LFG.HU

Nyemcsok Zita
novellaCimkek
Hínárillat. Érzed? Furcsa: egészen olyan, mint régen. Pedig te is tudod, hogy meg kellett volna változnia, hiszen örökké más a tenger is. Más… Mikor még engem szeretett, szétomló és elbódító illata volt, mint a szerelmes nők testének; szinte fulladoztam benne. És már nem gondoltam a kerek vállú ithakai asszonyra, aki búcsúzáskor véresre harapta a számat, és akinek nem csókoltam le a könnyeit, mert tudtam, hogy nem volnának olyan sósak, mint a hullámok a hajóm alatt. Elkomorult az arcod. Hűtlennek tartasz? Valójában a tengerhez lettem az…
 
Add csak a kezed! Milyen sima és fehér. Így. Könnyedén érintsd a vízhez, mintha csak a csillagok lehelete volna. Érzed, ahogy lüktet a mélység a tenyered alatt? Hosszúakat és puhákat ver, mint a te szíved. Pedig mikor utoljára láttam, haldoklott. Érthetetlen szavakat sikoltott felém, és halványkék húsa sötét, fénytelen kristálylapokká töredezett a partmenti sziklákon. De talán csak én haldokoltam.
 
Jó itt lenni melletted. Biztosan a dalod csalt ide. Hogy nem is énekeltél? Talán igazad lehet. Öreg vagyok. Már nagyon régóta. És minden vénember bolond.
 
Közelebb ültél? Különös vagy. Az imént még elhúzódtál az érintésemtől. Miért rázod a fejed? Nem értelek. Mintha mulatnál rajtam. De cseppet sem bánom. Annyira gyönyörű vagy, mikor nevetsz. A többi nőnek, akiket ismertem, csak a mosolya volt szép. A nevetésük megriasztott. Veszély és háború kísértett benne. Hogy a tiédből mit hallok? Szirthez csapódó hullámokat és a régi álmaimat. Bárcsak tudnám, ki lehetsz?
 
Érzem, hogy te is szereted a tengert. Ahogy a szemed végtelennyire tágul, mikor a víz gyűrűkbe fodrozódik a bokád körül. Ahogy átfogod a lábad, és álladat a felhúzott térdedre támasztva azt figyeled a távolban, amit most már talán én is megláthatok.
 
Még az ujjaid nyoma is titkokkal teli. Ahogy emelkedik és süllyed a homokban. Homok – forró és lágy. Mint Kalüpszó bőre. Hasonlítasz hozzá. A te szemedben is ott hullámzik a tenger. Bár te nem kínálsz örök fiatalságot – és én már nem is vágyom rá… S a te bőröd inkább hűvös és finom. Mint a szél, mely körülöttünk táncol, és hosszú hullámokba csavarja a vörös hajadat.
 
Azt hiszem, ismerlek. Vagy ismertelek valamikor. Mosolyogsz? Azt mondod, képzelődöm? Pedig már emlékszem a dalra. Könnyű volt, és mindig…mindig távoli, mint a tengeri köd a láthatáron vagy a csillagok álmai. És a sziget… Ezekért hagytam el újra Ithakát. Hosszú volt. Olyan nagyon hosszú. És közben elfelejtettem, miért is keltem útra. De látod? Mégis eltaláltam hozzád. Hogy magaddal vihess…
 
                                              * * *                                                                  
                                                                                             
 A parton heverő, összegömbölyödött alak felett három egyenruhás férfi állt.
- Hát asszem ennek annyi – mondta a szeplős képű, és rutinszerű mozdulattal köpte maga mellé a napraforgómag héját – De mi a francnak jutott eszébe hirtelen meglógni és épp erre sétafikálni. A doki azt mondta, hogy vele volt a legkevesebb gondjuk. Csendes őrült volt az ürge. Már egy örökkévalóság óta lakott az intézetben, de csak az ágyában dekkolt, és aludt vagy evett.
- Nagyon úgy néz ki, hogy az utóbbit a legritkábban – szusszantotta a pofaszakállas, majd hátrébb igazította ellenzős sapkáját, és minden erőlködés nélkül felkapta a vézna, pizsamás testet. Fényezett, színes újságpapírdarab hullott a földre – az általában szemetes partszakaszon nem is szúrt volna szemet senkinek, ám a szeplős fiatalember megszokásból mégis vetett rá egy pillantást. Elismerően füttyentett.
- Ejha, nem is volt rossz ízlése az öregfiúnak – jegyezte meg vigyorogva. A képen csinos, vörös hajú lány mosolygott.
- Akkor visszafuvarozzuk az ipsét. Csináljanak vele, amit akarnak. Szerintem még örülnek is, hogy eggyel kevesebb maradt. Aztán tízkor már az őrsön kávézhatunk – csapta be a rendőrségi autó hátsó ajtaját a szakállas.
- Tényleg jó lesz sietni – sandított az égre a társa, ahol tajtékos hátú felhők hullámzottak; majd szétkente az orrán az első esőcseppeket.
A harmadik továbbra sem szólt semmit, csak egy zsebkendővel óvatosan felemelte a homokról az öregember leesett névtáblácskáját: T. ODYSSES
 

A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához