LFG.HU

HammerTimeCafe
Attila
ismertetőCimkek

“Ali Hassan Khim folyamatosan járőröztette katonáit, elüldözött a környékről minden gyanús alakot, a rablást, gyilkosságokat pedig kegyetlen példamutatással torolta meg.”
 
Nemrég olvastam, hogy Kínában – felismerve az emberi tevékenység környezetpusztító hatását -, minden 11 és 60 év közötti lakosnak három-öt darab fát kell ültetnie minden évben, vagy ennek megfelelő erdőmegóvási munkát kell végeznie.
 
“De ami a legjobban meghökkentett, hogy ez a fanszőr fekete.”
 
Néha eltűnődöm azon, vajon nem kellene-e egyes írókat is hasonlóra kötelezni.
 
Eve Rigeltől már olvashattunk írásokat novelláskötetekben, de a közelmúltban kijött A ragyogás városa az első önálló regénye, amely a Cherubion kiadó Worluk sorozatában jelent meg.
 
“- Azok az… én.. emlékeim…
- Lófaszt! Van ott egy csomó, amelyet Domenikától vettél el a múlt éjszaka… emlékszel?”
 
Na jó, rendben, az ember nyilván nem vár el különösebben magas szintet ettől a sorozattól. Én már tulajdonképpen semmit sem várok el, legfeljebb néhány órás szórakozást a szándékolatlan poénokon és a szórakoztatóan rossz írásokon kívül, de ez a regény sajnos a nem-szórakoztatóan-rossz kategóriába született. Ezen sem a fosós poénok, sem pedig a könyvön végigvonuló derohadtkemény-és-dögös-ez-a-főhősnő-aki-hercegnő-is effektus sem segít, bár utóbbin Freud talán elgondolkozva vakarná az állát. 
 
“Rohadékok! – hörrent Theor Den. – Kinyúvasztom mindegyiket! Tudtam én, hogy valami nincs rendben azzal a gyerekkel. Csak kerüljön a kezem közé az a löttyedt picsájú, ócska ribanc, letépem a fejét!”
 
A borító mondjuk tulajdonképpen nem is rossz – semmitmondó és sötét, tehát nagyjából hozza mindazt, amivel a regényben találkozhatunk. Ami a belbecset illeti: vannak itt űberdurva kalandodzók, akik emelkedett stílben évődnek egymással, mert az olyan humoros, vagy valami. Vannak itt hol a tájparaszt/komplettidióta kategóriás, hol pedig a majdnem-kalandodzói szinten űberdurva NPC-k, akik úgy háttérdíszletként funkcionálnak. Van valami történet is, bár ebben nem vagyok teljesen biztos, de cselekményfordulat-jellegű kísérletek azért akadnak. Vannak hiányos írói eszközök, pongyola fogalmazás, negyeddimenziós, klisének is rossz jellemábrázolások, valamint másodgenerációs szerepjáték-eredetű fantasy elemek.
 
“A nő mintha mégis olvasott volna a gondolataimban – ami képtelenség, hisz megháromszoroztam a védelmet – mert magyarázni kezdett.”
 
Utóbbin konkrétan azt értem, hogy az első generációs Cherubion szerzők nyilván sokat merítettek szerepjátékos kalandjaikból, és ezek a hatások valahogy utat találtak a feltehetően szerepjátékos múlttal nem rendelkező szerzők felé is. Érdekesek ezek a dolgok, egyúttal kíváncsi vagyok, mi történik majd, ha a következő generáció mondjuk a konzolos tapasztalatokat viszi be a soron következő fantasy trilógiába. Mondjuk “Láttam, hogy Fox rohamozik, az életerőm minimumon volt, egyetlen lehetőségem maradt: hátra+le+négyzet…” stílusban…
 
“A swah mana valójában meghatározott számú hullámok együttese, melyekre egy bizonyos válasz várható. Fontos a sorrendiség, a sebesség, a hullámok nagysága és az alakja. Leegyszerűsítve, ha például egyetlen, gyors, három másodperces, széles hullámot küldök ki, mérsékelten lassú, két másodperces közepesen széles hullámot kell visszakapnom, mivel a többit a pásztázás alanya elnyelte. Ha zöld színárnyalatot küldök, vöröset kell visszakapnom, mert az alany elméje átalakította. Minden ettől eltérő válasz információval szolgál nekem a kiszemelt alany valódi személyazonosságát illetően”
 …persze fene tudja, lehet, hogy ez előrelépés lenne, hiszen az olvasottak alapján Eve Rigel a misztikum megerőszakolásában a síkosító használatát mellőző iskola híve.
 De komolyan… egészen egyszerűen nem lehet mit írni erről a könyvről. Szürke és lapos, mint a préselt szamár, érdektelen és teljesen felesleges még a létezése is. Nyilván nem kell, hogy minden fantasy regény magasan kimunkált szövegvilágú mestermunka legyen, amelyet hosszú téli estéken olvas az ember, hogy a végén elgondolkodó hümmögéssel döbbenjen rá a Nagy Rohadt Életigazságokra, de könyörgöm, ha már ponyvát írunk, nem lehetne szórakoztatóan és valami stílussal?
 
Jó, a végére már befárad az ember és kínjában röhög azokon a szitukon, amikor a szereplők vad és kemény tempóban napi három-négy órás pihenéssel lovagolnak egy harminc napos távon, még azzal sem pazarolva az időt, hogy beszélgessenek. Aztán, amikor egy ló lábát töri, azért megállnak, hogy megnyúzzák, legalább a bőre ne menjen veszendőbe. Legközelebb csak azért állnak meg, hogy az egyik fazon üszkösödő karját vágják le, meg előtte drámázzanak egy kicsit, biztosan emiatt is felejtik el ezúttal a nyúzás részt.
 
Pedig szerintem karnyi lenyúzott bőrből legalább egy dohányzacskó kijöhetett volna, vagy ilyesmi.
 
Eh.
 
Theodore Sturgeon mondta egyszer, hogy “mindennek a 90%-a szar”. Most az az érzésem, hogy ezzel a könyvvel a kiadó ezen 90% kitermelését tekintette küldetésének.
 
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához