LFG.HU

Raoul Renier
novellaCimkek
X.
Novarcorena
az Arcok 1456. esztendeje
Szent Laurel hava
 
 
  Hideg, só- és hínárszagú szél fújt a láthatatlanul morajló tenger irányából, ami nem számított ritkaságnak Novarcorenában ilyentájt Szent Laurel havában. Sötét fellegek torlódtak a kék hold korongja elé, mely űzött bujdosóként menekült a látóhatárhoz, imitt-amott villantva ki csupán egy-egy kósza fénysugarat. Nem túl heves, ám kitartó esőpermet terítette be a horgonynagy palotáját, s a meg-megújuló széllökések szárnyán hullámokban csapódott a kőfalaknak. Koronkint, ha némely eltévedt holdpászma sietősen megsimította őket, a dombormíves frízek úgy bomlottak elő az éjszakából, mintha a víztől csepegő hősalakok olvadozásnak indultak volna rajtuk.
  A horgonynagy feladata a kikötői forgalom felügyelete lett volna, a hajóhelyek beosztásától a révkalauzok kijelölésén át a vámok és illetékek beszedéséig. Sokrétű, felelős és jövedelmező hivatal tehát, méltó egy ilyen nagyszabású palotalakhoz, pillanatnyilag azonban üresedésben. Minapi viselőjét a birodalmi vezérkar mentette föl, a shadviki hódítókkal való együttműködés vádjával, ami alól aligha vonhatta volna ki magát a boldogtalan, ha meg akarta tartani a szívét a bordái között. A hercegek egyelőre nem tudtak megegyezni, kit nevezzenek ki a helyére, s egyikük sem vette magának a fáradságot, hogy a város kiváltságlevelében utánanézzen, miszerint ez a jog a patríciustanácsot illeti. Az öbölre néző palotaegyüttes addig is rangjához szabott szállásul szolgált Bethumabel Vil Galladran őfőméltóságának.
  Öt lovas kocogott föl a macskaköves térre egy lejtős utcából, az eső ellen csuklyás köpönyegbe burkolózva. Sodronyszemek zörögtek a vastag viaszosvászon alatt, ahogy megkerülték a középen álló díszkutat. Mikor a háromszögletű homlokzaton égő varázsgömbök fénykörébe értek, látszott rajtuk, hogy nem egyenruhát viselnek, hanem a szabadlegények toldott-foldott portyázó öltözékét. Hármójuk bal válla fölött a köpeny kissé kidudorodott, nem eléggé ahhoz, hogy hosszú gyalogíjat rejthessen: carappói gerelyvetők lehettek.
  Vezetőjük harsányan káromkodva lendült le a nyeregből a lépcsősor előtt, pillantásra sem méltatva a nagyhercegi zöld-arany színekben pompázó strázsamestert, aki ímmel-ámmal ballagott ki az oszloptetős kapucsarnok menedékéből az esőbe, hosszú nyelű alabárdját szorongatva.
  – Domvik összes seggére, micsoda idő! – Lova kantárszárát a meghökkent katona kezébe nyomta, s hüvelykujjával a háta mögé bökött, ahol az emberei is kezdtek lekászálódni a nyeregből. – Vidd őket valami száraz helyre, de gyorsan!
  A strázsamester arca olyan merevre feszült, hogy össze lehetett volna téveszteni a timpanon márványlapjába faragott hősök egyikével.
  – Már megbocsásson kegyelmed…
  – Chiarra Di Mortezza, az egyesült szabadcsapatok főtábormestere, sürgős hírekkel a nagyherceghez – villantotta ki vezérkari aranyjelvényét köpönyege alól a kapitány. – Meg is abrakoltathatod őket, rájuk fér.
  – Mégis, ebben az időpontban…
  – Nagy szót értesz, cimbora? Sürgős híreket mondtam – pislogott az altiszt képébe Di Mortezza. – Persze ha ilyen nehezen megy a dolog, én odébb is állhatok a kosfejes fenébe. Vagy a főherceg úrhoz, ide a szomszédba. Majd te kimagyarázod a gazdádnál.
  A strázsamester pillantásával szögeket lehetett volna a falba verni, végül azonban beadta a derekát. Lefüttyentette az oszlopok közül néhány emberét, hogy rájuk bízza a gőzölgő szőrű lovakat, ő pedig felkísérte az érkezőket a lépcsőn.
  A hosszú, boltozatos árkádsor alá nem hatolt be a homlokzatra függesztett varázsgömbök fénye, ám a leleményes alabárdosok barátságos tüzet raktak maguknak két kődézsában, melyekből előzőleg eltávolították a másfél láb magas díszjukkákat. A pattogó lángok megvilágították a bolthajtások mozaikberakásait és a hatalmas kétszárnyú bronzkaput, melyet dombormíves tengeri csatajelenetek díszítettek, tobzódó-kavargó öbölvidéki stílusban. Két egymásra tornyozott málhásszekér is átfért volna rajta, ha valahogy sikerül felvonszolni a lépcsőn, de csak országos méltóságok fogadásakor és a Szent Ignitus-havi vitorlaünnepen tárták szélesre, mikor a horgonynagy gyaloghintaja díszmenetben ereszkedett alá a kikötőbe, ahol a hajózási idény kezdete alkalmából hálaadó áldozatot mutattak be Domvik Harmadik Arcának. A mindennapokban a bal szárnyba vágott kisebb ajtón közlekedtek, amely egy dús képzelőerőre valló víziszörny tátott pofájával esett egybe. A szörny éppen néhány kétségbeesetten kapálózó emberalakot nyelt el; az egyik áldozat iszonyodva hátratekintő szemepárja képezte a kémlelőnyílást.
  Chiarra kapitány fintorogva csóválta a fejét. Ezen a városon nagyon meglátszik, hogy túl közel esik Ronellához. Az ő földhözragadt hágóvidéki ízlése éppoly kevéssé bírta megemészteni ezeket a beteges ötleteket, mint a bronzba öntött víziszörny gyomra a tengerészkatonák sisakjait és szablyáit.
  A strázsamester bezörgetett az ajtón az éjközép előtti rejtjellel, váltott néhány ingerült szót valakivel az elnyeletését váró hajós szemén keresztül, majd szemlátomást megkönnyebbülten lépett félre a halk zörgéssel feltáruló ajtó elől, hogy a belső őrség nyakába sózhatja a váratlan látogatókat. Még barátságos gesztussal be is tessékelte őket, talán hirtelen feltámadó respektusból a főtábormesteri cím iránt.
  A túloldalon kupolás előcsarnokban találták magukat. A rotunda kristályüveg ablakai derült napokon szikrázó fénypompába vonhatták a termet; a megvilágításról most kovácsoltvas kandeláberek gondoskodtak, melyek páros sorokban futottak öt irányban, kétoldalt és középen további szárnyas bronzkapuk, ezek között pedig az emeleti karzatra ívelő lépcsők felé. Zöldbe játszó, kámforillatú lángjuk Novarcorena mesés gazdagságáról regélt, melynek forrását a bíboros vízparti hadjárata és a birodalmi megtorló csapás sem tudta elapasztani.
  A belső kapuőrség parancsnoka egy pomádés képű kis hadnagyocska volt: egy nyamvadt rón ficsúr, az orra alatt bosszúsan táncoló bajuszpihével, aki nem esett hasra az aranyjelvény előtt, és sokkal keményebb diónak bizonyult a strázsamesternél.
  – Mondtam már: az egyik kémlelőm ebben a szent órában tért vissza Ronellából, és fontos híreket hoz az ellenséges hadmozdulatokról! – mutatott a kapitány Gorzóra, aki meggyőzően viharvertnek tűnt ehhez a hazugsághoz, mivel szürkület óta masírozott fel-alá a zuhogó esőben a szabadcsapatok kvártélya mögötti sármezőn. – A többiek pedig a kíséretem. Arcok az Égben, kegyelmed szerint tán egy szál magamban kéne szaladgálnom, birodalmi főtiszt létemre?
  A zöld-arany egyenruhás hadnagy arckifejezéséről lerítt, hogy egészen más elképzelései vannak a birodalmi főtisztekről.
  – A megfelelő szolgálati csatornák…
  – Majd üzenek a shadvikiaknak, hogy a megfelelő szolgálati csatornákon támadjanak!
  – Mivel a logopathosz sem jelezte előre az érkezésüket…
  – Szép kis kémlelő lenne, akinek a logopathosz előre jelzi az érkezését! – Di Mortezza hálásan gondolt az unikornis-medálra a nyakában.
  A hadnagy lassacskán kifogyott az ellenérvekből. Bármennyire hepciássá tette a címeres nagyhercegi tabardja, addig azért nem terjedt a vakmerősége, hogy kerek-perec ajtót mutasson egy vezérkari tisztnek, aki ott ül a birodalmi haditanácsban. Miután nem sikerült elriasztani őket a hosszas akadékoskodásával, végül takarodót fújt.
  – Végső soron a nagyherceg őfőméltósága még nem vonult vissza pihenni. Elképzelhető, hogy lesz néhány perce a kegyelmedék számára. Ami a fegyvereiket illeti, azokat természetesen…
  Chiarra kapitány pulykavörös lett a méregtől, és némi lelkifurdalással döbbent rá, hogy nem is kell színlelnie.
  – Egy Domvik-verte sebradon karddal az övén sétafikál ebben a palotában, és te tőlem akarod elszedni a fegyveremet, fiacskám? – bődült el úgy, hogy az egész kupola visszhangzott belé. – Tőlem, aki a Cos-fennsíkon szemtől szembe mentem a bíborosra? Domvik pudvás zápfogára! Hol voltál te Montresornál, édes fiam, ugyan áruld már el nekem!
  A hadnagy hátrahőkölt a szörnyű dühkitörés elől. Alabárdosai idegesen toporogtak.
  – A nagyherceg őfőméltósága fenséges személyének védelmére voltam beosztva, ami igazán egyenértékű bármilyen… – Megpróbált némi felháborodást csempészni a hangjába, kevés sikerrel.
  – Értem. – Di Mortezza kinyújtotta a kezét, rácsavarta az öklére a hadnagy zöld-arany tabardját, és páncélostul-mindenestül a magasba emelte, hogy a lába a levegőben kalimpált. – Most szépen elmondom, mit fogunk csinálni. Először is ne nyúlkálj a tőröd után, kisfiam, mert úgy talállak a földhöz teremteni, hogy minden porcikád dobókockává törik! Nos tehát, az egyik lehetőség, hogy útba igazítasz minket a nagyherceghez, így, ahogy vagyunk, fegyveresen. Illetve a köpenyünket, azt megkaphatod. A másik, hogy mi szedjük el a te fegyvereidet, elcipelünk a gazdád elé, és megmutatjuk neki, milyen derék fiúk vigyáznak a bőrére. Melyiket választod?

 
  – Rendben! Rendben! – hadarta a se holt, se eleven tiszt. – Tegyen le!
  Chiarra kapitány engedelmeskedett, és olyan lendülettel nyekkentette az embereihez, hogy kettőt is levert közülük a lábukról. Lángoló arccal tápászkodott fel, és reszketve igyekezett helyrehúzgálni magán a gyűrött zöld-arany tabardot.
  – Főtábormester úr – mondta fel-alá csukló hangon -, meg kell jegyeznem, hogy a tiszti becsületkódex…
  – Szarok rá! – köpött ki Di Mortezza, és hátat fordított neki.

 
  Három alabárdost kaptak kíséretül, hogy elvezessék őket Bethumabel nagyherceghez. Kifogástalanul mereven és szolgálatszerűen viselkedtek, de a kapitány észrevette, hogy amikor azt hiszik, nem figyel, kíváncsi pillantásokkal méregetik a szemük sarkából. Csodálkozás rejlett ezekben a pillantásokban, és nem kevés tisztelet. Az a pihebajszos rón tiszt nemigen lehet a legénység kedvence.
  A kalauzolásnak mindenesetre igencsak nagy hasznát látták. A horgonynagy palotája valóságos útvesztőnek bizonyult. Brokáttal és atlaszselyemmel kárpitozott folyosókon gyalogoltak, a szőttesek absztrakt indamintái sosemvolt növényszörnyek ág-bogait idézték, belefájdult a szem, ha megpróbálta nyomon követni kacskaringóikat. Cirádás, csigavonalú függőlépcsőkön ereszkedtek le, szabálytalan alakú szobákon vágtak át, önmagukba visszahajló galériákon siettek végig. Bármerre fordultak, mindenütt tobzódott körülöttük a túlzsúfolt, tekervényes, forgatagszerű díszítőművészet: a stukkókon, a fa- és kőfaragásokon, a mozaikberakásokon, a falifreskókon, a bútorzaton, még magának a palotának az alaprajzán is. Minél tovább nézte, di Mortezza annál kevésbé kedvelte ezt az öbölvidéki stílust. Szinte fuldokló érzése támadt tőle, mintha az egész épület körülötte örvénylene, és ki akarná belőle szorítani a szuszt.
  Dühösen kiverte a fejéből ezeket a mihaszna gondolatokat, és még egyszer – ki tudja, hányadjára – fontolóra vette a kilátásaikat. Öt harcos, teljes fegyverzetben és vértezetben, eltekintve a sisaktól – azt muszáj volt a nyeregkápán hagyniuk, különben óhatatlanul gyanút keltettek volna. A három carappóit a legjobb és legmegbízhatóbb legényei közül választotta ki, és alaposan beléjük sulykolta, hogy ne lepődjenek meg semmin, de semmin. Kérdés, elég lesz-e ennyi egy hírneves fiestino ellen. Chiarra kapitány túl sokszor látta az ölőművészeket a fiesta ramiero közben, hogysem alábecsülte volna a képességeiket. Forrón remélte, hogy Gorzo nem a levegőbe beszélt azzal a nyavalyás karddal kapcsolatban. Aminthogy azt is, hogy ezúttal nem fog olyan veszettül ordítani, ha rájön az átváltozás. Mérföldes körzetből mindenkit a nyakukra csődítene, mire eljuthatnának Rioranzáig.
  Nem ordított. Csak egyik pillanatról a másikra halottfehérre sápadt, és összeesett.
  A kapitány először nem is értette, mi történt. Domvik összes csipájára, csak nem hajszoltam túl azzal a sárban meneteléssel? - villant át az agyán, mikor odaugrott az arcra roskadó szabadlegényhez.
  A menet megtorpant. Az élen haladó alabárdos aggódva nézett rájuk.
  – Valami baj van, főtábormester?
  – Napokig nyargalt étlen-szomjan… csoda, hogy eddig bírta talpon – motyogta Di Mortezza, futó pillantást lopva hátrafelé. A carappóiak közömbös képpel megálltak, egyikük a szőtteseket kezdte tanulmányozni a falon. A két másik alabárdos a nyakát nyújtogatta mögöttük.
  Kitapintotta Gorzo nyakán az érverést. Kicsit lassúbb a rendesnél, de nem veszélyes. Belemarkolt a vállizmába: tésztásan, feszesség nélkül mállott az ujjai alatt. Óvatosan a hátára fordította.
  A szabadlegény teste ernyedten engedelmeskedett a mozdulatnak. Jobbja, mintegy véletlenül, a sárkányos kardmarkolatra hanyatlott. A kapitány észrevette, hogy a rubinszemekben tűhegynyi fények izzanak.
  – Hadd segítsek, főtábormester! – Az alabárdos a falnak támasztotta fegyverét, és odahajolt mellé. – Papgyerek vagyok, konyítok valamicskét az orvosláshoz…
  Gorzo szeme fölpattant. Di Mortezzát csontja velejéig átjárta a borzadály. A szürke szempárból olyan jeges hideg sugárzott, mintha nem is emberi lélekre, hanem az űr sötétségére nyílna. Úgy érezte, mindjárt torkára fagy a levegő.
  Villanás, szisszenés, valami forró fröccsen az arcára, valami nehéz zuhan a vállának. Mire fölfogta volna, hogy az átvágott torkú alabárdos az, már ösztönösen félre is hemperedett alóla. Inkább sejtette, mint látta kétfelé repülni a három gerelyvetőt. Még két szisszenés, egyetlen halk köhintés. Zöld-arany tabardok borulnak a falnak, a kárpitokat piros permet pettyezi.
  Gorzo egy lépéssel a feltápászkodó carappóiak mögött állt, bal kezével az egyik, a kard pengéjével a másik alabárd dőlését akasztotta meg, és könnyedén a padlókövekre eresztette őket, nehogy csörömpölve zajt csapjanak.
  Di Mortezza félig öntudatlanul ugyanezt cselekedte a harmadikkal, amely mellette támaszkodott a falnak, aztán kábultan kiegyenesedett. Gyorsnak tartotta magát, és ritkán akadt olyan ellenfélre, aki meghazudtolta ebben a hitében, noha tizenöt éve harcolt a végvidéken. Amit viszont most látott, illetve éppenhogy nem látott, arra… arra egész egyszerűen nem talált szavakat. Le merte volna fogadni a lelke üdvösségébe, hogy egyetlen szívdobbanás sem telt el, mióta belenézett azokba a jéghideg szemekbe, és ezalatt ez a fickó…
  – Megölted őket! – lehelte. – Megölted őket, a kosfejes fenébe!
  Gorzo ráemelte a tekintetét. Ugyanolyan hideg volt most is, átható és rezzenetlen.
  – Ne káromold az Urat! – mondta szenvtelen hangon. Ne káromoljam az Urat? – Ez volt a leghatékonyabb megoldás. Időt és kockázatot takarítottunk meg vele.
  – De hát… de hát akkor… – Chiarra kapitány feldúltan túrt idő előtt megőszült üstökébe. Révülten meredt a szolgálatkész papgyerekre, aki az előbb még őszinte aggódással segítséget ajánlott nekik. Mintaszerű vágás, az állszeglet vonalában, kicsit féloldalas. Jól hátrahúzva, ahogy kell, hogy ne üssön zajt. – De hát akkor ki fog elvezetni minket a nagyherceghez?
  Gorzo pillantása körbejárt a falakon, ahogy oda se nézve beletörölte kardját az egyik zöld-arany egyenruhába.
  – Jártam már itt. Változott azóta, de nem sokat. – Maga elé bökött. – Rejtsétek el a hullákat!
  A három carappóit szintén megrendítette az élmény – aligha emésztették meg egykönnyen, hogy egy fekvő ember félrelökte őket az útjából, mielőtt egyáltalán észrevették volna, hogy felállt -, ám viszonylag gyorsan túltették magukat rajta, és nekiláttak fülkéket meg padokat keresni. Hamari munka lesz persze, nem fog megtéveszteni senki erre járót, de legalább messziről nem szúr szemet, hogy három holttest hever a folyosón.
Di Mortezza nem csatlakozott hozzájuk. Az ő lelke még javában háborgott, és nehezére esett úrrá lenni a keze remegésén. Ragyogó egy kapitány vagy, gondolta keserűen: még te magyarázol nekik, hogy őrizzék meg a hidegvérüket! Nem, ez ostobaság; igazságtalan önmagához. A legények itt föl se fogták, mi történt valójában.
Sohasem tudom előre, ki lesz belőlem. Sokan vannak, és némelyikük egészen ijesztő. De mindig az jön elő, aki… a legjobban meg tudja oldani a feladatot.
  És ki a kosfejes fene a legalkalmasabb egy élvonalbeli ölőművész meggyilkolására?
  Nem, nem kosfejes. Búbánatos, hókon bélelt, mennydörgetős vagy bármi más; de nem kosfejes. Erre mostantól ügyelnie kell.
  – Gyerünk! – intett a sárkányos karddal Gorzo, mikor a carappóiak úgy-ahogy végeztek a dolgukkal. Most már nem kellett a kísérőik tempójához igazodni: sebes futólépésben indultak el.
  Folyosók és lépcsők, termek és karzatok végeérhetetlen zűrzavarában ügettek tovább, a végén már az öbölvidéki díszítések szemháborgató kavalkádja is beleszürkült a gyors váltakozásba. Chiarra kapitány rég elveszítette a fonalat, merre járnak. Elgondolkodva kezdte méregetni az egyik gerelyvetőjét, egy szeplős, langaléta ifjút, akit Ruddónak hívtak. Ez a legény minden egyes útjába kerülő kavicsot és gallyat tévedhetetlenül az emlékezetébe vés. Nem szabad elpatkolnia, különben soha az életben nem keverednek ki ebből a boszorkánypalotából.
  Ajtó nyílt közvetlenül előttük, s fiatal ellán szolgálólány lépett ki rajta, főkötőben és hímzett kötényben. Gőzölgő csészét egyensúlyozott egy ezüsttálcán. Mikor meglátta őket, szeme rémülten elkerekedett, száját kiáltásra tátotta.
  Gorzo szíven szúrta és belökte az ajtón, a tálcát estében kapta ki a kezéből, ahogy utána ugrott. Lovaglócsizmás lábával a lány torkára érkezett, száraz roppanással fojtotta belé utolsó hörgését. A küszöb túloldalán kis teáskonyha fogadta, üresen. A tálcát letette az egyik asztalra – a forró italból egyetlen csepp sem csordult ki -, a holttestet bevonszolta a tűzhely mögé.
  – Az Arcok szerelmére, ember! – csikordult Di Mortezza foga a bejáratban. – Ez csak egy nyomorult kis fruska volt! Gyönge és fegyvertelen.
  – Kiáltani attól még tud – felelte Gorzo, takarásba igazítva a szolgálólány lábát. – És így is időt vesztünk miatta. Aki ezt a teát rendelte, előbb-utóbb hiányolni fogja.
  A carappóiak szótlanul a kapitányukra néztek, egyikük könnyedén a vállán hordott gerelykötegre helyezte tenyerét. Di Mortezza beharapta az ajkát, és megrázta a fejét.
  Tovább, még tovább. A zöld lángok helyébe kékek, majd sárgák léptek, a kámforillatéba aloé, majd szantál. Valószínűleg a palota belső övezeteit jelezték. A kapitány úgy becsülte, legalább négy emelettel lehetnek a főbejárat szintje fölött, amikor Gorzo hirtelen lelassította az iramot. Óvatosan, lépésben vezette a maroknyi csapatot egy négyes folyosókereszteződésbe, nehogy a láncingek zörgése elárulja őket. A falhoz lapulva kikukkantott oldalra, majd visszahúzódott, és a carappóiakra nézett.
  – Rajtatok a sor – suttogta. – Gyorsan és pontosan!
  Chiarra kapitány is vetett egy pillantást a sarkon túlra. Sárga kandeláberfényben fürdő, árkádos előcsarnokot látott: biarrából rakott padlóját különös rajzolatok ékesítették, festett falain nimfák és najádok vigadoztak vadregényes tájakon. A szemközti oldalban szárnyas bronzkapu ívelt két láb magasra, lapjain egy-egy hatalmas horgonydísz domborodott. Halk hárfaszó szűrődött ki rajta, valami finom és megejtő déli melódia, egészen más, mint az ellánok lüktető ritmusú zenéje. A kaput két szálas palotaőr strázsálta merev vigyázzban, pajzzsal és szakállas hegyű lándzsával fölfegyverezve. Szárnyas sisakot és drága lovagi vértezetet viseltek, fölötte pedig a Vil Galladran ház címeres tabardját, a zöld mezőbe lecsapó arany sasmadárral. Lóháton számítva bő iramodásnyi távolság választotta el őket a kereszteződéstől.
  Di Mortezza átengedte helyét a gerelyvetőinek, akik behatóan szemrevételezték a látványt különböző magasságokból, majd összesúgtak.
  – Zaj nélkül nem fog menni – közölte Ruddo.
  Gorzo vállat vont.
  – Azt úgysem tudnánk elkerülni. – Előhúzta kését, és gyors, határozott mozdulatokkal fölkarcolta a folyosófalra az előcsarnok alaprajzát. – A baloldali horgonnyal egy vonalban riasztórúna van a padlón – bökött rá. – Ezen keresztül kell a kaput megközelítenünk.
  – A riasztórúnán keresztül? – képedt el egy másik carappói. – Miért?
  Gorzo fagyos mosolyt villantott rá.
  – Mert a többi rúnát nem ismerem.
  – És a kapu? – kérdezte Chiarra kapitány. – Nincs bezárva?
  – Csapóretesz, belülről. Az én gondom.
  Nem vesztegették tovább az időt. A carappóiak lépcsőzetesen egymás mögé sorakoztak a folyosótorokban, fegyverüket dobásra készen tartva a válluk magasságában. A kapitányuk számolt nekik az ujjain. Háromra egyszerre perdültek ki a fal takarásából, akár egy kicsapódó ostromhágcsó, s körbelendülő karjuk, mintha rugóra járna, röpítette a gerelyeket a sárga ragyogásba. Fekete tűszúrásokként suhantak át a festett nimfák tekintetének dévaj kereszttüzén, s szárnyalásukra három tompa kondulás tett pontot, érces visszhangokat riasztva az árkádok alatt. Csörömpölés hallatszott; a hárfaszó bántó, disszonáns pendüléssel elhallgatott.

 
  Di Mortezza ekkor már inaszakadtából rohant a látótere közepén ugráló kapu irányába, épp csak annyival elmaradva Gorzo mögött, nehogy a sarkára hágjon. Az egyik palotaőr szétvetett karokkal hevert a viháncoló najádok előtt, sisakja szemrésében még rezgett a somfaszár. A másikat két gerely szabályosan fölszegezte a bronz kapuszárnyra, az ágyékán és a vállgödrén keresztül. Ez még élt, mozgott is gyengén, de aligha bírja lehámozni onnan magát, míg el nem vérzik. Más körülmények között talán vállvetve harcoltak volna a csatamezőn, suhant át a kapitány agyán a megbánás keserű hulláma; ám aztán elhessegette ezt a gondolatot.
  – Del Gado! Del Gado! – harsogta teli torokból. Ősz haja vadul lobogott ránctalan kamaszarca körül, s háta mögött futó léptek dobogtak, ahogy gerelyvetői csatlakoztak a rohamhoz.
  Ekkor Gorzo belegázolt előtte a rúnába, s a mágikus riadókürt rettenetes bőgése kicsi híján letépte a koponyáját. Hallott már ilyet néhányszor, de zárt térségben még soha, és el sem tudta képzelni, hogy ennyire szörnyű is lehet. Rengett és remegett az egész előcsarnok, a kacér meselények serege tarka vakolatszemcsék fellegében robbant le a falakról. A kapitány úgy érezte, széthasad a feje és kiugranak az ízületei. Részegen tántorogva próbálta megőrizni az egyensúlyát, s a szeme előtt táncoló vörös karikák között kétségbeesetten kapaszkodott a dombormíves horgony látványába, mint az egyetlen biztos támpontba, mely céljához vezérelheti.
  Gorzo már a kapuban állt. Ügyet sem vetett a felnyársalt palotaőrre, akinek a mellén a zöld-arany címert már teljesen elmosta a páncélja eresztékeiből bugyogó vér, mégis utolsó erejét megfeszítve tapogatózott az övébe tűzött páncélszúró után. Két kézre fogva emelte magasba a sárkányos kardot, s hatalmas nekihuzakodással sújtott le, hajszálpontosan a két kapuszárny közé. A penge végigsiklott a hasítékban, szikrát vetve földig szaladt, s alig látszott megakadni azon a helyen, ahol lendületből kettészelte a súlyos bronz reteszrudat.
  Nem sokkal Di Mortezza mögött vakítóan kék energiaoszlop lobbant az előcsarnokban, ezer meg ezer vékonyka villámfonálból sodorva, melyek cikázva táncoltak a padlótól a mennyezetig. Az oszlop közepén, ég s föld között lebegve, egy emberalak rángott és vonaglott, üvöltését elnyelte a tébolyító hangorkán. Valamelyik carappói a riadóvarázstól kótyagosan letért a biztos ösvényről, és nekibotorkált egy szomszédos rúnának. Néhány szívdobbanásig tartott csupán az egész, bár sokkal hosszabbnak tűnt; aztán a vibráló kék oszlop hirtelen semmivé enyészett, s egy felismerhetetlenné szenesedett csonk hullott alá a kiégett rajzolatra.
  Ó, rühös-tetves Domvik, drága jó atyácska, add, hogy ne Ruddo legyen az! – fohászkodott Chiarra kapitány a kapuhoz támolyogva. Az ajtószárnyhoz szögezett palotaőr irtózatos kínok árán félig kivonta a páncélszúrót, ám közben szabályosan leszakította a saját vállát. Di Mortezza nem bírta nézni, és egy gyors döféssel megváltotta a szenvedéseitől. Tartozik neki ennyivel; elvégre valahol bajtársak volnának.
  Gorzót különös ernyedtség szállta meg, szinte ahhoz hasonló, amikor a folyosón letaglózta az átváltozás. Fölemelte a kardját, de lassan, nagyon lassan; szürke szeme a semmibe révedt, fejét félrehajtotta, mintha valami titkos hangra figyelne, amit rajta kívül nem hallhat senki más. Mi üthetett belé? Ha baja esett, végük. Di Mortezza biztosra vette, hogy ha még egy percig tűrni kénytelen ezt a pokoli bőgést, megbolondul.
  Ruddo érkezett botladozva egy másik gerelyvetővel, és a kapitány szívéről legördült az egyik kőszikla. Aztán hirtelen Gorzo is cselekvésbe lendült. Berúgta a bronz kapuszárnyakat – a halott palotaőr sötétre ázott kócbábuként vonaglott a jobb felől esőn -, és egy ugrással a túloldalon termett. Ők hárman a nyomában.
  Itt valami tompíthatta a riasztórúna erejét, mert az őrjítő hangorkán egyszerű kürtöléssé szelídült, élessé bár, de korántsem elviselhetetlenné. Olyan érzés volt, mintha hűs, balzsamos gyapot simult volna Di Mortezza elgyötört fülére; egy pillanatra meg is szédült a megkönnyebbüléstől, ám tüstént összeszedte magát.
  Csúcsívekkel szegélyezett körterembe jutottak, melyek magasan a fejük fölött csipkefinom faragású rózsaablakba hajoltak össze. Innen smaragzöld fénysziporkák szitáltak alá szakadatlan áradatban, varázsosan ködlő ragyogásba vonva az egész helyiséget. Hátul két kisebb átjáró vezetett tovább, nem ajtóval, hanem gazdagon fonott függönnyel elzárva. A berendezést egy hatalmas zengőhárfa, két könnyű étkezőkerevet és közöttük egy zsámolyra helyezett danuccho-tábla alkotta. A hárfánál vénségesen vén, galambősz aggastyán ült hófehér lepelben; szakálla a mellét verdeste, feketére festett szemének tanúsága szerint a tyrói Vak Hárfások testvériségébe tartozott. A danuccho-táblán a vége felé járt egy összecsapás: a Víz már kiesett a vetélkedésből, a szövetséges Föld és Tűz erősen szorongatta a Levegőt. A kerevetek mögött zöld-arany libériás étekfogó állt, s egy porcelántálkából cukrozott eperrel, valarróval és törpebirssel kínálgatta a két játékost, akik mutatóujjnyi, gömbsúlyos végű gyümölcsvillával szemezgettek az édes csemegék közül.
  Bethumabel Vil Galladran nagyherceg-régens középkorú, erőteljes alkatú férfi volt. Acélszürke haja, melyet katonásan kurtára nyírva hordott, élesen elütött dús és koromfekete szemöldökétől. Ez a szemöldök most igen bosszús ráncokat vetett, ahogy hívatlan látogatóit méregette. Szemlátomást egyáltalán nem félemlítette meg, hogy négy állig fölfegyverzett harcos tör rá palotája mélyén, noha csupán könnyű gyékénysarut és egybeszabott, sáfránysárga háziköntöst viselt, nyaka körül keskeny hímzett rátéttel. Ujjai között egy márid karneolból metszett figuráját forgatta, olyasfajta ingerült mozdulattal, mint akit épp egy döntő fontosságú lépés előtt zökkentettek ki a játékhoz szükséges összpontosításból.
  Ha vendéglátója már lefekvéshez öltözött, Rafaele Rioranza akár bálba is készülhetett volna. Ezüsttel varrott, éjsötét bársonyruhája, a szűk pantalló és a tömött dolmány, hibátlanul simult karcsú, alacsony alakjára, kiemelte izmos lábikráját, keskeny csípőjét, széles vállát. Igazi férfiszépség volt, abból az olajbarna bőrű, villogó szemű, kondor hajú fajtából, amely emberemlékezet óta szép számmal terem az öbölvidéken. Neki fegyver is lógott az övén – vékony pengéjű, kosaras markolatú kard, Shadvikban az előkelő báli öltözék elmaradhatatlan tartozéka -, de nem nyúlt érte. Keskenyre nyírt szakállal keretezett arcán unott kifejezés ült, ahogy ajkát csücsörítve lecsippentett a gyümölcsvilla hegyéről egy szem epret, és némi tűnődés után szétharapta.
  – Főtábormester! Mit jelentsen ez? – mennydörgött a nagyherceg, s keze a máriddal a betört kapuszárnyak felé lendült. – Magyarázatot követe…!
  Két gerely suhant Rafaele Rioranza felé, szárukról szisszenve tekeredtek le a vezetőzsinegek, melyek megpörgették őket a hossztengelyük körül, és biztosabbá tették röptüket. A fiestino kecses mozdulattal feldobta magát a kerevetéről, akár egy vízből felszökő vidra, és hanyagul átbújt a két fegyver között; az első a szemközti falon zúzódott szét, a második az étekfogó mellét ütötte át. Még a levegőből gömbsúlyig vágta az egyik carappói szemébe a kezében lévő gyümölcsvillát, majd a fején átbucskázva érkezett a földre, felborította a danuccho-táblát, kiegyenesedett a szomszéd kerevet mögött, fölrántotta róla a hökkent nagyherceget, és a torkához illesztette a kardja élét, amely ki tudja, honnan termett közben a markában.
  – Még egy lépés, és megölöm – közölte bársonyos hangon.
  Bethumabel Vil Galladran valami érthetetlent hápogott. Ujjai közül koppanva hullott a padlóra a karneolból metszett márid, csatlakozva a többi bábuhoz.
  Gorzo habozás nélkül közelebb lépett.
  – Öld meg! – felelte.
  Bethumabel Vil Galladran arca bíborvörösre gyúlt.
  A fiestino szeme résnyire szűkült. Fél szívdobbanásig mérlegelte a helyzetet, aztán eltaszította magától túszból kolonccá vált foglyát. A nagyherceg zihálva a kőlapokra zuhant, négykézláb fordult, és iparkodni kezdett az egyik hátulsó függöny felé.
  – Kapd el, Ruddo! – ordította Chiarra kapitány, miközben vadul rángatta kardját, amely beszorult a vak aggastyán nyakcsigolyái közé. Nem szívesen vágta le – a Vak Hárfások a légynek sem ártottak, és párjanincs muzsikusok hírében álltak -, de egy régensherceg védett magánlakosztályában a látszat gyakran csal, és az óvatlanság rútul megbosszulhatja magát. Hát ez a boldogtalan vénség mindenesetre nem volt álcázott testőrző, hogy a dögvész ütne belé…
  Acél csattant acélon követhetetlen csengés-bongással, szikrák záporoztak a smaragdszín fénybolyhok közé, ahogy Gorzo és Rafaele fölvállalta az első pengeváltást. A félelmetes sebességgel cikázó kardok ezüst kígyókká mosódtak, melyek ravaszul kacskaringózva igyekeztek egymást megkerülni és oldalba kapni, s minden marásukat mérges szisszenés kísérte. Cselre csel, vágásra ellenvágás következett, oly szaporán érte egyik a másikát, hogy szem-fül belebolydult. Gorzo védekezésbe húzódott, közben rátaposott a sarkával az egyik könnyű kerevet végére, majd a gereblyenyéként előrepattanó bútordarabot egy vállmozdulattal ellenfele irányába továbbította. Rafaele elhajolt a lövedék elől, hárította a lentről érkező döfést, s kilépő lábával féltucat danuccho-figurát söpört Gorzo talpa alá.
  Szétváltak. Egyikük sem zihált.
  – Rioranza… – suttogta Gorzo.
  – Todarro?… – Megértés fénye csillant a fiestino sötét szemében.
  Todarro?
  Di Mortezzának végre sikerült kiszabadítania a kardját a vénember aszott teteméből, és lihegve fordult a többiek felé. Legnagyobb elszörnyedésére azt kellett látnia, hogy a gerelyét dobásra készen tartó Ruddo a fiestinót próbálja becserkészni hátulról, a csúcsíves bolthajtások árnyékából, miközben Bethumabel nagyherceg már majdnem egérutat nyert a függönyön keresztül.
  – Ne azt, te húgyagyú ökörbéka! Meguntad az életed? – üvöltötte magából kikelve. – A másikat! Élve! – És félreérthetetlen taglejtésekkel integetett a birodalom régense felé.
  A szeplős szabadlegény összerezzent a kiáltásra, majd elsápadt, amikor meglátta, merre mutogat a kapitánya. De a vérébe ivódott fegyelem győzedelmeskedett a kétségein. Leeresztette fegyverét, és a menekülő után vetette magát.
  Újra kardok csendültek egymásnak, messzire zengő énekük halálról és ősi gyűlöletről dalolt. Szégyenbe hozták vele a hárfát, és a hajlatára borulva nyugvó mesterét, kinek feketére festett szeme a mulandó helyett immár az örök sötétségre nyílt. A fiesta ramiero járta hűs táncát a riadozó smaragdsziporkák között. Két alvó lélek, két hideg szív, eleven halottak: ki-ki utolsó a maga fajtájából…
  Rafaele kettőshurkot írt le a pengéjével, kihúzta oldalra a szárát, hirtelen lefelé kanyarította, s megintcsak ellenséges acéllal találkozott. Ütemre kilépett, hárított a markolatkosárral, átfordult, kibújt a másik kard alatt, belül került Gorzo védelmén, bevitt egy döfést hónaljra, de túl laposat, elcsúszott a sodronyingen. Ki kellett bontakoznia; az első visszakezes riposztot még keresztezte, a második keskeny vérbarázdát szántott a fekete bársonypantallóba a combján. Széthúzta a távolságot, bemozdult a zengőhárfa fedezékébe. Lassan köröztek a hatalmas hangszer körül.
  – Nincs rajtad vért – szólt Gorzo. – Komoly hiba.
  A lankásan hajló hárfafő hangolócsavarjai, mint megannyi engedelmes hangyakatona, meneteltek fölfelé a fiestino szakállas arcán; aztán átfordult a félkörív, és nekiláttak leereszkedni rajta.
  – Rólad megfeledkeztem, Massimo – mondta Rafaele. – Sose gondoltam volna, hogy harcolni fogsz értük. – Apránként, hihetetlenül óvatosan lassított, ugyanúgy szaporázva lépteit, ám alig észrevehetően kurtítva őket. – Kisemmiztek, száműztek, mindörökre elátkozták a neved. És te is megtagadtad őket, amikor szívedbe fogadtad az Úr Ranagol igazságát.
  – Kinek vér szálljon a szájára! – hajtott fejet tisztelettudóan Gorzo a hárfahúrok túloldalán. – Ám a vérem akkor is Todarro-vér, Rafaele. És bosszút állok a családomért.
  A fiestino szinte átmenet nélkül váltott ellenkező irányba, hogy meglepje szembemozgó ellenfelét. Gorzo ugyanebben a pillanatban hatalmasat rúgott a hárfába, amely recsegve-ropogva felborult.
  Porfelhő csapott fel a roppant hangszer romjaiból, s két acélív villant szemközt benne, az egyik mélyen, a másik magasan. Rafaele vérbe borult arccal szökkent hátra; Gorzo erősen sántítva követte.

 
- Per ferra seratta ra wiera rubarra!…
  Fegyvercsörgés és vad zsibongás hallatszott az előcsarnok irányából, ahol időközben elhallgatott a riasztórúna koponyarepesztő bömbölése. Úgy tűnt, mintha a nagyherceg egész bandériuma dühös darázsrajként dongana a kapuban. A zöld-arany tabardok nem látták ugyan, ki kiált odabent bosszúesküt – és az igazat megvallva Di Mortezza sem volt benne egészen biztos -, ám azért kapva kaptak rajta, és fegyverüket rázva ordibálták vissza. Ennél több egyelőre nem telt tőlük, mert a kapitány hátrakötözött kézzel térdeltette előttük a hűbérurukat, és tőrt szegezett a tarkójának, azon a ponton, ahonnét csupán pengeszalajtásnyira esik az utolsó csigolya ízesülése az öreglyukhoz.
  – Ezért bitón fogsz száradni, alávaló gazember! – sziszegte a dühtől fuldokolva Bethumabel Vil Galladran.
  Chiarra kapitány még lejjebb nyomta a fejét, hogy az álla a mellének szoruljon. Volt elég baja fejedelmi átkok nélkül is.
  – Mi a kosfejes fene van már, kölyök? – morogta a szája sarkából Ruddónak. Mivel ennek a sasmadaras csürhének nem mert hátat fordítani, ő helyettesítette a szemét.
  A szeplős szabadlegény feszengve turkált torzonborz hajában.
  – Lassan a végire csuhadnak, kapitány úr – vélte. – Dől már a vér igen gazdagon…
  Tucatnyi sebből véreztek mindketten. Alig vették észre. Alvó lélekkel küzdöttek: ilyenkor nem számít a fájdalom, nincsenek érzések és indulatok, a test csak a hideg akaratnak engedelmeskedik, kötelességtudóan teljesíti az utasításokat, amíg az izmok és a csontok képesek rá. Könnyű belepusztulni, ám aki egyszer kitanulja a módját, félelmetes harcos válik belőle. Ez volt a fiestinók titka, a fiesta ramiero legbensőbb lényege. Bűntudat és élvezet nélkül ölni, teljesen közömbösen, csupán a cselekmény vegytiszta tökélye végett.
  Az ő testük gépezete azonban már akadozott, mind kevésbé tudta végrehajtani az elméjüktől kapott parancsokat. A szélvész-csapások félrecsúsztak, a támasztó lábak megbicsaklottak, a támadások mögött elapadt az erő. Rogyadozva köröztek egymás körül, vakon kaszabolva az ellenfél irányába. Sérüléseik nagyjából egyensúlyban voltak, s talán még órákig folytathatták volna így, apránként felőrölve tartalékaikat – ám egy fiestino nem tesz ilyet. A fiesta ramiero ünnep, tánc, szépség; nem lassú vánszorgás a halálba.

 
  Rafaele Rioranza szánta el magát előbb a végső lépésre. Kihúzta derekát, megmaradt fél szemében hideg láng lobbant. Aztán megindult előre a smaragd hóesésben, könnyedén és viharsebesen, akárcsak a viadal kezdetén. A ramiera csapásai sűrűn zuhogtak a sárkányos kardra, leverték, elnyomták, elsöpörték. Gorzo előbb védekezésbe, majd hátrálásba kényszerült, mind kapkodóbban hárította a hajszálpontosan elhelyezett támadásokat. Rafaele testében csontok törtek, izmok szakadtak, erek repedtek a túlerőltetéstől, ám a lendület egyre csak hajtotta tovább, sújtott és perdült, vágott és szökkent, akár valami önnön örvénylésétől megmámorosodott forgószél; feltartóztathatatlanul nyomult előre, elsodorta a tehetetlen Gorzót, nekihajszolta a körterem falának, beszorította egy bolthajtás aljába, ahol végül legyőzötten a földre rogyott – és ekkor egy utolsó, tökéletes mozdulattal félfordulatot írt le előtte, amit féltérdre hullva fejezett be, s a könyök vonalában hátraszegezett ramierával szíven szúrta.
  És a penge elakadt a sodronying láncszemei között.
  Rafaele gyűrött kupacban roskadt a földre, mint egy színpadkép, amely alól kilopták az állványzatot. Fekete-ezüst bársonyruháján mindenhol átütött a vér, és sötét bíborlilára színezte. Agyonzsigerelt teste, melyet rossz citromként facsart szárazra, fölmondta a szolgálatot; és az utolsó, a befejező tánca, mely lezárja és megkoronázza a fiestinók életét, nem sikerült.
  Gorzo nehézkesen föltápászkodott a fal tövéből, a sárkányos kardra támaszkodva, melyet soha nem ejtett el, hacsak nem készakarva. Aztán fogást váltott rajta, és ellensége fölé hajolt.
  Rafaele Rioranza még tudott beszélni, bár nagyon nehezen. Szájából minden lélegzetvételre élénkpiros vér habzott elő.
  – Tévedtünk… mikor azt hittük… hogy az utolsót is…
  Gorzo megfontoltan bólintott.
  – Ezt már az öcsédnek is megmondtam. Vagyis hát, nem egészen én.
  – De te is tévedsz… Massimo… vagy bárki leszel ezután… – Smaragdzöld fények táncoltak a fiestino ronccsá zúzott arca fölött, démoni rosszindulat kifejezését vetítve rá. Megmaradt fél szeme, akár valami pokolodúból előguvadó rontás. – Mert… nem én vagyok… az utolsó…
  Gorzo nem bírta ütésre emelni a kardot: mindkét karja eltört, a bal több helyen is. Körülményesen nekitámasztotta a hegyét a fiestino torkának, közvetlenül a meg-megrebbenő ádámcsutka alatt.
  – Jó éjt, Rafaele! – motyogta, és rádőlt a markolatra.
  A bársonyruhás test egyet-kettőt rándult még alatta, aztán elcsendesült. Gorzo sem egyenesedett föl görnyedt tartásából. Reszketés fogta el, majd hirtelen elernyedt, akár egy felszúrt marhahólyag, és lassan lecsúszott a kardról legyőzött ellenségére. Csak hátranyúló jobb keze szorongatta tovább makacsul a sárkányos markolatot, melynek páros rubinszemében kihunytak a parányi fénypettyek.
  Kisvártatva több kísérlet történt, hogy lefejtsék az ujjait a fegyverről, elég türelmetlenül és erőszakosan, ám minden eredmény nélkül. Ruddo így végül kénytelen volt saját hosszú vadászkésével fejét venni Rafaele Rioranzának, ami hosszadalmas és mocskos munkának bizonyult. Miután a trófeát az övén lógó vászonzsákba dugta, a szeplős szabadlegény sebesülthúzó hámot vetett magára, belebújtatta Gorzót, és elvonszolta a bronzkapuhoz.
  – Nem t’om, van-e értelme – jegyezte meg kétkedve. – Hálni jár belé a lélek.
  – Amíg nem ereszti el azt a fegyvert, bírja szusszal – bökött az állával Di Mortezza a sárkányos kardra az ájult Gorzo kezében. – Most pedig tartsd a szád és mereszd a szemed, kölyök, mert rajtad múlik, hogy kivergődünk-e innen.
  A szitáló smaragdpermet fényében talpra rángatta a fogát csikorgató nagyherceget, és közelebb taszigálta az előcsarnokban tülekedő zöld-arany egyenruhás tömeghez. Várt egy kicsit, majd törvénykiáltói magasságokba emelte a hangját, hogy túlordítsa a mindenfelől áradó átkokat és fenyegetőzéseket.
  – Nohát, cimborák! Most a következőket fogjuk csinálni. – Régebben meglehetős elégedett volt a tüdejével, és ezúttal is sikerült egész hatásos bődülést kiereszteni belőle; de be kellett látnia, hogy ahhoz a Domvik-verte riasztóvarázshoz képest ez macskanyivákolás. – Meguntuk az időzést a ti kis kéjlakotokban, szeretnénk odébb állni, a nagyherceg úr pedig lesz oly szíves házigazda, és kikísér minket a kapuig. Tudom, hogy akadnak itt forrófejűek, esetleg varázslók meg más bűbájos népek is, ezért kérve kérlek titeket: ügyeljetek a testi épségére! Pokolian gyors tudok lenni a pengével; tán hallottatok ezt-azt a montresori csatáról. – Fenyegetően megrázta ősz hajloboncát. – Esetleg az is eszébe juthat némelyeknek, hogy a két legényemmel szórakozzanak helyettem. Na most, ha valami ilyesmi történne… Nincs az ám sehol megírva, hogy egy nagyherceget csak egy nyesettel takaríthatok el! Csinálhatom apránként is, egy falatkát innen, egy falatkát onnan.
 

A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához