LFG.HU

wyquin
ismertetőCimkek
Amikor a Sárkánydalnokról ír kritikát az ember, nehéz megállnia, hogy ne úgy kezdje: “És akkor Menolli eljutott végre a…”
Mert hát a Sárkánydalnok úgy folytatása a Sárkányéneknek, mintha annak második kötete lenne. Azok számára, aki nem olvasták, feltétlenül ajánlom, hogy ismerkedjenek meg a könyvvel, mielőtt ebbe kezdenének, mert a Sárkánydalnok kritikája közben sok izgalmas részletről beszélek, ami csak elrontja az élményt.
 
Mielőtt azonban belevágnék, ismét elidőznék kissé a külcsínnél. A Sárkánydalnok borítója láttán sem kapott el a maradéktalan lelkesedés. Ízlések és pofonok mondhatnák sokan, és egyet is értenék velük. Számomra a könyv borítója semmitmondó. Leszámítva a sárkányos lant- vagy gitárszerűséget, amit egyszerűen nem értek. A képen minden részlet elmosódott, leszámítva Menolli arcát – és melleit, amit szintén nem teljesen vágok, hogy miért -, meg a hangszert. Amihez egyébként Menollinak nem sok köze van, kivéve persze, ha Robinton segédmesterként a giccsekért élt-halt. Kérdezhetnénk, hogy hol vannak pl. a tűzgyíkok, vagy esetleg miért nem a könyv valamely részével mutat párhozamot a kép?
De én csak egyszerűen azt kérdezem, hogy miért nem illik a regényhez a borító? Mert nem illik sem az elmosódott háttér és részletek, hiszen épp azok olvadnak szét a homályban, amik Menollinak különösen fontosak. Nem illik a hangszer, mert oda vagy a lány saját kezűleg készített sípja kellene, vagy egy olyan gitár, amiről el tudjuk képzelni, hogy Robinton valóban elkészítette – és már elnézést, de ennél több ízlést néztem ki a Pern hárfásmesteréből az eddigiek alapján.
Az, hogy Menolli egyedül van a képen, talán még bele is illene a könyv hangulatába, hiszen kezdetben igazán nem sok barátja akad, és nem tudja, azokban bízhat-e. Csakhogy, ha ezt akarta kifejezni a borító, akkor könyörgöm, hol vannak, teszem azt a tűzgyíkok, akik mindig vele vannak, és akikre mindig számíthat? Még azt a szerencsétlen hangszert sem úgy tartja, ahogy egy magányos lány kapaszkodik az egyetlen dologba, ami örömet szerez neki.
Az mondjuk igaz, hogy ha már sikerült ebben a stílusban elkezdeni a sorozatot, akkor nagyon disszonáns lenne valami egyébben folytatni, de ettől még lehetne kapcsolat a könyvek és a borítók között.
A fülszöveg sem javult sokat. Először is, hiába írja, hogy “gyorsabban szaladt, mint a rettegett szálhullás…”, ettől ez még nem igaz. Jövője a Hráfásházban pedig fényesebb, mint várja, amivel problémái vannak, az a jelen, ahol is akadnak nehézségei.
Értem én, hogy hangzatosnak kell lennie a fülszövegnek. De vajon miért nem lehet emellett jellemző, ne adj isten, igaz?
Egyszóval kívülről messze nem nyújtja azt a könyv, amit olvasás közben, és ezt nagyon sajnálom. De ha az ember kézbe vette és beleolvasott, máris sokat javul a helyzet.
 
A Sárkánydalnokban tehát folytatódik Menolli története, aki a Félhold-tenger alagból előbb egy tengerparti barlangba, aztán Benden sárkányfészekbe, végül pedig a Hárfásházba jutott el, hogy végre zenélhessen.
Persze, aki ismeri Anne McCaffrey-t, az már most sejti, hogy a főszereplő dolga messze nem lesz könnyű. Menollinak csak homályos elképzelése van arról, hogy és milyen élet zajlik a Hárfásházban. A félénk, bizonytalan, önbizalom hiányos lány egy teljesen idegen közegbe kerül, és rögtön a mélyvízbe dobják. Bár nem szenved hiányt pártfogókban, hiszen a Pern hárfásmesterének inasa lesz, azért az előítéletekkel és irigységgel itt is meg kell küzdenie. Robinton mellett a Hárfásház számtalan mester és segédmester irányítása alatt áll, és a hárfásmester nem mindenható.
Menolli státusza kezdetben bizonytalan, sokan nem tudják eldönteni, hogy inas-e, vagy csak a többi lány egyike, akik azért kerültek a Hárfásházba, hogy néhány nagyon türelmes tanító megpróbáljon némi zenetudást a fejükbe verni.
Menollit eleinte nem nagyon fogadják be az inasok, aki nem érzik maguk közül valónak; a mesterek, aki többsége hasonlóan előítéletes, mint a lány apja; a Hárfásházban tanuló lányok, akiknél sokkal tehetségesebb, és lényegesen kevésbé társasági fajta. Nem sokat javít a helyzetén, hogy kilenc tűzgyíkkal érkezik, amikor még Robintonnak is csupán egy tojás jut – még ha épp a lány jóvoltából is. Elkezdődik hát Menolli harca, hogy megszerezze a tehetsége alapján neki járó helyet a hárfások között.
“Bölcs dolog megvallani az igazat.” Ez a mondat hangzik el Menolli és az egyik mester beszélgetése során, és bár a hangsúly nem sok jót jósol a lány számára, ő pontosan ezt teszi egész idő alatt. És minden előítélet és irigység dacára, a Hárfásház mégiscsak azért van, hogy zenészeket képezzen. Aki annyira tehetséges, mint Menolli, arra előbb-utóbb felfigyelnek.
Külön ki kell emelnem egy részletet a könyvből, mert alig találkozni ilyen pontos, alapos és következetes ábrázolással ebben a műfajban. Ez a részlet pedig az, ahogy az író a sérüléseket kezeli. Menolli még az előző részben csúnyán megvágta a kezét, és a seb elfertőződött. Az anyja meg is mondta neki, hogy örüljön, ha fogni tud majd vele, de a zenélésről mondjon le. McCaffrey végig lebegteti a kérdést, hogy ez pusztán tévedés, avagy szándékos hazugság, ahogy azt is, hogy a fertőzés véletlen, vagy szándékos félrekezelés eredménye-e. Ez a sérülés, és a hatásai – a fizikai és a lelki egyaránt – komoly szerepet kapnak a könyvben. Ugyanilyen alapossággal, ha nem is hasonló terjedelemben – hiszen a jelentősége lényegesen kisebb – foglalkozik az író a szál elől menekülés közben szerzett lábsérüléssel.
Ahogy ez a két seb elő-előkerül a történet folyamán, bámulatos. A fantasyben hozzászokhattunk a mágikus gyógyulásokhoz, vagy a fájdalomra és sérülésekre ügyet sem vető hősökhöz. Saját tapasztalatából azonban szinte mindenki tudhatja, hogy milyen zavaró a napi tevékenységek közben akár egy vízhólyag, vagy horzsolás, egy begyulladt körömágy, vagy hasonló apróság. Őszintén bevallom, nem nagyon emlékszem olyan olvasmányélményre a műfajból, ahol ennyire hitelesnek éreztem volna a sérülések hatását.
 
A Sárkánydalnok szerkezetileg nagyon hasonlít az előző kötetekre. McCaffrey alaposan bemutatja a szereplőit, és egészen lenyűgöző, hogy milyen ügyesen hozza be az új alakokat a történetbe. A Hárfásház apró, zárt közösség, Menolli idegenként csöppen bele, szinte elkerülhetetlen, hogy a hiteles ábrázolás miatt ne zsúfolódjanak össze a szereplők, hiszen nagyon hamar nagyon sokukkal találkoznia kell. Anne McCaffrey azonban jól zsonglőrködik a hellyel. A trükk első fele, hogy Menolli szemén keresztül láttatja a történeteket, és az olvasó a lánnyal együtt ismeri meg az újabb karaktereket. Ezzel ugyan lassít valamennyit a tempón, de ez önmagában még kevés lenne. A másik elismerésre méltó húzás, hogy párba állítja az új szereplőket, és egymástól jelentősen különböző karaktereket mutat be egymás után (mint például Szilvina és Danka). Így az olvasóban nem folynak össze az alakok, és viszonylag gyorsan végez a bemutatásokkal.
Persze időnként lassít is a történeten, hiszen a jól megszokott elemek, a tűzgyíkok etetése pl. alkalmat ad arra, hogy egy-egy szereplővel hosszasabban is ismerkedjünk.
Közben azonban, bár a történet teljes egészében Menollira koncentrál, McCaffrey nem felejti el, hogy van egy bolygó a Hárfásházon kívül, aminek problémái a korábbi kötetek olvasóit feltehetően igencsak érdeklik. Bár a Sárkánydalnokból ezen a téren nem sok minden derül ki, az író Robintonon keresztül apránként elkezdi bevonni Menollit a Pern nagyobb léptékű problémáiba, és sejteti, hogy – akárcsak a tűzgyíkok esetében – a lánynak később még komolyabb szerepet szán. Az első két kötet eseményei is megjelennek a Sárkánydalnokban, és élvezetes látni, ahogy McCaffrey nemcsak említést tesz ezekről, hogy kereszthivatkozásokat teremtsen a könyvek között, hanem pl. a Sárkányhajsza bizonyos eseményei szervesen és interaktívan kapcsolódnak a Sárkánydalnok történetébe.
 
A Sárkánydalnok a kedvencem az eddig megjelent hat kötetből. Olyan hitelesen ábrázol, olyan jellegzetes alakokat vonultat fel, olyan mélyen emberi, hogy az olvasás minden pillanatát élveztem. Bevallom, irigylem Anne McCaffrey-t.

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.