LFG.HU

zsoc_wargear
novellaCimkek
Tisztelt Olvasók!

Örömmel jelentem be, hogy elkészültünk a Pyarroni Harsona legújabb, harmadik számával. A mostani számunk harminc oldalon keresztül igyekszik elnyerni a tetszéseteket.

Szeretném felhívni a figyelmeteket, hogy a mostani számnak van egy kevés felmérés – amolyan teszt – jellege is a számunkra. Jellegzetesen az, hogy a mostani szám már nem tartalmazza azokat az “ingame” elemeket, amelyeket korábban. Tehát nincs főszerkesztői beköszöntő, hírek, hirdetések, stb. Éppen ezért, most hatványozottan sokat számít nekünk az Olvasóink véleménye.
A továbbiakban is az Olvasókért vagyunk, és igyekszünk majd a születendő kritikák szerint továbbhaladni.

Kellemes olvasást és jó szórakozást!

Maradok Tisztelettel:
Szrapkó Zsolt

Mostani számunk letölthető az alábbi címről:
http://harsona.zsoc.net/numbs/03/harsona3.rar

Nyomtatásra szánt verzió:
http://harsona.zsoc.net/numbs/03/harsona3_low.rar

Korábbi számainkat pedig megtalálhatjátok a honlapunkon:
http://harsona.zsoc.net/

 
 
Edonius en Verastes feljegyzéseiből…
Első fejezet
 
Azt hiszem legjobb ha a történet közepébe vágok, nem untatok senkit az életem, vagy a csapatunk más tagja életének kezdeti korszakával. Ahol kell, ott majd röviden kitérek rá. A történet tehát egy faluban kezdődik, az ordani hágótól északra.
 
Maga a falu a szokványos porfészkek közül is a legszokványosabb vityillórakás volt. Néhány középülettől eltekintve érdekeset csak a Nyamvadt Révészhez címzett fogadó nyújthatott. Ayra egyből kacagva említett fel valami idevágó rímet a Halál Révészéről, aki egyszer a Fátyol innenső oldalán, egy dél-keleti kis faluban kóstolt bele a világi boldogsághozók egyikébe, a pálinkába. Azon az estén, jó révészhez méltóan, mindenkinek segített “átkelni”, így eshetett meg, hogy egy lélek nem maradt a falu környékén.
- Darton jót mulathatott abba a fekete markába – idézett egy népszerű mondást nevetve a nő.
- Remélem a vén humorzsák nem szereti ismételni önmagát – tette hozzá morogva Hacinto.
A gorvikból elszármazott kirurgus nem nagyon kedvelte Ayra történeteit, és bár nem volt babonás, nem szerette kísérteni a szerencséjét sötét tréfák felemlegetésével. Mindenesetre mind a négyen a fogadó felé vettük az irányt, részben fáradtságunk, részben készleteink hiánya okán. Persze ez nem gátolt meg minket abban, hogy a szállás és a csomagolt élelemért fizetendő rezek kicsengetése után egy-két kupa helyi bort meg ne kóstoljunk. Főleg persze Artemor kóstolgatott.
Artemor volt a kis csapatunk “élő lexikona”. Elméleti mágiatudor és történész volt a Sigranomoi Egyetemen. Legalábbis ezt hangoztatta folyton, és bár eddig ezt nem tudhatta biztosan senki, egy idő után nem kérdőjeleztük meg, lévén tudása az évek során rendre helyénvalónak bizonyult a legtöbb helyzetben.
Nem kérdeztük, hogy miért hagyta ott a neves katedrát, láthattuk azt magunk is, hogy nem önszántából. Az egyetemi vezetésnek valószínűleg nem nyerte el a tetszését az az ötlete, hogy az unalmas oktatást egy-egy kupicával tegye elviselhetőbbé. Igazából csak akkor tanácsolták neki az éghajlatváltozást, amikor részeg tanoncok estek egymásnak egy szemrevaló deákleány kegyeiért.
Átlagos falu, átlagos utazókkal, egy átlagos estén. A fogadós pocakos, a falunépek csöndesen beszélgetnek, a ház macskája a tűz mellett dorombol, ugyan mi kellhet még?
Késő este Hacinto már felvonult a közösen bérelt szobába, és Artemor is botorkálni kezdett felfele. Pocakos szállásadónk épp dobott még pár hasábot az alábbhagyó tűzre. A fogadóson kívül még két öreg helybéli üldögélt a fogadóban, és anekdotázgattak valami elhanyagolható háborúskodásról két szomszédos tartomány között, amelyben részt vettek. Eléggé megcifrázták a történetet, mert egy idő után legfeljebb a kölyköket és a hiszékeny asszonynépet tudták volna megbolondítani, szóval ketten maradtunk Ayrával és a másnapi utunkat tervezgettük.
 
Szerettem a csapatunkat, mindhárom társammal egyetemben. Általában kutatás jellegű munkát vállaltunk amerre éppen jártunk. Megfordultunk párszor Erionban is, de az ottani viszonyok miatt hamar kiürült az erszényünk.
Hacinto két hétig vásárolgatott a fűszerpiacon, különleges gyomok után kutatva. Az általában fukar kirurgus szobájának nagyját egy idő után a különféle növények, gyökerek és eszenciás fiolák hada foglalta el.
A tudósunk sikerrel tartotta fenn a permanens hullarészegség állapotát, és bár utóbb csak olcsó lőrét vedelt, a sok kicsi sokra megy tudományos tétele alapján azért rendesen fogyott a pénze neki is.
Csapatunk hölgytagja csak négy-öt naponta került elő a város forgatagából, de nem árulta el merre járt. Mindenesetre az ő kis vagyona nem apadt sokat.
Ami engem illet, gyorsan megtaláltam egy-két érdekesebb báli forgatagot, pár alkalommal adóztam Ellana szentélyeiben, két ízben párbajt vívtam a felszarvazott ifjakkal, minek révén büntetést róttak ki rám a hatóságok, és a szerencse is elhagyott a kocka- és kártyapartikon.
Ezek után nem nagyon vágytunk vissza a Városok Városába, és egy kisebb déli kiruccanás után az Ordani-hágó felé vettük az irányt, hogy a Quiron-tenger déli partján elindulva megbízatást keressünk.
 
- Két hete hagytuk el az tűzvarázslók államvárosának határát, és eddig nem sok babér termett nekünk. – idéztem fel Ayrának mostani helyzetünk.
- Jó ötlet volt a kézbesítőst játszani Hergolból jövet. Nem is tudtam, hogy a villámmesterek megtűrik az ordaniakat a városukban. – válaszolta a nő.
- Nincs olyan messze Ordan, hogy ne lehetne egy-két híve a Tűzkobrának a Déli Városállamokban is. Amúgy, ahogy Artemor mondta, A hergoliak, bármennyire nagy a befolyásuk a mágia látványos aspektusára, a sogroniták még náluk is félelmetesebb hatalom birtokában vannak.
- Ejj de kifinomult valakinek a világlátása. – vágott vissza Ayra – A tanár úr csak nem vándordeákot fogadott maga mellé?
- Szeretem a csípős nyelved… – morogtam kétes értékű bókot.
- Én meg a simaképű arcodat – mondta ő, miközben gúnyos mosollyal adózott a sötét tréfák istenének.
 
Egyszer történt ugyanis, hogy engedtem Artemor csábításának, és együtt indultunk felfedezőkörútra egy észak-pyarroni városkában. Meg is találtuk a számunkra tökéletesen megfelelő szeszcsárdát, és nem csak a talpalávalót húzattuk a helyi zenész-csepürágóval, hanem a boros hordót is csapra verettük a kocsmárossal. Miután a tudósunk végleg elájult, bódultan indultam szállásunk felé, és véletlenül Ayra ajtaján estem be, aki történetesen épp öltözködött. A meztelen hátán szárnyát kitáró tetovált varjúról, ki tudja miért, egyik története jutott eszembe.
- E zegy… égijel… – dadogtam széttárt karral, borgőzt eregetve a szobába – talán még Drartom is ezt akarja – vigyorogtam a nőre.
Ami ezután következett kissé meglepett.
- Valóban ezt akarja. – felelt Ayra penge-mosollyal, és visszakézből akkora pofont adott, hogy hamarabb elvesztettem az eszméletem, minthogy zuhantamban szétfejeltem volna a rozoga éjjeliszekrényt az ágy mellett.
Aznap háltunk először együtt, bár én másképp terveztem volna az éjszakát. Mindenesetre csak reggel eszméltem fel iszonyatos kétoldali (külső-belső) fejfájással. Ayra felkelt mellettem, megcsókolt, és azt mondta:
- A neve Darton. Legközelebb ne téveszd el.
- A gyűrűs kézzel adott pofon mély sebet hagyott arcomon, kilazította egy fogam, de cserébe asszonyom lett a társnőmből. A Túlvilág Urának nevét pedig soha többé nem feledtem.
 
- A részeges lexikonunktól jobb pillanatában egész sok hasznos dolgot lehet tanulni – húztam félre a számat és párnapos borostám alatt megdörgöltem az “asszony kedvenc hegét”.
- Ezt nem is vonom kétségbe. – egyezett bele. – De még pár erioni látogatás, és lehet nem lesz jobb pillanata több.
- Ez is igaz – löktem el a kiürült kupámat. Nemet intettem a fogadós szótlan kérdésére, és úgy folytattam. – Ha nem találunk útközben elvégezhető munkát, fel kell vennünk a kapcsolatot egy Krad templommal.
- Ugyan. Krad papjai nem szívesen adnak ki ilyesféle feladatokat. Ezekre nekik is megvannak a megfelelő, belső embereik. Bizalmatlanok a szerencsevadászokkal.
- Jól is teszik. De mi nem vagyunk szerencsevadászok. És ha ez nem lenne elég, majd hivatkozunk Mellor atyára.
- Az atyát sem ismerhetik mindenhol. – ellenkezett a nő.
- De a kézjegyét és Krad pecsétjét csak elfogadják a Tudás templomiaban.
 
Az említett Mellor atyával egy délvidéki utunk során volt szerencsénk találkozni. Egy romokban heverő szentélyt kellett felkutatnunk, és az értékeket egy nagyobb pyar város könyvtárának összegyűjteni. Artemor belenézett egy-két ezzel kapcsolatos helyi fóliánsba, és ezek után sikerrel meg is találtuk a szentély bejáratát. A gond akkor kezdődött, amikor kiderült, nem mi voltunk az elsők.
Két rosszarcú eronei és egy sunyiképű dzsad pakolta a harmadik fordulónyi értékesnek talált holmit a szekerükre. Amikor odaértünk, épp egy csuhás jövevénnyel, bizonyos Mellor atyával vitatkoztak, és szemmel láthatóan az atya és szavai álltak vesztésre a két karddal és a kétvájatú számszeríjjal szemben.
Nem arról vagyunk híresek, hogy nagyon az igazság bajnokai volnánk, de mivel nekünk is a szentélyben volt dolgunk, hát a csuhás segítségére siettünk. Mire odaértünk már csak az egyik kardforgatóval kellett elbánnunk. Amikor észrevették vehemens közeledésünket, vesztükre a papot vonták ezért is felelősségre. Artemor és Hacinto ilyen helyzetekben hátra szokott maradni, biztos ami biztos, de szerencsére a herbalistánk a füvek mellett a könnyű számszeríjjal is jól bánik.
Amikor a dzsad kétvájatú fegyverével Mellor atyára célzott rosszul döntött, és erről a bal szemébe fúródott vessző gyorsan meg is győzte. Az atya is belátta, hogy a szép szavak itt már nem használnak, ezért erősebb szavakkal állította meg a rárontó eroneit, minek hatására az megdermedt mint egy darab fa, és jó ideig csak bambán nézett maga elé.
Ekkor értünk oda Ayrával, és felszólításomra, látva hogy társai harcképtelenek, a maradék harcos is megadta magát. Elvettük fegyvereiket és az eddig felpakolt értékeket, és mivel nem vagyunk rablók, a maradék, ki tudja honnan összeharácsolt holmival, meg egy karddal szabadon engedtük őket.
Mellor atya megköszönte, amit tettünk, és miután elmagyaráztuk neki, hogy mi okból jártunk erre, együtt vágtunk neki a visszafelé vezető útnak. Mivel számára a szentélyben található értékek közül csak két, többnyire kutatási feljegyzéseket tartalmazó kötet kellett, a városi könyvtár természetesen Krad papjának adományozta azokat.
 
Amikor elváltunk pecsétes passzust adott nekünk, amivel Krad más hívei előtt is igazoltnak tekinthetjük a megbízhatóságunkat.
- Nos, rendben van Edon. Ha nem találunk más keresetet, csuhásnak állhatunk mi is. – egyezett bele cinikusan Ayra, és kiitta ónkupáját.
- Tegyük el magunkat. – javasoltam. – Holnap felkészülünk, holnapután indulhatunk tovább.
 
Így is tettünk. Bár nem voltunk eleresztve ezüstökkel, a Hergol és Ordan közötti kis futárkodásunk hozott pár darabbal, s különben is kiadós pihenésre volt szükségünk. Szemrevaló asszonyommal így mi is követtük a többieket szállásunkra.
Igazából nem gondoltam volna, hogy korán fogunk kelni, de sajnos a végzet nem mindig arra hajlik, amerre mi szeretnénk…
 
Mint általában, Hacinto kelt fel legkorábban. Mindig ő kel fel, ez nála amolyan bevésődött szokás. Igazából nem tudom, hogy csinálja, ha csak két órát alszunk, ő akkor is hamarabb kel fel. Engem mondjuk nem zavart különösebben, és ő sem szándékozott vele cirkuszban fellépni. Ez is olyan különc dolog volt, mint az, hogy minden reggelét saját készítésű teával kezdi. Saját szedés, saját recept, saját forrás. Az íze egy kis savanyú gyümölcs levével különösen kellemes, és a hatásáról is megbizonyosodhattunk. Amióta megosztja velünk reggeli italát, a legtöbb időszakos nyavalya elkerülte a csapat minden tagját.
És hogy hosszú távú értékeit is becsülni tudjuk: egy kalandosnak mondható menekülésünk közben a herbalistánkat mérgezett nyílhegy sebezte meg. De nem ám akármilyen útszéli anyaggal, hanem valami igen csibész fajtával volt felkenve. A – mint kiderült meglehetősen halálos – mérget két nap lázas ájulással megúszta, hála a rendszeres gyógyteának.
Nem is csoda hogy az idők során szertartásszerűen összeforrott e két cselekvés. Bárhol is voltunk, a kirurgus felkelt, és teát főzött. Egyszer igen összeveszett egy ibaraszéli dzsad vendéglátóval, aki mindenáron kedvünkre akart tenni saját főztjével, végül megegyeztek, hogy megfőzi a keverékét, de a dzsadéból is iszik. Fő a békesség.
Nem lett volna ez másként most sem. Hacinto felébredt, lement a fogadóshoz forró vizet vételezni. Nem is igen ébredtünk volna fel, amíg kész nincs a reggeli itókánk, ha pár perccel később nem rúgják ránk a szoba ajtaját.
Nem szoktunk hozzá az ilyesmihez, mégis olajozottan mozdultunk. Ayra kezébe, ki tudja honnan, vékony levéltőr került, én rugóként pattantam a szoba közepére és ütésre emeltem az épp kezem ügyébe eső rézkancsót. Még Artemor is legurult az ágy távolabbik oldalára, bár biztosra vettem, hogy a fejébe igencsak belehasított a másnapos pörgés.
 
Emlékszem egy hasonló esetre, amikor Edorl keleti részén volt egy sikeresnek egyáltalán nem mondható kalandunk, ahol annyira magunkra haragítottuk a városi őrséget az általunk ártalmatlannak gondolt kutatásainkkal, hogy valósággal ránk rombolták a vendéglőt, ahol megszálltunk. Bár akkor eléggé kipihentek voltunk, és igazából számítottunk erre az eshetőségre is, mégis nyolc emberen kellett átgázolnunk menekülés közben, és amikor már feladták a üldözésünket, még akkor is láttuk az égő fogadó füstjét. Ahogy egy aszisz mondás tartja: “szégyen a futás, de rohadjon el lábon aki üldöz”…
 
 
Szóval a lendítésre emelt kancsó pályafutása szomorúan horpadó véget ért volna, ha időben nem veszem észre, hogy az ajtót berúgó egyén nem más, mint füves barátunk, Hacinto.
- Mi a…? – kezdtem volna a felelősségre vonást, az évek során mindig kimérten közlekedő herbalistánktól, ám az belém fojtva a szót, ránk parancsolt, hogy azonnal szedjük a holminkat és a legrövidebb úton távozzunk a faluból.
- A fogadósunk és a két segédje halott. Lent vannak a konyhában felkoncolva, valósággal szét vannak szabdalva. Pakoljunk és menjünk mielőtt a falubeliek a mi számlánkra írják halálukat. – hadarta.
Mint akit arcul csaptak, úgy meglepett a nyugodt pihenésnek indult ittlétünk ilyetén változása. Artemor csak pislogni tudott az ágy mögül, és Ayra sem tudta a dolgot hirtelen hova tenni, úgyhogy jobb híján elkezdett pakolni. Amíg visszatettem a rézalkalmatosságot a helyére, összeszedtem nagyjából a gondolataimat.
- Nem fogják azt hinni, hogy mi tettük, Hacinto, ám ha fejvesztve menekülünk, akkor biztosan ránk terelődik a gyanú. Álljunk meg egy szóra és gondoljuk át ezt az egészet.
Ez hatott. A csapat herbalistája vett egy mély levegőt, és abbahagyta a csomagolást. Gorvikból való ember révén néha hajlamos volt azt hinni, hogy pusztán ezért, bármikor, ok nélkül meggyanúsíthatják bármivel. Egyszerű üldözési mániának tekinteném, ha nem ismerném a hazája kultúráját. De mivel anyám még Shadonban született, így természetesen az “ősi ellenség földjét” is megismertette velem. Különösebben nem okozott gondot a gorviki-shadoni viszály Hacinto és köztem. Elég régóta kalandoztunk együtt ahhoz, hogy megbízzunk egymásban. Nem esett nehezére belátni az igazamat jelen helyzetünkben is. Próbáltunk rájönni, hogy mi is történhetett. Vajon kinek állhatott útjában szerencsétlen fogadósunk? Töprengésünket Ayra szakította félbe, miután elég bizarr dologra lett figyelmes az ablakon át nézelődve. Egy csapat helyi katona vagy városőr, a falu határában csépelt két, szemmel láthatóan helyi parasztot. A dologban a legfurcsább, hogy a földműveseknek már jópár darabjuk lehullott, mire feladták a küzdelmet.
No ennek a fele sem tréfa már, ezt egyértelműen láthattuk, és közös megegyezéssel úgy döntöttünk, a katonákkal cserélünk információt, hogy miféle bolondéria történik ezen az istenverte napon. Mint kiderült nem csak ezen a napon…
 
- Már nem először fordul elő, hogy halottaink visszatérnek a Fátyolon túlról. – nyögte csöndesen az egyik katona, miután megegyeztünk, hogy egy oldalon állunk. Lassan a nap is delelőre járt, mire eltemettük a halottakat, és engedélyeztünk magunknak egy-egy kupa erősítő teát. – Egy holdhónapja kezdődött ez az egész. A falu holtjai nem akartak nyugodni a sírjaikban, és sorra ébredtek szentségtelen létükre, hogy az élőket riogassák. Már sokan itt hagyták a földjeiket is, hogy ideiglenesen vagy végleg elhagyják a falut.
- Nem történt valami akkoriban, ami említést érdemelne? – csapott egyből a közepébe Ayra. Nem szerette, ha csúfot űznek a holtakból. – Valami megmagyarázhatatlan jelenség, vagy nem érkeztek idegenek a környékre?
- Megfordult errefelé sok furcsa szerzet asszonyom, hisz Erion ötnapi járóföldre van, és nem mindenki a pyarroni nagyutat használja. Tetszik tudni, szép itten a táj, és általában nálunk szállnak meg az átutazók, vagy készleteiket töltik fel itt, ahogy maguk is.
- Habár egyszer egy nagyon érdekes fazon akart megszállni a Nyamvadt Révészben, akit Toman nem engedett be a fogadójába. – vette át a szót a másik, kissé lóarcú katona. – Emlékszem, nem nézte ki belőle, hogy kifizetné azt a kevés rezet sem, amit egy alvásnyi időre szokott volt elkérni. Beteg vigyora volt annak, az egyik markos csépelő-legény ki is penderítette három pofonnal, hogy mégse okvetlenkedjen már. Mire mi megérkeztünk, már távozóban volt. No de, ha megy magától, akkor gond nincs vele, gondoltuk.
- És ez mikor is volt? Nem ezután kezdtek feléledni a holtak? – kérdeztem rá a lényegre.
- Csakugyan úgy van az nagyuram.
- Nem jutott eszébe, hogy jelentse az esetet valakinek? Mégiscsak tisztátalan dolgok ezek.
- Csak kétszer történt ilyesmi, nagyjóuram, egy hónapja, amikor a csépelőt ragadták el, meg tegnap. – szólt a paripaképű katona. – Nem gondoltuk, hogy még itten ólálkodik valami holtakat ébresztgető…
 Ayra szemforgatása minden szónál ékesebben adta tudtomra a nő véleményét a helyi gondolkodásról. Pár mondat után szót váltottam a csapattal, és úgy döntöttünk, ez a helyzet nem tűr több halasztást. A katonák emlékei szerint keletre távozott az idegen, a Sheral délnyugati része felé, szóval felszerelkeztünk és afelé vettük utunkat.
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához