LFG.HU

candax
novellaCimkek
Pál uram aggodalommal nézte a vonulók szomorú sorát. Jöttek gyalogosan batyukkal a hátukon, poroszkáltak soványka jószágokat hajtva maguk előtt és volt olyan, aki a gyerekeit madzagra kötve vezette, nehogy elmaradjanak egymástól. Lassan vánszorogtak a poros úton, időnként félrehúzódva, hogy elengedjenek egy-egy szekeret, amely zsúfolásig meg volt rakva ruhásládákkal. A ládák tetején jobb ruhácskájukban úrficskák és hölgyecskék gubbasztottak lassú, álmos pillantást vetve a szekereken ülőket megsüvegelő emberekre. De sokan már köszönni sem köszöntek. Máskor ezért botot kaptak volna, de a közös sors mintha eltörölte volna az úr és szolga viszonyt. Menteni az életet ez most az első. Menekült ki hogy tudott. A szekerek mellett öreg szolgák próbáltak egyenesen maradni a nyeregben. Őket kényszerűségből öltöztette be fegyveresnek a nagyságos asszony, aki néhány napja a házkörüli fiatal legényeket és a hites urát elengedte a király urunk táborába, ahol az országba betörő tatárok ellen gyűjti a hadat. A védelem nélkül maradt udvarházakat aztán a menekülőkből verbuválódott alkalmi rablók fosztották ki. Vitték, ami maradt. De a rablók is gyakorta rajtavesztettek, amikor a fosztogatás közben nem vették észre, hogy portyázó tatárokat vetett arra a sors.
 
Csak kevesen tudták elmondani a találkozást azokkal a furcsa, bőrbe öltözött, kócos lovakon száguldozó, sárgabőrű, ferdeszemű pogányokkal, akik hírét a kelet felől felcsapó füstfelhők hozták a szelek szárnyán.
Pál uram már látott tatárt. Három napja dolga volt a károlyi piacon. Ott volt két tatár a bikák kikötéséhez szolgáló oszlophoz csomózva. Előző nap Aba nagyúr portyázói megugrasztottak egy kisebb kóbor tatárcsapatot. A gyengébb létszámú pogányok látván a túlerőt gyorsan szétrebbentek. Apró lovaikon menekülőre fogták a dolgot egy-egy nyilat megeresztve hátrafelé az üldözők irányába. Az egyik tollas végűt egy horgas orrú legény hozta haza a combjában, aki sűrű szentségelések közepette tűrte, hogy a borbély kimetssze a nyilat. Sziszegett, de az alkalmi hallgatóságtól kapott bátorító bor hatására erősen kiszínezve a csetepatét újból és újból előadta a két tatár elfogását.
Mire végeztek a nyílvessző kivételével, a portyázók már egyenesen a tatár kán testőrségét szalasztották meg.
A két tatár közül az egyiket pányvával fogták meg, mert a lova annyira terhelve volt a rabolt holmival, hogy lassabban tudott menekülni. Mire látta a veszélyt és bogozni kezdte a batyukat a nyeregről már késő volt. A másiknak a lovát nyílvessző találta el. Kábultan tápászkodott fel, de mire szertenézett, már fogva volt ő is.
Étlen-szomjan voltak már második napja az oszlophoz kötve. A bámészkodó nép elborzadva nézte hegekkel teli nagy pofacsontú arcukat, amelyből gyilkos pillantásokat lövelltek a mandulavágású szemek. Időnként egy-egy gyerek megdobálta őket a kofáktól kapott tojással. Nagyokat derültek, amikor a tisztes távolságból eldobott tojás célba talált és lassú sárgás csíkban folyt végig a szőrmés ruhán.
A tatárok egykedvűen tűrték. Időnkét egy-két rövid torokhangú vakkantás-szerű hangot engedtek meg egymás felé. A sorsukkal tisztában voltak. Nem adtak ők sem kegyelmet senkinek és a pusztai élet törvényei szerint ők sem számítottak irgalomra.
Túl sok vért láttak már, túl sok életet láttak elröppenni. Tudták, hogy a sorsuk beteljesedett.
Csak azt sajnálták, hogy a hadból hazatérők a levágott fejüket nem tudják majd odatenni a jurta ajtajában ülő öregapjuk elé, hogy az eltemethesse tisztességgel, így a lelkük nem tud megjelenni a Hadisten színe előtt.
 
Anna asszony a két gyerekkel már hónapokkal ezelőtt Budára költözött a nővéréhez, aki az “Idegen asszonynál” szolgált. Laszkarisz Mária, a király felesége jó sorban tartotta a sógorasszonyt, így egy kis rokoni vizit nem terhelte meg a háztartását. Hogyan is terhelte volna meg, hiszen a királyné ellátta a szolgálataiért szebbnél szebb ajándékokkal. Pál, amikor tavaly vizitelt náluk, sóvárogva nézte, amikor a kis faládikából előkerültek az ajándék ékszerek. Arany csüngős fülbevalók ünnepi viseletre és ugyanolyanok ezüstből a hétköznapokra. Gyönyörű ékkövekkel díszített ruhára való csatok. A sógorasszony szerint ezek a királyné ünnepi palástjának a csatjai voltak. Készített helyettük másikat a királynéval érkezett ötvös, akinek a szavát senki sem értette, de ha valaki csak ránézett a kezei közül kikerült ékszerekre, akkor úgy sem volt ott helye semmilyen szónak. Beszélt az arany, mesét mondtak a csillogó kövek. Kristályköves aranygyűrű, hajba való aranykarikák a sógorné hozományából. Csillogtak, villogtak és aranyos hályogot vontak Pál szeme elé.
Pál úr fejében akkor fogant meg a gondolat, hogy a hosszú pereskedés után hozzákerült abaúji birtokot ezekért a javakért cseréli el. Kell az a fenének! Jó termőföldje nincs, néhány koszlott falu meg kő és fa az egész. De ami jár, az jár! Hosszú évekig vitte az ezüstöt meg a marhákat a perköltség. Még szerencse, hogy a sógor egy vadászat alkalmával beleszeretett a vadakkal teli területbe. Egy kis asszonyi súgás-búgás megtette a hatást. No meg a finom falatok a környék legmutatósabb parasztlánykáival fűszerezve. Több sem kellett a hájas sógornak. A birtok a három kis faluval gazdát cserélt.
 
Ezek az ékszerek hevertek most az asztalon egy nagy erszénynyi ezüstpénzzel. Sajnos ezeket már nem sikerült ezüsttömbökre váltani az újvári böszörménynél. Pedig felárat is fizetett volna, de mindenki aranyba és ezüstbe fekteti a javait, hogy ha futni kell könnyen menekíthető legyen a vagyon.
Sokáig nézegette őket, majd lehúzta ujjáról ősei pecsétgyűrűjét, melyet apja örökölt nagyapjától, majd ő az apjától, s melyen a hosszú használatban megkopott a Sigillum Pauli felirat. A gyűrűt is a többi közé dobta.
Ha el kellene ásni a kincset és azt valaki megtalálja, akkor perdöntő erejű lesz, ha az ő pecsétgyűrűje van benne. A gyűrűnek ereje van. Annak a lenyomata nagyúr volt a környéken, sorsokról döntött kénye-kedve szerint. Ha valaki felismeri, akkor visszaszolgáltatja jutalom reményében. Ha pedig elsinkófálná és kiderül, akkor megismeri a derest, de ha rossz pillanatában találják, akkor megnézeti a deákjával, hogy milyen súlyú esetekben használhatja a bakó a pallost ha már a joga megilleti.
Most pedig őrzi a gyűrű a dénárok ezreit. Jó külhoni pénzeket, aranyakat, ezüsttömböket és a szemefényeit, a királyi ékszereket.
Eltökélte, hogy csak végső esetben rejti el őket. Nálánál nagyobb biztonságban nincs sehol. Egy pillantást vetett az ajtó mellé támasztott nehéz botra. Jó lesz az ember és farkas ellen is. Megbízható útitárs a mai időkben. Meghúzta az asztalon álló boroskancsót. Ki tudja mikor jut megint ilyen nedűhöz?
Egy másik tarisznyába élelmet csomagolt. Jó sokat, hiszen hosszú útra készült. Budára akart eljutni az ő Annájához és gyermekeihez, akiknek hozományát menekítette volna most kőfalak biztonságába. Úgy számolta, hogy estére már Sárvárra ér. Megalszik a barátoknál. Befogadják, mert az apáttal sokszor beszélgettek a világ dolgairól egy-egy zsíros kappanos tál felett. Utoljára némi vörösbor mellett az apát kifejtette, hogy farkast a kutyákkal kellene széttépetni. Hova gondol a király, amikor a tatár farkas a kertek alatt ólálkodik, akkor a kun kutyákat kizavarja a portáról. Az apát szerint egyik sem különb a másiknál… egy fajzat… ezek sem járnak templomba és a szokásaik… jobb bele sem gondolni a sok tisztátalan cselekedetükbe. Arra viszont jók lettek volna, hogy ne a drága magyar vér omoljon, ha van Istennek tetszőbb megoldás is. Két legyet egy csapásra.
 
Úgy gondolta, hogy a lápon átvezető úton megy a menekültek nyomában. Ezek jól ismerik a búvóhelyeket, ha netalán rejtőzni kell. Eleget bujkáltak ide a poroszlói elől, amikor az adót akarta beszedetni. Akkor mind idefutottak és elő sem jöttek a vész végéig. Jól éltek, hal volt bőven, ha pedig nagyon megszorultak, mert az úr őriztette a kivezető utakat akkor kenyér helyett a sás gumóját is megették. Az uraság pedig megenyhült idővel, mert vetni és aratni is kellett valakinek. Adó dolgában megegyeztek, mert szükségük volt egymásra. Az úr megvédte őket a más uraságok zaklatásaitól, ők pedig ellátták a birtok körüli dolgokat.
Pál, valamiféle kopott gúnya után nézett. Sokáig turkálta a házában a ládákat, de nem talált közöttük alkalmas álöltözetet. Olyan kell, amiben nem látják, hogy úrféle. A jobb ruházatúak még a saját menekülő társaiktól sincsenek biztonságban. Alkalmas időpontban kifosztják őket. Örüljenek, ha legalább az életük megmarad. Sok élettelen test enyészik már a láp mélyén. Miután a házban nem talált megfelelő ruhát, körbejárta a parasztok elhagyott kunyhóit. Fintorogva nézelődött a füstös kalyibákban. Mindenütt a sietség nyomai. Széttört bögrék és lábasok hevertek a kunyhók földjén. Néha egy girhes kutyát kellett oldalba rúgnia, amely élelem reményében túl közel merészkedett hozzá. Kezdenek elvadulni, gondolta Pál.
Végül, talált egy csupa lyuk öltözet ruhát, amelyet már a gazdája sem tartott érdemesnek a menekítésre, vagy csak ottfelejtették talán. Kelletlenül átöltözött. Kényelmetlenül érezte benne magát, mert tetves volt a ruha. Mihelyst megérezték, hogy meleg test került a ruhába, lassan de idegesítően mászni kezdtek a testhajlatok felé. Napokig együtt kell élni velük. Elszenvedni a csípésüket. De majd ha Isten megsegíti, akkor Budán a nagy falak és királyi hadak biztonságában egy jó forró fürdőt vesz és megcsipkedi a körülötte szorgoskodó cselédlány hátsóját. Az asszonya tettetett szigorral szól majd rá. De ezen csak nevetni fog és harsányan beszámol arról, hogyan játszotta ki a tatár fürkészőket és a sok rosszarcú parasztot a cselével a ruhát illetően. Büszkén paskolja majd meg a menekített kincseket rejtő iszákot.
- Ugye, hogy elhoztam őket száz veszélyen át? Ebből veszünk majd hivatalt a fiúnak, hozományt adunk a lánynak, ha odaserdül, hogy megakad rajta valamelyik uraság szeme.
Titokban mindig egy nagy uraságot… vagy annak fiát álmodta vőnek. Bár az öreggel jobban járt volna a lány is. A vén kecskét majd csak magához szólítja az Úr. A vagyon meg marad, mert ugyan ki látott már batyus halottat.
 
De egyelőre ez még csak álom volt. Szidta a tetveket, átkozta a bocskort és igyekezett lépést tartani a pórokkal. Sokszor merült vízbe a lábbelije. Különösebben nem ártott neki… ahol befolyt a víz ott ki is folyt minden akadály nélkül. Csalóka dolog a láp! Ha elmélázik az ember és nem ügyel minden lépésére könnyen nyakig a láp vizében találja magát. Ha nincs segítség, akkor elnyeli az örökké telhetetlen mélység. Ronda egy halál. Ezért inkább figyelgette hová tapod az ócska bocskorban. Bezzeg, ha az ő csizmájában lenne. Kerülgetné a vizeket. Még lóról is cseléd hátára szállt akkor, ha sáros volt a föld. Keserűen elmosolyodott. De most csak az a fontos, hogy eljusson biztonságban a sárvári monostorig. Ott majd megszárítkozik. A tatár nem próbálkozik majd a monostorral… lóról nem száll, hogy beletörjön a bicskája a kőfalakba. Bicskája a nyüvesnek? Inkább nyilazik az. Vassal ritkábban hadonászik. Akkor olyan görbeforma szablyával teszi, amilyennel az ő őse is zargatta a napnyugati népeket.
 
Az apát majd biztosan ezekért a bűnökért való büntetésnek mondja a jelenlegi csapást amit reánk mért a sors az 1241. esztendőben
 Azért annyi esze van,- morfondírozott a poroszkálás közben- hogy nem az apátság falai között várja be a tatárokat, mint sokan a környékbeliek közül, ha azok mégis próbálkoznának. Egy komolyabb megvívást nem fog tudni kiállni a néhány kaszát ragadott paraszt és a kosztért-kvártélyért befogadott kóbor katona. Tartott tőle, hogy ezek a vész közelségére azonnal nyúlcipőt húznának. Buda az még is csak Buda. Nagy kőfalak és a királyi sereg, csupa acélba öltözött vitéz. Egyetlen lovasrohammal szétzúzzák ezt az ázsiai hordát. Elboldogulnak a kunok nélkül is, bár igaza lehet az apátnak, miért folyjék a drága magyar vér. Hírből hallotta, hogy a templomosok a Barcaságból küldnek néhány tucat lovagot a kereszténység védelmére. A hírük félelmetes. A templomban is prédikált róluk a pap. Szinte látták a hívek, ahogyan a szaracénok földre hullanak a csapásaik alatt. Jöttek még aztán németek is. Dölyfös, kötekedő katonák. Nem szerette őket senki, de most minden kardra szüksége van Béla királynak.
 
 Lemaradt a többiektől és óvatosan körbesandított. Látott egy csapást, amely letért az útról. Hogy vad járta-e ki vagy ember taposta-e most mindegy volt. El kell rejteni a kincseket…. azokkal ő bizony be nem megy semmilyen falak közé. Ha elalszik, meglopják és bocsássa meg az Isten a gondolatát… az apátban sem bízik meg maradéktalanul. Az ő fülébe is eljutottak a megdézsmált adókról szóló hírek. Jobb óvatosnak lenni!
 Hajnalban indul majd tovább, kioson és magához veszi a rejtett kincset. Éjjel nem környékezi meg se tatár se pór. Tartanak egymástól is, no meg éjjel a sok toportyán üvöltésétől hangos a láp. Éjjel ők az urak.
 Elhaltak a menekülők zajai. Várt még egy kicsiny időt, majd keresni kezdett egy szárazabb területet. Olyan kell, ahol más nem is sejti, hogy mit rejt majd a föld… gondtalan életet, borivást, vadászatot kemény húsú cselédlányokat.
 Topogott néhányat. Kemény talajt érzett a lába alatt. Előhúzta a kését a tarisznyából és halkan nekilátott egy gödröt ásni. Nagy volt az iszák nagy hely kellett neki… de hát a nagy élet reményét kellett menekíteni, mindenképp megérni a munkát. Óvatosan beletette a gödörbe eddigi életének gyümölcsét és kezdte betakargatni.
 
 Mikor végzett megnézegette jobbról-balról, hogy észreveszi-e valaki hogy ott emberkéz munkált. Rakosgatott rája tőzeget és nádat addig, amíg megelégedett a látvánnyal. A közelben álló nádak közül néhányat megtört, mintha csak állat járt volna arra. Ez a jel csak neki szolgál, idegen nem értheti.
 Még egy utolsó pillantás… ha ő sem lát feltűnőt, akkor más sem fog észrevenni semmit, remélte. Visszamenet az útra számolta a lépéseit, hogy visszataláljon. Egyébként is reggel a früstök után már jön is érte és indul tovább Budának. Addig legfeljebb a lápi lidércek háborgathatják az ő kincsét… ettől kicsit megrémült és vetett néhány keresztet.
 Miután a dolgát így elvégezte jobb kedvre derült és még a világ is megszépült. Az alváshoz készülő madarak még az utolsó trilláikat küldték a lenyugvó napnak, amely még nem tűnt el teljesen a nádas fölött. Vöröses színe volt a napnak, mint Annája szájának. Mikor arra gondolt, hogy hamarosan már a karjaiban tarthatja a hitvesét még a külvilág is megszűnt a számára. Észre sem vette, hogy madarak éneke elhalt. Csak egy halk surrogó hang simult bele a nádas suhogásába.
 Megtorpant és csodálkozva nézte amint a tetves ingen megjelenik egy vöröses folt. Csend volt, nagy csend. Kicsit zavartan nézte amint egy vékony pálca a végén tollakkal kinőtt a koszos vászonból. Csak egy váratlan tompa ütést érzett az előbb. Tulajdonképpen nem is fájt. Hát ennyire egyszerű lenne a vég?
 Aztán felvillantak a képek: Anna, a gyerekek, aranyak, ezüstök majd elhalványult minden.
 
 A lápi úton a nádas takarásában apró lovaikon idegen sárgabőrű emberek ültek. Az egyikük levette íjának idegéről a rákészített következő vesszőt. Nem volt rá szükség: az első nyíl is halálos volt. Rövid ismeretlen szavak röppentek fel, de Pál már ezeket nem hallotta… elnyelte őket a sötétség mély kútja. Az egyik tatár lecsusszant a lováról és óvatosan megközelítette az élettelen testet, kivont szablyáját döfésre tartva. Látva, hogy nem mozdul a földön fekvő, belerúgott az oldalába. Most már bizonyossá vált, hogy halott. Levette róla a tarisznyát és beletúrt. Csupa élelem az egész. Csalódott volt. Ez a magyar nem vitte magával a kincseit, mint a tegnapi az furcsa ruhás, aki egy apró kis fából készült keresztet tartott maga elé. A bolond attól várta az életének a megmentését. Ha tudta volna hányan bíztak már a csodában, hiába.
 Kihúzta a nyilat a halottból, majd a vessző hegyét meglengette egy kis víztócsában. A megtisztított nyílvesszőt visszatette a tegezébe. A többiek már sürgették. Fogta a tarisznyát és feldobta a lova hátára, majd visszament és nagy nyögések közepette a testet begörgette az ingoványba.
 Pál uram teste lassan merült el. Mintha még dolga lenne ebben a világban, vagy vonakodva engedné el az élet, amelynek néhány perce még a része volt.
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához