LFG.HU

HammerTimeCafe
aures
novellaCimkek
Hosszú órák óta baktattak már a csuszamlós barlangfolyosókban. Chorvus fénye nem aludt ki, a hét tanácstag pedig egyre többször igényelte a pihenést, szívük már nemigen bírta az ilyen megerőltető túrákat.
Chorvus végig úgy érezte, hogy a járatok láthatatlan szemekkel és fülekkel figyelnek rá. Igyekezett tekintetét előre szegezni, hogy ne kelljen a falakra néznie. De már nem kell sokat várni, gondolta. Hamarosan az erdő mélyébe érnek az alagutak.
Többször megcsúsztak a köveken, véresre horzsolva arcukat, nyakukat és kezüket. Chorvus fáradhatatlanul vezette tovább a rettent csoportot, diadalmasan a magasba tartva csontfáklyáját. A keze, melyet Éhn tűjével döfködött, most irgalmatlanul viszketett, és úgy tűnt, be is zöldült.
A folyosók egyre vadabbak lettek. Egyre több gyilkos, éjszakai növény formáját vették ki, melyek a göcsörtös, rücskös falakon tapadtak meg; egyre több ismeretlen bogárfaj között kellett kopogniuk cipőikkel. A dohos barlangjáratok egy idő után közelíteni kezdtek a felszínhez. Először lágyan emelkedtek, majd pedig egyre meredekebbé váltak, hogy az embereknek már majdnem kapaszkodniuk kellett a durva padlózatba.
Chorvus beverte varjúfejét. Dühösen káromkodott, s elhadart néhány ismeretlen szót. Erre hirtelen hideg süvített be. Megnyílt a barlang vége.
- Kimegyünk! – dörmögte Chorvus.
Mélyen az erdő szívében jártak. Gonosz, szálkás fák susogtak, éjszakai teremtmények tucatja dudorászta félelmetes nótáját. A hideg levegő elnyomta Chorvus hőjét. Körülöttük fekete-ezüstben rebegett a térség. A gigászi telihold mosolygott az égből cinkosul.
- El kell mennünk a Fekete Tisztáshoz – hörögte Chorvus az egy kupacba szorosodott tanácsosoknak.
- Északnyugat felé? – kérdezte valamelyik.
Chorvus bólintott, és eloltotta bizarr fáklyáját. – Erre nem lesz szükségünk.
Tompa neszeket hátrahagyva lépkedtek a sötétség birodalmában. Láthatatlan kezek kaparásztak bokájukon, néha mintha fojtott röhögés hallatszott volna. Varjak károgtak a magasban. Chorvus egy ízben látott elrepülni egy hatalmas árnyékot a fejük fölött… Az erdő fái mintha sejtelmes mosolyt eresztgettek volna, pedig csak árnyékok táncoltak a fekete kérgeken. Mellettük vastag ködcsíkok úsztak.
Chorvus megtorpant az egyik fa testénél. Izgatottan tolta félre a bokrokat, feje eltűnt a ködben. A másik hét ember szomorú, félelemáztatta tekintettel meredt egymásra.
- Gyertek… – recsegte Chorvus, és teste eltűnt a bokrok mögött.
A hetek átfurakodtak a szúrós növények között, és egy holdfényben fürdő tisztásra érkeztek. A földből úgy egy tucat évszázados sírhalom fordult ki, a nevek már rég lekoptak, a kövek a természet részének tűntek; fűcsomók, gazok nőtték be. A tisztás másik végén egy hatalmas, liánokkal keresztülfont ezüsttömb hevert, hat keréken állt. Chorvus vidám ugrándozás közepette szaladt a szekérhez, a hét tanácsos megrökönyödve leste urát.
A holdfényben fürdő Fekete Tisztásra háromtucat magas, görnyedt, sárga szemű szőrös alak furakodott be. Szenvedélyesen vonyítottak a Holdra, nyál csurgott le vad pofájukból. A tanácsosok figyelmeztetni akarták császárukat, ám az melegen köszöntötte a teremtményeket.
- Barátaim… ma szövetségünk érvénybe lép! – üdvrivalgás, vonyítás fogadta szavait. Chorvus a sötét lények gyűrűjében szónokolt, izgatottan dörzsölgette tenyerét. – Ma hivatalosan is koronás leszek, s áldozatommal kezdetét veszi Árodin új korszaka, melyben már nem lesz elválasztható jó és rossz! Egy lesz csak a sok közül, és varázslat nem uralkodik többé! Éljen hát ez az éjszaka! A vérfarkasok éjszakája! – üvöltötte Chorvus, és a tömeg még annál is hangosabban ordított a térbe. Karjukat emelték a magasba, hörgő-morgó hangok szöktek az égre, a telihold derűsen mosolygott le rájuk.
- Ott a hét ember barátaim! – mutatott a tanács tagjaira. – De várjatok… először legyünk túl a szertartáson.
Néhány vérfarkas természetellenes testtartásban odaügetett a hetekhez, s vadul rángatták őket közelebb a helyszínre.
Chorvus félrevonultan beszélgetett egy robosztus alakkal, aki ennek a nemzetségnek volt a főnöke. Rhomolosz egyetértően bólogatott, farkasforma pofáját vakargatta fekete körmeivel. Egyszerre emelték fel kezüket, amiből lila fény hasított ki a fűre. Ott egy durva mívű kőszék jelent meg, lágyan pislákolt a fák árnyékaiban.
Chorvus újból látta elsuhanni a hatalmas árnyékot.
- Felség – kezdte határozott hangon a tanácsos, aki az igazi nevén szólította meg korábban. – Magyarázd el nekünk, mi dolgod van a farkasokkal… – mogorván rántotta ki karját az egyik lény kezéből. – Mire kellünk mi, és…
- Nem, barátom, még várnod kell néhány percet. – Sátáni vigyor terült szét arcán, közben kezét vakargatta.
A hét tanácsos zavartan bámészkodott.
- Ne is tedd, Chorvus császár… – javasolta Rhomolosz a férfi jobbján. – Esetleg megpróbálnának meggátolni cselekedetben.
- Igen, igen – helyeselt Chorvus. – Hát akkor? Akár el is kezdhetjük – csapta össze tenyerét, és három vérfarkas kíséretében a szék felé fordult. A csillagok a szokásosnál fényesebben ragyogtak, s most elnyomták a négy lila test ádáz fényét. A Hold mintha közelebb hajolt volna…
Chorvus megállt a szék előtt, megfordult, s fenségi mozdulattal lassan leereszkedett a székre. Fején a korona halványan csillogott. Ahogy háta a támlát érte, lehunyta szemét, és diadalittas sóhajt eresztett meg. Kezeit, lábait és nyakát is a székhez kötözték, és ehhez izgatott mosolyt vágott. Aztán a vérfarkasok közül kilépett Rhomolosz és egy másik szőrös figura: Fhanrir.
Két oldalt vették közre a megkötözött császárt. Az égre vonyítottak, társaik ugyanígy tettek. A tanácsosok reszkettek, mint a száraz, őszi levelek. Az erdő kísérteteinek nótázása is megnőtt. Gyomorfacsaró, émelyítő dudorászás siklott a fák között. A két vérfarkas kísérteties táncba kezdett. Marionett bábuk módjára tekeregtek a szék körül, kezükkel a levegőt facsarták. Bűzlő szájukból túlvilági horkantások törtek fel, s lassan hajolni kezdtek a császárra.
- Ne! – kiáltotta az egyik tanácstag, s előtört a tömegből. A farkasok felképelték, s az ember zokogva zuhant a hűvös fűbe.
A farkasok közelebb húzódtak Chorvus testéhez, már csak néhány centiméter választotta el őket.
A szívdobogások oly hangosan zúgtak a tömegben, hogy szinte emberi füllel is hallani lehetett. Egy utolsó kiáltás tört fel a két farkas torkából, aztán hatalmas fogaikat Chorvus vállaiba mélyesztették. S eszeveszettül marcangolni kezdték.
Chorvus üvöltött fájdalmában, de szemei boldogan csillogtak. A két vérfarkas hátraugrott, véres szájukat nyaldosták.
Chorvus rángani kezdett a széken, mintha villám rázná testét. Ördögi kacaj zúgott torkából, ugyanakkor zokogott fájdalmában. Nyüszített, ordított az égre, ami egyre kísértetiesebben hasonlított állatias vonyításra. Már olyan erősen pattogott és rángott a kőszékben, hogy a kötelék elszakadt nyaka körül, véres csíkot hagyva bőrén. Előrehajolt, majd visszarántotta testét. Zöld erek dagadtak ki arcán, füleit mintha láthatatlan kezek feszítették volna felfelé. Szájából nyál habzott vörös talárjára, arca sápadtan vigyorgott a Hold fényében. Bőre megfakult, szeme elsárgult, testén hirtelen temérdek szőr burjánzott fel. Eltépte a többi köteléket, aztán a széket az erdőbe vetette. Éleset, hosszút vonyított a Holdra.
Chorvus vérfarkassá lett.
 
Megigézve szemlélgette állati ábrázatát, boldog vicsorgás gurgulázott éles fogai között. Görnyedten sétálgatott a fák mentén, szemén ezüstös csillogás tükröződött. Vörös talárja szűkösen feszült megnyúlt testén.
A hét tanácstag földbe gyökerezve, ezüstös szobrokként álltak a vérfarkasok élén; Chorvust figyelték. Az óvatosan nyújtogatta nyakát, ropogtatta hosszú ujjait.
Aztán tekintete találkozott az emberekével.
- Hát nem csodálatos? – recsegte, a szokásosnál mélyebb hangon. Nagyot szippantott az éjszaka csípős levegőjébe, és erősen megvakarta viszkető kezét. – Éhn császár fellegei kudarcot vallottak – vigyorogta, és óvatosan simított végig megnyúlt pofáján, mintha félne, tapintásával eltörli új formáját.
- Ne gyere közelebb, te szörnyeteg! – förmedt Chorvusra a színes bőrű tanácsos, mikor a császár esetlenül odaügetett hozzájuk.
Chorvus szórakozottan vihorászott, négykézláb ereszkedett, és új személyében körbeszaladta a tisztást. Néhány farkas követte példáját, mások dallamszerű ugatásokat, nyögdécseléseket hallattak. A tanácsosok remegtek, vacogtak, halkan siránkoztak, egymásra támaszkodtak riadalmukban.
- Körüljárja lényünket a világ leghatalmasabb ütemű varázslata! Cselekedeteiddel ezt tagadtad meg, Chorvus! – zengedezte a tanácsos.
Chorvus diadalmasan kurjantgatott, esztelenül kapkodta izmos lábait. A fák között egy hatalmas, sötét árny mozdult.
- Tudok arról a varázslatról, barátom! És nem tagadtam meg semmit, mert ez az energia nem válogatja embereit. Nem tart számon jót és rosszat, ahogy én sem, ezért leszek az új kor tisztelt atyja! Mert nyitott szemmel járok, s fényt hozok majd az embereknek… Árodin első farkascsászára vagyok… hatalmam pedig kiterjesztem a másik világra is.
- A szabályok Árodinban iratnak meg! És te nem formálhatod át őket! – üvöltötte Chorvus után a tanácsos. Chorvus éles kanyart írt le tisztásbeli futtában, és a férfinak iramodott. Mellső lábaival ugrott neki, a tanácsos hangos huppanással ért földet. Chorvus izmos farkastestével a földhöz szegezte a dühtől lihegő embert.
- Átírom a szabályokat… – morogta gúnyosan, és közel hajolt a másik arcához. – Mert a Titok hamarosan az enyém lesz… Szeretnéd tudni, miért tettem, igaz? Hiszen tiszta emberként talán még menthető voltam… gondolod te. – Chorvus lekászálódott a tanácstagról, és két lábra emelkedett. Görnyedt háttal is magasabb volt az embereknél.
- Álmot láttam, barátom… álmot, melyben nagyapám, I. Éhn császár a trónra egy cutiát ültetett helyettem. Te is ott voltál, igen. Reszkettem, sokat reszkettem e jelenés miatt. – Fel-alá járkált a nyirkos füvön, a hideg rázta, miközben beszélt. A vérfarkasok tiszteletteljes hallgatással figyelték a császárt. – A cutiák sosem voltak ínyemre, így az álmom különösen megrémített. Még hogy egy cutiát a trónra helyezni! Késztetést éreztem, hogy felkeressem apám jegyzeteit, melyben azokról a lényekről értekezik. Hosszan, fáradhatatlanul kutatta őket, és én jó ideig semmi olyan információt nem találtam, mely fogaskerekeket olajozhatott volna elmémben.
- Aztán egy nap azok a bizonyos fogaskerekek belendültek. Ugyanis a soron következő írásban apám kifejtette, hogy érdekes hasonlóságot vélt felfedezni a cutiák és a farkasok közt. És én tudtam, mit kell tennem: kicselezem Éhnt… Ha mindenáron cutiát akar, megkaphatja… Talán nem veszi észre azt az apró eltérést, hogy aki a trónt elfoglalja, az egy farkas…
Szavait dermedt csönd fogadta. A hetek arca megrökönyödést és félelmet tükrözött, aztán átcsapott utálkozóba. Egyikük sem szólalt meg, de tekintetük beszédes volt. Az öreg szemek szúrósan meredtek Chorvusra. Gyűlölet sugárzott belőlük, s most már leplezetlen undor. Némelyik csóválta fejét, megadva magát a ténynek, hogy Chorvus őrült. Komolyan azt hiszi ez itt, hogy ha farkast csináltat magából, legyőzi Éhn császár szellemét? Egy jelképes álom miatt? Álmában Éhn egy cutiát ültetett a trónra, ezért Chorvus farkast formáltatott magából… De hisz a cutia csak egy jelkép! Az álmok szimbólumokban üzennek a mi világunknak… Chorvus császár valóban elmeháborodott…
A tanácsos épp készült a szólásra, de Chorvus tekintete beléfojtotta szavait.
A császár döbbenten lesett valahova a hetek és a farkasok mögé. Szája néma szavakat formált, sárgás szemében egy pillanatra döbbenet csillant. A tanácsos megpördült tengelyén és szívéhez kapott. A tisztás túlsó oldalán, az ezüstösen derengő fák koronája felől hatalmas, gomolygó felhő lopakodott feléjük. Halkan, titkos-szelíden, akár az éjszaka, akár a bújócskázó gyermek.
A hetek egy kupacba vergődtek; egy fehéres, hétfejű szerzetté formálódtak. Félelemtől dideregtek, verejtékeztek a fagyos éjszakában. Éhn császár fellege a korábbiaknál dermesztőbb félelemmel sújtotta az embereket. A vérfarkasokra nem volt különösebb hatással, egyedül a szokatlanság érzete és a bizonytalanság köde ült meg pofájukon.
A felhő lassan, sustorogva kúszott a tisztás fölé, eltakarva a holdfényt.
- Gyorsan! – kiáltotta Chorvus, és négykézláb az ezüstszekérhez sietett. Ott a magasba emelte szőrös tenyerét, aztán ujjait begörbítette, s kezét lassan eresztgette le. Ahogy tenyerével préselte lefelé a levegőt, az ezüsthasáb középen kettészakadt, a középső kerekekkel egyetemben. Chorvus varázslattal méterekre eltávolította egymástól a két félszekeret; azok megfelelő támaszték híján, nyitott oldalukkal ferdén a földnek dőltek.
Súlyos tárgy fordult a széttaposott fűcsomókra; sűrű, szabálytalan fekete árnyékként hevert ott.
Chorvus egy csettintésére az árnyék mereven felfordult. A császár szenvedélyesen végigtapogatta a tárgyat, közben izgatottan lihegett, tekintetét minduntalan a közeledő árnyra emelte.
- Gyertek már! – Hangja tompa pengeként szelt az éjszakába. Sárgás fényű lámpást varázsolt elő, a reszketve közeledő alakok pedig világánál megpillantották a trónt…
- Uram…
- Igen, igen – hörögte ingerülten, – most azonnal megkoronáztok! – Egy határozott, durva mozdulattal a főtanácsos kezébe lökte a koronát. Éhn fellege lassan az egész tisztást beterítette, a lámpás fénye felerősödött.
- De uram… nem vagy… felkenve.
Chorvus vadul dübörgött a trón karfáján.
- Szent állat vére kell igaz? – fröcsögte. – Nos, ki az a nemes lelkű, aki hajlandó új urának áldozni? – Szavait a farkas tömeghez intézte, ám egyikük sem lépett előrébb.
Chorvus erre ingerülten odaugrott a legközelebbi vérfarkashoz, s a nyüszítő állatot nyakánál fogva a trón mellé hurcolta.
- Császárom… nagyon kérlek… – a farkas egyre fájdalmasabban nyüszített. Kisebb volt társainál, hangja még lágyabban csengett, szeme még nem volt egészen sárga. Azon kevesek közé tartozott, akik vérfarkasnak születtek.
Chorvus közben szárazon nézett a magasba, melyet már teljesen belepett a sötét felhő. Gomolygó testéből lila szikrák csapdostak.
Chorvus újabbat csettintett, erre a vérfarkas szeme fennakadt és hassal a fűbe zuhant. Többet nem mozdult. Tarkóján széles seb nyílt meg, vér szivárgott belőle. Chorvus tekintetéből a főtanácsos azonnal tudta a teendőt. Leguggolt a testhez, jobb kezét a seb alá helyezte. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve, még mielőtt a vér hozzáérhetett volna bőréhez, óvatosan lefejtette jobb tenyerét, s a balt csúsztatta helyébe. Mindebből Chorvus semmit nem látott. A főtanácsos hagyta, hogy a forró vér belepje bal tenyerét. Azután remegve emelkedett fel, és Chorvus elé lépett.
Jobb kezének mutató, illetve középső ujját megmártotta véres tenyerében. Chorvus fakó homlokához emelte, s a kelleténél talán kicsit durvábban végighúzta rajta ujjait.
Véres csíkok csillogtak Chorvus homlokán.
- Siess!
A főtanácsos zavartan nézett társaira, majd így szólt:
- Térdelj le Éhnnek fia Chorvus, e világ trónjának jogos várományosa…
Chorvus leereszkedett a fűbe, sárga szemeit a tanácsosra emelte. Tenyerét vakargatta.
- Kérdem hát a… öhm farkasokat, akarják-e, hogy a jelenlévő Chorvus Árodin fejévé koronáztassék?
A vérfarkasok hangosan topogtak a fűben, hátborzongató hörgéseket hallattak.
- Éljen Chorvus császár! – mennydörögték.
- Árodin háromszáznegyedik évében; a feljegyzett területek, a rajtuk élő lények, és a behódolt szellemek törzsei a te fennhatóságod alá kerülnek. A kincstár ajtaja nyitva áll sz… szent kezeid előtt, és elődeidhez hasonlatosan leborulsz észak független urai, s úrnői előtt. Ahogy leszállsz a trónra, lelkedbe ivódik a királyok kincse. Birtokodba kerül egy ősi varázslat, melyet csak az uralkodók ismernek, s csak ők képesek hasznosítani.
Chorvus izgatottan vakarta tenyerét, szájából különös hang távozott. Halkan nevetett…
- S most fordulok a tanács tisztelt tagjaihoz. Kérdem tőletek, méltónak tartjátok ezt az em… tehát Chorvust a császári címre?
A hatfejű fehérség halkan morajlott, még halkabban zsörtölődött.
- Tudjuk és hisszük, hogy méltó és hasznos császára lesz Árodinnak. – Hangjuk az elhangzottak tökéletes ellentétét sugallták.
- Ím a korona fejedre tétetik, Chorvus. – Ünnepélyesnek épp nem nevezhető mozdulattal Chorvus farkasfejére süllyesztette a tárgyat. – Kelj fel, uram… s járuljunk a trónhoz.
A két alak megállt a hatalmas tárgy előtt. Chorvus hátat fordított a trónnak, de még nem ült le.
- Tartsd hát meg egységben, békében a helyet, mit eddig örökösödésed jogán bírtál… A másik világ kulcsszavai zárják a szertartást: bűn… háború… halál…
A főtanácsos kelletlenül fejet hajtott, és hétfejűvé egészítette a mögötte reszkető tanácsos csoportot.
Chorvus arcát sárgás fénybe vonta a mellette lebegő lámpás. Végignézett a jelenlévőkön, arcán halvány mosoly suhant át. Bal kezének körmeivel most már különösen erősen tépkedte jobb kezét. Félő volt, hogy a húst is leszabdalja viszkető végtagjáról.
Aztán sóhajtott, és lassan ereszkedni kezdett a trónra.
Hirtelen suhogás hangzott fel a trón mögötti fák között, és hideg szélroham söpört végig a tisztáson. A szálkás fák közül ezüstös tűzvihar gurgulázott elő.
Chorvus ijedten ugrott félre a vastag tűzsugártól, ami most ott tekergett azon a helyen, ahol egy másodperce még ő ült volna. Mikor elmúlt, a hatalmas trón sértetlenül homálylott a sötétben, de a lámpás hamuvá porladt.
Újabb suhogás és szélroham, a fák fölé pedig egy hatalmas árnyék emelkedett.
- Ő az… – suttogta Chorvus.
A magasból újabb tűzvihar csapott le a tisztásra, a farkasok pedig menekülőre fogták, ami a sötétben igen nehéz feladat volt. Egymást döntötték fel, sokan eszméletlenül zuhantak a fűbe. Az ezüsttűz elkapott néhány farkast, azok pedig élő fáklyákként szaladgáltak fel s alá; vibráló fényforrásokká alakultak. A fényben a farkasok többsége eltalált a fák közé, és a tisztás hamar kiürült. A tanácsosok a fák közé vették magukat, de hallótávolságon belül maradtak.
A sárkány hatalmasat csapott szárnyaival, és a tisztásra ereszkedett. Nyakának tövében két árnyalak kapaszkodott.
Néhány hosszú pillanatig üres, korgó csend zúgott Chorvus és a Titok hordozója között. A sárkány felszegte háromszögletű koponyáját, és kövér, ugyanakkor szelíd tűzgomolyagot fújt a fejük fölé. Így már tisztán látták egymást.
Chorvus még sohasem találkozott pompásabb teremtménnyel Árodinon. A sárkány kecses, hajlékony volt, szárnyai már-már áttetszően derengtek a tűzben. Arca nőies karizmával tündökölt, szeme ezüst fényben pislákolt… De minden külön csodáját felülmúlta testének ragyogó lényege… Mintha folyékony ezüstből öntötték volna; izmai lassan hullámzottak az éjszakában. Ezüstből volt testének minden porcikája, hatalmas horgas karmai, apró szarvai… minden az utolsó pikkelyig; a szelíd tűzben pedig úgy tetszett, ahogy halkan szuszog, szájából ezüstpamacsok sodródnak a levegőbe.
A sárkány hátáról lecsusszant a két alak, és bizonytalan léptekkel Chorvus felé indultak.
- Ti… mit akartok!? – hüledezett Chorvus, s ő sem tudta miért, hátrébb lépett.
Immolater és az ifjú mesterember megálltak a sárkány feje alatt.
- El kellett jönnünk… – hüppögte Immolater. – A dolgok nem végződhetnek terved szerint… – Halkan beszélt, meggörnyedve, úgy tűnt minden szóért harcot vív önmagával. – Sajnálom… – s most már nem palástolta érzelmeit, halkan sírdogált.
- Miről beszélsz?
- Nézz magadra! – zokogta Immolater, ráncos kezét Chorvusra szegezte. – Hová lett az emberséged? Hová lett a lelked? Hová… hová lett a fiatalságod, és… és a szép arcod…
- Mit érdekel téged, hogy nézek ki?
Immolater keservesebb zokogásba kezdett, és a sárkány oldalához támolygott. Az anyáskodóan megnyaldosta ezüstnyelvével Immolater arcát. A férfi megborzongott, és nem sírt tovább.
A sárkány ezüst tekintetét Chorvusra fordította.
- Eljöttünk, hogy lássuk pusztulásod, s a trónra az igaz embert ültessük – zengedezte.
Chorvust kirázta a hideg. Csodálatos volt a lény hangja; túlvilági, selymes… Olyasfajta hang, melyről nem lehet tudni, honnan szól, mert bár a sárkány állkapcsai mozogtak, a szavak mintha a fák közül folydogáltak volna a tisztásra.
- Tudsz a nyelvünkön… – Chorvus meglepetésében ennyit tudott kipréselni magából. A sárkány nem válaszolt.
Újabb hallgatag másodpercek következtek, Chorvus a tenyerét tépkedte.
- Meg akartok ölni? – hangjába visszatért gunyorossága, s megvetően mérte végig az ezermestert.
- Te már végeztél magaddal… – zengte a hang.
- Lehet – hagyta rá, de tekintetével már díszes íját kereste. – Viszont az állítólagos halálom előtt megkapom tőled a Titkot. – Megtalálta a tárgyat; az tíz méterre tőle, egy fa tövében hevert.
- Azt teszem, amit a Titok diktál… tudom, hogy ma távozik a szervezetemből… és én végre meghalok. – Hangjába mérhetetlen boldogság vegyült egy pillanatra. – Hihetetlen magas ütemű varázslat a Titok lényege. Épp ezért nem fog soha a te kezedbe kerülni.
Chorvus megvetően elmosolyodott, sárgás szemei élesen villogtak.
- Azt is tudod, hogy én öllek meg?
A sárkány hallgatott, majd kis idő után így szólt:
- Túl sok már a sötét ütemű varázslat Árodin földjén. És a te elméd is ezek egyike. Árodin lelke menthetetlenül sodródik végzete felé. Még néhányszáz év… S a végítélet elkezdődik. – A sárkány varázslatos hangja eltompult, s lehunyta szemét.
Chorvus összehúzott szemhéjakkal hallgatta a sárkány szavait.
- Ezt is a Titok mondta, igaz? – Halk szavakat mormolt, kezében megjelent íja, talárjából pedig előhalászta az utolsó nyílvesszőt. Az narancssárga fényben felizzott. A két ember ijedten húzta össze magát, de a sárkány meg se rebbent.
- Sorsunkat magunk írjuk, III. Éhn császár. Te választottad ezt az utat, így másodszor is meg kell halnod.
Chorvus ez idáig csendben tűrte a jelenetet, de most dühösen topogni kezdett, szemei gyilkos nyilakat szórtak.
- Mit érdekel titeket a testem?! A gömbök azt mondták nekem, hogy ma megkapom a Titkot! Te nem játszhatod ki a jövőt… Adjátok ide! – megfeszítette íját, és a sárkány szemei közé célzott. – És mi az a badarság, hogy másodszor fogok meghalni?! – Chorvus megingott, a nyíl célt tévesztett, kezéből kihullott íja. A földre rogyott… Mélyen agyába fúródott a sárkány ezüst tekintete, s testébe iszonyatos, marcangoló fájdalom hasított… mintha milliónyi sárkánykarom tépdesné evilági megtestesülését.
A fájdalom erősödött, hogy Chorvus már biztos volt benne, nemsokára halálát leli. De épp mikor úgy érezte, lelke már kiszakad testéből, egy láthatatlan kard fényes hasítékot tépett elméjében. A hasítékból emlékek zuhogtak… emlékek, melyeket eddig sosem bírt felidézni.
Hideg asztalon fekszik… Hideg van… Fázik…
- Meghalok, apa…
Beesett arc hajol fölé, vastag könnycseppek csurognak belőle.
- Dehogy, fiam… – Az arcon erőltetett mosoly jelenik meg. – Hiszen halhatatlan vagy!
Hideg van… Nagyon fázik.
- Apa félek…
II. Éhn császár zokog, keservesen zokog.
- Adj egy tükröt. Elfelejtettem az arcomat.
Az apa zokogása közben egy tükröt tart fiának. Keze remeg, de Chorvus tisztán látja benne arcát. Bőre és húsa szét lett marcangolva, csoda, hogy még nem potyogtak le arccsontjain.
- Meghalok, apa…
A férfi nem válaszol, csak csóválja fejét könnyei között.
Aztán sötétség…
és fény:
- Elhoztam a barátodat, fiam… – mondja II. Éhn császár.
Chorvus kinyitja szemét. Erdőben vannak. Valahol a sötétség erdejében. A fák koronája halványan engedi át a négy csillag fényét.
- Immolater – suttogja Chorvus.
Immolater csodaszép fiú. Szeme feketén ragyog, olajos bőre feszes, vállra omló haja illatos és aranyló.
- Magatokra hagylak benneteket… – A férfi halkan a fák közé lépdel.
- Szervusz, Chorvus… – mondja Immolater, és szája legörbül barátja láttán.
Chorvus halkan nyög.
- Elhagytam a régi gömbömet… Amiben láttam a várost… – minden szó kín számára, arca borzalmasan fáj.
Immolater sírni kezd.
Aztán Chorvus száját fájdalmas üvöltés hagyja el. Arcának darabjai leesnek, fehér koponyája kísértetiesen csillog a lila fényben. Újra üvölt a csupasz száj, a gyermek lassan elmúl fájdalmában.
Ekkor Immolater megragadja Chorvus kezét.
Vakító aranyszín tölti meg a teret, aztán a fény visszakúszik. Már csak a két test világlik.
Chorvus hatalmasat sóhajt, a fények megszűnnek.
Most már Chorvus a csodaszép fiú. Bőre tiszta, feszes, örökké fiatal.
Immolater pedig megráncosodott… meggörnyedt, s haja megőszült.
 
Chorvust a hideg rázta. A földön feküdt, farkasfeje Immolater ölében nyugodott.
Most már emlékezett.
- Megtettem… Mert soha nem volt testvérem. És én testvéremként szerettelek – sóhajtott Immolater. – De te nem háláltad meg soha. Csak gonoszabbá lettél, mint előtte… Mindig rugdostál, és kinevettél a testem miatt. És mindig csúfoltad az én drága édesanyámat. Nagyon gonosz gyermek voltál. – Immolater halkan zokogott, s szeme most elködösött: – Áldozatot hoztam; így elvesztettem létem szépségét, testem megaszott, s életem homokszemcséi gyorsabban peregtek, mint bármely más emberé.
- Mi… – kezdte Chorvus. – Miért… voltam a halálomon? – lihegte.
Immolater végigsimított Chorvus szörnyarcán.
- Kisgyermek korodban sok butaságot csináltál… Sokszor örültél, ha fájdalmat okozhattál magadnak. – Immolater hangja elbizonytalanodott, ahogy kutatott emlékei között. – Volt… Volt a nagyapádnak egy csonttűje. Igen… És egyszer, mikor unatkoztál, telelyuggattad vele az arcodat.
- És egy idő után nagyon viszketni kezdett. És csak vakartad, vakartad. – Nagyot szipogott. – De a viszketés nem múlt el. És te úgy érezted, hogy a csontod viszket. És lekapartad a bőröd, húsod… És az arcod tovább viszketett. A tű mérgezett volt.
Chorvus ijedten tolta el magától Immolatert. Fájdalmas nyögést hallatott, de már tudta mit fog látni. Felemelte jobb kezét, melyen a bőr és hús úgy csüngött, mintha egy gyermek sebtében vöröses sárral csöpögtette volna le a csontokat.
- De ettől nem halok meg, ugye? – szemeiben félelem csillant, és belekapaszkodott Immolater rongyaiba. A tüzes gömb ezüst fényével ölelte az öreg férfit, és az nem válaszolt Chorvusnak. – Ez nem az arcom! – remegte, s szemeiben ki tudja hány éve, könnyek gyülekeztek.
- Bárhol érjen a méreg… - kezdte a sárkány hangja, – belehalsz.
Chorvus a hátán feküdt az ezüst gömb alatt. Szemeit elvakította a fény, és halkan zokogott.
- Nem akarok meghalni. Nem akarok… Immolater segíts, kérlek… – Bizakodva emelte tekintetét egykori barátjára, de az hideg szemekkel figyelte Chorvus tusáját.
- Az én fiatalságomat már eljátszottad.
Chorvus most már hangosan zokogott a földön, nyüszített az égre.
- Sajnálok… sajnálok mindent! Nem akartam… a Hetedik Császár vére bennem él… amiatt volt minden!
- A vér nem válik vízzé… mondják a másik világban. S talán igaz is… De I. Éhn és az apád is hordozták magukban a Hetedik Császárt. Ők pedig felülkerekedtek a véren. Te pedig gyenge voltál. E világon nincs maradásod - zúgta a sárkány.
Chorvus remegni, majd rázkódni kezdett. Úgy pattogott, mintha villám csapkodna benne. Kezeit a magasba emelte, s Immolaterért kiáltozott. Az pedig zokogva borult a sárkány ezüst testére.
Mintha ezer pók nyüzsgött volna nyolcezer lábán Chorvus testében. Furcsán égő, viszkető érzés szaladgált a húsa alatt. Aztán belepte a tüdejét, és nem bírt tovább lélegezni. Mikor észrevette, hogy nem kap levegőt, fájdalmas, nyöszörgő hangot préselt ki magából, és hasára fordult; kezeivel a földet préselte kétségbeesetten. Négykézláb emelkedett, és reményvesztetten püfölte a talajt. Száját hatalmasra tátotta, feltérdelt, mellkasát marcangolta növekvő félelemmel. Mikor úgy tűnt, hogy feltépi saját bordáit, hirtelen hanyatt borult. Rázkódott még egy ideig, aztán lassan megnyugodott. Vonaglása lelassult. Ahogy szívverése is. Egyre lassabb lett. Olyan lassú, hogy két dobbanás között jutott hely egy-egy emléknek.
Éhn halálos ágya… Vadászatok az erdőben… Kutakodások a toronyszobákban… Halál az erdőben…
És voltak boldog emlékek.
Együtt fut barátjával a domboldalon… Immolaterrel kihallgatja a tanácsosokat… A tengerben úsznak…
… és az édesanyja megcsókolja…
Chorvus mozdulatlanul révedt a magasságba. A felhők már elmúltak, ragyogtak a csillagok… A telihold távolian pislogott…
Aztán meghalt.
A tisztást pedig fülrepesztő károgás töltötte be, és az égen ezernyi varjú csapkodott. A földre ereszkedtek. Fekete szemek, fekete testek… körbelengték Chorvust. És károgtak a csillagokra, s erre még több társuk jött. A varjak pedig büszkén szegték fejüket az égre. Úgy tűnt, maga az éjszaka sötétje szakadt szét végtelen csapkodó madárra, hogy így tisztelegjen a férfinek, aki majdnem császárrá lett.
 
Kora reggel volt, hűvös szellő simogatta a tájat. A kövér fű lágyan hajlongott, a fák félálmosan susogtak, madarak csicseregtek a lombokon. Halk emberek apró csoportja térdepelt az erdő szélén.
- Valami baj van, Immolater? – kérdezte egy idős, fekete bőrű ember. Mindketten egy lágyan meredek domb tetején álltak. Tökéletes kilátás nyílt innen az erdőszélre, a térdepelő emberekre, és a fák árnyékában meghúzódó trónszékre.
Immolater közömbösen megrázta ősz koponyáját: – Semmi.
Ez persze nem volt igaz. Titkon végigsimított ráncos képén, s halkan sóhajtott… Hiú ábránd volt csupán, de valahol, nagyon mélyen a lelkében reménykedett benne, hogy Chorvus halálával visszakapja testének és lelkének ragyogását.
Bágyadt trombitaszó harsant, a térdepelők pedig felemelkedtek. Széles sáv nyílt közöttük, és egy fehér ruhákba öltöztetett megszeppent alak botorkált keresztül az emberek gyűrűjében. Őt hét lepelbe bújt tanácsos követte.
- Lemondtam főtanácsosi posztomról… És nem is maradok a városban. Még nem tudom, mihez kezdek – mondta az egykori tanácsos.
Ezután csönd volt a dombtetőn. A két alak némán figyelte az ezermester koronázását.
Odalent előlépett egy tanácsos. Remegő kezeiben egy fatálat tartott. Ezüst folyadék csillogott benne.
- … és arcod felkentetik… szent állat vérével… – A tanácsos bal kezének ujjait mártotta az edénybe…
Immolater fejébe izzó nyilakként hasítottak a három nappal ezelőtt lezajlott események.
Végignézte Chorvus keserves jajveszékelését, aztán látta a varjak tisztelgő seregét… A sárkány pedig nem sokkal később boldog mosoly közepette elhunyt. Teste szétfolyt, mintha ezüst víz lenne.
A Titoknak pedig nyoma sem volt…
- Biztos jól döntött? – kérdezte az egykori tanácsos a leendő császár felé bökve.
- Kétség sem fér hozzá… A sárkány maga választotta ki – válaszolta a másik; aztán mély hallgatás után hozzátette: – De ha ez nem volna elég… Luvinnot a jog is megilleti, hogy a trónra ereszkedjen.
A színes bőrű megilletődve sandított Immolaterre.
- Miféle jog?
- I. Éhn császár édesanyjának, Luvinnának, volt egy unokatestvére, akiről nagyon kevesen tudtak, Chorvus pedig semmit. Annak a kuzinnak az ükunokája Luvinno, az ezermester.
Az egykori tanácsos tátott szájjal meredt Immolaterre, aztán fejét a koronázandó Luvinnora fordította. Tényleg, mintha hasonlítana I. Éhn császárra…
Immolater nem nézte végig a koronázást, hamar elbúcsúzott társától. Úti köpenyét magára kanyarította, és botjára támaszkodva sietős léptekkel északnyugat felé vette az irányt. Elméjébe újra felbugyogtak a sárkány szavai, melyet elmúlása előtt hozzá intézett: “És te, olyat tettél, amit talán egy árodini ember sem mert volna. Áldozat voltál… Lényünk leghatalmasabb varázslata nem hagyja ezt jutalom nélkül. Mert mit másoknak cselekszünk, kétszeresen kapjuk vissza az élettől. Legyen az jó, vagy rossz… És a test csupán burok, foszló ruhadarab. Te gyermek vagy, erős és fiatal. Te áldozatot hoztál… a barátodért.
Az öreg Immolater hosszú hónapokat vándorolt, s nem volt már barátja, vagy társa, akivel együtt osztozhatott volna a cudar időkben. Semmi és senki, csak az emlékei…
… illetve még valami.
Halála után elvette Chorvustól kedvelt gömbjét. Olyankor, mikor úgy érezte, a remény végleg lepergett lelkéről, elővette barátja játékát. Fejre fordította, aztán hirtelen vissza, és gyönyörködött az ezüstösen csillogó hópelyhekben, melyek kedvéért még az idő is lassabban zakatolt. Hogy Immolater tovább élvezhesse a hömpölygő csodát…
 
A hó esett, nagyon lassan esett. Kövér, ezüst pelyhek feküdtek meg a macskaköveken alvó emberi testen.
A test vörös talárba volt csavarva, a fejen finom szálú fekete haj fénylett.
A macskaköves utca másik végében, egy féllábú ember a testre fordította tekintetét. Végignyalta felrepedt ajkait. A kövek közti résekbe vájva körmeit, vonszolni kezdte nyomorék testét. Halkan kúszott, nehogy az alvó ember felriadjon. Már csak méterek választották el a vörös talár gazdájától.
A kiugró macskakövek mély sebeket szakítottak a férfi mellkasán, de rendíthetetlenül vonszolta magát tovább.
Három méter.
Egyre izgatottabban nyaldosta ajkait, szíve szapora dörömbölésbe kezdett.
Két méter.
Megcsonkított lábába égető fájdalom hasított, ahogy a távolság csökkent közte és a test között.
Egy méter maradt.
Tekintetét egy pillanatra az égre emelte, mely olyan jegesnek, és üvegesnek tűnt, hogy egy kristálybúra benyomását keltette.
Elérte a védtelen testet. A nyomorék férfi izzó pengéjű kést rántott elő övéből, s döfésre készen a magasba emelte.
- Édes a bosszú, fiam…- lihegte, és lesújtott.
Tucatnyi varjú röppent a magasba… és a világon hirtelen minden megdermedt. A testek, az arcok, a növények… a hópelyhek…
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához