LFG.HU

HammerTimeCafe
Aserminio_de_Mueria
RPG mesélőknekCimkek
Eddig ebben a cikksorozatban nagyobbrészt fordítások szerepeltek, azonban az utolsó adag óta annyi félelmetes történetet kaptam, hogy e gyűjteményben kizárólag magyar szerzők munkáit adom közre.
Minden egyes ötlet a nyomozók által is megismerhető résszel kezdődik, majd három lehetséges megoldást/magyarázatot vet fel ugyanarra az alapötletre. A dőlt betűs elemek a saját kiegészítéseim.
 
Mivel lassan elfogynak a fordítanivaló történetek, meg lusta is vagyok ugye, szívesen bevenném mások alkotásait is ebbe a cikksorozatba. Ha megírod az ötletedet hasonló formátumban (Kérdésfelvetés, legalább három megoldás), és elküldöd a latvanypekseg@gmail.com címre, szívesen beveszem a következő részbe.
 


 
A dánosi rablógyilkosság
Daekow
 
“1907. július 20-án Dános község közvetlen közelében bestiális kegyetlenséggel meggyilkolták Szarvas István vendéglőst, feleségét, fiatal lányukat és a család kocsisát. A gyilkosok baltával szabdalták szét áldozataik holttestét, majd felgyújtották a vendéglőt. A helyszíni szemle során a félig leégett csárda közelében találtak egy véres baltát. Miután a Budapesti Rendőr-főkapitányság Bűnügyi Laboratóriumában megvizsgálták, a balta nyelén több ujjnyomot találtak. A nyomozás során mintegy kétszáz személyt hallgattak ki, és mindnyájuktól ujjnyomatot vettek. Az előállítottak között volt Kolompár Balog Tuta cigányvajda és családjának több tagja is. Több tanú is bűnösségüket állította, de ők konokul tagadtak. A gyilkos eszközön talált ujjnyomok azonban megegyeztek Kolompár Balog Tuta ujjainak nyomatával. A bizonyíték feltárása után Kolompár beismerő vallomást tett. Kiderült, hogy a súlyos bűncselekményt Marcsa nevű lányával együtt ő követte el.” (Forrás: Sólymosi Józsefné – Romanek József – Dr. Tauszik Nagyezsda: Daktiloszkópia 1904-2004.; BM Duna Palota és Kiadó, Budapest, 2004., 24-25. old.) (Lásd még pl.: http://www.mediakutato.hu/cikk/2007_03_osz/01_danosi_rablogyilkossag/05.html ; 2008. április 30.)
 
Lehetőségek:
 
1.) A csárda egy közelebbről meg nem határozott sötét hatalom megszentelt területén állt, megszentségtelenítve azt. A kegyetlen gyilkosság és gyújtogatás célja a terület megtisztítása volt, megszervezője és irányítója egy torz, törpe testű szörnyeteg-varázsló, aki a vándorló csapat egyik karon ülő csecsemő tagjának adja ki magát. Tuta vajda és családja valójában állandó akaratgyengítő bűbáj alatt állt, és szinte vakon követték a “csecsemő” minden utasítását.
Persze kérdéses, hogy amikor letartóztatásuk alatt tettük magyarázataként hebegve gyermekeik akaratát jelölik meg, akkor a kihallgató csendőrök és rendőrnyomozók mennyiben adnak hitelt szavaiknak… Érdemes vajon utánanézni részletesebben a szálnak, mielőtt a torz varázsló a megtisztított szent helyen valami borzalmas dolog megvalósításába kezd…?
 
2.) Ártatlanok kerültek csendőrkézre, mert a valódi gyilkos az egykori kocsis bőrébe bújt alakváltó szörnyeteg, akit a vendéglős leleplezett, és tulajdonképpen egymást ölték meg. A szörnyeteg több, ember számára halálos lövést és fejszecsapást szenvedett ugyan el, de az egész családot kiirtotta, majd halála előtt magukra gyújtotta az épületet.
Az igen kétes forrásnak számító pletykalap, Az Est három nappal később rövid széljegyzetben számol be egy férfiról, a Lipótmezei Elmegyógyintézet egyik frissen felvett ápoltjáról, aki Budapest utcáin ténferegve kétségbeesetten bizonygatta, hogy nem halott, nem ölték meg, nem égett benn sehol. A játékosoknak igyekezniük kell a férfi (a valódi kocsis) meghallgatásával, még mielőtt a velejéig romlott, ópiumfüggő Dr. Csáth hidegvíz-kúrával és elektrosokkal “kigyógyítja” tévképzeteiből…
 
3.) A valódi gyilkos elmebeteg; magányos, csendes őrült. Egy környékbeli faluban él, a babonás öregasszonyok szerint rontó hatalma van. Szertartásos sorozatgyilkosságot folytat, áldozatait megkínozza és megbecsteleníti. Birtokán több holttestet elásott már, disznajait olykor emberhússal eteti. A környéken terjengő rémmesék (melyeknek művelt, tanult ember persze nem ad hitelt) emberfarkasai és vérszopói valójában a magányos sorozatgyilkos szórványos tettei, kiszínezve. Több környékbeli “rablógyilkosság” szintén az ő nevéhez köthető; áldozatait ugyanis utóbb előszeretettel fosztják ki a vándorcigányok.
Amikor Balog Tutáék bementek éjszaka a csárdába, félig megháborodtak a megkínzott és megölt emberek látványától. A mozdítható vagyontárgyak elvétele után szinte önkívületben felgyújtották az épületet, és eliszkoltak. A későbbi beismerés részben kényszervallatásnak volt köszönhető. A sorozatgyilkos csendesen folytatja pályafutását…?
 
 

A vidéki város boncterme
Daekow

 
A vidéki nagyváros szolgálatos nyomozói egy késő délután sürgős küldést kapnak. A temetői boncteremben dolgozó rendőrorvos kétségbeesve hívta fel a rendőrség ügyeletét, segítséget kért, de a beszélgetés hamar megszakadt.
 
Lehetőségek:
 
1.) A gépkocsi által elgázolt elhunyt N.N férfi levetkőztetése közben kiderült, hogy legalább három hete halott, és a jármű okozta sérülések post mortem keletkeztek. A boncteremben rendelkezésre álló nyomozati iratok szerint a vezető és a mellette ülő tanúk egyaránt azt vallották, hogy a férfi részegnek vagy kábszeresnek tűnt, az út mellett állt, majd féktávon belül a kocsi elé lépett. A bonclelet alapján valóban félig szemből, álló helyzetben találkozott a járművel.
Ízetlen kölyöktréfa történt egy rég halott test felhasználásával? Vagy valakik kicseréltek két testet a halottasház hűtőjében? Ezek valóban ésszerűbb magyarázatok, mint hogy a holttest magától mozgott volna. Azonban apró érdekesség, hogy a test mellkasán életében rátetovált azonosítószám található, kabátja alatt pedig a városi orvosi egyetem Neurológiai és Pszichiátriai Klinikájának 3-NL (“nem látogatható”) Zárt Osztályának hálóingét viseli…
 
2.) A különc Dr. Selénydobozy Frigyes Ármin professzor halála körül is van néhány tisztázatlannak tűnő, nyugtalanító részlet. A bölcsészprofesszor otthon, dolgozószobájában hunyt el, feltételezhetőleg epilepsziás roham közben. Körülötte olvashatatlan betűkkel írt régi könyveket találtak, valamint furcsa csont dísztárgyakat, illetve ezüstedényekben sót, ecetet, bort és olajat. A mentőket és a rendőrséget házvezetőnője, egy kedves és törékeny asszony értesítette, aki elmondta, hogy a professzor dolgozószobája magányában énekelt és szavalt, majd egyszer csak nagy robajjal nekiesett a könyvszekrénynek, elterült és meghalt.
Boncolásán az orvoson és a boncmestereken kívül orvostanhallgatók és jogász hallgatók is részt vettek. Közülük hárman azonban, akik párhuzamos bölcsészképzésben vesznek részt, és a professzor tanítványai voltak, egy óvatlan pillanatban rátámadtak a többiekre, és mindenkit foglyul ejtettek. Mire az orvos kétségbeesett hívása alapján a rendőrök a helyszínre értek, a bentiek szörnyű szertartásba kezdtek, melynek célját homály fedi, de biztosan részét képezi majd több emberáldozat is…
 
3.) A kiérkező rendőrök holtan találják a boncasztal és a megkezdett boncolás körül az egyik boncmestert és a rendőrségi fényképészt. Agyonlőtték őket. Az orvos és a másik boncmester még él, bár őket is lövés érte. A támadók géppisztolyokat használtak, és a jelek szerint hangtompítót is. A dolgozók kiiktatása után a hűtőkamrába mentek, úgy tűnik, kihúzták az egyik tepsit, és elraboltak egy testet.
Miért érte meg a támadóknak ez a példátlan vérengzés? Mi lehetett olyan fontos abban a testben? Miért nem szerepel a nyilvántartásban, hogy az adott “tepsiben” feküdt volna valaki, miért találnak mégis a részletes szemle során aznapi dátummal kiállított, aláíratlan de lepecsételt utasítást egy N.N. hajléktalan közpénzből történő hamvasztására? És azok az érdekes foltok a hűtő ajtajának belső felén pont olyanok, mint a kaparásnyomok.
 
 

Az olasz hagyaték
J. S. Talbot (azaz Szabó Zsolt)

 
A különc (és talán kissé hibbant) Benny Balconetti közepesen sikeres olasz-amerikai tészta- és textilkereskedő volt, aki – mindenét pénzzé téve – utolsó éveiben visszatelepült Olaszországba. Halálhírét egy ügyvédi iroda kézbesíti a hátramaradt örökösöknek, s a nagyszámú rokonság a temetés után összegyűlik Milánóban a végrendelet felolvasására. A családi birtok a legnépesebb családra, a Schembre ágra szállt, az ingóságokból álló hagyatékból pedig mindenkinek jut valami apróság. Benny különös humorérzékkel határozta meg, hogy melyik tárgy kinek a birtokába kerüljön. Gonosz tréfájának céltáblája unokaöccse, Tony, aki – annak ellenére, hogy ő a legközelebbi hozzátartozó – csak néhány haszontalannak tűnő limlomot kapott. Ezek között van egy poros kotta is, egy befejezetlennek tűnő opera kézirata. Az osztozkodást követően több családtag furcsán kezd viselkedni, és megmagyarázhatatlan dolgok történnek velük…
 
Lehetőségek:
 
1.) Tony Balconetti és nagybátyja, Benny viszonya a látszat ellenére korántsem volt felhőtlen. Tony azt remélte, hogy Benny halálával hatalmas örökséghez jut, mivel ő volt a legközelebbi vér szerinti hozzátartozó. A kiábrándító és megalázó osztozkodást követően az önuralmát vesztett Tony halállistát készít, hogy megkaparinthassa a szerinte őt illető örökséget. Ám ahhoz, hogy tervét végrehajtsa, túl gyáva. Viszont ez nem mondható el Julia néniről, a Schembre nagymamáról, aki kellően aljas és céltudatos gonosz tervének véghezvitelében. Annyira agyafúrt, hogy minden bizonyíték Tony ellen szól. Julia néni, családja szerteágazó maffiakapcsolatai révén, néhány mindenre kapható alakot szerződtet a piszkos munkára. A kéziratnak nincs okkult jelentőssége, csupán Tony ragaszkodik hozzá betegesen. Ha értő kezekbe kerülne, kiderülne igazi értéke, mivel ez Bellini egyik korai – és elveszettnek hitt – műve.
 
2.) A kotta a Massa de Requiem per Shuggai piszkozata, amit a család egyik oldalági felmenője, Benvenuto Chieti Brodighera írt még a XVIII. században. Tonyt ugyan nem érdekli a poros papírköteg, de rockzenész fia elkunyerálja tőle. Az ifjabb Tony a zeneszerző ős nyomdokán haladva nekilát átdolgozni, és újrahangszerelni a művet, és hamarosan elkészül a rockoperával, amit egy motoros fesztiválon szeretne bemutatni. A mű címe: a Shuga-család menekülése (zenél a Nukleáris Káosz). Még a közelgő ősbemutató előtt szeretné összevarrni az eddig csak jelenetenként próbált darabot, és ki lehetne méltóbb közönség erre: megmutatja a rokonságnak.
 
3.) A kézirat címe: Re di Carcosa (Carcosa királya), ami a “King in Yellow” operára átírt változata. Tony kíváncsiságtól hajtva beleolvas, de egyre több különös összhang támad az olvasottak, és a valóság között. Végül Tony ráébred, hogy nem ő olvasta a szövegkönyvet, hanem fordítva, de akkor már túl késő. A könyvbe börtönzött idegen akarat lassan megtestesül elemésztve életre hívóját, Tonyt.
 
 

Titokzatos gyógymód
J. S. Talbot (azaz Szabó Zsolt)
 
Egy fiatal orvos, dr. Rheneas Fogg kéri a nyomozók segítségét, akinek egyik idős betege, egy nyugalmazott gyarmati tisztviselő és gyémántkereskedő egyenesági örökös nélkül hunyt el. Az öregúr végrendeletében kikötötte, hogy minden teketória nélkül, még aznap temessék el. Miután ez megtörtént, az orvos szakmai ellenlábasai azt kezdték híresztelni, hogy nem kipróbált módon kezelte betegét, amivel megmérgezte. Való igaz, hogy az öregúr súlyos alvászavarát nem hagyományos módon látta el dr. Fogg. Tette mindezt az ápolt beleegyezésével, de ennek írásos nyoma nem maradt. Ahhoz, hogy lemossa magáról a mérgezés és kuruzslás vádját, az orvos kihantoltatja az öregúr testét, ám a sír üres, csak egy kapart, emberderéknyi átmérőjű járat vezet a mélybe…
 
Lehetőségek:
 
1.) A fiatal orvos által adott szer Álompempő volt, egy ősi szer, aminek révén az álmodó könnyedén eljuthat az Álomföldekre. Az ital elkészítésének módjára egy poros kódexben talált dr. Fogg, amit egyik hajdani tanára adott neki. Ha átvizsgálják az öregúr házát, több zavaró nyomra is rábukkanhatnak: egy majdnem elégett naplóra a kandallóban, és elfalazva a Coultes des Ghoules egy agyonolvasott, francia nyelvű példányára. A napló leírásait kibogarászva a furcsa, különös tájakon tett utakra nincs magyarázat, hiszen az öregúr az elmúlt húsz évben nem mozdult ki a városból. Alapos áttanulmányozás révén találhatnak egy burkolt utalást a ghúlokkal kötött alkura, hogy tetszhalott testét azok elragadják, és átvigyék az Álomföldekre. Ha átkelnek, az útleírás segítségével ráakadhatnak az öregúrra, aki nem kíván visszatérni a Földre…
 
2.) A férfi holttestét egyik ellensége raboltatta el a temetés éjjelén néhány gátlástalan sírrablóval. Régi sérelmeiért úgy állt bosszút, hogy az öregúr testét egy szentségtelen varázslattal patkányszerű lénnyé (rat-thing) változtatta át. Az eltorzult testű és lelkű embert gyémántlopásra kényszeríti, felhasználva annak korábbi ismereteit.
 
3.) Az öregúr gyémánt után kutatva Afrikában tartózkodva bepillantást nyert a földférgeket imádó kultusz titkaiba, s ezek a fertelmes élmények rémlátomásokkal fertőzték meg éjjeleit. Ugyan a hívőket mind egy szálig elpusztították a kísérő katonák, ám a szekta feje átkot mondott rájuk, és a velük tartó gyémántkutatókra. Azóta különböző, de összességében a föld-elemhez kötődő módokon (földrengés, földcsuszamlás, sziklaomlás, stb.) elpusztultak hajdani társai, ő pedig életét egy lakóhajón élte le, Amszterdam csatornáin. A kultusz végül ráakadt, s mikor meghalt, testét a cthonianok magukkal ragadták.
 


 
Leszármazottak
- Jules Verne: A Rejtelmes sziget c. regénye nyomán -
J. S. Talbot (azaz Szabó Zsolt)
 
A Smith, a Spilett, a Pencroff, a Brown, az Ayrton, és a Lincoln család tagjai, a hajdani hajótöröttek leszármazottai Iowa államban élnek, egy kisvárosban. Őseik, a városalapítók szabadulásának évfordulója alkalmából emléktáblát akarnak elhelyezni a szirten (Földrajzi helyzet: nyugati hosszúság 150° 30’; déli szélesség 34° 57’). A kiválasztottak hajót bérelnek és útra kelnek a Lincoln-szigetre. Ám legnagyobb meglepetésükre a családi hagyományok csak részben bizonyultak igaznak, a sziget nem semmisült meg a vulkánkitörésben, hanem a mai napig is létezik.
 
Lehetőségek:
 
1.) Kikötve meglepődve tapasztalják, hogy emberek élnek a zöldellő szigeten. A 6 fegyenc és a mélységlakók szentségtelen frigyéből származó hibridek azok, akik belakták a szigetet, kisajátítva maguknak a sziget minden létesítményét, a telepesek emelte épületeket. Bár embereknek tűnnek, ám vérvonaluk sötét oldala rég felülkerekedett, s iszonyú rítusokkal hódolnak a Végtelen Mélység hatalmasainak.
A hajdani ősök Nemo kapitánytól megtudták a mélységlakók sötét titkát, s úgy határoztak, a szigetnek még az emlékét is eltörlik, ezért állították, hogy elpusztította a vulkánkitörés. Valójában a Tabor-szigetre menekültek a fenyegető szomszédok elől, ott bukkant rájuk a Duncan.
 
2.) Az amerikai kormány titkos haditámaszpontot létesített a szigeten és ezért minden nyomát igyekezett eltüntetni ennek a stratégiai fontosságú földdarabnak. A hajdani telepesekkel alkut kötöttek, akik a nemes cél érdekében meghamisították a naplójukat. A háború lezárásával a Csendes-óceáni hadmozdulatoknak is vége lett, s a támaszpontot végül feladta a katonaság, mert a Kennedy-adminisztráció befagyasztotta azt a pénzalapot, amivel az 50-es, 60-as években a szigeten a különböző titkos ABC-kísérleteket (Atomic, Biological, Chemical) finanszírozták. Ám annak hosszú távú és iszonyatos hatásai ma is érezhetőek. A flóra és a fauna eltorzult, és sötét öntudatra ébredve gyilkos indulattal viseltetik minden betolakodóval szemben.
 
3.) A telepesek sosem jártak a Lincoln-szigeten, csupán elhajóztak mellette. Végig a Tabor-szigeten éltek, emberhez méltatlan körülmények között, de múltjuk sötét cselekedetei miatt igyekeztek magukat jobb fényben feltüntetni. A szigetnek akkortájt tényleg nyoma veszett. Nemo hajdani útitársai foglalták el a szigetet és léptek a szakadár feltaláló örökébe. Létezésük és fejlett technológiájuk titkát féltékenyen őrzik, nem kímélve senkit és semmit.
 
 

Pinta vászna
J. S. Talbot (azaz Szabó Zsolt)
 
Leopold Pinta a new yorki művészvilág újhullámának egyik félreismert, és tragikus sorsú tagja. Életének két jelentős korszaka volt: az útkeresés évei Bostonban, majd az ihletett alkotóhónapok New Yorkban. Pszichedelikus gyökerű festményei megtalálhatók a város képtáraiban, valamint különc műgyűjtők magángyűjteményeiben. Amikor épp kezdte volna megtalálni saját “hangját”, nyom nélkül eltűnt. Utolsó, félbehagyott festménye sokáig elhagyott műtermében, majd egy pincében pihent, végül egy műgyűjtő vette meg, aki ugyancsak eltűnt. Hasonló módon nyoma veszett a vászon két következő gazdájának is. A festmény végül a Columbia Egyetem modern művészetekkel foglalkozó tanszékére kerül, akik – a nyomozók segítségével – fel akarják tárni Pinta életének mozzanatait.
 
Lehetőségek:
 
1.) Pinta az LSD, az abszint és más tudatmódosító hatású szerek után valami erősebbre vágyott, s egy ismeretlen kínaitól bíborlótuszt vásárolt (ami tulajdonképpen a plútói drog egyik megjelenési formája), és túl messzire jutott vissza az időben. Tindalos vérebeinek egyike üldözőbe vette, s a vászon szögletéből előbújva elragadta. Ám a lótusz virágporszemcséi a vászonba és a festékbe ivódtak, s aki túl sokáig szemléli a befejezetlen képet, látomások kezdik gyötörni, és megkezdi kéretlen és irányíthatatlan utazását a múltba… és így a véreb következő prédájává válik.
 
2.) Pinta a dunwichi művésztelepről hozta magával a vásznat, s kortársai emlékei szerint valami padláson vagy fészerben találta. Ám a vászonnak tűnő dolog nem az, aminek tűnik, hanem egy nem földi eredetű élőlény evilági megjelenése (esetleg egy dimenzióvándor lenyúzott, majd kicserzett bőre). Időnként elkap, és éhségében bekebelez valakit. Ezeknek örökre nyoma vész, mert a vászon csupán a lény egy végpontja, a többi része egy másik valóságban létezik. Mivel földi eredetű fegyverek, mechanikai hatások és vegyi anyagok sem sebzik, elpusztítani nehéz, de a keret tönkretételével vagy elégetésével egy időre elűzhető. De ki az a botor, aki ártó szándékkal a közelébe merészkedik?
 
3.) Az érzékeny lelkű Pinta kapcsolatba került az árnyékvilággal, s egy idegen akarat (amire egyes okkult munkák Tawil at’Umrként hivatkoznak) befolyása alá került. A vászonra olyan vonalak és szögek kerültek, amelyek bizonyos együttállások idején kitárják a tér és idő kapuit. Aki ekkor a vászon közelében tartózkodik, könnyen áldozatául eshet az akaratlan utazásnak, ami kellő kontroll és irányító szándék nélkül végzetes tévelygéssé válhat.
 
 

Boldog születésnapot, avagy Sir William búcsúja

Asyles
 
Sir William Marsh úgy döntött, hogy harminc év önkéntes szolgálat után visszavonul. Harminc éven át dolgozott nyomozóként, ez idő alatt nem egy szektával, közönséges bűnténnyel és hétköznapi értelemmel fel nem fogható jelenséggel került szembe – és győzedelmeskedett felettük. Most viszont úgy döntött, hogy visszavonul minden tényleges tevékenységtől, vásárol egy vidéki birtokot, és ha csak korábbi munkatársai és barátai nem kérnek tőle tanácsot, egyszer s mindenkorra hátat fordít a természetfölöttinek és az emberiség sötét oldalának.
Megvásárolta hát Brightwood Manort, egy Devon megyében található viktoriánus kastélyt, amely a körülötte háromszögben elhelyezkedő három falu mértani középpontjában található. Mint minden hasonló épületnek, Brightwood Manornak is megvan a maga, árulásokkal, összeesküvésekkel és gyilkosságokkal tarkított története,. De ezek csak a szokásos történetek, a néhai családok közötti cselszövések és harcok következményei, vélhetné az ember. (Ha megkérdeznék, a falubeliek még sok más furcsaságot is elmondhatnának.) 
Tehát Sir William beköltözik és a rá jellemző nagylelkűséggel meghívja korábbi munkatársait és barátait (a nyomozókat), hogy méltóképpen is megünnepelhessék az öreget. (Néhány nap múlva lesz 60 éves) A kastély személyzete: egy inas, a vénségesen vén Mr. Gregory Stone (helyi lenne?); egy szakácsnő, Mrs. Maggie Baker (Cornwall megyéből származik); és két szobalány, Betty Tailor (helyi) és Christine Scott (korábban már dolgozott Mr. Stone alatt). Sir William egy rendes házigazdához illően két nappal korábban érkezik, hogy mindent előkészíthessen vendégei számára. Korábban már járt Brightwood Manorban, de a személyzettel akkor találkozik először – egy tisztes múlttal rendelkező közvetítőiroda útján szerződtette őket. Gyakorlott szemének feltűnik, hogy a szobalányok és a szakácsnő elég furcsán viselkedik… az ételek hol fenségesek, hol tökéletesen ízetlenek, néha pedig valami furcsa fémes mellékízt érezni rajtuk. (Vér lenne?) Még a frissen felbontott borokon is. A szobalányok pedig mintha valamilyen révületben lennének… a legegyszerűbb feladatokat is csak lassan teljesítik, és bizony olykor összekeverednek a dolgok. Bizonyos tárgyak olyan helyeken bukkannak fel, ahol semmi keresnivalójuk nem lenne. (A levelek a konyhában kötnek ki, az ágyneműk a dolgozószobában, egy teljes páncélzat az előcsarnokból átkerül a mosókonyha ajtaja mögé, stb…) Emberi feledékenység lenne, vagy valami más? Az egész ügy középpontjában pedig a rendes, pedáns és igen mogorva Mr. Stone található, aki szemlátomást hatalmában tartja a többieket. Az irányítás kezd kicsúszni Sir William kezéből…
 
 
Lehetőségek:
 
1.) Családi kör
Sir William Marsh nem volt mindig lovag… valaha William Martin-nak hívták, és a Cornwall megyei Brockton városkájának lakosa volt. William Martin világéletében azért tanult, hogy végre elszabadulhasson otthonról zsarnoki apjától és megtört, megfélemlített anyjától. Egyetemi tanulmányai során olyan keveset látogatott haza, amennyire csak lehetett. Szinte kivétel nélkül az összes ilyen látogatása hatalmas családi veszekedésbe csapott át, a beszűkült és tekintélyelvű atya, Gregory Martin és a szabadságra, önálló életre vágyakozó William között. Az anya általában nem vett részt ezekben a vitákban, és bár lélekben William pártján állt, a végén sose tudott ellentmondani férje akaratának. A fiú lassan meggyűlölte családját… A veszekedések egyre haragosabbak és elkeseredettebbek lettek. Amikor a fiú húsz éves lett, végül elcsattant az első ütés, és az addig még valamennyire kordában tartott indulatok elszabadultak. Hirtelen egyikük se akart megállni, és ez okozta a bajt. William anyja ugyanis közéjük vetette magát, de ők ketten nem tudtak idejében lehiggadni… A közös bűntudat csak erősítette a gyűlölködést. William magához vette minden ingóságát, és örökre távozott a szülői házból. Apja pedig elrejtette felesége holttestét, még mielőtt a kíváncsi helyiek megtalálták és összerakták volna a történtek részleteit, ő is lelépett. Egymástól függetlenül mindketten nevet változtattak…
És negyven év elteltével újra összetalálkoztak. William Martinból Sir William Marsh lett az évek során, míg az öreg Martint Gregory Stone néven ismerik az emberek. Az öreg szinte semmit nem változott, továbbra is hatalmaskodó és tekintélyt parancsoló jelenség, bizonyítja ezt jószerével korlátlan befolyása a személyzet többi tagja felett, William viszont belefáradt az elmúlt harminc év küzdelmeibe. De balszerencséjükre kölcsönösen felismerték egymást… És ezúttal nincs senki, aki közbeavatkozhatna. William csak tapasztalataira és óvatosságára hagyatkozhat, és igyekszik megkímélni az ártatlan személyzetet is, míg az öreg Stone nem habozik bevetni semmiféle piszkos trükköt fia ellen, legyen az a szobalány, méreg, vagy bármi…
Eltelik két nap, megérkeznek a nyomozók… és bármi történjék, se Sir William, se Mr. Stone nem fog elárulni semmit az árnyékháború részleteiből.
 
 
2.) A másik oldalról, szeretettel
Sir William Marsh igen előkelő és befolyásos családból származik. A régi időkben a család néhány tagja ugyan tagja lett valamiféle sötét szektának, de ezeket mindig idejében eltüntették, és a Marsh család tovább élte a maga kényelmes és méltó életét. Ugyan Sir William idején nem volt semmi ilyen “eltévelyedés”, azonban a fiatalúr egyetemi tanulmányai befejezése után (orvosnak tanult) a családi könyvtár régebbi köteteivel kezdett foglalkozni, főleg azokkal, amik a szakmájába vágtak. Egyes könyvekhez a latintudása nem volt elegendő, így képezni kezdte magát. Kezdetben a kíváncsiság vezette, majd – ahogy megismerkedett néhány meglepően pontos ismereteket tartalmazó, ám bizonytalan eredetű könyvvel, a kíváncsiság szenvedélybe fordult. Sir William Marsh nyomozóvá vált, immáron a természetfölötti hivatásszerű kutatója. S mivel természetétől fogva erős igazságérzettel és emberszeretettel bírt, nem meglepő, hogy a különféle idegen fenyegetések elhárításának szentelte életét.
Másodszülött, így az ősi birtokot bátyja örökölte. Ezért történhetett, hogy öregkorára úgy döntött, vásárol magának egy kastélyt, amit halála után majd unokaöccsei fognak örökölni. (Sir Willam nőtlen, gyermektelen.)
Bár titokban akarta tartani a Brightwood Manor megvásárlását, a sajtó előszeretettel foglalkozik a nemesség életével, tevékenységével… és különböző csatornákon bár, de kitudódott az öreg terve. (Ha utánanéz ennek valaki, minden ilyen “kiszivárgás” és tudósítás törvényesen történt.) Ebből kifolyólag Sir William ellenségeinek – van néhány – bőven volt ideje előkészíteni a maguk támadásaitt, cserébe az elmúlt évek során szenvedett vereségekért. A ház személyzetét máshonnan származó, de egy szektához tartozó személyek adják, a kis csoport vezetője Mr. Stone. A “személyzet” nem kevés nyugtalanító képességgel bír, az egyszerű méregkeveréstől (szakácsnő) kezdve a komolyabb veszélyekig. (A szobalányok jártasak a harcművészetekben? Boszorkányok?)
Bár az öreg rengeteg tapasztalattal rendelkezik, négyen vannak egy ellen… Az első két nap “furcsaságai” figyelmeztetések voltak, hogy mi fog következni. Úgy tűnik, néhány napig senki se fog aludni. Sir William csak abban bízhat, hogy néhány nyomozó a vártnál hamarabb toppan be…
 
 
3.) Paranoia
 
Sir William Marsh harminc éven át hadakozott a sötétséggel. Számtalan olyan dolgot látott, amitől egy átlagos ember már rég megbolondult volna, ám ő erős maradt, és győzedelmeskedett felettük. Legalábbis eleinte így volt… Az igazság az, hogy Sir William azért vonult vissza, mert kezd szétcsúszni, és ezt tudja jól. (De ha bárki fel is vetné, a végsőkig tagadná.) Feledékennyé vált, mert ez az emberi elme legerősebb fegyvere a felfoghatatlannal szemben. Néha apróbb, néha fontosabb dolgokat felejt el, de ebből eddig nem nagyon volt gondja, hála bőrkötéses kis noteszének, amibe minden fontosabb gondolatát és tennivalóját lejegyzi. A feledékenység mellett másik gyengesége a paranoia. Egy kis egészséges gyanakvás még senkinek nem ártott meg, de ilyen harminc év után még a legártatlanabb ember is azt hinné, mindenki az életére tör. Tehát a diagnózis paranoia és feledékenység. Balszerencséjére a költözködés közben Sir William elhagyta a szívének oly kedves noteszt, és bármennyire is kereste, sehol se talált rá. Büszkébb annál, hogy ezt a személyzet tudtára hozza, így megpróbál kis lapokra jegyzetelni, ám azoknak megvan az a bosszantó szokásuk, hogy elkeverednek…
Sir William az első néhány napon még rendben talált mindent, de ahogy elbeszélgetett a személyzet egyes tagjaival, elejtett félmondatok és (különben teljesen ártalmatlan) “célzások” beindították agyában a riasztót. Most abban a meggyőződésben él, hogy a személyzet ellene szövetkező szektásokból, boszorkányokból és varázslókból áll, akik most akarnak rajta bosszút állni. Tehát nekiáll fondorlatos módon felkészülni az ellentámadásra.
Ami furcsa jelenségnek tűnik, általában semmi köze a természetfölöttihez. A páncélt például maga Sir William vitte át a mosókonyhába, hogy valami csapdát szerkesszen belőle; a levelek az inas figyelmetlensége folytán kerültek a konyhába, amikor lement valamit megbeszélni a szakácsnővel, és mivel segítenie kellett valami apróbb dologban, letette a leveleket az asztalra… később nélkülük távozott.
Tehát Sir William Marsh azt hiszi, a személyzete az életére tör, és (Cluedo-ba illő ravaszsággal) megpróbálja keresztülhúzni a “számításaikat”. Ha a nyomozók megérkeznek, aránylag hamar rájöhetnek a tényállásra. Viszont ha megemlítik a tévedés lehetőségét Sir Williamnak, az öreg azonnal ellenségnek fogja látni a korábbi kedves barátot is.
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához