószínűbb, hogy csak a bátyjai elbeszéléseiből származott ez az ismerettség. A család ötödik, vagy elsőszülöttsége okán inkább első gyermeke, ifjabb Rick, azaz Ricky, nem tartózkodott a farmon. Pilótaként szolgált a flottánál, a Thomas Jefferson anyahajón.
 
Lakomáztak, mulatoztak. Rick bácsi, miközben nagy cafatokban harapta a steak-et és döntötte mellé a bort, régi történeteket mesélt fiatalkoráról, Billy Pears-sel átélt közös kalandjaikról. Elsősorban katonaélményekről, de úgy, mintha éveket viaskodtak volna a dzsungelban a Viet Kongokkal. Peggy néni diszkréten odasúgta Tommie-nak, hogy ezek a sztorik egytől egyig valóban megtörténtek, csak nem Rickkel és Billel, hanem másokkal. Harcedzett vietnámi veteránoktól hallotta Rick személyesen, “bevetés” közben. “Miféle bevetés?” – kérdezte Tommie.”No, majd megtudod azt is hamarosan.” – válaszolta fejcsóválva Peggy néni, de többet nem lehetett kihúzni belőle.
Már három üveg bor fogyott el, annak nagyobb része Rick bácsi garatján tűnt el, aki ettől egyre nehézkesebben beszélt. Mondta is, hogy most inkább lepihenne, sőt, mivel másnap szeretné kialudni magát, arra kérte Tommie-t ugyan vinné el holnap reggel Samet a suliba. Ha visszaér, majd körbevezeti őt, bemutatja neki a Jonhson birodalom másik arcát is. Azzal elvonult. Nem sokkal utána a többiek is nyugovóra tértek.
 
***
A másnapi körbejárás aztán csúszott három napot. Ugyanis mire Tommie visszatért Lexingtonból, Rick bácsi eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Peggy néni sem tudta hová ment, csak annyit tudott mondani, hogy autóval jöttek érte, ki sem szálltak, csak dudáltak neki, és nagy titkolózva elhajtottak a hegyek felé. Tommie napközben egyedül lődörgött a városban. Reggel elfuvarozta Samet a gimibe, aztán moziba ment, vagy a Mc’Donaldsba, egyszer átrándult a közeli Salemba, megnézni a boszorkány múzeumot. Délutánonként pedig elment Samantháért. Aztán nagyokat beszélgettek, miközben bejárták a vidéket. Elhajtottak valahová a városon túlra, leparkolták a kocsit valami elhagyott fűzfa árnyékéban, és nagyokat kirándultak a környező dimbek-dombok közt sötétedésig. Közben elmesélték egymásnak életük elmúlt öt évét, de szinte a legapróbb részletekig. Például, hogy a Fiesta azért van szervizben, mert kicsit összetört, de Sam nem ült benne, kölcsöadta egyik iskolatársának egy körre. Rick bácsi nagyon mérges volt, meg is volt ijedve rendesen, de örült, hogy a lányának nem esett baja. Meg azt, hogy Peggy néni hetente ír levelet Rickynek, és mivel irtózik a számítógéptől, hát kézzel, és ragaszkodik hozzá, hogy postán küldjék el, de ők nem viszik el a postára, hanem beütik a gépbe és elküldik neten, így Ricky nem két hét múlva, hanem azonnal olvashatja őket. És csacsogott tovább hasonlókról közlékenyen. Tommie nem is értette, miért nem tudta ugyanezeket neki mailban is leírni. Meg is kérdezte tőle, erre Sam szomorúan elhallgatott, némi néma bandukolás után újra felszabadultan mesélt magáról. És faggatta Tommie-t, mindent tudni akart róla. És ő elmesélt mindent, a szerves-kémia uv-ig bezárólag, meg hogy most döntenie kell, hogyan folytassa az életét.
 
Rick bácsit jóval vacsora után hozták haza minden nap, ha kérdezték, titokzatos ábrázattal csak annyit válaszolt, majd szombaton minden kiderül. Erre a család minden tagja sokatmondóan bólogatni kezdett és nem firtatták tovább a dolgot. Csak Tommie bámult rájuk értetlenül, neki nem mondtak többet, hiába faggatta őket. Csak annyit voltak hajlandóak elárulni, hogy majd szombaton megtud mindent. Tommie érezte, hogy a család valamire nagyon készül, de őt nem avatták be, mondván, meglepetésnek szánják. Néha az ikrek sugdolózásából elkapott néhány áhítatosan kiejtett kulcsszót, ilyeneket, hogy “stratégia”, “jelszó” és “bevetés”, igen bevetés, amit Peggy néni is említett már egyszer.
 
Szombaton kora hajnalban Tommie arra ébredt, hogy Rick bácsi ébresztgeti, sürgeti, öltözzön, ma hosszú utat kell bejárniuk. Tommie kábultan követte az autóhoz. Elindultak észak felé, neki a hegyeknek. És lassacskán fény derült mindenre. Rick bácsi körbevezette a “műveleti terepen”, ahol holnap lezajlik majd a “bevetés”, azaz a családi hadgyakorlat. Elmagyarázta az imitált partizánháború lényeges elemeit. A szomszédos farmer családokkal két csapatra oszlanak, és a cél, a műveleti terepen elfogni, tőrbe csalni az ellenséget. Megmutatta a Johnson család főhadiszállását, ahogy ő nevezte, az “egyes számú táborhelyet”, valójában egy sziklába vájt bunkert, teli túlélő készletekkel. Elmondta, hogy a lőszert nem messze onnan, egy hasonló, még titkosabb bunkerban őrzik. Tommie megkérdezte, hogy éles lőszert? És Rick bácsi azt felelte, hogy azt is, de természetesen a bevetésen csak superpaintball fegyvereket és vaktöltényeket használnak.
 
- Járt itt néhány hónapja egy lökött újságíró, benne is voltam egy cikkben a Tribune-ban. Neki is megmutattam az egyes számú táborhelyet, csak előbb órákig körbejárattam az erdőben, mintha nagyon messze lenne ettől a tisztástól. Nézd csak, az ott a híres Szivárvány szikla – mutatott Rick bácsi a Jackson folyó túloldalán egy lapos félkörív alakú kiszögellésre – ott egy géppuskafészket helyeztünk el, onnan belátható az egész folyóvölgy. Ez a pozíció elegendő muníció esetén időtlen időkig védhető. – mondta átszellemült arccal, és közben Tommie legnagyobb elképedésére belegyalogolt a folyóba, néhány szökelléssel átért a túlpartra, onnan integetett vissza vidáman Tommie-nak – Gyere bátran, ez itt egy gázló, megmutatom az őrhelyet. – és már caplatott is fel a szikla rézsűs oldalán, Tommie-val a nyomában. Tommie-nak nem igazán volt ínyére, hogy a lábbelije csurom vizes lett, de az őrhelyen eléje táruló panoráma kárpótolta minden bosszússágért. Mintegy 100 láb magasan voltak, belátták az egész völgyhasadékot, a Shanondean völgyet.
 
 Rick bácsi szakszerűen magyarázgatta a sziklába vésett különböző lyukak szerepét a géppuska rögzítésében. Tommie-t azonban jobban érdekelte a lenyűgöző látvány, a dombokkal körbevett, folyó csíkozta, virágoktól tarkálló völgytisztás, távolban a zöldellő-kéklő hegyekkel. “Istenem, itt leteríteni egy pokrócot és szeretkezni az imádott lánnyal, majd a gyönyör után kéz a kézben gyönyörködni a tájban!”Az egész séta alatt nem voltak egy hullámhosszon Tommie és Rick bácsi. Az öreg egyre csak a bevetési műtárgyak praktikusságáról, a holnapi hadműveletekről hadovált, a fiú szórakozottan bólongatott rá, miközben magában, mosolyogva a táj szépségeit csodálta. Egyszer hirtelen Rick bácsi felé fordult és őszinte érdeklődéssel szegezte neki a kérdést: “Mondd Rick bácsi, mire jó ez az egész? Ez az ósdi háborúsdi?” – Rick bácsi rácsodálkozott a fiúra, hosszasan nézte, majd úgy döntött, a srác biztos csak viccel, nem érdemes hát megbotránkoznia rajta, és tettetett türelemmel, mint egy hülye gyereknek elkezdte magyarázni a nemzetközi helyzet fokozódását, a csapásveszély realitását, meg hasonló maszlagokat, amikben vallásos meggyőződéssel hitt. “Úristen! – gondolta Tommie – ha annak idején csak egyszer igazán seggbe durrantotta, megkergette volna őket egy Viet Kong, most másképp gondolkodna.”
- De hát Rick bácsi! Jó, tegyük fel, épp minket kólint fejbe egy atomcsapás. Feltéve, de nem megengedve, hogy ez talán mégis bekövetkezhet, akkor úgyis mindegy. Nem? Az atom elől nincs menekvés.
- Ebben éppen hogy tévedsz Tommie boy! – harsogta Rick bácsi lelkesülten. – Igenis hogy van! Emlékszel az egyes számú táborhelyre? Alatta sok méterrel van egy atombiztos bunker, hermetikus ólomajtókkal, többhavi élelemmel egy tucat embernek. És az atomcsapást is tudjuk már imitálni, holnap ki is próbáljuk. Ezen dolgoztunk a fiúkkal a héten. A családtagoknak is meglepetés lesz.
- Imitált atomcsapás? – hitetlenkedett Tommie – Mi a manó? Azt meg hogyan?
- Igen kölyök. Nagyon egyszerűen. De ha egy kicsit töröd a fejed, rájöhetsz magadtól is. Barkóbázd ki! Annyit segítek, hogy a minap, megérkezésedkor magad is láttad a fő alkotóelemet.
- Lássuk csak. Mit is csináltam első nap. Jártunk a silónál, meg a benzinkútnál, meg ökröt nyársaltunk. Megvan, valószínűleg az etanol. De hogyan?
- Ö-őő! – csóválta a fejét Rick bácsi.
- Akkor várjunk csak. Volt ott a platón valami szivattyú vagy generátor vagy mi. És gumiabroncsokat rakodtak.
- Langyos, langyos!
- Mi? A gumiabroncs? Tényleg? Igaz is, az jó nagy füstöt képes csinálni, de mitől lesz bomba alakja?
- Nem bomba, gomba! Atomfelhő. Jó magasan felcsapó füstoszlop, ami léggömbszerűen terül szét. Atomgomba.
- Magasra csapó füstoszlop. Lássuk csak. Egyszer csináltunk valami hasonlót szervetlen kémia laborgyakorlaton. Hogy is volt? Ha a detonáció csak egy szűk csőben haladhat, annak többszászszorosa lehet a füstoszlop. Magnéziumporral csináltuk. Hú ha láttad volna, olyan volt mint egy mini napkitörés! Rick bácsi, fúrtatok egy jó mély kutat? Ahhoz kellett a szivattyú?
- Bingó kishaver! Látod, nem vagy te elveszett a műszaki tudományokban. Nem kút, akna. Atomakna. De tényleg olyan, mint egy kút. Kávás kút káva nélkül, az alja teleszórva gumival, benzinnel meg gyutaccsal. Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan sikerül. Még csak videón láttam, a volt szovjet hadseregben állítólag gyakran használták hadgyakorlatokon. De a lányoknak meg az ikreknek egy szót se, szeretném, ha nekik is meglepetés lenne. Mi is mondtál, magnézium? Nem is rossz ötlet. Ha öntenénk a tetejére egy hordónyi magnéziumgranulátumot, talán elvenne egy kicsit a gumi kormos színéből.
 
***
 
Vasárnap kora hajnalban indult a kis csapat: Jonhsonék teljes létszámban, plusz Tommie, valamint két szomszédos család, meg egy hivatásos túlélő-kiképző vietnámi veterán. Mindenki khakiben, még Tommie-nak is jutott Ricky ruhatárából. Egy ponyvás teherautó rakta le őket valahol túl a városon, ahol az erdő kezdődik. Maggie kissé álmosan csüggött Peggy néni nyakában, de amúgy izgatott várakozással várta a kalandokat. Tommie megemlítette Rick bácsinak, hogy talán Maggie-t nem ártott volna otthon hagyni, de Rick bácsi letorkollta. Arról szó sem lehet, hogy a család bármely tagja kivonja magát a gyakorlat alól, hiszen élesben sem lehetne otthon hagyni senkit. És különben is, a másik csapatban van egy még kisebb gyerek is.
 
Tommie derűs kíváncsisággal nézett az események elébe. Belül csak mosolygott az egészen, de próbált jópofát vágni hozzá, nem akarta elrontani a Johnsonok kedvét. Közben már egy harci ösvényen osontak libasorban. A karabély, még ha annak csak paintball változata volt is, igencsak kényelmetlenül himbálózott Tommie vállán, folyton az oldalát verdeste, nem győzte megigazítani. Egy Barbie babára lett figyelmes az ösvénytől két lépésre az avarban. Gondolta, elteszi Maggie-nek, és ahogy lehajolt érte, abban a pillanatban valami az égbe röpítette, magatehetetlenül szállt métereket. A dereka nagyot rándult, fejjel lefelé lógott egy hálócsapdában. A többiek gyorsan kiszabadították. Sajgott minden porcikája és istentelenül dühös volt. Erre az egész bohóckodásra, még inkább saját magára.
 
- No ugye öcskös, nem leányálom az ellenség csapdájába kerülni. – mondta Rick bácsi mosolyogva – Vigyázni kell minden lépésre. Szerencséd, hogy a csapatunk még egyben van, mert ha egyedül gabalyodsz bele abba a hálóba, most megnézhetnéd magad.
- Mért, mi lenne akkor?
- Á semmi, csak órákig, vagy napokig ott lógnál, miközben vérszomjas szárnyas hangyák falatoznak a testedből. – és nevetett hozzá – Nos, remélem ez jó lecke volt, de most már vigyázz jobban, csak a nyomomba lépj és ne nyúlj semmihez.
 
Hirtelen géppuska kezdett zakatolni a közelben, Tommie önkéntelenül a földre vágódott, a Johnsonok szintén. A csapatvezető ujjaival különböző egyezményes jeleket mutogatott, mire a többiek szétszóródtak, fatörzs, bokor, földhányás fedezékébe húzódtak. Még épp jókor, mert parányi festékgolyók kezdtek rájuk záporozni a sűrűből. És a Jonhsonok is késedelem nélkül viszonozták az ellenséges tüzet. Tommie egy kidőlt fenyőtörzs oltalmában hasalt. Mellette Samantha buzgón lődözte a festékgolyóbisait és intett Tommie-nek is, hogy kövesse példáját. És hogy hajtsa le az arcvédő plexit.
 
- De hát az isten szerelmére, mire célozzak? És mi volt ez egyáltalán? Mióta szólnak a paintball fegyverek géppuskaként?
- Te butus, egy dolog a paintball, és másik a zenei aláfestés valódi géppuskából, vaktöltényekkel, ez adja meg a játék savát-borsát – korholta kedvesen Sam a fiút. Tommie óvatosan a térdére emelkedett, fegyverét kidugta a rönk fölött, megpróbált kikukucskálni. Mintha néhány árnyalakot látott volna elsuhanni a fák között. Éppen próbálta megcélozni egyiküket, mikor az arcát telibe találta fél tucat festékpaca. Alig kapott levegőt, szemét iszonyatosan csípte a folyadék. Irtózatosan elkáromkodta magát, öklével dörzsölte szemeit. Maga mellett Samet hallotta kacagni “Meghaltál” - mondta a lány vidáman – de nem mondtam, hogy hajtsd le az arcvédőt? – a távolból pedig egy tízéves forma gyerek diadalordításban tört ki: “Eltaláltam, papa, lelőttem az egyiküket!” “Visszavonulás!” – adta ki valaki a parancsot a tisztás túloldalán.
 
A csapat Tommie-hoz sietett. Nem kellett már bujkálni, mert a bevetés íratlan szabályai szerint, ha valakit eltalálnak, a találatot elérők visszavonulnak, és csak negyedóra múlva lehet őket követni. Addig rendezni kell a sorokat, új haditervet kreálni és üldözőbe venni az ellenséget, de már a lelőtt delikvens nélkül. Ő kiesett a játékból, mehet haza, vagy valami kilátóban kivárhatja, a többiek mire jutnak. Rick bácsi azt tanácsolta Tommie-nak, menjen a másfél mérföldnyire délre lévő Szivárvány sziklához, ott várja ki a játék végét. Azzal Tommie kezébe nyomott egy iránytűt és gyors léptekkel elindult északnak, az erdő mélyére. Tommie ijedt bizonytalansággal kiáltott utána:
- Na de Rick bácsi, mihez kezdjek, ha ott az “ellenségbe” botlom? Vagy ha eltévedek?
- Emiatt ne fájjon a fejed, az a magaslat nem szerepel a mai hadműveleti tervben. Ha pedig elvétenéd a sziklát, csak tarts délnek, előbb-utóbb eléred a Jackson folyót, annak mentén a várost.- vetette oda Rick bácsi, és eltűnt a fák között. A többiek, marcona khakiruhás G.I.Joe-k nesztelenül követték.
 
***
 
Tommie, dühöngött még egy sort, majd a fák között ráérősen elindult a megadott irányba. Nem is baj, hogy már a csata elején jegelték, legalább nem kell azt a sok baromkodást végig elviselnie. Felmászott egy magas fára, hogy szétnézzen. Déli irányban a távolban látta a Shanondean völgyet kettészelő Jackson folyó ezüstös csíkját. Bal felől, úgy negyedmérföldnyire egy kisebb, fűvel benőtt domb emelkedett, a közepén valami sírkert félével. Úgy gondolta, ezt meg kell néznie közelebbről is. Mikor odaért, kiderült, hogy méter magas idomacél kerít körbe valamit, méghozzá egy gödröt. Vagy inkább kutat. Vagy tízlábnyi széles, kör alakú, oldalán kibetonozott mély kutat. Odaállt a szélére, de nem látott semmit, a kút alja sötét homályba veszett. Előkapta a túlélő hátizsákjából a túlélő elemlámpát, azzal is alig látszott valami, de amint szeme hozzászokott a sötétséghez, a lenti homályban gumiabroncsokat fedezett fel. Aha, szóval ez lenne az atomakna! Érdekes. Elácsorgott a kút szélén vagy negyedórát, közben azon tanakodott, ugyan hogyan lehet az abroncsokat benzinnel elárasztani. Az biztos, hogy nem csak egyszerűen rálocsolták, mert akkor az már rég elpárolgott volna. Persze azért nem merne lehajítani egy égő gyufaszálat.
 
Mire odaért a Szivárvány sziklához, a lány már ott várta.
- Sam! Te hogy kerülsz ide? – kérdezte csodálkozva. Samantha vidáman válaszolt :
- Kiestem én is. Az igazság az, hogy “megölettem magam”, hogy veled lehessek. Ööö… Úgy értem, nekem is uncsi már kicsit ez a lövöldözősdi, gondoltam, szükséged lehet valakire ebben az irdatlan rengetegben. Tudod, szárnyashangya! – nevetett pajkosan a fiúra. Tommie elmosolyodott, de nem azon, amit Sam-től hallott, hanem mert eszébe jutott, mit kívánt legutóbb, amikor itt járt Rick bácsival: gyönyörködni a tájban és egy gyönyörű lányban. A fedezék párkányára könyököltek. Nézték amint alant vadvízi kenusok eveznek a folyón. Tommie lelkiekben még néhány lazacot falatozó grizzlyt is odaképzelt. Persze errefelé nincsenek medvék.
 
- Látod amott a völgy szélén azt a kopott kalyibát? Clifton kovácsműhelye, arról nevezték el a várost. A szomszéd dombon pedig a régi bánya bejárata. Shanon a kovács legnagyobb lánya volt, Dean pedig a szerelme, egy bányász. Szerelmük tragikus véget ért. A fiú a bányában rekedt egy omláskor, a lány pedig belefojtotta magát a folyóba. Róluk nevezték el ezt a völgyet. Májusban tele van a mező lila virágokkal, júliusban pedig pipacstól vöröslik. Szeretem ezt a helyet. Ide szoktam járni, elbújni a világ elől. Magammal hozom a laptopot és írok. - Leült a padlóra, átkarolta a térdeit, és a válla fölött nézett vissza Tommie-ra.
- Mit írsz?
- Háát, mindent össze-vissza. Amolyan blogfélét. Akarod látni?
- Hssz! Ha most azt mondod, hogy a tizenakárhánykilós túlélő készlet mellé még egy laptopot is begyömöszöltél a csomagodba…! – Samantha mosolyogva nyitotta ki a hátizsákját. Egy kispárnát és egy laptopot vett ki belőle, majd kirázta a zsákból a maradék nagy semmit.
- Azt a mindenit, Sam! Te született rebellis vagy! Nna ennyit Rick papa szigorú szabályairól.
 
Samantha megnyitott egy internetes szerverről lementett html-dokumentumot: http//:www.yahoo.com/privatblog/deart/html.
A legfelső bejegyzés a múlt hétvégéről: Kedves T! Holnap kezdődik a suli. Ez lesz az utolsó évem, a gimiben, aztán jöhet a nagybetűs élet. Néhány hónap és tizennyolc éves leszek. Ricky bátyám nyomdokain én is kiröppenek majd a családból. Legjobb lenne, ha abban a városban tanulhatnék tovább, ahol te is. Akkor akár minden nap találkozhatnánk és nem lenne szükség erre a naplóra. Majd igyekszem, hogy a tanulmányi eredményem jó legyen oda. Ja, és a jövő héten találkozunk. Már alig várom.  
 
Tommie csodálkozva nézett Samanthára.
- Ezt, itt… te kinek írtad? Napló? Mióta?
- Nézd meg! Menjél visszább. Minden héten legalább egy beírás. Már négy éve. – Tommie lejjebb görgette a kurzort. Tényleg, minden héten egy vagy két bejegyzés, üzenet bizonyos T-nek. A levelek, amiket Tommie annyira hiányolt az utóbbi években.
- De, miért nem…? Miért nem küldted el ezeket… nekem? – Samantha mélabúsan válaszolt:
- Elszúrtam. Még a legelején. Kis hülye liba voltam, és fülig szerelmes egy végzős baltimori gimnazistába. Hosszas vívódás után írtam egy szerelmi vallomást. El is küldtem. De véletlenül nem a te címedre, hanem Ricky bátyámnak, aki akkor már a kadétiskolában élt. Érted? Véletlenül a bátyámnak küldtem el azt a levelet. Ő pedig nem csak kiröhögött, de elmesélte fűnek-fának. Hát, ezért… – Tommie legördített, egészen a legalsó beírásig:
 
“Clifton Forge, 1997. szept.1. Drága Tommie! Éppen egy éve, hogy nem találkoztunk. Valahogy nem jött össsze ezen a nyáron a közös program. Szegény papa sokat dolgozik, most építik a feldolgozót, szóba sem jöhetett a nyaralás. Kár. Ma volt az évnyitó. Utolsó év a suliban, jövőre már gimis leszek, nagylány. Remélem a nyáron találkozunk, és karjaidban tartasz majd. És forró csókokat fogunk váltani. Sokat gondolok rád. Remélem te is. Még nem tudom, el merem-e majd küldeni neked ezt a vallomást, mert igen, ez egy szerelmes vallomás. Talán furcsa ez egy tinitől, de én az első pillanattól fogva tudom, hogy számomra te vagy az igazi. Pici korom óta ismerlek, mindig is kedveltelek, és kilencévesen már tudtam, hogy te vagy a végzetem. Vagy te leszel, remélem. És remélem, ha olvasod majd ezt a levelet, nem nevetsz ki. Ha kinevetnél, azt nem élném túl. Szóval, ha úgy gondolod, hogy mégse, akkor se nevess ki. Csak tudasd velem valahogy tapintatosan. Vagy nem is! Inkább ne tegyél semmit. Ha nem kellek, akkor többet ne is lássalak. Ne írjál, ne telefonálj, abból majd tudni fogom, hogy nem szeretsz. De ha igen, akkor várom a válaszod. Mielőbb. Csókol: Sam”
 
- Elképzelni nem tudod, mit éltem át a következő hónapokban. Csak mikor Ricky hazajött karácsonyra, akkor tudtam meg, hogy meg sem kaptad a levelet. Szenteste, az ajándékbontáskor fecsegte ki az egész család előtt. Majd’ elsüllyedtem szégyenemben, nem volt még egy olyan komisz karácsonyom soha. Te Tommie, ha nemet mondanál, azt nem élném túl! – a fiú megfogta a lány kezét, húzta maga felé. Samantha engedett az invitálásnak, felállt, odalépett a fiúhoz, szorosan tapadt hozzá. A fiú átölelte a lányt. Nézték egymás arcát és vad csókolózásba kezdtek.
 
***
 
Este Rick bácsi dúlt-fúlt, nem lehetett megvigasztalni. Tommie-t kivéve mindenkivel végtelenül elégedetlen volt. Elvesztették a csatát. Az, hogy Tommie hamar elhullik majd, még csak be volt kalkulálva, na de hogy nem sokkal utána Sam is! És sorban a többiek. Az ikreket elfogták, cölöphöz kötötték, és kínozták. Csiklandozták a talpukat meg ilyesmi. És Jimmy megtört, elárulta a jelszót. Egy Jonhson, mint áruló, ez példátlan! És ezért példás büntetést érdemel. Rick bácsi összehívta a családi vésztörvényszéket.
- James Johnson hadnagy! Ezennel a harcmezőn tanúsított méltatlan viselkedésért minden eddigi tisztségétől megfosztjuk. Először is lefokozzuk közlegénnyé. Másodsorban megfosztjuk a lőszertárosi tisztségétől, azonnal adja át a kettes számú táborhely kulcsait William Johnson zászlósnak!
- Na de papa, nem azt mondtad, hogy a muníciót nem őrizheti csak…
- Csönd, egy szót se! És ezért a függelemsértésért is megkapod méltó büntetésed. A géppuskafészek parancsnoki tisztségét is add át Billynek! – Jimmy sértődötten vonult fel a szobájába, öccse kaján vigyorral fogadta bátyja dicstelenül megörökölt kinevezéseit.
 
Mikor más nem hallhatta, Rick bácsi elárulta Tommie-nak, hogy nem is a csatavesztés miatt haragszik, hiszen lesz még ilyen máskor is. Hanem inkább az nyomasztja, hogy az atomakna nem működött. Pedig kioldották az időzítőt. Most pedig odamenni, leereszkedni és megtalálni a hibát, életveszélyes lenne. Nem is tudni mit kezdjenek vele, de valahogy hatástalanítani kéne. Pillanatnyilag halvány elképzelésük sincs hogyan. Tulajdonképpen, ahogy nem indult be, amikor kellett volna, ugyanúgy bármikor magától felrobbanhat.
- Rick bácsi, egyáltalán hogyan kéne működnie? Úgy értem mi oldja meg, hogy a benzin éppen a gyújtás előtt árassza el az abroncsokat, nem előbb s nem később?
- A kút aljában a gumik felett ástunk egy oldalsó aknát, oda tettünk be egy 1000 gallonos benzintartályt, aminek az alja egy eltolható tolózárszerű lemez. No mármost, elvileg, amikor bekapcsolod az időzítőt, egy kétutas szelepkar eltolja a tartály alján a zárólemezt, a benzin pillanatok alatt elárasztja a gödör alját, és ekkor indul be a gyutacs. Elméletileg garantált a hatás. Ha csak valahogy el nem folyt a benzin és el nem párolgott idő előtt.
- Az nem lehet, akkor éreztem volna a benzinszagot. Vagy negyedóráig skubiztam az akna széléről, de semmi ilyesmit nem tapasztaltam – mondta erre Tommie. Rick bácsi csodálkozva nézett Tommie-ra.
- Te ott jártál a kútnál? És mi van, ha éppen akkor indítjuk be, amikor ott ácsorogsz? Van fogalmad róla, hogy csontig leolvasztotta volna az irhádat?
- Te jó isten Rick bácsi, tényleg! Hát, ennyit a háborúsdidról. Most mihez kezdesz az atomaknával?
- Nem tudom. És bármikor beindulhat.
 
***
 
Másnap, mikor Tommie visszaért Samantha iskolába fuvarozásából, Rick bácsi lelkendezve újságolta Tommie-nak, hogy megvan a megoldás az atomaknára. Megkonzultálta telefonon a dolgot Billel, azaz Tommie apjával. Azt találták ki, hogy egy olajkutató fúróval kell lefúrni a kút mellett a benzintartályig, kiszivattyúzni a tartályból a benzint, utána már le lehet ereszkedni az aknába, a gyutacs, ha véletlenül beindul, nem képes felgyújtani az abroncsokat. Bill azt ígérte, hogy Austinból hozat egy olyan spéci fúróaggregátot, csak ma két napra New Yorkba kell utaznia üzleti tárgyalásra, de utána intézkedik. Addig is az egész dombot körbekerítteti egy magasabb kerítéssel és ráteszik a seriff pecsétjét is. Tommie nem nagyon figyelt oda, mert a gondolatai Sam körül forogtak. Hogy a délutánt a búvóhelyen fogják tölteni édes kettesben. Úgy is lett.
 
Minden a legnagyobb rendben lett volna, Tommie-t végtelen elégedettség és boldogság, igen bátran kijelenthető, boldogságérzet töltötte el, hogy Samanthával végre egymásra találtak és egymáséi lettek. Meg úgy egyébként is meg volt elégedve a sorsával, jól ment a sora. Kedves ismerősök vendégeként egy vendégszerető virginiai kisvárosban, édes semmittevés és szerető simogatások közepette Tommie-nak úgy tűnt, valami ilyesmi lehet a mennyország is, tökéletes biztonságban érezte magát. És akkor beütött a krach.
 
Kedden, ahogy megjött Lexingtonból, úgy délelőtt tíz óra körül, Rick bácsi azzal fogadta, azonnal forduljon vissza és hozza haza Samanthát.
- De hát miért, az isten szerelmére, Rick bácsi mi történt?
- Az történt, hogy New Yorkban arab terroristák lebombáztak két felhőkarcolót. Többezer ember veszett oda. Lehet, hogy kitör a harmadik világháború.
- Te szentséges úristen! Apának ma van üzleti tárgyalása New Yorkban!
- Tommie, ne fesd az ördögöt a falra! Tudod te mekkora az a város? Ne kapkodj a mobilod felé! Azt hiszed, nem hívtam már? Pillanatnyilag nem elérhető, de nyugodj meg, nem azért, mintha ővele történt volna valami. Egyszerűen a vonalak túlterheltek. Bemondta a híradó is, ha lehet, ne terheljük még jobban a rendszert. Te most menj el Samért, mire visszaérsz, apád is elkerül, meglátod.
- Oké Rick bácsi. De mi van, ha nem engedik el? – Rick bácsi nagyot sóhajtva fáradtan válaszolt:
- Elengedik Tommie, hidd el, elengedik. Mindenkit hazaengednek. Nemzeti gyász van. Most előbb gyászolunk, aztán visszavágunk.
 
***
 
Mikor Tommie visszaérkezett Samanthával, éppen csörgött a hallban a telefon. Peggy néni vette fel.
- Te vagy az Bill? Jól vagy? Várjál, kihangosítalak – a készülék hangszórójából Bill megrendült hangját száz mentő és tűzoltóautó szirénája festette alá, a hangok hol közeledtek, hol távolodtak, szinte érezni lehetett a füstöt, a néma romokat és az elkeseredett embereket.
- Szervusztok drágáim. Tommie ott vagy?
- Igen apa. Jól vagy? Nem esett bajod?
- Nyugodj meg jól vagyok, hajam szála sem görbült, csak alig kapni itt levegőt, olyan nagy a por. Éppen indulni készültem a WTC-be, az üzleti megbeszélés a negyvenedik emeleti étteremben lett volna. Ha tíz perccel korábban indulok…, asszem, a tárgyaló partnerek odavesztek. Most le kell tennem, megpróbálunk itt segíteni, hátha találunk túlélőket. Legyetek jók. Majd találkozunk.
 
Közben a tévé is mutatta az eseményeket, amint a nagy utasszállító repülők nekivágódnak az épületnek, egyik a másik után. Tízszer és százszor bejátszották, ahogy a torony leomlik és mintegy jelképesen maga alá temeti a csúcsán lengedező amerikai zászlót. Bemondták, hogy Washingtonban a Pentagont is találat érte. És hogy volt még egy gép, ami Washington felé tartott, valószínűleg a Fehér Háznak akarták vezetni, de negyed órával a becsapódás előtt lezuhant még a városon kívül. Állítólag az utasok fellázadtak a géprablók ellen. Mindenki le volt döbbenve. A hírek szerint az Al Kaida a tettes, bár erre nem volt semmi bizonyíték. Az elnök egyenes adásban hadat üzent a terrorizmusnak.
 
Rick bácsi hevesen bizonygatta Tommie-nak:
- Látod fiam, te meg csak kinevetted a vén Ricket. Hogy háborúsdi, meg ilyesmi. Hát most nézd meg! Szerinted az ott játék? Azok műhullák? Nem gondolod, hogy nagyobb elővigyázatossággal kellően fel lettünk volna készülve a támadásra? No, meddő dolog a gyakorlatozás? Ugye nem. És mostantól még jobban résen kell lennünk. Igen, minket nem fognak meglepni a disznók. Hét végén újabb bevetést tartunk.
 
***
 
Jimmy kissé megszeppenten, de elszántan futott az erdő szélén célja felé. Életében először merészkedett ki éjszaka egyedül a terepre. A majdnem telihold laposan nyújtotta el árnyékát. Beosont a fák közé. Valahol itt kell lennie az ösvénynek. Igen, megvan. Néhány szökelléssel a kettes számú barlang bejáratánál termett. Bebújt a magyalbokor mögé, és belehelyezte a zárba a kulcsot – még jó, hogy elővigyázatosságból rég készíttetett másolatot. A tágas helyiségben szinte elveszett az elemlámpa fénye.
 
“Na majd most megtanulja a kis taknyos, hogy Jimmy bácsit nem lehet büntetlenül kinevetni. És a szemét, képes volt elárulni a gyenge pontomat, hogy a jobb talpam milyen csiklandós. Hát csoda, hogy elárultam a jelszót? Nem majd inkább bepisilek! Hiszen ez úgyis csak egy játék. Na majd most kiderül, mekkora játék, de úgy, hogy arról koldul a kis pimasz!”
 
Jimmy a rakaszokkal megrakott polchoz lépett. Arcán ördögi mosoly terült szét. Lelki szemei előtt látta takonypóc öccse erőlködéstől izzadó arcát. És látta szemeiben a rémült meglepetést, meg az értetlenség bárgyúságát. Jimmy szép lassan akkurátusan kezdte kiszedegetni a ládák címkéit.
 
***
 
- Apa, én nem veszek részt a bevetésben. Inkább Tommie-val leszek. – Rick bácsi rácsodálkozott Tommie-ra.
- Hogyan? Tommie, nem tartasz velünk? – Samantha megemelte a hangját.
- Nem csak Tommie, de én sem. Érted apa? Samantha Johnson ezúttal dezertálni fog. És ha van benned egy csöpp érzés, lefújod az egészet.
- Mi van Sam? Már mért kéne lefújni? Éppen most, amikor bekövetkezett a támadás? Legyen eszed! Soha még ennyire nem voltam biztos az igazamban, mint most. Úgyhogy erről nem nyitok vitát. Ha dezertálsz, az a te dolgod. De tudod mit? Nem kell ellenszegülnöd. Inkább felmentést kapsz. Legújabb harci feladatod a Tommie gyerek gardedámozása az elutazásáig.
- Apa, apa! Soha többé nem fogok a hülye terepeden ugrándozni. Erről nem nyitok vitát. És jövőre a Maryland Egyetemre megyek, Baltimore-ba bölcsész karra. Odaköltözöm Bill bácsiékhoz. Ha beleegyeznek. Vagy… kiveszünk Tommie-val egy lakást…
 
- No majd meglátjuk, mire jutunk. Jövőre. – felelte Rick bácsi tűnődve, lecsendesedve. – Most egyébként a mi térfelünkön lesz a hadműveleti terület. Úgyhogy lesztek szívesek nem a Szivárvány sziklánál enyelegni – azzal elvonult telefonon megszervezni a holnaputáni csonka hadgyakorlatot.
 
***
 
Samantha és Tommie kézenfogva sétált az Aleghany felföld egyik lankás rétjén. A közelből hallatszott a Jackson folyó csobogása. A réten néhol derékig ért a fű. Egy erdősávnál megállapodtak, kivették a hátizsákból a pokrócot és leheveredtek. Sam odafurakodott Tommie-hoz, a fiú izmos hasát használta párnának. A vékony póló alatt a fiú érezte a lány csiklandozó hajszálait. Ujjaira tekert néhány tincset, azzal játszadozott. Samantha hasra fordult, arcát belefúrta a fiú hasába, rácuppantott egy csókot, majd kissé megemelte a fejét, töprengő arckifejezéssel fordult Tommie felé.
 
- Gondolod Tommie, hogy tényleg háború lesz? Itt nálunk, az Államokban? Több száz éve nem volt ilyen, ha leszámítjuk Perl Harbort. De az is Hawaii-on volt.
- Ha így vesszük, New York is négyszáz mérföldre van ide. Európában vagy a Közel Keleten ilyen távolság több országhatárt is jelenthet. Vagyis nem itt van, hanem messze, nagyon messze. Mégis a mi hazánk és Hawaii is az.
- Ez igaz, de azért Washingtonban is volt robbantás, és az sokkal közelebb van. Főleg Baltimore-hoz. Márpedig ott fogunk lakni, nem? Mindketten az egyetemen.
- Így igaz Sam, és inkább erre gondolj. Ne törődj a hadi micsodákkal! Koncentrálj a mi szimpla kispolgári jövőnkre. – Samantha önfeledten elmosolyodott.
- Igazán szeretem ezt a kis négyezer-ötszáz lakosú porfészket. Nagyon a szívemhez nőtt. De szeretnék nagyvilági életet is élni. Nem úgy értem, nagyon szívesen ellaknék egy ugyanolyan kisvárosban, mint Clifton Forge, ha az egy metropolisz elővárosa. Ha be lehetne járni bevásárolni, koncertekre, színházba, fogadásra meg ilyesmi.
- M-gen. Meg baseball meccsre meg ilyesmi – tette hozzá mosolyogva Tommie.
- Te Tommie! Nem akarsz tán unalmas meccsekre hurcolászni engem?
- Á dehogy drágám, majd megyek a haverokkal, meg utána sörözünk, te addig nyugodtan menj fodrászhoz, meg kutyakozmetikushoz. Úgy értem vidd el a kiskutyánkat.
- Hogy fogjuk hívni? És milyen fajta lesz a kiskutyánk?
- Hm, inkább azt firtatnád, a gyerekeinket hogy fogják hívni!
- Ha lehet, a fiút hívjuk Ricknek, ez nálunk családi hagyomány. Jesszus Tommie, mi lesz most Ricky bátyámmal? Ha lesz valami ellencsapás, akár még éles bevetésen is részt vehet. Tudod, vadászpilóta a flottánál.
- Hát igen. Az ő dolga a háborúsdi, nem apádé. De ne féltsd, azok a fiúk ott tudnak egymásra vigyázni. A légierőnél nagyon fejlett a technika. Lézervezérlésű bombák, precíziós célzás. A közelükbe nem mennek ellenséges tűznek. Akár atombombát is dobálhatnának, az sem tehetne bennük kárt, nem hogy egy vállról indítható rakéta meg ilyesmik.
- Az atomot ne is említsd. Brrr. Inkább tervezzük tovább a mi kis életünket. Szóval, otthagyod a vegyész kart, vagy sem? – Tommie tanácstalanul intett a karjával.
- Nem tudom. Már csak három nap maradt és nem tudok dönteni. Apa szerint jó menedzsere lehetnék az üzemnek. És Rick bácsi szerint is van érzékem a műszaki dolgokhoz. A minap például kifejezetten élveztem mikor apád megdicsért valami vegyész dolog miatt. Műszaki témákról beszélgettünk és jól esett, hogy szakmabeliként tudok valakinek újat mondani. Tudod miről volt szó? Nem fogod kitalálni bombákról, robbanásról, meg ilyesmi. Érdekel? Elmesélhetem. Sőt meg is mutathatom. Nincs túl messze.
- Mi nincs túl messze?
- Hát a bomba. Egy bizonyos “atombomba”…
 
- Atombomba! – kiáltotta Samanta talpra ugorva, és rémülten mutogatott kelet felé. Tommie is felült és arrafelé fordult. Sötétszürke füstoszlopot látott az égnek törni. Hát mégis beindult. Mondta volna Samanthának, hogy éppen arról akart beszélni, de torkára forrt a szó. Mivel tudta, hogy az ott nem igazi, szinte gyönyörködött benne. Lenyűgözve figyelte a jelenséget. A füstoszlop többezer lábnyi magasságban kezdett szétterülni, a füstfelhő pont úgy nézett ki, ahogy neki illett, atomfelhőként gomolygott az égbolton. Tökéletes mása volt egy igazi atomgombának. Vagy mégis? Lehet, hogy nem a mása? Mi van, ha az ott nem imitáció, hanem valódi? Képtelenség.
 
A következő percek drámai gyorsasággal, visszafordíthatalan véglegességgel történtek meg, – Tommie egész hátralévő életében csak úgy tudott visszaemlékezni erre, mint egy szörnyűséges némafilmre, vagy mint amikor az utolsó pillanatban az ember szeme előtt lepereg az egész élete. Az atomfelhő bámészásából Samantha elkeseredett kiáltása zökkentette ki. A lány valami olyasmit kiáltozott, hogy a bunker, a bunker, gyorsan gyorsan. És még mielőtt a fiú megnyugtathatta volna, eszeveszetten elkezdett futni a folyófelé. Tommie utána. Mondta volna neki, hogy “Samantha várj, semmi ok a riadalomra, az ott nem igazi bomba”, de Samantha már távol járt, egyébként sem lett volna képes semmit meghallani felzaklatottságában. Tommie alig bírt a nyomában maradni.
 
Kiértek a fák közül, a Shanondean völgybe. Sam megállt egy pillanatra szétnézni, Tommie majdnem utolérte, tőlük vagy ezer yardra a folyó túloldalán ott magasodott a Szivárvány szikla.
- A bunker… a fedezék mögött nem messze! A gázlóhoz…, siess Tommie! Talán még nem késő! – És ismét futásnak eredt, átlósan átszelve a völgyet iparkodott a Szivárvány sziklával szemközti gázlóhoz.
 
Már csak néhány szökellésnyire volt a víztől, Tommie szorosan a nyomában, amikor felugatott egy géppuska. A torkolattűz a Szivárvány szikla lőréséből csapott ki. Volt azonban ebben a sorozatban valami szokatlan. Félelmetesen fémesen csengett, és a következő pillanatban becsapódó lövedékektől porzott a föld Tommiék körül. Samantha elvágódott, Tommie is a földhöz lapult. Azonban ezúttal nem festéklabdacsok, hanem igazi, húscafatoló golyók elől kellett bújni. Samantha nem mozdult. Tommie óvatosan, szinte moccanatlan próbált közelebb kúszni hozzá, felkészülve egy esetleges újabb sorozatra. Nem értette mi a jóisten történhetett. Még az is megfordult a fejében, hogy egy igazi arab terrorista foglalta el a géppuskafészket, vagy akár egy ámokfutó. Felpillantott a sziklához, a fedezék mögül a tíz éves Billy aggódó, értetlen tekintete pislogott a világba.
 
***
 
Billy jobb felől, látta azt a micsodát, amire homályosan emlékezett, hogy valami atomfelhőnek hívják, és ha igaz, akkor nagy gáz van. Lássuk csak, mit is kell ilyenkor a kiképzési kézikönyv szerint tenni? Lázasan kutatott az emlékeiben, de nem állt össze a kép. Abban sem volt biztos, hogy amit ott lát az északi égbolton, az most akkor egy igazi bomba, vagy csak a hadgyakorlat része. Mindenesetre apa és a csapatvezető sem tett róla említést, még csak utalást sem. Akkor meg lehet, hogy igazi. De ha nem igazi, ha a gyakorlat része, ugyanúgy kell tenni, mintha igazi lenne. Eszébe ötlött egy kulcsszó: “atombiztos bunker”, ha pedig van ilyen szó, akkor minden bizonnyal a bunkerba kell menekülni azonnal. Igenám, de apa a lelkére kötötte, hogy a fedezéket a gyakorlat alatt el ne hagyja, és ha kell, “az élete árán is védelmezze meg”. Így szólt a parancs, és a jó katona engedelmeskedik. Billy tanácstalan volt. Nem tudta mit tegyen, menjen, vagy maradjon. Jó lenne, ha történne valami, ha jönne valaki, aki eligazítja. Egyedül nem mert dönteni. Tudta, ha rosszul dönt, apja példásan megbünteti, mint a múltkor a bátyját, Jimmyt.
 
Legalább Jimmy itt lenne, ő mégis csak bölcsebb valamivel, még ha néha olyan utálatos is. Aztán az jutott eszébe, ha “atombiztos bunker”, akkor itt a szabad ég alatt a sziklán, nincs biztonságban, hát mégis be kéne menekülni a barlang alatti bunkerba. A többiek lehet, már ott várják. Zárnák le a zsilipajtót, de nem lehet, mert ő késik, és őmiatta az egész bunkert megfertőzheti az atom. Ekkor a folyó túlpartján Samantha és Tommie tűnt fel futva, az is látszott a nővére arcán, hogy jócskán be van ijedve. Hátlehet, hogy mégis valós a veszély? Igen ám, de ők ketten nem szerepeltek a csapat listáján, vagyis adott pillanatban a játékszabály szerint idegennek, illetéktelen behatolónak számítottak. Az a minimum, hogy fel kell őket tartóztatni. Most mit tegyen? Ha egy figyelmeztető sorozatot lead, abból baj nem lehet. Apa még meg is fogja dicsérni. Sorozatra állította a fegyvert, vállához emelte a tust, belenézett a célzógömbbe és meghúzta a ravaszt.
 
***
 
Rick Johnsont is váratlanul érte az “atomcsapás”. De azért meg is könnyebbült egy picit, hiszen akkor nem lesz szükség az atomakna ártalmatlanításával járó bonyodalmakra és költségekre. Már így is éppen elég sokba került. Másrészt még kapóra is jött, mert bár nem volt betervezve a mai haditervbe, jó próba elé állítja a csapatot. Most majd kiderül, mennyire jegyezték meg a besulykolt túlélő tanfolyami leckét. Egy darabig – csakúgy, mint másfél mérfölddel nyugatabbra Tommie – önfeledten gyönyörködött a szétterülő gomolyagban. Elégedetten konstatálta, hogy a magnézium milyen jó ötletnek bizonyult, csakugyan kifehérítette a kormot rendesen. Aztán kiadta a parancsot kissé beijedt társainak: “Atomcsapás! Irány a bunker, de szaporán, ez nem tréfa!” – nagy lendülettel megindultak, tempósan haladtak az egyes számú táborhely felé.
 
Rick arra gondolt, ugyan mit tesz most Samantha? Amilyen nagy szerelemben van ezzel a Tommie gyerekkel, még az is lehet, hogy észre sem veszik azt a füstoszlopot. Aztán eszébe jutott a kis Billy, akit ott marasztottak a Szivárvány sziklánál. Voltaképpen semmi szükség nem lett volna ma arra az őrködésre, de Rick parancsnok úgy gondolta, ha már megtisztelte a kisebbik fiát azzal, hogy kinevezte őrhelyparancsnoknak, hadd élvezze ki a megtiszteltetést a kissrác, igazán ráfér egy kis önbizalom-növelés. De jaj, vajon mit tesz most Billy? Az apja tisztán látta, hogy jelen pillanatban Billynek a fedezékben nem lehet jó választása. Tudta, érezte a zsigereiben ugyanazt a fájó bizonytalanságot, amit fia a fedezékben ténylegesen is átélt. Meg is sajnálta rendesen, és elhatározta, akármit is lép erre a szituációra a kisgyerek, ezúttal nem fogja megbüntetni.
 
Gyerünk gyorsan a sziklához, szabadítsuk ki Billyt kétségei közül! Ne tartsuk szegényt sokáig bizonytalanságban, hiszen még csak egy tízéves kisgyerek. Már egészen közel tartottak hozzá, amikor eldördült egy géppuskasorozat. De nem ám vaktöltényes, hanem igazi, sivító-fütyülő, röppályás-becsapódó éles sorozat. A Szivárvány szikla felől. Rick ereiben megállt a vér. Rosszat, nagyon rosszat sejtett, valami olyasmi történt, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Valami nem úgy működött, ahogyan kellett volna, valami homokszem kerülhetett a gépezetbe. De mi? Tanácstalansággal vegyes, reménytelen rémülettel, vészjóslóan nézett vissza a nagyobbik fiára.
 
***
 
Apa kiadta a parancsot Billynek, hogy vételezzen két láda gyakorló lőszert a géppuskafészekhez, és a fedezéket a nap folyamán el ne hagyja, “az élete árán is védelmezze meg”, azzal a kis csapat faképnél hagyta a megtiszteltetéstől illetődötten billegő, büszke kisfiút. Jimmy kuncogott magában. A kis hülye, most jól megkapta. Az éleslőszeres láda, aminek a címkéit kicserélte, jó négyszer nehezebb a gyakorlóénál, ezekből a majd’ harminc kilós cuccokból kell majd Billynek kettőt a bunkertól a szikláig vonszolnia. Bele fog gebedni a kis taknyos. De meg is érdemli. Kellett neki ujjat húznia a bátyjával! Majd megtanulja hol a helye a világban.
 
A nap folyamán apa jól megfuttatta a csapatot, de Jimmynek meg sem kottyant. Minden megpróbáltatásnál új erőt adott neki az a kárörvendő tudat, hogy milyen jól kitolt az öccsével. Méghogy az “élete árán is védje meg a fedezéket”. Kac-kac. Ugyan mitől tudná az a kis mitugrász megvédeni? Hiszen a madár sem jár arra. Tologássza csak a ládáit a kis hülyéje, aztán majd észbe kap, hogy a keze a biliben lóg! Jimmy úgy gondolta, ma már semmi sem tudná elrontani a jókedvét.
 
Ekkor a fák fölött egy hatalmas szürkésen fényes füstoszlop bontakozott ki. Apa elrikkantotta magát: “atomcsapás”, a kis csapat rémült mozdulatlanságba dermedt. Majd apa utasítására elkezdtek futni a bunker felé. Aztán hirtelen apa más irányt vett, a Szivárvány szikla felé rohant az eddiginél is sebesebben. Jimmy csodálkozott egy kicsit. Ő is arrafelé kezdett futni, szorosan az apja nyomában. Hirtelen a közelből, a Szivárvány szikla felől géppuska sorozat csattant fel. Apa megtorpant, mintha őt találta volna el a lövéssorozat. Súlyos volt a hangja a lövéseknek, ilyet még Jimmy nem hallott soha, de rögtön rájött mitől van ez. Ahogy az apja rémülten, vészjóslóan nézett vissza őreá, Jimmyre, már azt is tudta rögtön, hogy nagy a baj. Jaj, édesanyám, segíts meg,mert irtózatosan nagy a baj.
 
 
***
 
Drága fiam Ricky!
 
Rég írtam már neked, még azelőtt, hogy a szerencsétlenség megtörtént volna. És mióta itthon jártál szegény Sam temetésén, készülök neked írni, de annyi, de annyi volt a tennivaló, hogy mindig elmaradt a levélírás. Apádban kell elsősorban tartani a lelket. Nagyon a szívére vette a dolgot, azt mondja, ha ez meg az másképp történt volna, akkor nem történt volna meg az egész, de ez szamárság. A sors útja kifürkészhetetlen. Mindenek előtt azt a fránya atomkutat okolja, azt mondja, az miatt volt igazságtalan Jimmyvel, aki ezért akart kitolni az öccsével, a többit már tudod. Azt mondta apád, és jaj uramisten, bármilyen szörnyű is, igaza van. Szóval azt mondja, hogy tulajdonképpen még szerencsénk is volt, hogy Tommie-nak nem esett baja, és hogy mondjuk nem a másikcsapat járt éppen akkor arra, már úgy értve az ellenfél csapata a hadijátékról, mert akkor szegény öcséd kiirtotta volna az egész szomszédságunkat, hát így csak minket büntetett az isten. Az ikreket internátusba adtuk, ráadásul egymástól száz mérföldes távolságra. Mostantól velük is levelezni fogok. Már csak a kis Maggie maradt itt nekem, meg egy megtört szerencsétlen öregember, az apád. Ő, aki eddig mindig erőtől duzzadt és vidám terveket szőtt, most csak gubbaszt magában. Berobbantotta mindkét bunkert, a felszereléssel együtt. Még azt a szegény Tommie gyereket sajnálom. Nagyon el volt kenődve. Ideutazott hozzánk, kikapcsolódni, megtalálta szerelmét a húgod személyében, és azon mód el is vesztette mindörökre. Pedig milyen szép pár voltak, öröm volt rájuk nézni. Mondtam neki, hogy bármikor szívesen látjuk, a fiunkká fogadtuk, úgyhogy mostantól három fiam és két lányom helyett van négy fiam és egy lányom. Ilyen az élet. Megy tovább. Szántani kell, meg szüretelni, préselni. Valahogy majd csak el leszünk itt, két öregember. Csak te kisfiam, te nagyon vigyázz magadra. Ha veled valami történne, azt már lehet, hogy nem viselné el a szívem, vagy az apádé. Hát majd írok még, azért néha adj hírt magadról te is, és várunk haza.
Ölel édesanyád.
 
***
 
Peggy mama – mivel nem volt már, akire rábízza a levelet – szedelődzködött, hogy elvigye maga a postára feladni.
 
***
 
Rick Johnson repülőszázados még egyszer megnézte a mailboxát, de mivel nem talált semmit, gyors léptekkel elhagyta a Thomas Jefferson anyahajó könyvtárát, hogy csatlakozzon társaihoz, az afgán hegyekbe portyázni induló vadászbombázó-kötelékhez.
 
***
 
Afganisztán vad hegyei között egy mudzsahed partizán csapathoz vállról indítható Stringer rakétákat tartalmazó szállítmány érkezett. A parancsnok gyorsan szétosztotta a rakományt az emberei között. A dolog sürgető volt, felderítőik jelentették, hogy ellenséges kötelék tart rejtekhelyük felé.

A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához