LFG.HU

Diocletianus
ismertetőCimkek

… avagy, “ami a Hollókirályból kimaradt”, mondhatnánk némi malíciával. Nekem legalábbis végig olyan érzésem volt, miközben ezt a novelláskötetet olvastam, hogy az írónő a Hollókirályhoz végzett kutató- és gyűjtőmunka során olyan történetekre is rábukkant, amelyeket már nem tudott integrálni a Hollókirálynak még a lábjegyzetei közé sem, aztán valahogy – felhasználva az említett regény sikerét – mégis szerét ejtette ezek megjelentetésének. Ez persze még nem lenne baj, csak éppen szerintem nem sikerült hozni azt a minőséget, amit az egyszeri olvasó a Hollókirály után elvárna.
 
A kötet nyolc novellát tartalmaz, valamint egy bevezetőt egy fiktív professzortól, aki jól megmagyarázza nekünk, hogy melyik mű mit tartalmaz és miért került a kötetbe. Nem hiszem, hogy a könyv sokat veszített volna az értékéből, ha ez a bevezető egy az egyben kimarad.
 
Az első novella, a címadó darab, a “Búcsúbáj hölgyei” a bevezető szerint a Hollókirály egyik lábjegyzetben említett történetének kibontása. A műben valóban szerepel a regény egyik főszereplője, Jonathan Strange, de a novella nem róla, hanem három fiatal vidéki nőről és az általuk űzött mágiáról szól. A mű egyik jelenete kifejezetten ütős, ötletes irodalmi utalások vannak benne és ebben a novellában található a kötet – szerintem – legjobb mondata (“Abban a könyvben szerepelt a varázsige, amivel a társadalom hasznos tagjaivá lehet változtatni a parlamenti képviselőket”), mégis összességében valahogy nem az igazi. A mondanivaló szempontjából érdektelen szereplők bukkannak fel és tűnnek el, ráadásul a műbe egy – a gyermek Hollókirályról szóló – komplett mese is beékelődik, teljesen feleslegesen.
 
A második novella a “Torkos-hegyről” címet viseli, amiről röviden annyit érdemes elmondani, hogy egy archaizáló stílusban előadott, eléggé ötlettelen Pancimanci (eredetileg: Rumpelstiltzchen) feldolgozás. Nagyjából olyan, mintha a Hófehérkét akarná elmesélni törpék helyett kurta termetű tündérekkel. A klasszikus mesét nem értelmezi át, igazából szerintem még az az erkölcsi tanulságféle is kimaradt ebből, ami az eredetiben benne volt. Talán a nyelvezet akarja a többletet adni, de az meg vagy bejön valakinek, vagy nem. Íme egy tipikus mondat: “Sir John nagyon elégedett vala eme tervvel, és hazafelé egész úton balladákat énekelénk, és ennek tetejébe akkora boldogság telepedék ránk, hogy Sir John három termetes fekete kutyája is belefoga a dalolásba, és így élteténk a nagy tudású dr. Blackswannt és Rafael angyalt.”
 
A harmadik novella a “Mrs. Mabb”. Ha valamiért érdemes elolvasni a kötetet, akkor szerintem ez az írás az. Ötletes történet egy kisasszonyról, aki a maga módszereivel veszi fel a harcot az udvarlóját “elcsábító” gazdag úrnővel. Nagyon jó hangulatfestés, eltalált alakok, következetes történet, ügyesen alkalmazott klasszikus hármas szerkezet. (Erős a gyanúm, hogy a cím, illetve névválasztás nem véletlen és Máb királynőre, az apró termetű tündérkirálynőre akar utalni. Aki – velem ellentétben – ismeri az ezzel az alakkal kapcsolatos mondakört, annak talán még többet nyújt ez a novella.)
 
A három női szemszögből elmesélt történetet egy férfiúé követi, a “Wellington hercege elveszti a lovát”. A kötet legrövidebb írása, aminek tanulsága, csattanója gyakorlatilag nincs, a története szimpla, a főszereplő meg Wellington herceg helyett lehetne épp úgy Buckingham hercege, mint Mátyás király. A novella egyetlen érdekességét az adja, hogy ugyanabban a világban játszódik, mint Neil Gaiman Csillagpor című regénye, de ennek sincs különösebb jelentősége a történet szempontjából, hiszen csupán annyiról van szó, hogy világos, kézzelfogható határ van a tündérek világa és a való világ között. (Talán egyszerűbb volt azt mondani, hogy a történet Falvában játszódik, és ismertnek venni a Csillagport, mint a novellában felvezetni ezt a határt.)
 
Az ötödik novella a “Mr. Simonelli, avagy a tündérözvegy” megint egy nézőpontváltást jelent a korábbi történetekhez képest és azoknál több bepillantást enged a tündérek mágikus világába. Ha szereplőiben nem is, hangulatában engem ez emlékeztetett legjobban a Hollókirályra. A történet, a poénok lelövése nélkül tulajdonképpen annyi, hogy egy anglikán tiszteletes plébániát kap egy isten háta mögötti helyen és megérkezése pillanatától fogva különös események közé keveredik, amelyek során számos érdekesség derül ki a saját eredetéről is. Az eseménysor naplórészletekből áll össze és egészen kellemesen nyitott a vége, mindenki úgy gondolja tovább, ahogy akarja. Nálam a kötet második legjobbja.
 
A hatodik novella a kissé hosszú “Lángszél Timót, avagy hogyan épült a tündérhíd Thoresbynél” címet viseli és újabb nézőpontváltással, egy tündérherceg közeli barátjának, egy zsidó orvosnak a szemszögéből mutatja be a (nemes?) tündérek egymás közötti viszonyait, illetve a tündérherceg Lángszél Timót alakját. Az Arthur mondakör kedvelői felfedezhetnek néhány ismerős nevet a tündérek között, de sajnos a történet nem róluk szól, hanem – a címnek megfelelően – arról, hogyan épül híd egy faluban. (Gondolom afféle helyi legenda lehet a történet alapja, mint amilyen nálunk mondjuk Déva várához fűződik, csak éppen itt nincs emberáldozat.) A helyenként kellemesen ironikus történet nem rossz, de nekem (megint) a lábjegyzetek tetszettek jobban.
 
A “Bestiák és rácsok” címet viselő hetedik novellát egyszerűen nem tudom hova tenni. (Persze az is lehet, hogy csak nem értettem meg a mondanivalóját.) A szereplője Mária, a skótok királynője és ugyanaz a mágiatípus bukkan fel benne – ezúttal tündérek és tündérvilág nélkül – mind a negyedik novellában. Sok mindenről nem szól a történet: Mária fogságba kerül, és minden módszert megragad – még a mágiát is – Erzsébet elveszejtésére. Mint tudjuk, sikertelenül…
 
Nálam a dobogóra még az utolsó történet, a “John Uskglass és a cumbriai szénégető” került fel. Ebben végre tényleg felbukkan a rejtélyes Hollókirály, de igazából csak mellékalak a másik címszereplő mellett. A különféle félreértésekből adódó visszafogott helyzetkomikum, illetve a kiszolgáltatott kisember igazságérzetének kielégítése bőven elég ahhoz, hogy elvigye a hátán a novellát, de nekem az külön tetszett az is, hogy a Hollókirály gyakorlatilag folyamatosan pórul jár, annak ellenére, hogy ekkor már a leghatalmasabb varázslóként tartják számon. Az pedig kifejezetten üdítő volt, hogy a keresztény “mágia” következetesen fölébe kerekedett John Uskglass tündérektől eredő varázshatalmának. Manapság kevés ilyen jellegű művet lehet találkozni.
 
Összességében elég ambivalensek az érzéseim a könyvvel kapcsolatban. Rossznak nem nevezném, de a Hollókirály után mindenképpen csalódás. Ugyanakkor könnyen el tudom képzelni, hogy akik inkább a novellákat kedvelik, mint a lassan kibontakozó, néha vontatottnak tűnő történeteket, azoknak ez jobban fog tetszeni, mint az említett regény. De nem véletlen, hogy a Hollókirály műfaji besorolása egyszerre volt alternatív történelem, szépirodalom és fantasy, míg a Búcsúbáj hölgyei “csak” fantasy. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan hol húzódik a határ, miért nem szépirodalom a Búcsúbáj és miért az a Hollókirály, de egyet kell értenem a kategorizálással. Ez a kötet nem hiszem, hogy klasszikussá fog válni, de arra tökéletesen megfelel, hogy az ember tartalmasan elüsse az időt a vonaton, metrón, orvosi váróban.
 
A szöveggondozás az Agave kiadótól megszokott, minőségi munka, de a vaskos, apró betűs Hollókirályhoz képest a Búcsúbáj hölgyei egy meglehetősen vékonyka olvasmány sok üres oldallal, közepes betűmérettel, kemény fedéllel, és kissé borsos, 3000 Ft-os árral.
 
És a lila virágos borító nélkül is meglennék…
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához