LFG.HU

HammerTimeCafe
daekow
RPGCimkek
Amikor ynevi harcművészekről beszélünk, rendkívül fontos a fogalmi pontosság. Jelen írás a slan harcművészekről szól – mely kifejezésben a “harcművész” szót megszokásból használjuk, legkevésbé sem értékítélet gyanánt. Hiszen egy harcedzett lovag is képes kardját vagy csatabárdját gyilkos hatékonysággal forgatni, illetve egy elf vagy khál harcos sajátos harcmodora is kifinomult művészetnek tűnik.
Mi hát akkor a slan harcművész, és mi a slan harcművészet? Fegyveres és fegyvertelen küzdelmi rendszerek összessége? Vagy a pszi-tudományok “Slan Út” néven ismert szegmense? Vagy ezek keveréke?
Nagy valószínűség szerint akkor járunk legközelebb a valósághoz, ha ez utóbbiból indulunk ki. De mindössze ennyi volna? Minden bizonnyal ennél azért többről van szó.
Mi a közös tehát a tiadlani Dorcha harcművész-testőreiben, Enoszuke büszke muszatasi-kardművészeiben, és egy Niare legmagasabb hegyei közt aszkétaéletet élő slan remetében? A harci technikákon és a Slan Úton kívül, persze.
Harcművésznek mindenekelőtt azokat nevezzük, akik életüket alkotó folyamatként megélve szüntelen gyakorlással egyre tökéletesebbé akarnak válni, úgy testben, mint lélekben és jellemben. A harcművészetre nem eszközként vagy fegyverként tekintenek – gyakorlása maga a cél, önmagáért való és célját saját magában megtaláló. A legendás nagymestereknek pedig sikerül olykor a végső tökély elérése, és mágussá válva leszállhatnak a lét kerekéről.
Fontos a harci technikák, azaz a test tökéletesítése, de éppen ilyen fontos a szellem csiszolása, a Slan Út által. Mint majd látni fogjuk, a kettő igazából el sem választható egymástól, együtt alkot szerves egészt.
Minden harcművészben közös tehát ez a látásmód: az élet alkotó folyamat, önmagunk csiszolása mind jobbá és jobbá. Végtelen út, ahol az egyetlen cél önmagunk legyőzése. Minden harcművész alapvetően nyugodt természetű kell, hogy legyen; sajátjuk egyfajta szemlélődő attitűd és általában a csöndes, belülről jövő derű is.
Mindannyiukra jellemző továbbá, hogy büszkék a tudományukra. Mire teljes értékű harcművészekké válnak, számos kemény gyakorlással teli év áll mögöttük. Töretlen összpontosítással, végtelen fegyelemmel és kellő alázattal edzik testüket fegyverré, építik elméjüket sziklavárrá, sajátítják el a fegyverforgatás legtökéletesebb módszereit. Tudásuk tehát szent és értékes; nem igazán bocsátják áruba, nem használják a csőcselék megfélemlítésére. Más kérdés, hogy e büszkeséget miként élik meg, általánosítják, vagy mutatják ki a külvilág felé. Egy nemes Muszatasiból lett kensin bizony gőgösnek tűnhet, hiszen nemesember-mivolta nem szűnik meg; és akárki paraszt igen rosszul teszi, ha nem adja meg neki a kellő tiszteletet. Egy niarei tao-csü (kolostori aszkéta-szerzetes) ilyen szempontból a szöges ellentéte: leéli az életét a kolostorában, mindenki felé teljes alázatban és komoly önmegtartóztatásban.
Valamennyi harcművészre jellemző továbbá a mestere vagy tanítói iránt érzett tisztelet. Pusztán a hozzá nem értő hiszékenyek által terjesztett legendákban fordul elő mestere ellen forduló tanítvány. Minden tanító célja, hogy növendéke túlszárnyalja őt, hiszen ha nem így lenne, a harcművészetek rég lehanyatlottak volna. A kapcsolat sok szempontból a szülő-gyermek kapcsolatra emlékeztet: kezdetben a tanítvány csak gyermek, aki gyámolításra szorul. Később felnőtt, aki a mester mellett áll, egymást támogatják, és bizony mindegyikük tanul a másiktól. És végül, kapcsolatuk vége felé a tanítvány már szintén mester, saját növendékekkel – azaz szülő, saját gyermekekkel. Ilyenkor is különös szükség van a “nagyszülőre”, a régi mester tapasztalatára; és már az egykori tanítvány is megtudja, micsoda embert próbálóan sok figyelmet kellett kapjon öreg mesterétől annak idején, hogy idáig jusson.
Egyebekben azonban minden harcművész egyéniség – nyilván saját kulturális meghatározottságán belül, persze. Egy Enoszukén élő harcművészt alapvetően a társadalmi osztálya határoz meg: nemes, paraszt, szerzetes, esetleg egyéb. Tiadlanban például valamennyiük tiszteli és úrnőjének fogadja el a mindenkori Dorchát. Kránban krániként élnek a Változás Törvénye szerint, általában kolostorerődökben. Niaréban is fontos a társadalmi állás: égő szemű hegyi remetétől pompás iskolát vezető nagymesteren át a császári seregek tábornokáig vagy hoanok testőréig bármifélék lehetnek.
 
És evvel el is jutottunk a következő fontos megállapítások megtételéig.
A slan harcművészetek eredete alapvetően kettős, illetve esetleg hármas; de nagy valószínűség szerint az ősforrás közös. Ez egy kissé kuszának tűnik, de rögvest világosabb lesz.
Slan harcművészetek alapvetően a távoli Szigetvilágban és Niarében alakultak ki; továbbá nagy valószínűség szerint Dél-Yneven, a Démonikus Óbirodalomban, vagy már Kránban. A homályos legendák és bizonyos utólagos kutatások arra utalnak, hogy a harcművészet magvát képező Slan Út nem evilági eredetű, hanem a hetedkori démonológusok által Xingnek nevezett, Külső Síkokról származó démonok tudománya. Hogy e tudományt mikor és főként miként tanulták el az emberek tőlük, azt jótékony homály fedi. Jelenlegi ismereteink alapján azonban kijelenthetjük, hogy mind a Szigetvilág, mind Niare egymástól függetlenül fedezte fel magának a Slan Utat. Tény továbbá, hogy slan harcművészek élnek a kráni Fekete Határ túloldalán is. Ők vagy az Óbirodalom idején kialakult, szintén démoni eredetű harcművészeti hagyományok örökösei, vagy közvetlenül a Xingektől tanultak ők is; ez – a kráni viszonyok hézagos ismeretei miatt – nem tisztázható. Továbbá, hogy az összképet még jobban összekuszálja, majdnem biztos tény, hogy Kránba érkeztek niarei harcművészek is, valószínűleg azonban ekkor már léteztek a sötét birodalomban saját harcművészeti hagyományok.
Tiadlanban és Enoszukén a slan hagyományok összeolvadásából új, sajátos irányzatok jöttek létre. A Szigetvilágról származó ulu és riani-ate törzsek kapcsolatba kerültek a niarei kultúrával, és kölcsönös egymásra hatásuk eredményeként kialakultak a tiadlani és az enoszukei harcművész-iskolák. Jelen értekezés szempontjából természetesen irreleváns, hogy ez az egymásra hatáspontosan miként ment végbe és milyen eszközökkel; annyit mégis megjegyeznénk, hogy a háborúk miatt Enoszukén inkább a niarei eredet a hangsúlyos, amit pusztán befolyásoltak a régi riani-ate hagyományok, míg Tiadlanban az ulu törzsek tradíciói bizonyultak erősebbnek, jóllehet Niare jelentős befolyása itt is érzékelhető.
Slan harcművészetek tehát csak erről a három helyről erednek, minden iskola ezekre vezethető vissza. Például mind Pyarronban, mind Erionban találunk harcművészetet oktató iskolákat; ezeket azonban tiadlani mesterek alapították, sőt, a mesterek egy része szinte mindig közvetlenül Tiadlanból származó.
Itt fontos kitérnünk egy Tiadlanban elterjedt pletyka cáfolatára. Miszerint Niaréban nők nem gyakorolhatnak harcművészeteket. Ez az állítás így önmagában nem igaz; a tilalom mindössze a hivatalos iskolákra és a kolostorokra terjed ki, ahová valóban tilos lányokat-asszonyokat felvenni. Nem vonatkozik azonban a különböző, egyéb helyen elsajátított harcművészetekre – így különösen a magányos mesterektől való tanulásra.
 
Ezek után felmerül a kérdés: hogy lesz valakiből harcművész?
A kérdés többféle vonatkozásban is feltehető: mennyi idő alatt és milyen típusú kiképzés után válik valaki harcművésszé, illetve hol fér hozzá ezekhez a tanításokhoz.
Lássuk először az első lehetőséget!
A harcművészetek tanulása hosszú, kemény és embert próbáló feladat. Általában fiatal korban kezdik, és mindenképpen hosszú évekig tart. A növendékek először alapozást kapnak: fejlesztik hajlékonyságukat, egyensúly-érzéküket, kitartásukat, erejüket. Futnak, esetleg úsznak, fél lábon állnak, köveket cipelnek, vizet csapkodnak. Ezzel párhuzamosan szellemüket is csiszolják: fejlesztik koncentrálóképességüket és figyelmüket. Megtanulnak úrrá lenni érzelmeiken. Aztán az egyszerűbb harci technikák jönnek: ütések, rúgások, esések, fogások, naponta több ezer. Szellemük továbbfejlődik: a koncentrációs gyakorlatok révén megismerik önmagukat. A képzés valóban kegyetlen: futás, nyújtó és erősítő gyakorlatok, harci technikák, aztán hosszú órák magánya a sötétben, csendes elmélkedéssel, majd irányított elmegyakorlatok, aztán ismét erősítés és technikák.
Egy-két ilyen alapozóbb jellegű év után kezdik el a voltaképpeni harcművész-iskola gyakorlását: a konkrét stílus technikáit, forma- és páros gyakorlatait, valamint ezek alkalmazását. Az erősítő gyakorlatok lassan elmaradoznak: az izmoknak később úgysem lesz jelentőssége, az erőnlét a harci formák elsajátításához kell csak. Nagyjából evvel párhuzamosan tanítják ki őket elméjük erejének összpontosítására, a pszi-tudományok alapjaira. Újabb egy-két év telik el, amik után a növendék már megbízhatóan alkalmazza a harci formák mozgásanyagát, elméje pedig nyitott, fegyelmezett, és már ismeri a pszi-tudományok alapjait.
Ekkor kezdődik csak a voltaképpeni harcművészeti oktatás: a pszi Slan Útjával. Az öntudat legmélyebb bugyraiba tett meditatív utazások, melyek eredményeit a tanítvány mesterével bensőségesen megbeszéli. A mester szóbeli és személyre szabott tanácsai segítenek a további elmélyülésekben, az eredmények elérésében. A tanulmányok során rendkívül fontos a fegyelmezett elme racionalitása és az intuíciók, megérzések közötti összhang megteremtése. A növendék hosszas és kitartó gyakorlással képessé válik arra, hogy szelleme erejét testébe sugározza, és ott munkára fogja. Ekkor merőben más szellemben kezdi gyakorolni a puszta harci formákat: közben elméje erejét vetíti a mozdulatokba, helyes légzéssel és emberfeletti összpontosítással pszi-energiákat sugároz tagjaiba. Később a puszta sugárzásnál többre is képes lesz: tudati energiáit szinte folyadékként áramoltatja magában, mindig oda, ahol éppen szükséges. Ezt a módszert hívják “chi”-nek vagy “ki”-nek (niarei ill. enoszukei nyelven), és ez a módszer jelenti a slan harcművészet alapját, értelmét, és megkülönböztető ismérvét.
Talán már előbb is fontos lett volna leszögezni, de csak most tesszük meg: slan harcművész kizárólag ember lehet; rajtuk kívül pusztán a félelfek (és talán egyes aquir fajzatok) közt akad elvétve olyan, aki képes elsajátítani a Slan Utat. Az okokat illetően találgatásokra vagyunk utalva, mindenesetre tény: a fenti módszert, azaz az egyszerre racionális és intuitív gondolkodás segítségével testre kiterjesztett elme összhangját kizárólag emberi elmével és gondolkodással lehetséges elérni. Természetesen más fajok is rendelkeznek harcművészeti hagyományokkal, azonban ezek egyáltalán nem a Slan Útra épülnek.
A fenti tanulmányok éveket vesznek tehát igénybe; hogy pontosan mennyit, az személyfüggő. Mint láttuk, az alapozás egy-két év, utána a konkrét harcművészeti stílus mozgásanyaga újabb egy-két év mindenképpen, de olykor több. És ezután nagyjából kétszer ennyi a Slan Út, és a harci formák újraértelmezése. Tehát a legtehetségesebb növendék sem ússza meg körülbelül öt év tanulás nélkül; de a gyakori inkább a hat-nyolc év időtartam. Ráadásul a képzést egyszerűen nincs értelme tíz-tizenkét éves kor előtt megkezdeni.
Azonban fontos azt is leszögezni, hogy ez csak az első stílus elsajátítására vonatkozik! Ha egy harcművész a már ismert stílus(ok) mellé újat kíván tanulni, értelemszerűen nem kell a “chi” módszerét ismét elsajátítani, hiszen már ismeri.
Továbbá fontos megjegyeznünk, hogy azok a harcművészetet tanuló illetők, akik nem slan harcművészek, természetesen csak a puszta harci alkalmazásokat sajátítják el; így az alapozás után, vagy azt kihagyva egy-két év alatt képesek egész jól megtanulni a stílus harci alkalmazását. (Természetesen a Slan Út nélkül!)
 
Ezek után indokolt áttekintenünk néhány helyet illetve mestert, ahonnét vagy akiktől a harcművészet elsajátítható.
Tipikus helyszín a harcművész-iskola. Elterjedt eljárás, hogy az iskola nyitott, pénzfizetés ellenében bárki elsajátíthatja az oktatott stílusokat; az igazán tehetségeseket és alkalmasakat pedig mintegy kiemelik, és a Slan Út használatára is kiképzik. Az ilyen iskolák közt főleg Niaréban gyakori a rivalizálás, ami nem ritkán összetűzésekhez is vezethet. Ez az intézmény-típus Enoszukén jóformán ismeretlen. Ott is léteznek ugyan kardforgató-iskolák, ahol nem ritkán kardművészek is oktatnak; ezek azonban legkevésbé sem nyitottak, kizárólag nemesek tanulhatnak itt.
Gyakori még, hogy a harcművészek kolostor-szerű közösségekbe tömörülnek; nem ritkán valódi szerzetesekkel együtt. Illetve, a szerzetesi kolostorokban akad néhány valódi harcművész is, voltaképpen nézőpont kérdése csupán. Ilyen kolostorok léteznek mind Tiadlanban, mind Niaréban, mind pedig Enoszukén.
Léteznek zárt iskolák is, amik csak kisszámú bennfentest tanítanak. Ilyenek lehetnek bizonyos már említett kolostorok, amelyekben kizárólag szerzetes testvéreket tanítanak. De ilyesmi a Dorchai Testőrség, vagy Enoszukén az egyes udzsik saját harci iskolái, vagy épp a sinobik kiképzőhelyei is.
Vannak továbbá olyan “iskolák”, ahol a helyben lakó mester(ek) tanítják a helybélieket: Enoszukén a paraszti stílusok oktatása gyakorlatilag kizárólag így folyik, de az ilyesmi mind Niaréban, mind Tiadlanban gyakori.
Léteznek ezen kívül magányos mesterek, akik csak egy-két tanítvánnyal foglalkoznak egyszerre. Gyakori köztük a falusi kunyhójában lakó tiadlani földműves, a folyton vándorló ragaen-kensin, vagy a niarei remete. Esetükben a mester-tanítvány kapcsolat általában még a szokásosnál is szorosabb.
Atipikus ugyan, de létezik néhány vándorló iskola, mint amilyen a tiadlani Ősz Majom vagy a Nagy Szekér Iskola.
 
A hiszékeny tudatlanok által terjesztett egyik alaptalan tévhit, hogy a harcművészek nem használnak fegyvert. Nos, ez részben igaz is lehet. Léteznek olyan iskolák, amelyek elutasítják a fegyvereket; ilyen például a már említett Nagy Szekér Iskola, vagy a niarei Mennyei Pagoda Kolostor.
De bolond volna az, aki nem venne tudomást a tiadlani kardművészekről, vagy az enoszukei kensinekről! És az övéikén kívül még számtalan fegyveres stílus létezik.
Annyi természetesen bizonyos, hogy egy harcművész pusztakezes harcban sokkal jobb, mint egy öklöző vagy egy birkózó; és ez fegyveres küzdelemben már nem feltétlenül mondható el.
A másik rendkívül fontos dolog, hogy fegyverüket pusztán eszköznek tekintik, se többnek, se kevesebbnek. Ez alól azok a slanok kivételek, akik magukat “kardművésznek” nevezik: egy enoszukei kensinnek a kard a társadalmi hovatartozás jele, a becsület és hűség megtestesülése, a nagybetűs Kard. Szintúgy Tiadlanban, az úgynevezett Slan kard forgatói; e páratlan fegyver ugyanis szilánkot hordoz forgatója lelkéből, személyre szabott remekmű. A tiadlaniak ráadásul általában méltóságukon alulinak érzik, hogy a Slan kardkészleten kívül bármi más fegyverrel megtanuljanak bánni. A kensinek már kevésbé válogatósak, nem ritka köztük, aki lándzsa- vagy jahíta-vívásban is mester.
A fentiekből egyenesen következik, hogy egy igazi harcművész nem erősíti holmi mágiával a fegyverzetét. Nem kenne rá mérget sem soha.
Nincs olyan harcművész stílus, ami hajító- vagy célzófegyverre épülne. Ráadásul egy harcművész általában kissé lenézi az ilyen eszközöket; meglehetősen ritka, hogy használatukat elsajátítaná közülük bárki, bár nem példa nélkül álló.
Az viszont ki van zárva, hogy valaha bármelyik harcművész is a kezébe tűzfegyvert fogjon. Az ilyen holmi megcsúfolása mindannak, amiről a harcművészet szól: a türelemmel és alázattal elérhető fejlődés fabatkát sem ér egy vascső ellen, amivel akárki bugris söpredék megölheti a legnagyobb harcost is! Mélységesen megvetik az ilyesmit használókat; csakúgy, mint azokat, akik mérgekhez nyúlnak. Bizony, a vérmesebbek nem riadnak vissza a vérontástól sem, mert a tűzfegyvert gyakran a használója hátán törik el.
A harcművészek általában nem viselnek vérteket. A fegyverrel gyakorlók olykor posztóvérteket húznak, de még ez is ritka. Amint megszokhattuk, a kardművészek most is kivételt jelentenek: tradicionális vértezettel rendelkeznek, hónapokig csak az ebben való helyes mozgást gyakorolják. Niaréban is találunk példát a vértekre: a Sötét Pókháló Iskola tagjai például teknőc-páncélokból készítenek vértet.
 
A harcművészek mindig igyekeznek egyenesek és becsületesek maradni. Lelki nyugalmuk általában megingathatatlan. Nehezen megszerzett tudásuk nem alku tárgya: megvásárolni őket nem lehet. Ha valakit követnek, azt meggyőződésből vagy kötelességből teszik.
Az olyan művi felosztások, mint Jó és Rossz, alapvetően értelmetlenek. Tévhit, hogy minden harcművész csak a Jó ügyét szolgálhatja – mivel a Jó ügye mint olyan, nem létező és üres fogalom. Egy enoszukei kensin lelkiismeret-furdalás nélkül lecsapja annak a parasztnak a fejét, aki nem hajol meg előtte, de kardot ránt akkor is, ha a becsületét éri sértés. A Dorcha testőrei nem mérlegelnek, ha úrnőjüket veszélyben érzik. A különböző fejvadász-klánokban gyakran találunk harcművészeket kiképzőként, esetleg alvilági klánok vagy épp egyházi szekták vezetői mellett, testőrként. Előbbire kiváló példa az Embervadászok szervezete, utóbbiakra főleg Niaréban és Enoszukén akad példa. Amit azonban fontos ismételten leszögezni: amit tesznek, nem pénzért teszik.
A másik rendkívül fontos dolog: a harcot szent dolognak tekintik, és saját erejükkel tökéletesen tisztában vannak. Ebből következően egy igazi harcművész nem veszi fel az aljanép kötekedését. A nyilvánvaló és közvetlen támadást elhárítja, vérmérséklete szerint, azonban ott meg is áll. Más kérdés, hogy nyugodt természete és egyes pszi-technikái révén el tudja kerülni az ostoba nagyhangúak kötekedését.
Egymással viszont szívesen párbajoznak, ilyenkor azonban ritka a vérontás. Illetve előfordul, hogy egy-egy kiváló harcost hívnak ki (aki tehát nem harcművész); természetesen a legnagyobb tisztelet mellett.
 
A legtöbb harcművész kiképzésének részét képezi tehát a futás, az egyensúly, az esés, a sebgyógyítás, az írás-olvasás. Ahol erre lehetőség van, ott úszni is megtanulnak; néhány iskola a gyógyfüvek titkait ismerteti meg növendékeivel. A szerzetesi életet élők nyilván jártassá válnak a vallásban és az egyházi énekekben. Egyes tiadlani iskolákban oktatnak rendkívül alapvető niarei nyelvismeretet. Elengedhetetlen továbbá általában az etikett ismerete.
Az öltözködésüket a kultúra és a társadalmi háttér határozza meg, illetve Niaréban az adott tartomány öltözködési szokásai. Egyes kolostorok kultikus okokból kötelezővé teszik a sapkaviselést, Tiadlanban a legtöbb iskolában az előmenetelt színes övekkel vagy kendőkkel jelzik, egyes aszkéták télen sem húznak cipőt, és a sort folytathatnánk még egész sokáig.

(A teljes verzió PDF formátumban az alábbi linkről letölthető – szerk)


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://rpg.hu/download/kieg/magus/harcmuveszek_daekow.zip]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához