LFG.HU

HammerTimeCafe
Teno
novellaCimkek
- Kérsz körtelevet?
A kristálypohár a földön csattant, a szétrobbanó szilánkok csilingelve, surrogva csúsztak szét a konyha kopott kőlapjain. Szerettem ezt a poharat, sajnáltam, hogy elejtettem.
A borostás alak válla felett fehértollú szárny csúcsa libegett. Várakozva nézett rám, ahogy a kezében lévő papírdobozt előre nyújtotta. Nem értettem, hogy került a konyhámba.
- Nyitva volt az ajtó – mondta, mintha csak olvasna a gondolataimban.
- Mit keres itt?
- Szomjas voltam – felelete, és megemelte a körtelevet.
- Ez az én konyhám…, ez magánlaksértés!
- Persze tudom, csak ne kapja fel a vizet! – tért át magázódásra. – Kopogtam, kiabáltam, de senki se válaszolt.
- Ástam a kertben.
- Piszok szomjas voltam. Gondoltam senkinek se ártok, ha bejövök, és iszok egy pohár vizet. Aztán megláttam az üdítőt az asztalon.
- A körte a hűtőben volt.
Megvonta a vállát, mint akit nem érdekel a dolog. A szárnyából könnyű tollpihe szállingózott a szürke járólap repedezett fugájára.
- Talán benéztem a hűtőbe is – felelte flegmán.
Máskor felidegesített volna az érdektelensége, de a meglepetés miatt tompa voltam. A szárnyaitól eltekintve nem tűnt természetfeletti jelenségnek. Gyűrött képű, rosszul öltözött harmincas férfi benyomását keltette. Nagy orra volt, táskás szemei, hegyes járomcsontján megfeszült a napcserzette bőr.
- Tűnjön el, vagy hívom a rendőrséget!
Nem féltem tőle. Noha valamivel magasabb lehetett nálam, a súlyfölény az én oldalamon állt.
- Hát, egy ideig eltartana, mire kiérnek – mondta, ahogy kinézett a lóherésben kanyargó dűlőre.
Levettem a falról telefont, és kimérten végigmértem.
- Akkor?
Egy pillanatig bambán nézett, aztán zavartan biccentett. Olyan érzésem támadt, mintha végiggondolt volna egy másik lehetőséget is.
- Jól van, megyek már!
Letette a dobozt a mosogató mellé, aztán elindult kifelé. Letörtnek látszott, jó kétlépésnyire lemaradva követtem.
A szárnya még ilyen közelről is igazinak tűnt. Nagy volt, súlyos, minden lépésnél ruganyosan járt fel, és alá, mintha élő lenne. A vastag fedőtollak miatt nem láttam miféle szerkezet tartja a hátán. Vágyat éreztem, hogy megérintsem, de rájöttem, hogy mégiscsak tartok tőle, és nem mentem közelebb.
A kijáratnál megállt, és visszafordult. Igyekeztem szigorú arcot vágni. Egy pillanatig úgy tűnt, mondani akar valamit, aztán mégsem tette. Kilépett az udvarra, és továbbment a dűlő felé. A tornác széléig kísértem, és rátámaszkodtam a megreccsenő fakorlátra, ahogy a kutyákat figyeltem.
A két kuvasz a garabó mellett feküdt, az egyik lustán felemelte a fejét, és rám nézett. A tollas fickóra ügyet sem vetettek, pedig Missis Harelson épp eleget panaszkodott a vadságuk miatt, mire rászántam magam, hogy megkössem őket. Az idegen már a dűlőn baktatott, a szárnya vége az aszfaltot söpörte.
 
-
 
A cirkusz érkezése felkavarta a környék nyugalmát, még Missis Harelson is olyannyira izgalomba jött, hogy pénteken reggel tőle szokatlan cselekedetre ragadtatta magát.
- Kérem, Mr. Ducham, megtenné, hogy eljön velem a ma esti előadásra? Klára Londonba ment a rokonaihoz, csak a jövő héten jön vissza, és Missis Lockhart nincs abban az állapotban, hogy kitehetném ilyen izgalmaknak. Tudja, az én helyzetemben…, nem lenne ildomos egyedül mennem – mondta miután megérkezett, és sötétbarna vesszőkosarát az ajtó melletti sublótra tette. Máskor csak köszönt, aztán egyenesen a konyhába ment.
Esdeklő tekintettel állt előttem, az arca kipirult az izgalomtól, de nekem semmi kedvem sem volt a vidéki társulat másodosztályú műsorához.Ahogyan máshoz sem London óta.
- Talán majd egyszer – mondtam, és szomorúnak szánt mosolyt igyekeztem az arcomra erőltetni, mielőtt újra beletemetkeztem volna a Malevilbe. Úgy vettem észre az emberek mostanában elnézőbbek velem, ha látják rajtam a fájdalmat. Sosem haboztam kihasználni a helyzetet.
Hiába próbáltam meg tovább olvasni, hallottam, hogy Missis Harelson nem mozdul. Úgy tettem, mint, aki semmit sem vesz észre, de a házvezetőnőm türelmetlenül megköszörülte a torkát. Ahogy ránéztem a könyv pereme felett, megszólalt.
- Szóval van az az állás a városban annál az idős házaspárnál, akik eltartási szerződést kötnének velem. Missis Lockhart szerint, ez egy nagyon jó ajánlat. Nem kellene minden reggel kibicikliznem ide.
Igyekeztem úgy tenni, mint aki tudomást sem vett a nyilvánvaló zsarolásról.
- Á…, hát hogyne, Missis Harelson!
- Remek, hatkor kezdődik! Még a plébános úr is megnézte tegnap! – kapott a szón a bejárónőm, azzal visszaakasztotta kosarát a karjára, és elviharzott a konyha felé.
Felálltam, hogy utána menjek. Missis Harelson márciusban múlt harminchat. Hét éve temette el az urát, ahogyén tudtam, azóta nem tartott udvarlót, és a városban is ezt beszélték az emberek. Az orra nagy volt, a fogai szokatlanul erősek, a teste akár egy seprű nyele. Biztos voltam benne, hogy egy tisztességes férfi oldalán megint remek asszony válna belőle.
- Azt mondják, van egy igazi tevéjük!
 Missis Harelson a mosogató mellett állva pakolta tálcára a retket. Az asztalhoz mentem, és leültem, hogy együtt reggelizzünk. Olyan szokás volt ez, ami csak az érkezésem után hosszú hónapokkal alakult ki közöttünk. Régen megpróbáltam segíteni neki a tányérokkal, de csak idegesítem.
- Egy teve, valóban?
Amíg a fővárosban éltem nem volt időm állatkertbe járni, mióta vidékre költöztem lehetőségem nem volt rá. Eleinte azt hittem, a munkának jót tesz majd a levegőváltozás, de a tiszta levegő kevésnek bizonyult hozzá, hogy kimossa belőlem a fásultságot és a csömört, ami Londonban ragadt rám. A vásznak azóta is üresen hevertek a pajtában, az ecseteket és a festéket ki sem bontottam.
- Elfogyott a körtelé?
- Megittam.
Eszembe jutott a tegnapi csalódott tekintetű szárnyas fickó. Miután elment, találtam egy rossz zsebkést, és néhány kenyérmorzsát a tűzhely melletti vágódeszkán. Úgy tűnt nem csak az üdítőt dézsmálta meg.
- Holnap hozok másikat.
- Az jó lenne.
Misis Harelson leült az asztal túloldalára, és nekifogott, hogy megvajazza a kenyerét.
- Vannak akrobaták, meg bohócok is – szólalt meg, miközben felvágott egy paradicsomot. – A nagybátyám látott egy fickót fehér szárnyakkal, annak valami repülő száma van… – Belecsípett a sótartóba, és megszórta a kenyerét. – Szerintem bóvli az egész, mint a wistoni vásáron az a férfi, akit ágyúból lőttek ki.
- Egy angyal? – kérdeztem, mintha álomból ébredtem volna.
- Dehogyis! – felelte Missis Harelson ijedten, és az arcából kifutott a vér. – Még szerencse, hogy a tiszteletes úr nem hallotta! Albert szerint a fizimiskája egy semmirekellőre hajaz. A plébános úr meg is mondta a reggeli misén, hogy milyen ízléstelen ez az egész.
- Értem.
Úgy látszott Misis Harelson megnyugodott, vagy csak nem akarta feszegetni a témát, nehogy indokot találjak a távolmaradásra. A félelme azonban alaptalan volt, egyre jobban hajlottam rá, hogy megnézzem a műsort.
- Persze ezek a csepűrágók nem sokat keresnek. A nagynéném Naldaniban egyszer egy egész társulatnak adott szállást az udvarában, amikor rosszul mentek a dolgaik.
- Jó ha negyed hatra ott vagyok a házánál, Missis Harelson?
- Inkább találkozzunk a sátornál – felelte zavartan a bejárónőm. – Nem szeretném, hogy az emberek mindenfélét beszéljenek.
 
-
 
A Repülő Ultimator műsorára vártam egész idő alatt, noha a hangzatosnak szánt név nevetségessége miatt előítéletekkel tele figyeltem felbukkanását a porondon. A függöny mögül lógó szárnyakkal, idétlen, kék-piros sztreccs jelmezben kilépő artistában hívatlan vendégemre ismertem. Miközben a színtér közepe felé ment, szkeptikusan figyeltem a mozdulatait, és a vékony sodronyköteleket kerestem, amivel majd a levegőbe emelik. Az arca ugyanolyan borostás volt, mint amilyennek először láttam, a haja zsíros csomókban lógott a válláig, a mozgása bizonytalannak tűnt, mintha részeg lenne.
- Ó, ezen látszik, hogy nem is igazi! – sóhajtott mellettem Missis Harelson.
Csalódott moraj futott végig a nézőtéren, a hátam mögül éles füttyszó hasított a fülembe.Elöl ültünk, a legjobb helyek egyikén, futotta még a londoni pénzből. A fények elhalványultak a sátorban, csak egy bizonytalan reflektor összpontosult az artistára. Bár a trükk jótékony hatással volt a látványra, a hőzöngők mégis hangosabbá váltak.
A férfi a porond közepén hatalmas csattanással kitárta a szárnyait, vakító fényár öntötte el a sátrat. A tollas szerkezet majd’ egy lábnyival emelkedett a feje fölé, összecsukva nem tűnt ekkorának. Impozáns látvány nyújtott, és a lelkem mélyén a csodálat mellett félelmet éreztem. Missis Harelson meglepő erővel szorította meg a karom.
Ahogy a szemem megszokta a látványt, felfedeztem a férfi mögött derengő fényudvart, amit egy szórt sugarú reflektornak tulajdonítottam. A műhelyben néha én is használtam ilyet, hogy megteremtsem a hangulatot. Kis segítség az ihlethez, csakhogy természetesnek tűnjön a művi világ.
A csepűrágó kivárta, míg belépője veszített az erejéből, és a türelmetlenség halk zúgolódásig erősödött, aztán csapott egyet a szárnyával. A léghullám az arcomba vágott, a mozdulattal keletkező robajba belecsendült a fülem. A homok felkavarodott, hatalmas felhőben keringett a porond felett, mintha hengerbe zárná szemfényvesztőt. Az artista meg sem rezdült, és ez félelmetesebb volt, mintha a levegőbe emelkedett volna.
A sátor csúcsa köralakban szétnyílt, a lyukon keresztül besütött a délutáni nap bágyadt fénye. Mindez nem illett a cirkuszi trükkökről alkotott elképzeléseimbe. A szárnyak újra összecsaptak a léghullám ismét az arcomba csapott, de hiába hunytam le a szemem nem éreztem a porszemek csípését a bőrömön. Mire felnéztem, a férfi már hat láb magasba emelkedett.
A mozgása teli volt élettel, hiába kerestem, nem tudtam felfedezni benne a dróton rángatott szemfényvesztők bukdácsolását. A sátorban örvényszerű szél tombolt, a szárnycsapások ismétlődő hangja az égzenést idézte. Az artista tett egy kört a kupolában, aztán a csúcs körül nyílt résen át kirepült a szabadba. Feljebb emelkedett, mint a sátor legmagasabb pontja, nem értettem hová kapcsolták a sodronykötelek végét. Odakint megállt néhány pillanatra, épp csak annyit időzött, hogy mindenki tudja nem a lendület tartja fenn, aztán lassan körözni kezdett,és kitárt szárnyakkal leereszkedett a porondra. Úgyérkezett meg, mint a tapasztalt silóernyő pilóták. A lendületét az utolsó pillanatban fékezte meg, amitől olyan érzésem támadt, hogy talán repül még egy kört.
A hirtelen beállt csendben a csattogástól még lüktetett a fülem. A szemfényvesztő a színpad közepén állt, és a reflektorok fénye újra rajta összpontosult. Megrázta a tollait, aztán összecsukta a szárnyát. Misis Harelson szorítása alatt lassan elzsibbadt a karom.
Az előadás többi részére alig emlékszem. Homályosan rémlik, hogy a tevék még kicsaltak némi tapsot a közönségből, de én mindvégig az Ultimator hatása alatt maradtam.
- Máskor villámot is hajigál, de most elhagyott valami kelléket – hallottam, ahogy a finálét követően a tömeggel együtt a kijárat felé sodródtam.
A kapun túl a plébános beszélgetett néhány ijedt tekintetű asszonnyal.
- Természetes, hogy nem angyal! Megkérdeztem az igazgatót. Gumikötéllel lőtték a kupola fölé, aztán megpróbált visszaevickélni mielőtt elsodorta volna a szél. Bátor fickó, az már biztos!
Missis Harelson egy szót sem szólt a hazaúton, és amikor elbúcsúztunk tőle szokatlan módon beérte egy futó köszönéssel.
 
-
 
- Egészen jó lett!
Hátrafordultam. A szárnyas fickó volt az. Már nem is csodálkoztam rajta, hogyan jutott be a műterembe.
- A késért jött?
- Igen.
- A konyhában van, a sütő mellett.
- Köszönöm, már megtaláltam – mondta, és megemelte az összecsukott bicskát.
Csak tegnapelőtt, az előadásról hazatérve vettem észre a pengére gravírozott villámokat. A sok használattól megkoptak, alig lehetett látni őket. Azóta nem volt időm újra megnézni. Dolgoztam.
- Szédületes, amit a cirkuszban csinál!
Az artista az állványon lévő képét nézte, és egy darabig csak figyelt.
- Szóval megihlette a dolog, pedig a tűzijátékot nem is látta.
A vásznon kitárt szárnyú nemtő lebegett kezében lángoló pallossal, alatta felégetett város romjai izzottak rőt lüktetéssel. Szándékosan választottam közepes nagyságú vásznat, holott a téma akár falfreskó méretet is elbírt volna. Nem akartam, hogy a pusztulás részletei eltereljék a figyelmet a központ alakról. Amennyire tudtam, próbáltam elszakadni a cirkuszban látottaktól, de az angyalom csalódott arca kísértetiesen emlékeztetett a szakadt alakra.
Már a kép címét is tudtam: Gomora pusztulása.
- Miért jó?
A szárnyas fickó megvonta a vállát.
- A népeknek tetszik.
- Azzal a bicskával csinálja?
- Nem csak, de ez is kell hozzá.
Mind a ketten elhallgattunk. Én őt néztem, ő a képet.
- A házak nem így álltak, de amúgy hasonlít – mondta, mintha ott lett volna, aztán elvigyorodott, mint aki a saját viccén nevet. A fogai sárgák voltak a nikotintól.
- Azt a trükköt a cirkuszban, hogy csinálja?
- Nem mondhatom meg, köt a szerződésem – felelte még mindig mosolyogva, és a szemével az ég felé intett. 
- Ilyen szigorú?
- Biztos hallotta már, hogy könnyű járom ez, ha önként vesszük a nyakunkba.
Az arcát néztem, de semmi sem változott. Ugyanaz a lerobbant, harmincas volt, aki ellopta a körtelevem.
- Ugye nem miattam jött? – csúszott ki a számon a kérdés.
- Nem – felelte, és a fejét rázta. – Veled minden rendben.
Újra tegezett, mint amikor először találkoztunk. Ezúttal nem zavart.
- Mennem kell, és köszönöm a bicskát!
- Isten vele!
Búcsút intett, aztán kilépett az ajtón. Hallottam, ahogy az udvaron a kutyáimhoz beszél. 
 
-
 
A cirkusz két nappal később sátort bontott, ugyanazon a napon, amikor a tiszteletest holtan találták a plébánián. Leszúrták egy késsel. Missis Harelson azt hallotta a városban, hogy egy csavargó ölte meg, de semmit sem vittek el a templomból. Miután meghalt, sok fiú kilépett a kórusból, és a temetésre is kevesen mentek el. Addigra befejeztem a Gomora pusztulását, és elküldtem Londonba. Nem akartam eladni, de tudtam, hogy hiányozni fog, ha nem láthatom.
Megint éhes lettem, éreztem, hogy létrehozni valamit gyönyörűség. Olyan, mint a teremtés, a semmiből valamit alkotni, ami nem lenne ugyanolyan, ha valaki más csinálná.
A kép jót tett az üzletnek, volt benne valami egyedi, ahogy az utána készült többiben is. A pénzből felhúztam egy új házat az udvarban, így Missis Harelsonnak nem kellett minden reggel kibicikliznie. És vettem néhány modern háztartási gépet is, hogy könnyebb dolga legyen, azóta több ideje jut a beszélgetésre. Ezek persze csak kellékek, a lényeg, hogy újra képes vagyok hinni abban, amit látok.
 
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához