LFG.HU

HammerTimeCafe
wyquin
ismertetőCimkek

Régóta adós vagyok már Anne McCaffrey műveinek kritikájával. Annak idején ígéretet tettem, hogy írok róluk, de aztán valamilyen okból mindig elhalasztottam. Amiért most némiképp hálás lehetek, mert hat könyv megjelenése és olvasása után már jobban áttekinthetővé válnak a kezdetben talán nem teljesen érthető szálak is.
 
A Sárkánylovas sorozat első kötete a Sárkányröpte. A borító Sánta Kira műve, meglehetősen komor tónusú, ami hangulatában többnyire illik a könyvhöz, viszont ennél több pozitívumot nem nagyon tudok róla mondani… van. Aki ez alapján ítéli meg a könyvet, sokat veszít, és ez sajnálatos.
Aki viszont beleolvas a fülszövegbe, és nem kattan rá rögtön a “sárkányok és lovasaik” szókapcsolatra, az olyan hollywoodi stílussal találkozik, hogy csak na. Ráadásul, akit ez sem riaszt el, és elolvassa a könyvet, az joggal tűnődhet el rajta, vajon miért olyan írja a fülszöveget, aki viszont nem?
 
Ha azonban az ember túljutott ezeken, akkor olyan történetbe csöppen, ami tényleg megéri a rászánt időt. McCaffrey pazar módon teremt világot és karaktereket. A történetszövése magával ragadó, a stílusa olvasmányos, a szerkezete világos és elegáns.
A Sárkányröpte érdekes ötvözete a különböző írói eszközöknek, kicsit olyan érzésem volt olvasás közben, mintha a prológust például a szükség törvényt bont elve alapján írta volna az írónő.
A regény többi részében minden információt a karaktereken keresztül kapunk meg, nézőpontjukból látjuk a történéseket, a történések megítélését. A prológus azonban kilóg a sorból, és olvasván érthetővé válik, hogy miért. McCaffrey – vagy a szerkesztő – álláspontja világos: az olvasónak tudnia kell, hol kezdődik a történet.
A Sárkányröpte pillanatnyi kétséget sem hagy az olvasóban a kezdetek felől. Pontosan és kimerítően felvázol egy helyzetet, ahol egy gyarmatosított bolygón rekednek az emberek, és csak túl későn jönnek rá, hogy időről időre minden szerves anyagot felzabáló szálak hullanak át egy másik bolygóról az övékre, ha az túl közel halad el hozzájuk. Az ötvenéves szálhullás periódus alatt – vagy talán hosszabban, ez megválaszolatlan kérdés marad – a magasan fejlett tudomány segítségével bolygójuk őshonos életformái közül az egyikből kitenyésztik a sárkányokat, akik egy foszfortartalmú kőzet elrágása után tüzet tudnak fújni, és ezzel a levegőben elégetni a szálat. Ezeket a lényeket telepatikus úton irányíthatják azok, akikben megvan a képesség.
Egyéb bonyodalmak is közbe jöttek, így végül, mire a szálhullás véget ért, a magasan fejlett tudomány kezdett feledésbe merülni. Majd jött a hosszú várakozás, míg a szálak bolygója, a Rőtcsillag újra közel nem került a telepesek planétájához, a Pernhez.
Eddig a prológus, innentől kezdődik a történet, mely egy apró falura – a könyvben alagnak nevezik őket – fókuszálva indít. A hosszú várakozás alatt a telepesek leszármazottai szinte mindent elfelejtettek a tudományukból, egyszerű földműves társadalommá váltak, a fémmegmunkálás korai fejlettségi szintjén. A szál már olyan régen nem hullott, hogy szinte mindenki régi, idejétmúlt mítosznak tekinti, kivéve F’lart, a sárkánylovast, aki biztos benne, hogy a legendák és tanítóénekek igazat mondanak. Úgy véli, hogy hamarosan itt a következő szálhullás, és azért indult útnak, hogy rátermett sárkányúrnőt találjon a hamarosan kikelő, új sárkánykirálynő mellé.
Keresése olyan változásokat indít el, melyek gyökeresen felforgatják az alagok, a céhek és a sárkányfészek rendjét. F’lar és az új sárkányúrnő, Lessza hagyományokon és dogmákon lépnek át, hogy megmentsék a bolygót attól, aminek bekövetkeztében jószerével rajtuk kívül senki sem hisz.
 
Vannak kételyeim a könyvben leírtak működőképességével kapcsolatban. Példának okáért a szál nem viseli el a hideg időjárást, és a fagyban elpusztul. Elpusztul továbbá a sárkányok lángjában, és a vízben is. Ez utóbbiak nem lennének különösebben zavarók, de hogy miért irtja a szálat a fagy, mikor simán átjut a két bolygót elválasztó űrön, az számomra nem teljesen világos. Jó, jó, mondhatnánk itt, hogy a légkör és az űr között van különbség, és talán a légkör nélkül a hideg sem árt a szálnak. Csakhogy pár ezer méteren például már bőven van légkör, és pokoli hideg is, úgyhogy a magyarázat sántít. Én mindenesetre várom, hátha egyszer magyarázatot kapok erre a furcsaságra.
Vannak kételyeim továbbá azzal kapcsolatban, hogyan tűnhet el nyomtalanul egy űrjáró technológia és egy olyan magas szintű genetikai tudás, amely képes öklömnyi ösztönlényekből ház nagyságú, intelligens sárkányokat létrehozni. Ezzel kapcsolatban azonban McCaffrey elég meggyőző. Az emberi kicsinyesség, butaság, szűklátókörűség és önzés olyan hiteles ábrázolását használja érvként, hogy még az én szőrös szívű logikám is csak a száját húzta el kissé, már ha ez a képzavar értelmezhető.
A történet szerkezete, nem tolakodóan bár, de lenyűgözően céltudatos. Egy apró alaggal indul, majd folytatódik a sárkányfészekkel, aztán a többi alag és a sárkányfészek, majd az egész Pern következik. A kicsiből jutunk el a nagyobbig, folyamatosan tágul a látószög, az események logikusan és egymásra épülve követik egymást. Az olvasó sosem érzi elveszettnek magát, mindig tudja, hogy pontosan hol, mi, miért történik.
Ugyanezt teszi az írónő a szereplőkkel is. Egyenként, vagy párosával vonja be őket a történetbe, minden jelentősebb alakja egyedi, felismerhető. Sosem zúdít túl sok új információt az olvasóra, bár a kevésbé türelmeseknek emiatt akár úgy is tűnhet, hogy az események lassan csordogálnak.
A történetet lineárisnak is tekinthetnénk, ha nem volna a sárkányok különös képessége. Ezek a lények ugyanis lovasukkal együtt képesek egyik pillanatról a másikra akár a bolygó túlsó végén teremni. A túlnan dermesztően hideg, sötét és üres valami, amin keresztül a sárkányok képesek utazni, ha van képük a célról. És ez még nem minden, de ennél többet nem mondhatok anélkül, hogy a történet egyik csavarját le ne lőjem.
 
Összességében a Sárkányröptét kitűnő könyvnek tartom. A karakterei jól eltaláltak, hitelesek, a párbeszédek és szituációk nem nélkülözik a humort, és megragadóan mutatják be a szereplők közötti kapcsolatokat. Az érzelmek – nagy örömömre – szinte sehol nem csapnak át érzelgősségbe, a megoldásokból hiányzik a deus ex machina gyakran látott eszköze. Ha logikailag itt-ott bele is lehet kötni, ezek nem akkora hibák, amik döntően befolyásolnák az olvasmányélményt. Merem ajánlani mindenkinek, aki egy kis élménydús kikapcsolódásra vágyik egy remekül kitalált világban.
 
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához