LFG.HU

Attila
ismertetőCimkek

“- Megkapta, amit akart, most már hagyják abba a bolygónk elleni támadást!
- Haha! Nem!
- Tessék?!
- Hazudtam. Tudja, a cél szentesíti az eszközt – ezzel otthagyta Griffon az elképedt Tlade-t, visszaszállt az űrhajójába, amely azonnal felemelkedett.”
 
Az elmúlt időben viszonylag nagy promóciót kapott ez a könyv, amit egy tizenéves srác hozott össze. Tescós dedikálások jelmezbe öltözve, kissé talán gyanúsan pozitív vélemények sci-fi és fantasy rajongóktól, gimnáziumi és általános iskolai igazgatóktól meg hasonlóktól – kicsit az az érzésem, mintha házi manufaktúrában készülne egy itthoni verzió a Christopher Paoliniből. Sárga, savanyú, mienk.
 
Szóval Shayren. 2980 forint, 270 oldal – kissé tán drága kombó. Van borító, sokat nem mond, de elmegy kategóriás. A könyvbe belelapozva egyből a szerző fotójával találjuk szembe magunkat, mely a maga, talán bohémírós hatást megcélzó sálas-kabátos kombójával belőlem némi agressziót váltott ki, de nyilván nem minden olvasó egyforma. Persze nem is a vizuális hatások a lényegesek, hanem a belbecs, ugye.
 
Valahol olvastam, hogy az ifjú szerző maga szerkesztette és tördelte a kötetet. Nem vagyok biztos abban, hogy ezt a Nyerő Ötlet szócikk mellé tennék illusztrációnak a lexikonokban, mivel a leírások már a második oldalon ellentmondásba keverednek egymással. Plusz talán egy szerkesztő több problémára is fel tudta volna hívni a figyelmet, még megjelenés előtt. Esetleg lebeszélte volna a szerzőt a megjelenésről.
 
A sztori a reklám szerint sci-fi és fantasy is – nevezzük inkább az egészet fantasynak, űrhajókkal -, amiben a Shayren nevű gonoszbirodalom kavar a jók ellen. Ez a birodalom amúgy asszimilálja a meghódított fajokat, levehetetlen páncélt ad rájuk, amit a központban rendszeresen újra kell töltetni, mert különben meghalnak, emiatt nem lázadnak fel, és különben is, törölve vannak az emlékeik meg minden. Ezt úgy az első oldalon meg is tudjuk, a bámulatosan eredeti információk hasonló adagolásban jönnek a továbbiakban is.
 
Jó, rendben. Tizenéves szerzőtől nem feltétlenül várok el eddig meg nem írt ötleteket, és ez most nem azt jelenti, hogy csak az idősebbek tudnak jó írásokat összehozni – ez abszolút nem igaz, lásd borzalmas ellenpéldának Nemerét. Semmi baj azzal, ha az ifjú zsengéken eleinte még nagyon látszik, hogy a szerző miket látott/olvasott a műfajban. A gond az, hogy ezeket a zsengéket nem feltétlenül kéne megjelentetni, pláne megcélozni vele a német piacot.
 
“E lenyűgöző ‘légibárka’ volt a SCAR, azaz a SEBHELY. Nevét onnan kapta, hogy az oldalán egy 20 km hosszú hangárcsoport helyezkedett el.”
 
Mondjuk német piaci tervek esetén lehetett volna kevesebb dolgot angolul hívni, és inkább rágyúrni már most a germán nevekre…
 
Megmondom őszintén, engem az első fejezet egyből ki is ütött, ahogy a szuperbirodalom speciálisan átalakított, agymosott katonái – köztük az egyik főhőssel – előadnak egy “taszigáljuk egymást a tornasorban” szintű villongást, majd a talán lenyűgözőnek szánt csapatszállító-légibemutató olyan balfaszvetélkedővé alakul, hogy egyértelművé válik, a birodalom hadserege feltehetőleg magára jelenti a legnagyobb veszélyt – de legalább a szituációban kibontakozni tudó főszereplőről már az első fejezet végén kijelentheti egy kollegája, hogy “Bárcsak én is olyan bátor lennék, mint te!” A második menet már jobban ment, egészen a gonoszbirodalom felső menedzsmentjébe tartozó, gonoszkígyóbácsi sok sz-el teli dumájáig bírtam, amit az egyik Darth Vader-jellegű, szintén zenész gonoszbácsival folytatott.
 
“Sietve beszálltak a vimuzinba – mely egy vadászgép tűzerejét és egy limuzin kényelmét egyesítette magában -, majd egy titkos, henger alakú járaton jutottak ki a szabadba.”
 
Hasonló, részint szituációs, részint megfogalmazásbeli problémák bőven találhatók a kötetben, ez párosítva a régebbi sci-fi alkotásokra való áthallással a nem szándékos paródia felé viszi a hatást. Az olvasó önkéntelenül is kezdi egy idő után Csupasz Pisztoly-stílusban olvasni a sztorit; elvégre például egy olyan mondat, mint egy rajtaütés során a “Windnek azt is végig kellett néznie, ahogy mindenkit, akit ismert, a szeme láttára ölnek meg” kiből ne hozná elő a látványosan kínlódó fazon mentálimidzsét, aki elé épp az általános iskolai pedellusát rángatják be és lövik agyon demonstratívan a rosszfiúk?
 
“- Ezt egyszerűen nem hiszem el! Egy ilyen alkalmat elszúrni! Agghhrrr! – Az uralkodó mérgében egy tűzgolyót kezdett formázni a kezével.”
 
Ott vannak még a számolatlanul érkező, papírmasé-szereplők (kedvencem az erősen stresszkezelő terápiára szoruló gonoszuralkodó), akik kedvéért nem volt kedvem külön jegyzetet készíteni, hogy ki a jó, ki a rossz és ki a helységnév. Ott vannak a megmosolyogtató párbeszéd-kísérletek. Ott vannak az élettelen leírások. Ott vannak az ötletszerűen összedobált fordulatok.
 
Sok minden ott van, de ezek csak ötletek, kidolgozás nélkül, lógnak a levegőben, az olvasó szinte látja az írót, aki adott jelenetnél elképzel valami kúlosat, leírja, hogy nagyjából mi is az, abban a reményben, hogy az olvasónak lesz némi elképzelése is arról, mire gondolt. 
 
“Neiholt az uralkodó sárkánya volt. Más volt mint a többiek, a hátán elhelyezkedő két hatalmas szárnyán kívül a fején is volt két kisebb. Ezek segítségével gyakorlatilag egy helyben meg tudott fordulni.”
 
Néha határozottan az volt az érzésem, hogy nem az jutott eszembe, amire a szerző gondolt.
 
Rendben, legyünk őszinték: egy tizenéves, tapasztalatlan szerző írásában hibát találni kábé akkora kihívás, mint vödörbe tett halra söréttel célba lőni. Ez a kötet nem több és nem kevesebb, mint egy ifjonc naiv és lelkes írása, kábé azon a szinten, ahogy azt a korosztálytól elvárhatjuk.  Vannak itt űrhajók, meg hősök, meg bolygók, meg sárkányok, meg mágia, meg űrkalózok, a gonosz az gonosz, a jó meg jó, a törpe az kicsi, a barbár az barbár, a lézerpisztoly lövésétől itt hátrazuhannak az emberek, a hősnek saját sárkánya van, a jókat tán megmenteni képes elveszett ősi űrhajót meg Reménynek hívják.
 
Ez azonban nem egy “kivételes tehetség” könyve. Ez a regény nem választékos stílusú és a történetvezetése sem az igazi, bármit is állítson a könyvön levő reklám. Ezt nem is várom el egy tizenévestől és a többi hazai trashtermelő iparostól eltérően nem is tudok rá haragudni a gyenge munkáért – de a promószövegek írójától azért szép gesztus lenne, ha végre sikerülne elkussolnia. Ebből a produkcióból nem lehet eldönteni, hogy a srác tényleg tehetséges-e, vagy csak egy lelkes scifirajongó a sok közül – egy biztos, még nem érett be az önálló kötethez, sőt egyáltalán a megjelenéshez sem. Nem tudom, ki volt az, aki mégis kibulizta a könyvet, de abban teljesen bizonyos vagyok, hogy felelőtlen döntés volt, több szempontból is – ez ezekből az, hogy ezek után mennyire fogja valós perspektívában látni a szerző a saját képességeit, még csak a legkisebb probléma.
 
Valahol remélem, hogy a könyvet kísérő sztori csak valami médiablöff része, ahogy egy kiadó megpróbálkozik ezzel a magyar Paolini dologgal. Ha viszont tényleg arról van szó, hogy a megjelentetéshez – a sikerben bízva – tényleg jelzálogot vett fel a család, akkor a könyv minden hibája ellenére szurkolok azért, hogy legalább komoly veszteség nélkül ki tudjanak jönni ebből az elbaszott ötletből, és inkább valami értelmes dologba fogjanak…
 
…mer’ ugye szar dolog tizenévesnek lenni. Még szarabb azonban olyan tizenévesnek lenni, akinek a könyve miatt eladósodott a család, pedig anyu is mindent megpróbált.
 
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához