LFG.HU

Sparrow
novellaCimkek
Csütörtök volt, levélnap. Miklós korán felkelt, leült egy kisszékre, és az ajtót leste. Egy olcsó, külvárosi bérlakásban élt, szegényesen, fázva. A háziasszonya spórolt a fával, csak ritkán fűtött be neki. A fiú reszketett a hidegtől, köhögött, és várta a levelet.
Múltak az órák, ám a levél nem akart megérkezni. A fiúnak remegett a gyomra. Türelemre intette magát. Eddig is előfordult, hogy késett a futár, de végül mindig megérkezett. Hiába nyugtatta azonban lelkét: noha volt még otthon némi kenyérdarabja, képtelen volt enni.
Tizenegy után végre a futár lépteitől visszhangzott a lépcsőház. A fiú szívverése felgyorsult. A levélbedobó nyílás rézfedele kinyílt, és egy boríték esett ki belőle a kőpadlóra. A fiú odafutott, és felkapta. A címzést ugyanaz a női kéz írta, mint a többit is ezelőtt. A fiú mosolyogva nézte egy percig, kiélvezte az örömöt, hogy vége megjött a levél, itt tartja a kezében, és milyen szépen ír még mindig a kisasszony. Felbontotta a borítékot, de óvatosan, mert ezt is eltette a többi közé. Mindet megőrizte: sorrendbe rakva, spárgával átkötve tárolta őket egy bőrönd mélyén az ágya alatt.
A fiú csalódást érzett egy pillanatra, amikor kivette a levelet a borítékból. A szokásos többoldalnyi szöveg – amely egy teljes hétre napfényt lopott a lelkébe – helyett csupán egy rövid megjegyzést talált a lap tetején:
 

Miklós, kérem, jöjjön el hozzám Szekszárdra. 12 órakor
indul egy vonat. 14 órakor várom az állomáson.

Lucia
 
A fiú csalódottsága menten elpárolgott, helyét ideges öröm vette át. Melléhez szorította a levelet, dobogó szívéhez nyomta, és reszketve sóhajtott. Óh Lucia, megyek, elmegyek hozzád. Az asztalára rakta a küldeményt, és kihúzta a fiókot, ahol a pénzét tárolta. Mennyi lehet egy vonatjegy? Összeszedte az érméket. Hat egykoronás, négy kétfilléres és egy tízfilléres. A teljes kosztpénze a hónap második felére. Talán elég lesz az oda- és visszaútra. Gyorsan felvette a legszebb felöltőjét, amelyben templomba szokott járni, megfésülködött, kipödörte bajuszkáját, fejébe nyomta kalapját, és elindult. Kezeit zsebébe dugva vágott át a behavazott utcákon; nem nézett senkire, fejét lehajtva sietett az állomásra.
Szerencsére csak negyedórát kellett várnia. Megvette a jegyét, majd leült néhány parasztasszony mellé a peronra, akik az urukat várták haza. Az egyiknek sírt a gyereke, az asszony hasztalan csitította a csöppséget. Talán ő is éhes volt és fázott.
Tizenegy ötvenkor befutott a gőzös, és az állomás népe felbolydult. A fiú átküzdötte magát a gőzbe burkolt embertömegen, és felült a vonatra. Amikor a tömeg eloszlott, a mozdonyvezető sípolt, és a szerelvény zakatolva-fújtatva megindult. A fiú reszketett a hideg ülésben, de bensőjét titokzatos tűz fűtötte. Remegett a gondolatra, hogy látni fogja Luciát. Alig emlékezett már a kisasszony arcára. Egyszer találkoztak csupán, amikor a fiú elvitte a megrendelt festményt a családhoz. A gróf megdicsérte ügyességét, és kifizette. “Ugye milyen szép, leányom?” – fordult ahhoz a hosszúhajú szépséghez, akire Miklós rá se mert nézni egész idő alatt. “Bizony, apám, gyönyörű.” És ekkor a leány ránézett. És mosolygott. “Ezt tényleg maga festette?” – kérdezte olyan naiv kedvességgel, ami már ott lángokat szított a fiú kebelében. “Igen, kisasszony” – felelte szemlesütve. “Csodaszép!” – ámuldozott a leány. Ezután elkérte a levélcímét. Ez nem volt éppen ildomos, de a gróf csak nevetett a fiatalokon, és engedélyezte a dolgot. Ekkor kezdtek levelezni. S azóta, csaknem három éve folyamatosan váltották a leveleiket, minden héten egy jött s ment, mindig csütörtökön. Ám ezidő alatt nem látták egymást. Milyen lehet most Lucia?, tűnődött a fiú. Az esztendők alatt megkopott benne a leány arca, és e festményt képzelete festékével rajzolta újra. Hosszú hajat, kedves macskaszemeket képzelt neki. Csak csilingelő hangjára emlékezett kristálytisztán. Tizenkilenc esztendős, eladósorban van. Szülei egy bankárfiút néztek ki számára, de a lány már megírta Miklósnak, hogy semmi kedve ahhoz a “fafejű sznobhoz” hozzámenni. Persze Miklós tudta, hogy végül úgyis hozzá fog menni, nem lesz más választása. Csak abban reménykedett, hogy a levelezést az esküvő után is folytathatják.
 
14 óra előtt néhány perccel futott be a vonat Szekszárdra. Miklós már az ablakból a tömeget fürkészte, hátha megpillantja a kisasszonyt. Nem látta. De itt kell lennie, biztosan itt van valahol. Gyomra összeszorult. Lement a vaslépcsőn, és lelépett a peronra.
És ott volt a leány. Alakját körbefonta a mozdonyból kicsapó gőz, képét elhomályosította, akárha egy szellemalak volna, vagy egy angyal. A fiúnak elállt a lélegzete. A leány mosolyogva közelebb lépett, s alakja láthatóvá vált. Haja bíborszínűen omlott a vállára tollas kalapja alól. Szemeit mintha szénnel rajzolták volna, ajka kedves mosolyra húzódott. Miklós tátott szájjal nézte. A leány haja elbódította, mintha egy hordó vörösbor gördült volna végig a testén. Ez a vörös volt az egyetlen szín ebben a fekete-fehér világban. A leány felemelte fehér kesztyűs kezét, és Miklós megcsókolta hideg gyűrűjét. Udvariasan köszöntötték egymást, majd megindultak a peronon. Mögöttük elmaradt a fekete mozdony és az állomás.
Egy macskaköves út szélén sétáltak a hóesésben, mellettük lovaskocsik zörögtek el. A lovak fehér gőzt fújtattak, akár a vonat, a kocsisok pedig szemükig sálba burkolták az arcukat. Hideg volt a december. Az ablakokban gyertyák égtek a karácsony utolsó hírnökeiként, de alig látszottak a mindent elöntő fehérségben. Az eget egyöntetű felhődunna borította, a fehér különböző árnyalataiban homálylott, ragyogott. A napot egy hónapja nem látta senki. Csak a hó hullott és a szél fújt hetek óta megállíthatatlanul.
 
A fiatalok sétáltak, beszélgettek. Jobbára a kisasszony beszélt: úgy csacsogott, ahogy a leveleiben szokott. Panaszkodott a cselédlányok megbízhatatlanságáról, elpletykálta a legújabb híreket a szomszéd családokról, és elmesélte, miről beszélgetett az édesanyjával. Az összes ügyes-bajos dolgát megosztotta Miklóssal. Miklós hallgatta, és szomorkodott, hogy ezt nem tudja később elővenni és újraolvasni, újra átélni: ebben csak egyszer lehet része. Cserébe viszont itt volt a leány személyesen mellette, hallhatta a hangját, s láthatta az arcát is, ha egyszer-egyszer megkockáztatott egy oldalpillantást. Nem mert nyíltan a szemébe nézni, pedig szeretett volna, sőt, ennél merészebb gondolat is fűtötte. Ó, bár megfoghatná a kezét! A gondolat őrültség volt, hiszen az utcán mindenki látta volna, és ő elvesztette volna a kisasszony és a család bizalmát. De óh, bár egyszer megtehetné, akár kesztyűn keresztül is! De nem tehette, hiszen ő csak egy éhező festőművész, a leány pedig a tekintélyes Garay gróf egyetlen sarja. Az érintés vágyálom marad, és csak a találkozás, valamint a majdani búcsú kiváltsága lehet. Azután pedig maradnak a levelek. Az édesbús küldemények, amelyek örömet is okoznak, és a fájdalmas, reménytelen vágyat is életben tartják. Miklós fejét lehajtva gyalogolt a leány mellett, aki nem lehetett az övé.
 
A város nem sokban különbözött Pécstől, talán csak méretében: kisebb volt annál. Pesthez persze semelyik város sem hasonlítható, de Szekszárd már elég nagy volt ahhoz, hogy nagyvárosnak nevezhessék. Széles, macskaköves utcáin hivatalnokok siettek dolgukra, gyerekek kergetőztek, rikkancsok árulták az újságot. A korzón házaspárok sétáltak egymásba karolva; az asszonyok tollas kalpagban, bundában, a férfiak cilinderben, fehér sállal, hosszú, fekete kabátban, sétabottal. A monarchia a német nyelv mellett a pofaszakáll és a csiptetős pápaszem divatját is behozta. A házaspárok köszöntek egymásnak, és folytatták útjukat, miközben sugdolózva kibeszélték maguk között az éppen elhagyott párt. Egy emeleti lakásból hegedűszó szűrődött ki az utcára, az ablakon keresztül is hallatszott. Talán egy idős özvegyember vigasztalja magát a dallamokkal, vagy egy diák gyakorol, aki utcai zenével keresi meg az egyetemre valót. Miklóst felvidította a hegedűszó, és elképzelte, milyen színekkel tudná ugyanezt az érzelmet visszaadni festővásznon. A mellette sétáló leány hangja egy idő után kellemes folyammá olvadt a fülében, hasonlatossá a hegedűszóhoz. Ő csak bólogatott, nem akarta saját hangjával elrontani a zenét.
 
A kisasszony kérésére bementek egy templomba, ahol épp nem miséztek. Az ajtó zárva volt, de beláttak az üvegen át a főhajóba. Az oltár körül minden aranyszínben ragyogott a rózsaablakokon beáradó fényben, a padsorok barnán, komoran terpeszkedtek. Jézus a keresztről figyelte őket: nem is merték megtörni a templom csendjét. Miklós az oltárt nézte, és már azt a képet látta, amelyen Lucia és a bankárfiú örök hűséget fogadnak a pap előtt.
Elhagyták a templomot, és visszatértek a zajos utcákra. Amikor egy-egy szép épület elé értek, a fiú elnézést kért és megállt. Elővette jegyzetkönyvét, és ceruzacsonkjával felvázolta az épület körvonalait, az ablakait, az esetleges díszítő elemeket. A látványt elméjében is megőrizte, a vázlatok csak segítségül szolgáltak. Otthon meg akarta festeni a szebb látnivalókat. Megígérte a kisasszonynak, hogy a legszebb vásznakat elküldi neki.
A leány egy csokoládéüzletbe kívánkozott. Bementek, és megnézték a polcokra kiállított drága csemegéket, a sokfajta csokoládét és marcipánfigurát. A leány vett is magának néhányat. Utána kávéházba mentek. Csak a sarokban volt szabad asztal, de ők annak is örültek, hogy van egyáltalán. A kávéházak színültig megtelnek a hétköznapokon, jobbára írók foglalják el őket, akik ide menekülnek barátságtalan bérlakásaikból. Most is ott vitatkozott egy csapat ifjú tollforgató egy asztal körül. Szótagszámokról és lírai szépségről folyt a szócsata, valamint arról, hogy a verses elemek mennyire vihetők át prózába. Némelyikük fejcsóválva otthagyta a társaságot, és a bárpulthoz ment zöld abszintot inni. Miklós figyelte őket. Valahol rokon lelkek voltak, de más világban éltek.
A pincértől forró kakaót kértek. Elkortyolták, és Miklós örült, hogy ezt ki tudta fizetni, és még a visszaútra is maradt pénze. Így már nem érezte azt a tehetetlenséget, amit a csokoládéüzletben. Nem maradt szégyenben, mint férfi.
 
Amikor kiléptek a kávéházból, már besötétedett. Az utcán ezernyi gyertyaláng ragyogott, már a gázlámpákat is mind meggyújtották. Visszatértek az állomásra, hogy megnézzék, mikor indul vonat. Éppen tíz perc múlva indult egy. Miklós úgy döntött, azzal utazik. A kisasszony fáradt volt már, így ő sem marasztalta. Megköszönte a látogatást, és amikor Miklós szomorú biccentését látta, csodálkozva megkérdezte:
- De Miklós, hiszen maga nem is örül, hogy láthatott? Alig szólt hozzám egész idő alatt. Talán bizony a leveleimet sem olvassa szívesen!
- Dehogynem, kisasszony, épp ellenkezőleg – nyugtatta a leányt Miklós. – Boldoggá tett a társaságával, levelei pedig hétről hétre új élettel töltenek fel.
- Akkor mi a baj? Nem látom az arcán azt a boldogságot.
- Pedig itt van az, kisasszony.
- De bizony mondom, hogy nem látom. Mosolyogjon, ha tényleg ott van!
Miklós kényszeredetten elmosolyodott.
- Na látja, megy ez, ha akarja. Nem kell mindig búskomornak lenni. De nicsak, máris itt a vonat. Akkor ne feledje a festményeket, számítok rájuk.

- Igenis, kisasszony.

- Mennyit kér értük? Csak hogy előre tudjam.
Miklós zavarba jött. – Ez… ajándék, kisasszony. Nem pénzért gondoltam.
- De Miklós, ne tegye ezt, hiszen minden pénzért van. Gondolja, hogy a cipész ingyért javítja meg a csizmámat? Hogy az öltözőszekrényemet ingyért készítette a mesterember? Magánál mennyibe kerül egy festmény?
- Majd… kitalálom, kisasszony.
- Rendben van.
A leány a kezét nyújtotta. Miklós ismét megcsókolta a gyűrűjét, de nem érezte azt az örömöt, amit várt. Elbúcsúzott, s kábán fellépdelt a vaslépcsőn. Most ébredt rá, hogy a leány nem is érez iránta semmit, még egy kicsi baráti szeretetet sem. Csupán szolgának tekinti, akihez mindig lehet levelet írni, aki válaszleveleivel megtöri kicsit a fényűző napok monotóniáját, aki bármikor fest neki egy képet, akinek bátrabban kipanaszkodhatja magát, mint a nagyszájú szobalányainak. Csupán használja őt, az érzelmeiről tudomást sem véve. A vonat máris megindult Miklós alatt, kiszakítva őt a gondolataiból. Tekintetével ülőhelyet keresett. Szeme közben megakadt a kisasszonyon, aki a peronon integetett neki. Miklós odalépett az ablakhoz, és visszaintegetett, mosolyogva. Csak az utasok látták könnyeit.
 
 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához