LFG.HU

Tauric Hunor
novellaCimkek
Vihar előtti csend ülte meg a völgyet. Uqhass hangos loccsanással csapódott bele a hideg folyó addig nyugodt és sima víztükrébe. Hangosabbal, mint szerette volna. Ahogy alámerült a jéghideg vízben, rövid időre kiszakadt a kétségbeejtő helyzetének valóságából és amint testét a felszínre igyekvő kósza buborékok futották körbe és egyre mélyebbre süllyedt a feneketlennek tűnő folyómederben, átsuhant elméjén az elmúlt két nap minden eseménye. Minden a sámán különös, érthetetlen, ám bíztató jóslatával kezdődött. Amikor a vadászatból visszatérve a homálylátó hívására belépett annak sátrába, egy frissen befejezett vérszitás jósszertartás kellékeit látta maga előtt a félhomályban. Az ork áldozat vérének szaga, amely összekeveredett a sátort borító nyers bőrök bűzével baljós előjelnek tűnt Uqhass számára.
Éppen a sátor közepén egy fényes törzsi pajzson heverő lucskos vérszita fölé hajolt, amikor tőle kétlépésnyire lassan felizzott egy rőtszínű szempár. A homálylátó népük Magas nyelvén szólt Uqhasshoz, ezért minden szavára erősen koncentrálnia kellett, hogy megértse:
- Még kétszer nyugszik le a napkorong a jóslat szerint, és te leszel a Hústépők új törzsfőnöke. Készülj fiú, atyád gyilkosa végre elnyeri méltó büntetését a nagyságos Ranagol áldásából, te pedig követheted őt a rangban…
Akkor a vén bűzlőszájú újabb érthetetlen és érdektelen karattyolásának tartotta a dolgot, hiszen atyja immáron huszonhárom tavasz óta a törzs feje. Igaz ugyan, hogy négy esztendővel ezelőtt egy rajtaütésben két bátyját is megmagyarázhatatlan körülmények között Ranagol magához szólította, de atyja életben maradt.
- Életben maradt, de minek? – Tűnődött gyakran rajta Uqhass… Atyja azóta, a négy esztendővel ezelőtti vérfürdő óta teljesen megváltozott és őt, mint egyetlen megmaradt fatyát, az utolsó harcosok között tartotta számon: aki első a büntetésben és a halált ígérő feladatokra kijelöltek sorában, de utolsó a jutalmazásban. Mindegy. Ő Uqhass, a megaláztatásokat is túlélte, Ranagol igazságai hozzásegítették és csak erősebb lett a megpróbáltatások által. Erősebb, amire szükség is van Sramsass-Daqínban.
Uqhass másnap reggelre az éjszakai álommal együtt elfelejtette az előző napi különös jóslatot és éppen az aznapi portyára készült, amikor atyja magához hívatta. Útközben még a szokottnál is ridegebb tekintetek kísérték a törzsfőnöki sátorba. Még saját érdekkörébe tartozó harcosai is a csatára és halálba készülők nyugodt és befelé forduló tekintetét viselték. Csörögtek a lábszár és alkarvédők, ahogy tucat számra kerültek fel a halált ígérő végtagokra és sírtak a csatabárdok, ahogy fenőkövek szántották éleiket. A tábor harcra készült.
- Csak nem az Ősúr szólította hadba határait védő szolgáit ismét? Vajon most ki próbált az Ősúr istenének Kútjához férkőzni? Miféle grashratok?
Éppen ezen töprengett Uqhass, mikor belépett a négy strázsa mellett atyja sátrába. Azokat találta ott, akikre számított: a hat nemzettség fejét és atyját egy térképasztal mellett. Nomeg a szagok alapján a vén dögkút-szagú is a sátor valamely sötét szegletében gubbasztott. A társalgás Magas nyelven folyt és amint Uqhass belépett, rögtön abbamaradt. Miközben meghajtotta fejét a törzsi tanács előtt magában dühöngött:
- Tehát kizárnak a tervek megvitatásából, de lévén, hogy itt vagyok, így nekem kell kockáztatnom a bőrömet…  - gondolta magában Uqhass, mikor atyja rideg hangja félbeszakította a gondolkodásban. A törzsfő négy év óta tartó szokása szerint üdvözlésre sem méltatta egyetlen fattyát.
- Szállásterületünkre betolakodó érkezett. A napkelet felé kiküldött vadászok csak holtan tértek meg közénk. A Suttogó völgy peremén, egymástól egyenlő távolságra karóba húzott fejüket a hajnalban kiküldött vadászok hozták elém. – azzal felvett valamit a térképasztalon túlról és Uqhass felé hajította.
Azon, hogy atyja a Mély nyelven szól hozzá, holott mindketten tűrhetően beszélték a törzsi vezetők Magas nyelvét is, már meg sem lepődött.
- Ahol tud, megaláz a dög – gondolta, majd elkapta a levágott fejet. Szürke bőr, vörös szemek, egykorvolt bika nyak, tetovált kútfej és fölötte keresztbetett csatabárdok a jobb fül mögött. Legfőbb uruk szimbóluma. Semmi kétség. Egy törzsbeli harcos. Még a nevét is tudta Uqhass: Gnuq, egykori ökölpajtás. Sokszor verték egymást félholtra, amíg atyjaik derekáig sem értek. A fejet egy hihetetlen éles fegyver metszette le. Egyetlen csapásból. Egyenes pengével. Csak vérszag és halálfélelem érződik a tetemen.
- A sámán szerint, nem grashrat mágia végzett velük. Az Ősök szava pedig nem így választja el a főt a testtől. – folytatta a törzsfő – a betolakodó az ősi törvény szerint jelölte ki az új birtokát. A törzsi tanács úgy döntött, hogy nem jelentjük gyáván még az esetet az Ősúr felé. Pontot teszünk a betolakodó élete végére mi magunk. Csapdát állítunk a Suttogó völgyben és te leszel a préda, ami odacsalja a betolakodót. Fertályóra múlva indulunk.
Úgy is lett. Fertályóra múlva a törzs valamennyi harcosa vasban, fegyverben ált. A harcosok fele a táborban maradt a foglyok és rabszolgák felülvigyázására, a másik részük három részre válva elindult a Suttogó völgy felé. Uqhass a törzsfővel és kéttucat legkiválóbb harcosával tartott az Ördöghányáshoz, a Suttogó völgy széléhez. Útközben gondosan kikerülték a wul-madarak vadászösvényeit és a mágikus kitörések leggyakoribb forrásait. De bárhogy is vigyáztak, néhány taropta így is rájuk csapott váratlanul. A szárnyas-gyíkok öten támadtak, hármat levágtak közülük, míg kettő az egyik harcos fél karjával távozott vacsora gyanánt. A szavukat nem fordíthatták a taropták ellen, túl közel volt már úti céljuk. Uqhass nem sokkal érkezésük után, az Ördöghányás sziklamagaslatának a tetejéről ugrott a Jeges folyóba, hogy a hömpölygő víz hátán egy mérföldet csorogva a völgybe jusson.
 
A múltba révedésből sikamlós hínárkarok érintése húzta vissza Uqhasst. Leért a fenékre, ahonnan bikaerős lábainak egyetlen rúgásával máris a felszín felé haladt. Már megpillantotta az viharfelhőkön átszivárgó napfényt a vízen át, amikor hírtelen a kiszámíthatatlan folyó egyik vad örvénye magával ragadta. Hiába törekedett a közeli felszín felé, a természet erősebb volt. Kezdett elszürkülni előtte a világ, amikor jobb karja nekiütközött valami szilárdnak. Nem kellett látni, hogy tudja, vérzik a karja az ütközéstől, de ezzel most nem törődött. Megragadta, majd kitapintotta utolsó erejével megmentőjét és elkezdett a felszín felé kapaszkodni a vízbe dőlt partszéli fatörzsön. Már két korty víz a tüdejébe jutott mire a felszínre tört. Hatalmasat köhintett első lélegzeténél, majd a kidőlt fatörzsön oldalt elnyúlva elfojtott hangon próbálta kikrákogni a rossz útra tért vízkortyokat. Lassan ment, de csakhamar ismét normálisan emelkedett és süllyedt a mellkasa. Ekkor feküdt csak a hátára. Nem sokáig pihenhetett, mert csakhamar magán érezte atyja szúrós tekintetét. Felnézett az Ördöghányásra és megpillantotta a törzsfőnök fejét egy bokor mögött, amint éppen neki int indulási parancsot. A többi harcos elrejtőzött a bozótban. Tehát figyelni fogják vesszőfutását. Uqhass megnézte sebét, ami nem okádta már az élet lüktető nedvét a világra. Mindennapos sérülés, nem törődött vele. Felállt, leakasztotta csatabárdját a hátáról, előhúzta egyélű rövidkardját, amit visszafogott a bal alkarjához, majd a fatörzsön végigfutva a partig elindult a baljóslatú dzsungel belseje felé.
- Dögölj dicső halált grashrat – gondolta a bőreváltó, majd a törzsfő szemeivel végigkísérte annak fatyát, amint eltűnik alant a mozdulatlan fák sűrűjében.
- Már csak te és a vén dögszagú maradtatok, akik leleplezhetnétek – gondolta és rövid időre a négy évvel ezelőtti menekülésére emlékezett. Mivel a Szóval Szólok alakváltó Szövetsége sosem feledi az árulást, így nem volt más választása, mint ezeknek a földhözragadt pondróknak a törzsébe furakodott, hogy elrejtőzzön egykori elárult klántársai haragja elől. Éppen a válogatott, kivégzés előtti kínzásokra gondolt, amit klánja végrehajthatna rajta, ha a markukba kerülne, amikor ismét valami megmagyarázhatatlan émelygés fogta el, mint egy nappal ezelőtt. Olyan mélyről jövő balsejtelem járta át a testét, ami halálosan nyugtalanította. S mintha a természet is megérezte volna a törzsfő nyugtalan gondolatait, villámlott, majd rövid időn belül menydörgött és eleredt az eső. A mennydörgés robaja felzavarta a völgy fáin pihenő madarakat és egyéb repülő teremtményeket, amik heves szárnycsapásokkal igyekeztek elhagyni a viharsújtott völgyet. Mintegy üdvözölve a vihar első széllökését a távolban felbömbölt egy nőstény wul-madár.
 
Uqhass fellélegzett, mikor elnyelte az ősdzsungel. Megszabadult atyja parancsoló tekintetétől. Végre kibontakoztathatja a képességeit. A törzsi tanács csak azt szabta meg, hogy a Vak kígyó kanyonjába kell eljutnia, remélhetőleg a betolakodóval a nyomában. Élve vagy halódva, de csalja a korcsot oda. A romos templomot muszáj lesz kikerülnie, mert ott tökéletes célpontja a lőfegyverekkel vagy grashrat mágiával gyilkolászó korcsoknak. Azon már el sem gondolkodott Uqhass, hogy ki vagy mi lehet az, ami egymaga lemészárol fél tucat, helyismerettel rendelkező, kifejlett, ereje és szava teljében lévő törzsi harcost. Egy dolgot ekkor eldöntött: nem akar egymaga szembekerülni a korcsfajzat pokolian éles pengéivel. Keresni meg nem kell, majd a vadász megtalálja őt. Ahogyan a törzs harcosait is megtalálta. Ekkor nyíltak meg fölötte az ég csatornái hatalmas dörejjel, mintegy lezárva baljós gondolatait.
 
Már vagy fertályórája haladt a dzsungelben Uqhass, olyan észrevétlenül, ahogy csak tellett képességeiből, amikor elérte az egyik patakot, amely a Jeges folyóba ömlött a völgy közepén. A vihar még nem teljesedett ki, de a patak már megáradt és kisebb gallyakat és rengetek elsárgult falevelet hozott magával. Uqhass megkereste az emlékeiben elevenen élő egyik átkelőt, majd belegázolt a hideg vízbe. Éppen a patak közepén haladt, amikor egy erős széllökés rohant végig a patak fölött. Uqhass ösztönösen megkapaszkodott egy indába, amely átnyúlt a patak két partja között, másik, csatabárdot markoló kezét pedig maga elé tartotta a szél által felkapott falevelek távoltartására. Ekkor tompa puffanást érzett a hátán, valami mintha széttörött volna a testének ütközve és testmeleg folyadékkal terítette volna be a fél hátát. Már elrakta a rövidkardját, hogy hátranyúljon a folyadék mibenlétének megállapításához, amikor egy nyílvessző suhant el a feje mellett, hogy az előtte lévő folyóparti fába álljon bele. Ahogy követte a nyílvessző röppályáját a megsebzett fa a szeme láttára kezdte el hullatni a lombkoronáját. Az addig életerős növény, hírtelen mintha évezredeket öregedett volna: vaskos ágai elfonnyadtak, törzse elszürkült, egykor méregzöld levelei elsárgultak és kalandos útra keltek a vihar szelének hátán. A fa haldoklott. És mindez egyetlen rövid éjfekete, faragott szárú vesszőtől, amely alig hatolt két újnyit a vaskos kérge alá. Uqhass ösztönei azonnal megfeszítették a bika test izmait. A hatalmas barbár egyetlen ugrással kijutott a combközépig érő vízből, hogy további két szívdobbanásnyi idő múlva eltűnjön a dzsungelben ismét.
- Egy fray-rash, a szomszédos Fray-Grimonar vidékéről. Semmi kétség! És a vihar szelében elvétette a lövését az átkozott korcs! Ranagol redves farkára! Túléltem az első támadását…- gondolta Uqhass, miközben minden erejét megfeszítve csörtetett előre a kanyon irányába. Tudta, hogy vadásznak rá. Egyetlen esélye, ha eléri a kanyont, ahol több tucat törzsbelivel együtt szállhat szembe a korccsal. Ezért tucatszám vágta ketté az útjába kerülő indákat és már arra sem vette a fáradságot, hogy kikerülje a bódító illatú kráni orchideákat. Sőt! Törekedett útba ejteni a veszett hírű növényeket, hogy eltompítsa a fájdalmat és fáradtságot, mivel józan eszére nem volt már szüksége, inkább életösztönére. Lassan olyan illattengerbe fürdött, hogy teljesen elvesztette szaglóérzékét. Tudta, hogy az orchideák nektárjának hatása rövidesen átcsap az eszméletlenségbe. De ki kell tartania. Hirtelen elvesztette rövid ideig az egyensúlyát egy aljnövényzetben megbújó korhadó faág miatt és nekicsapódott saját lendületétől hajtva egy szembe jövő fának. Ahogy elvált alkalmi támaszától érezte, hogy újnyi vastag faszilánk fúródott a bal karjába, s langy vére patakokban folyt végig azon. A fájdalmat már nem érezte. Ekkor már gondolkodni is alig tudott. Ösztönösen megállt az ütközés után egy pillanatra, de ekkor nintha valamiféle vadállat felüvöltött volna mögötte, ám nem törődött vele.
- Mi lehetne halálosabb, mint egy fray-ras a dzsungelben – gondolta és félig bódultan, vértől és verejtéktől csatakosan nekilendült ismét. Rohant saját testi épségével sem törődve. Már az idő múlását sem érzékelte, csak menekült az ösztöneitől hajtva. Két, karnyi vastag faágat fejelt le és számtalan kisebb sebet szedett össze, mire észrevette, hogy fokozatosan ritkul az erdő előtte. Közeledett a kanyonhoz. Egy pillanatra megállt, nagyot fujtatott és nekidőlt egy vaskos fatörzsnek hátha alábbhagy szédülése. Ekkor hallotta meg követőjének zaját.
 
Csörtetett a korcs. Félelmetes ugrásokkal közeledhetett, mert látta a megmozduló növényzetet maga mögött az egyes szökellések végén. Uqhassnak sem kellett több. Erejének utolsó tartalékait mozgósítva elindult. Rohant. Őrjöngve, az orchidea hatásának következtében habzó szájjal közeledett a kanyon felé. Izmai kezdték felmondani a szolgálatot, bal karja élettelenül függött a tőrzsén. Már látta a tisztást, ahol a törzs harmada állig vasban várja őt és az átkozott korcsot. Már csak tíz lépés. Gyakorlott szeme észrevette a tisztás fövenyén frissen felállított, de annál gondosabban elfedett karós vermet. Maga sem tudja hogy, de összeszedte minden erejét és lendületet véve robbant be a tisztás vihar utáni nyugalmába. Egy lépéssel a verem előtt elrugaszkodott és átugrotta azt. A földre úgy zuhant Uqhass, hogy biztos volt benne meghal. A föld nedves volt és langyos. Gyorsan forgott Uqhassal a világ, ami két szívdobbanásnyi idő múlva teljesen elsötétült előtte. Számára véget ért az üldözés.
Mikor a törzsfő vértől csatakos fia kirobbant a dzsungelből a kör alakú tisztásra, már az összes szürke bőrű harcos csatabárdokkal és közepes pajzsokkal felfegyverkezve várta a betolakodót a tisztás másik végén kezdődő kanyon sziklás falain lévő fedezékek és a tisztást körülvevő dús növényzet mögött. A látási viszonyok a zuhogó eső és a dühöngő szél hordta levelek és egyéb törmelékek miatt elég rosszak voltak. Uqhass alig landolt a vermen túl eszméletlenül, amikor a bestia követte prédáját. Elemi erővel csapódott ki a bozótból egy felbőszült nőstény wul-madár, hogy a villámnál is gyorsabban a védtelen aquir felé rontson. A törzs harcosai, látva Uqhass szörnyű állapotát, biztosak voltak az üldöző félelmetes hatalmában és harctudásában. Amikor meglátták a levegőben úszó fenevadat torkuk szakadtából üvöltötték a legkülönfélébb hatalomigéket a közös ellenség felé. A hirtelen több tucat irányból egy helyre összpontosuló mágikus energia betöltötte a tisztás levegőjét, és darabokra szaggatta a bestiát vérével és velejével beterítve az üldözöttet.
 
A törzsi harcosok elégedett és hatalomittas morajban törtek ki az addigi néma várakozásukból, mozdulni viszont nem mertek. Csak a vén hullaszagú indult el lassú, méltóságteljes léptekkel. Az ő tapasztalt és bűbájjal megerősített szemét nem vakította a harcosok gőgje. Látta, hogy egy veszélyes, de a törzs szállásterületén megszokott hüllőt téptek szét az Ősök igéi. Féltucat testőre fegyvereiket görcsösen markolva követte a nyílt terepre a sámánt. Látták, amint odalép a törzsfő fiához és a hasára fordítja. A sámán felületes vizsgálódása után hosszasan nézegette Uqhass hátát. Felvett a földről egy gallyat, majd végighúzta a magatehetetlen harcos hátán. Valamiféle sárgászöld, ragadós nyálka tapadt meg a gallyon.
- Ezért üldözte a wul tojó Uqhasst – morogta a sámán magában. – Ez a szerencsétlen beleesett a fészkébe és a vállával zúzta szét a tojásait. De hol van a betolakodó?
 
Anq Vien négy napja érkezett meg a Hústépők szállásvidékére a legnagyobb titokban. A fray-rashokra jellemző óvatossággal és körültekintéssel mérte fel a szolgák törzsének területét. Sramsass-Daqín határán volt a törzs szállásvidéke, amely három hegyet és két kisebb és egy nagyobb völgyet foglalt magában. A mitikus ősnek, a Könytelen Öregnek engedelmeskedő nemes aquir pártfogása nélkül aligha tarthattak volna meg egy ekkora életteret a szolgák. Határőrző törzs voltak tíz és fél tucat kifejlett harcossal és több tucat különböző korú ivadékkal. A grashrat rabszolgáik száma majd háromszor akkora volt, mint a szolgáké, akik hat nemzettségbe tömörültek. A törzset a bőreváltó irányította. Valamilyen ügyes csapda folytán elpusztította az eredeti törzsfőnököt, majd átvette a helyét. Valószínű egy bukott aquir tiszt lehet a shi-kris, hiszen rangrejtve él az általa megvetett, alantos szolgák között. Talán valamelyik nemes bukott szolgája, egy klán egykori beavatottja vagy Ranagol egyik fatyjának az elöljárója. Nem is számít igazán. A fő, hogy csak a törzsére számíthat, amíg ki nem derül ki is valójában az erős szavú vezetőjük.
 
Anq Vien tudta, hogy a törzs táborába behatolnia túl veszélyes. Bármennyivel erősebb is a szava, élesebb és halálosabb a pengéje, pontosabb a nyílpuskája és bármennyivel több ősi vér lüktet is az ereiben, egy egész gho-ragg törzzsel még ő sem szállhat veszélytelenül szembe. Tervének véghezviteléhez pedig egyedül kellett maradnia a bőreváltóval. Az idő is szorította. A pártfogójától kapott rejtő bélyeg miatt, legkorábban öt holdkeltére becsülte azt az időt, ami alatt a törzs sámánja megérzi őt a szállásterületen. Ha az bekövetkezik, akkor elveszíti a kezdeményezést, amit nem engedhetett meg magának. Ezért alaposan bejárta szállásterületet. Azonosította az őrjáratok és vadászcsapások nyomvonalait. Feltérképezte a mágikus kitörések miatt halálos területeket, a potenciálisan veszélyes grashrat ragadozók életterét és prédáit. Két napjába tellett, míg megismerte a törzset és a szállásvidékét és mindezt a legnagyobb észrevétlenségben. Elismerte, hogy a törzs alapos munkát végzett a szállásvidékén a számukra veszélyes létformák kiirtásában, de nem tökéleteset. Kiválasztotta a legkevesebb hátráltató tényezővel bíró völgyet, a szolgák által Suttogó völgynek nevezett területet. Egy két mérföld átmérőjű, kör alapú bemélyedés volt a völgy, amelyet kelet-nyugati irányban egy közepes méretű folyó szelt ketté. A folyóba öt patak csatlakozott be a völgy területén, amely szinte tökéletes vadászterep volt Anq számára: buja ősdzsungel nőtte be, gyakran fújt erős szél, amely a lombok suhogása miatt elfedte még rohanó lábainak minden neszét is. Csak a romtemplom ne lett volna, meg a vulaghar, ami a pincéjében rejtőzött és adott esetben útját állhatná a prédának. A völgyet lakó wul-madarak viszont kifejezetten javították a terep értékét egy fray-rash szemében, hiszen a természetes élőhelyükön ezek a hüllők még neki is tudnak meglepetést okozni, ha nem is halálosat.
 
Miután megismerte a völgy minden részét a tisztásokkal, a barlangokkal, a vermekkel, a patakokkal, a folyóval és a csapásokkal és tucatnyi menekülési tervet dolgozott ki a völgyből a szélrózsa minden irányába, lopódzva a nyomába szegődött a völgyön áthaladó esti törzsi őrjáratnak. Tudta, hogy ha nem tér vissza a fél tucat harcos éjszakára a táborba, akkor legkésőbb hajnalban a keresésükre indulnak.
Az őrjárat harcosai egymás mögött némán haladtak megszokásból, de nem elég éberen fürkészve a tájat. A csapatot egy átlagosnál is megtermettebb gho-ragg vezette, hátán viselve hatalmas pajzsát. Haja a törzsi szokás szerint csontgyűrűkkel varkocsba volt fogva. Mindnyájan nemrég laktak jól az övükre fűzött elemózsiás tarsolyból egy fertályórás pihenő alatt. A fray-rash szánalmasnak és egyben roppant veszélyesnek tartotta a táplálkozás eféle módját. Az ő övében ott volt a Verquor tőr, amit ha minden esztendőben egyszer feltölt egy alakváltó szívsebéből kifolyó vérrel, akkor, amíg a fegyver nála van, nem kellett se ennie, se innia, de még éberen aludnia is csak napi egy órát. A testét a grashratok húsa helyett az alakváltók elszívott életereje táplálta a tőrön keresztül. Ezért jött át a szomszédos tartományba. Lakomáért egy egész évre…
 
Anq éles füleivel tisztán hallotta, amint a harcosok belsősége menet közben emésztette a sovány vacsorát. Közülük ketten is a fogaik között rekedt ételmaradékot szívogatták, hogy az utolsó kárba veszett falatokat is kiélvezhessék. A vadász tudta, hogy az ösvény hamarosan enyhén jobbra fordul egy kisebb vízesés mellett. Ott egy rövid időre a sűrű aljnövényzet eltakarja az elől haladók tekintete elől a sort zárókat, így eséllyel ejthet el két harcost úgy, hogy a csoport többi tagja mit sem vesz észre a mészárlásból. Megszaporázta a lépteit és a harcosok mellett hangtalanul elhaladva a kíváncsi szemektől eltakaró aljnövényzet sűrűjében eléjük vágott. A pártfogójától kapott inda-tetoválással uralta a körülötte lüktető természetet: elhajlította a bokrok és füvek szálait az útjából, megsúgta neki a fákon található legmegfelelőbb mászó fogásokat és segített ösztönösen megtalálni a legcsendesebb lépést ígérő avarfelületet. Jó ötven lépéssel megelőzte a menetet és felmászott egy alkalmasnak ítélt fa lombjába. A vízesés fülének robajszerűen hatott az ötvenlépésnyi közelségből. Felhúzta nyílpuskáját, amibe gyönyörűen faragott fekete vesszőt helyezett. A nyílvessző szárán tizenegy rovátka jelzi, hogy a tizenkettedik élet kioltására készül a húros halálhangszeren a fray-rash ezzel a vesszővel. A nyílpuska csakhamar visszakerült az övére, majd előhúzta rövidebb feketeacél pengéjét, amely hangtalanul csusszant ki keményített bőrtokjából. A kráni fejvadászok életében jártas szemlélő sequorhoz hasonlította volna rövidebb és mara-sequorhoz hosszabb feketeacél fegyverét. Egy fray-rash persze másképpen gondolná, hogy ki használta e két kitűnő fegyverfajtát előbb harcra és ki az, aki mérhetetlenül később szánalmas utánzatokkal próbálja eljátszani a kétkezes harc magas művészetét…
 
Anq érezte, amint élő fray-rash vértje ösztönösen megérezve a közeledő harcot, elkezdte befedni a nyakát és addig a mozgást segítendő szabadon hagyott izmos karjait. Mélyeket lélegzett és kiürítette a tudatát, csak a neszekre és a mozgásra koncentrált. Készen ált a harcra. Számtalan inger jutott kiélesített érzékszerveihez. Fülével egy fekete pisztráng hasztalan próbálkozásait követte, hogy följebb jusson a vízesés zúgóin, közben próbálta kiszorítani elméjéből a mellette lévő fatörzsben motoszkáló féreg lármáját. Szemével egy körömnagyságú méregzöld tücsköt figyelt, amely éppen hosszú csápjait tisztogatta tizenöt lánynyira egy mozgó zöld levél hátán. Mindeközben hatlábnyira az ösvény fölé araszolt két lábon tökéletesen egyensúlyozva az enyhén fújó szélben támadó állást vett fel úgy, hogy tőle balra legyen majd a kanyar és az utolsó előtti gho-ragg, jobbra pedig az utolsó törzsi harcos.
A lomb takarásából nem látta, de tisztán hallotta, amint az őrjárat vezetője halknak szánt krákogás után nagyot sercint az alkonyi fényben. A vezető nem sokkal ezután elhaladt a fray-rash alatt. Nyugodt testtartásából és szívverésének normális üteméből Anq kiolvasta, hogy nem is sejtik a szolgák közelgő vesztüket… A vezetőjüket követő második és harmadik harcos élénken figyelt körbe-körbe, nem is sejtve a halál fenyegető közelségét. A negyedik harcos éppen mellkasát vakargatta miközben a mögötte halladó társait figyelte, amíg el nem tűnt az enyhe jobbkanyarban. Majd elhaladt az ötödik is nyakát ropogtatva, unalmában egyet-egyet suhintott csatabárdjával vagy pajzsával. Mint ahogy a fray-rash számított rá, a hatodik, menetet záró harcos szorosan követte az előtt haladót. Az ötödik harcos éppen ellépet Anq Vien alól, amikor a fray-rash elrugaszkodott a karnyi vastag faágról. Az addig őt takaró indák és ágak nesztelenül hajoltak el útjából. A bal kezében tartott, alkarjához visszafogott rövidebb pengével még földet érés előtt hangtalanul leszúrta az ötödiket. A földet érés pillanatában jobb kezével előrántotta a hosszabbik pengét a sort záró harcos nyakát célozva a kardrántással. Az ötödik harcos némán bukott előre a hátulról kapott szívszúrástól. Halott volt már mikor kemény koponyája az avarnak csapódott. A sort záró harcos levágott feje berepült a bozótba.
A fray-rash ekkor habozás nélkül eltette rövidebb pengéjét és felszabadult bal kezébe fogta rettegett hírű nyílpuskáját. Sejtette, hogy a vízesés robaja elfedte a holttestek neszét, ezért késlekedés nélkül a megmaradt négy gho-ragg felé vette az irányt az ösvényen, hisz arról várhatták legkevésbé a támadást. Anq Vien néma forgószélként vette be az ösvény enyhe jobb kanyarját. A négy szolga gyanútlanul, a megszokott rendben folytatta útját, mikor a vadász utolérte őket. Anq az utolsó gho-raggnak akkor metszette le a fejét hátulról, amikor az éppen az orrát piszkálta. Társai megérezték a veszélyt és hátrafordultak. A fray-rash ekkor engedte szabadjára a testében lévő őserőt két kurta hatalomige formájában. Az első hatalomige akadálytalanul roncsolta szét a nemrég lenyakazott szolga minden csontját, alaktalan csontszilánkokkal és kettétört vaskos csontokkal átlyuggatott bőrű torzóvá változtatva a holtestet. A második ige elemi erővel kapta fel a tetemet és röpítette a megmaradt gho-raggok felé. A vezetőnek sikerült ellépnie a veszélyes lövedék útjából, ám a másik két szolgát a tetem elragadta, hogy együtt repüljenek majd húsz lábat a következő kanyarig, ahol egy hatalmas fatörzs állta útjukat. A rangidős gho-raggnak még volt ideje felmérni kivel áll szembe immár egymaga: egy rettegett hírű vadásszal nézett farkasszemet. De nem ez, vagy a két elhangzott Nemes nyelvű hatalomige tartotta rettegésben, hanem az elf halált ígérő testtartása. A nyílpuskából kiröppenő vesző volt az utolsó nesz, amit hallott életében. A szívét pontosan eltaláló mívesen faragott nyíl tompa puffanását már a túlvilágról szemlélte.
A fatörzsnek csapódott két szolga közül az egyik gerincét törte a kemény kráni tölgy törzsén, de még élt. Éppen hason csúszva próbált elkúszni az aljnövényzetben, amikor hátulról utolérte a halál. A fray-rash lefejezte őt is. A másik fának csapódott szolga megúszta azzal, hogy jobb karját átdöfte egykori társa egyik kettétörött felkarcsontja. Miután egy szempillantással felmérte az erőviszonyokat menekülésre fogta a harcot.
- Szégyen a futás, de Ranagol poklán rohadjon, aki kerget – gondolta a gho-ragg, majd csatabárdját átvette bal kezébe és bevetette magát az aljnövényzetbe. Alig száz lábat tett meg, amikor utolérte Anq. A fray-rash engedett a szenvedélyének és elkezdett igazán vadászni. Először megelőzte a szolgát, majd egy bokor mögül előugorva lecsonkolta a gho-ragg csatabárdot ragadó kezét. Mikorra odanézett volna a szolga, addigra már eltűnt a támadója. Rohant tovább a törzs tábora felé. Mivel tudta a fray-rash, hogy hamarosan fekete pirányáktól hemzsegő patak keresztezi a szolga útját, ezért az addig hátralévő százötven lábon tucatszor vágta meg a gho-ragg lábát. A patak partjára kiért űzött vad tocsogott a vérben, amikor beleugrott a patakba. Hiába tette mega levegőben a vízi út felét, mire elérte a túlpartot, addigra már a felismerhetetlenségig összemarcangolták a lábizmait az éhes halszájak. Iszonyatos kínok között, remegő lábakkal, csonka bal karját szorongatva ált a szolga a túlparton, amikor egy pillanatig látta üldözőjét a bal szeme sarkából, amint egyetlen szökkenéssel átkel a folyó fölött. Futásnak eredt ismét. Alig harminc lépés után érezte, hogy újabb vágás éri a bal lábán, ezúttal végleges. A vágás miatt elpattanó inak borzalmas hangokat hallattak. A gho-ragg a földre rogyott. Egész testében remegett, amikor szétnyílt az aljnövényzet előtte és végtelen magabiztossággal egyetlen különleges, hosszúkardszerű fegyverrel a kezében kilépet elé a fray-rash. Anq Vien tisztán hallotta a szapora és szabálytalan szívverését. Tudta, hogy az aquir szemében megjelenő könnyek nem csak a teljes fizikai vereség jelei, hanem a totális mentális legyőzetésé is. Ekkor villámgyorsan lecsonkolta az utolsó szolga fejét is.
 
A fray-rash a harcot követően összeszedte a gho-raggok trófeáit, majd egy-egy kihegyezett karóra tűzte azokat. Ősi szokás szerint a Suttogó völgy szélére, egymástól egyenlő távolságban helyezte el a karókat, hogy a szolgák törzse azt higgye, betolakodó hasított ki életteret magának a törzsi szállásterületből. Azután várt. Tudta, hogy a bőreváltó nem érdekelt abban, hogy a törzs párfogója egyik nagyobb hatalmú szolgáját küldje a törzs megsegítésére. Még lebukna és menekülhetne ismét. Akkor inkább hulljanak a szolgák.
Anq végiggondolta a lehetséges eseményeket miközben közeledett a wul-madár fészkéhez. Tudta, hogy egyetlen tojást raknak a dögök és életük árán is védelmezik az utódaikat, ezért veszedelmes ellenfél ilyenkor egy wul nöstény. Nem esett nehezére elragadni a gyermekfej nagyságú tojást, éppen inni mehetett a tojó.
- Jó szolgálatot fog még tenni ez a kis játékszer – gondolta magában a fray-rash, amikor hóna alatt a tojással távozott a fészektől. Ekkor várakozó helyzetbe került Anq Vien. A törzs legkésőbb éjközépre észleli, hogy a keletre kiküldött vadászcsapat nem tér vissza, hajnalra a kiküldött felderítők megtalálják a trófeákat. Utána állig fegyverben térnek majd vissza több tucatnyian. Megkereste a völgy legmagasabb pontján lévő legnagyobb fát, majd elhelyezkedett a lombkoronájában ott, ahonnan beláthatta nem csak a völgyet, de a peremét is.
Mikor másnap napközép idején a felriasztott madarak elárulták, hogy északról nagyobb gho-ragg csapat kerüli meg a völgy peremét, tudta, hogy terve bevált. A törzs akart rá vadászni egy régi gho-ragg vadászcselhez folyamodva: a legkiválóbb harcosuk maga után csalogatja a bestiát, hogy aztán a törzs harcosai tucatjával ronthasson rá fegyverekkel és az Ősök szavával egy rajtaütésre alkalmas tisztáson.
 
Hamarosan meglátta a sziklamagaslaton a rosszul rejtőző kéttucat gho-raggot is. A hatalmas termetű törzsfőt azonnal kiszúrta sas szemeivel. Látta amint a mélyben csendesen hömpölygő folyóba veti magát a csalinak szánt szolga, majd nagy sokára kimászik a partra.
- Ismét eljött a halál ideje – gondolta magában Anq Vien ekkor, miközben tekintetét hol a sziklamagaslaton rejtőzködő vadászcsapatra, hol pedig az ormótlanul csörtető szolga harcosra villantotta. Mikor előző nap éjközépkor elfoglalta a lesállását a völgy legmagasabb fájának lombkoronájában, biztos volt benne, hogy a bőreváltó gyáva módon a szolganépséget küldi maga elé, hogy elvégezzék a kockázatos, piszkos munkát. Egy pillanatig a shi-krisekről szóló hosszas elmélkedései és a veszélyes szolgafajjal kapcsolatos emlékei jutottak az eszébe, de csakhamar eluralkodott rajta a vadászösztön. Immáron tökéletes rejtekhelyén, lecsüngő liánok takarása mögül figyelte az átlátszó hajtóvadászatot. Rátette az övében lévő Verquor tör markolatára a kezét és behunyt szemeivel látta az alakváltót a sziklamagaslaton. Megtévesztett korcsok között, a biztonság illúziójában irányítja a hajszát. Nem is sejti, hogy ő maga a préda.
 
Vihar közeledett, tudta a fray-rash. Ezt a körülményt, mint minden mást adottságát a vadászatnak a saját hasznára fogja fordítani, de most még várt. Várt arra, hogy a csali beljebb jusson a dzsungelben. Tovább figyelte a törzsfőt és a csalit miközben több tervet is kidolgozott gondolatban a shi-kris kísérete leküzdésére. Húsz állig felfegyverzett gho-ragg már veszélyes egy bőreváltóval együtt.
Hirtelen nagyot villámlott. Anq Vien tudta, hogy itt az idő. Rögvest mozgásba lendült és a menydörgés robajának fedezékében lemászott a fáról a lopódzással nem törődve. A környező fákról felszálló madarak éppúgy riadhattak meg az égdörgéstől, mint az ő helyváltoztatásától. A törzsfő és kísérete semmiképpen nem gyanakodhatott emiatt. Miután gond nélkül lejutott a talajszintre rögvest elindult a csali után kezében a wul-madár tojásával. Körülötte lüktetett az erdő. Mindenfelől közel s távoli neszek, különös és ismerős szagok valamint rengetek képi élmény tolult az elméjébe. Mintegy fél mérföld megtétele után távolról már hallotta a csalinak szánt gho-ragg csörtetését. Sietnie kellett, mert miután megugrasztja a csalit, el kell érnie a törzsfő sziklamagaslatát, előbb, mint ahogy a szolga elérné a kelepcét nyomában a tojóval. Utolérte. Előtte csörtetett a szolga. Igazán életrevaló egyedet küldött a törzs. Erős, mint a bivaly, szívós, mint a taropta.
 
A csali éppen egy, a vihar miatt megáradófélben lévő patakon kelt át, amikor Anq úgy ítélte meg, ideje a tempóját felgyorsítani. Erről a helyről már biztosan hamarabb ér a sziklamagaslatig, mint az előtte csörtető gho-ragg a kelepcéig.
A szolga harcos a patak közepén járt, amikor Anq Vien tíz lábról erősen hozzávágta a wul-madár tojását. A tojás széttörött az aquir izmos testén és a nyálkás tartalma beterítette a fél hátát.
- Tökéletes lesz – gondolta magában Anq. A tojó tíz mérföldről is megérezné saját tojásának szagát. Halott embriójának illatanyaga megvadítja és a gyilkos üldözésére indul. A fray-rash úgy becsülte, hogy kevesebb, mint egy fertályórán belül a gho-ragg nyomában lesz a tojó. Ahhoz viszont, hogy a szolgának esze ágába se legyen hősködni, jól rá kell ijesztenie. Ekkor kapóra jött egy széllökés. Előkapta a nyílpuskáját és direkt elvétve a célt, a gho-ragg nyaka mellett lőtt el, telibe találva egy szemközti kráni akác törzsét. A fa elsorvadt a szolga szeme láttára, aki nyílván valóan felismerte a nyílvesszőt, mert termetét meghazudtolóan gyorsan menekülésbe fogott és csakhamar eltűnt a dzsungel sűrűjében.
 
Anqnak sem kellett több. Újratöltötte a nyílpuskát és elindult a prédája felé. Gyorsan haladt, mivel a növények elhajlottak az útjából. Fél óra sem telt bele és már a sziklamagaslat alatt haladt el. Távolabb korábban talált egy növényzet által takart, meredek, ám fray-rash számára járható lejtőt a völgy szélén, ami alig négyszáz lábnyira visz fel a sziklamagaslat melletti hegygerincre. Nekivágott. Az évezredek tapasztalata és a még mindig fiatal teste szinte röpítette a meredek lejtőn fölfelé.
Felért. Nedves, vad szél csapott az arcába. A távolban villámlott. Érezte amint vértje a harc közeledtével elkezdi befedni testének addig fedetlen részeit, a nyakát, az alkarját. Hallotta amint az egyik gho-ragg a csatabárdját élezi unaloműzés gyanánt durva fenőkővel, egy másik pedig könnyít magán a bokrok takarásában. Hátulról akarta megbontani a shi-kriss kíséretét. Halkan, kihasználva a terep adta fedezékeket közelebb lopódzott az aquirokhoz. A gho-ragg még mindig vizelt, amikor Anq öt láb közelségbe került hozzá. A kíséret mögött volt mintegy negyven lábbal, a felelőtlen gho-ragg pedig neki félháttal végezte dolgát. Döntött. Nekilendült, menet közben előhúzta rövidebb pengéjét és hátulról átszúrta a szolga szívét, aki hangtalanul távozott Ranagol poklába.
- Egy.
Anq kihúzta a gyilkos fegyvert, majd közelebb lopódzott a kísérethez, ám csakhamar megtorpant. Öt gho-ragg fészkelte be ugyanis magát egy körkörösen elhelyezkedő kőrakásba, amely apró természetes erődként szolgált. Az egyik szolga éppen a fray-rash felőli tereprészt fürkészte. Anq Vien leakasztotta a nyílpuskáját és megcélozta a szolgát, majd több percig várt. Aztán megjött a jeladás egy hatalmas villámlás képében, amit Anq bal szeme sarkából látott.
- Legfeljebb öt szívdobbanásnyi idő – gondolta magában a vadász és kioldotta nyílpuskáját. A szolga nyaklövést szenvedett, ami némaságra kárhoztatta. Teste a lövés lendülettől elkezdett bedőlni a sziklarakás közepe felé és azonnal fonnyadásnak indult, ahogy gyorsan kiszállt belőle az élet. Anq Vien megindult a sziklarakás felé. Menet közben elrakta a nyílpuskáját és előhúzta két pengéjét. A sziklatömbök előtt két lábbal csendesen elrugaszkodott és egy szaltó bemutatása után a sziklarakásban ért földet. Az öt szívdobbanásnyi idő ekkor telt le. Az összeszáradt testű aquir a fray-rashhal egyszerre ért földet, amire a szélrózsa más irányaiba néző négy szolga már felfigyelt, ám esélyük sem volt a túlélésre. Egyiküket, aki Anqqal szemben helyezkedett el, már a szaltó zárásaként szíven szúrt a hosszabbik pengéjével, majd a háta mögött lévő gho-ragg torkát metszette el a rövidebb feketeacél pengével egy látatlanban kivitelezett kaszáló vágással. Ezután egy tökéletes tornádóvágást mutatott be a fray-rash, minthogy megmaradt két ellenfele egyszerre akart rátámadni fegyvereikkel és őseik igéivel egyaránt: a pengéit mereven kinyújtotta egymással ellentétes irányba, majd megpördült testének függőleges tengelye körül, miközben lefejezte mindkét szolgát.
- Újabb öt, összesen már hat.
 
A mennydörgés éppen elült, mikorra öt hullával körülvéve Any Vien újratöltötte a nyílpuskáját. Amint azzal végzett felmérte a helyzetet. Mikor a völgy felé óvatosan kinézett a sziklarakásból rájött, hogy a sziklamagaslat tetején van. Előtte enyhe, bokrokkal benőtt lejtő, majd a szakadék, amely alján a folyó kanyarog. A maradék tizennyolc gho-ragg és a törzsfő feszülten figyelt a kelepce irányába bokrok és sziklák fedezékében. Vert helyzetben voltak immár, jól tudta a fray-rash. Tudta bármelyik pillanatban hátrafordulhat valamelyik szolga ezért bal kezében a nyílpuskájával jobban a hosszabbik pengéjével felegyenesedett. Ajkait hatalommal telített szavak hagyták el, amelyek először érckarokat növesztettek a törzsfő körül a sziklából, hogy karjait és lábait a sziklához béklyózzák, száját betapasszák. Másodikként kiejtett szavait a lesállásukból felpattanó gho-raggoknak szánta, akiket ellenállhatatlan erő kapott fel a levegőbe és a szakadékba taszított. A szolgák szerencsésebbje a folyóban csobbant repülése végén, míg mások a part menti köveken csattanva lelték halálukat. Néhány tapasztaltabb harcos a zuhanás közben légiessé tette testét az Ősök igéinek segítségével, ám vissza nem merészkedtek a magaslatra. Immár tapasztalatból tudták, hogy felsőbb nyelven beszél támadójuk…
 
Anq Vien egy könnyed szaltóval kijutott a sziklarakás fedezékéből és sietősen a bőreváltóhoz ment. Mellé térdelt, de már nem a nyílpuska volt a bal kezében, hanem a Verquor tör. A bőreváltó kétségbeesetten vergődött, miközben lassan kezdett visszaalakulni eredeti mivoltába. Pergamenszerű bőrét most már mintha apró rúnák tömkelege borította volna. A fray-rash gyakorlott mozdulattal az alakváltó kulcscsontjához helyezte a tör hegyét, majd szépen lassan a szíve felé döfött.
- Előbb vagy utóbb, de mindenki hibázik. Te most hibáztál utoljára aquir – mondta a fray-rash nyugodt hangon az áldozatának, aki utolsó erejével is szabadulni próbált az érckarok szorításából. A tör pedig lassan, de biztosan szívta el az életerejét. Mire a tőr hegye a szívét elérte, már halott volt a bőreváltó.
A fray-rash úgy távozott a sikeres vadászat után, mint ahogy érkezett: észrevétlenül.
 
 

Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://forum.rpg.hu/index.php?showtopic=14944]
A szerző más irásai