LFG.HU

HammerTimeCafe
LuiseX
novellaCimkek
Csendesen zuhogott az eső, lágyan verve a hátam. Én csak ültem, és figyeltem a kicsiny tábortüzet, mely a civilizáció utolsó emléke volt számomra.
Csak figyeltem a lágy a pattogást, a fel-felcsapó lángokat, és a tűz fényét, ahogy a körülöttem lévő romokra vetült…
A romokra, melyek már alig emlékeztettek az évekkel, vagy évtizedekkel ezelőtti valójukra. A fenséges város romjaira, melyben már csak a buzgó élet emlékei élnek.
A romhalmazra, melyet az emberi faj hagyott hátra, mely egy másik nyüzsgő világgá vált az évek alatt, ahol a már a valaha volt kedvencek élik mindennapjaikat.
Valaha, ha jól emlékszem még, egy egyetem volt ezen a helyen. A tudás központja, a hely, ahol a bölcseinket, és mérnökeinket nevelték, akik az emberiség utolsó keresztjét, a túlfejlett technológiát hozták.
Persze, akkor még más volt minden, senki se hitte volna, hogy a mérnökeink gépei elpusztítanak minket, hogy a saját teremtményeink hozzák el a végzetünk.
Elkényelmesedtünk tőlük, mert elvégeztek mindent helyettünk. Dolgoztak értünk, kiszolgáltak minket, és önnön magukat termelték. A mi munkánk nem maradt több, mint pár gomb megnyomása, és ezt örömmel vettük.
Nem kellett többet tennünk, még gondolkoznunk sem, azt is megtették helyettünk a gépeink, a saját gyermekeink.
Szinte álomba illett, mégis megtörtén, hogy végre mindenki egyenlő lett a technológiánk által. Nem számított, ki mire lenne képes, mire jó, hisz mindannyian meg tudtuk nyomni a saját gombjainkat.
A gombokat, amiknek a szerepe csak illúzió volt, hogy elhiggyük, mi irányítjuk azt a világot, ami körbevesz miket, hogy mi döntjük el, mire van szükségünk, és elhiggyük, a gépek függnek tőlünk, s nem mi tőlük.
De egy napon mégis eljött a végzetünk. Nem lázadtak fel gépeink, ahogy a század elei fikciók vélték, nem akartak emberi jogokat, ahogy a holo-filmjeink jósolták, és nem akartak saját világot építeni, ahogy azt íróink hitték.
Ennél egyszerűbb problémába ütköztünk, talán groteszkül egyszerű gondba: A gépek nem találtak már semmit, amiből energiát meríthettek volna. Energiát, ami életben tartotta volna őket, s velük együtt minket…
Először az újrahasznosító rendszerek álltak le, tekintve, hogy ezek fogyasztották a legtöbbet. A többi rendszer még megélt volna a nap, és a természet újrateremtődő erejéből…
Aztán, ahogy a szemét elárasztott minket, lassan elfogytak a gyáraink nyersanyagai, s mi emberek is megszenvedtük, ahogy elfogyott az élelmünk. Már nem tudtuk mi sem, már elfelejtettük, honnan teremthetnénk húst, vagy kenyeret, a gépeink valójában pedig sohasem tudták.
Ők szintetizáltak, szinte a semmiből állítottak elő számunkra mindent, de ekkorra már ez a szinte semmi is elfogyott, ami kellett volna a túlélésünkhöz.
Az emberek tömegesen hullottak el, tehetetlenül az állapot miatt, amit már elfelejtettek a húszévnyi utópia után.
Bár, egyes öregek próbáltak tenni ez ellen, segíteni a népnek, hogy túllépjünk a gépek nélküli tehetetlenségünkön, a számunkra halálos ítéleten, de csak kevesen voltunk erre ténylegesen képesek…
Lassan kipusztult az emberiség, s mára alig páran maradtunk, ezen a rideg fémmel, és visszataszító plasztikkal borított bolygón.
De mi is magunkért küzdhetünk csak, céljaink is megszűntek rég, nemhogy fajunk újra éledésért harcoljunk. Csak létezünk, túlélünk, de azt, hogy valójában miért, vagy hogyan kellene élnünk, elfelejtettük réges-rég.
Ez már nem a mi, az emberiség világa, mi már elbuktattuk saját magunkat, és visszasüllyedtünk az egyszerű vadak szintjére.
Már csak létezünk, és küzdünk, hogy lehessen még egy napunk, még egy percünk…
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához