LFG.HU

Karrde
hírek
Az éjszaka koromsötétséget hozott. Zak hálát adott a tolvajok istenének, hogy ily kegyes ajándékkal segíti első igazi útján. Az őszutó mindig zord időjárással köszönt Armen városára, s a fiú álmaiban sem képzelhetett volna el megfelelőbb éjszakát. A hasas esőfelhők már délután a város fölé kúsztak, az északi szél nógatására mázsás súlyként cipelték terhüket a hegyek lábainál emelkedő kőóriáshoz. Késő délutánra a szél elcsendesült, várakozásteljes csendbe burkolta a természetet. A víztől terhes szürke óriások is várakoztak, nem siették el a városra zúdítani rakományukat. Az éjszaka így csillagok nélkül köszöntött az ifjú tolvajra. Jobban szerette ugyan a holdvilágos estéket, mert könnyebben boldogult a néha még labirintusnak tetsző tetőkön. Mesterei azonban nem vallottak szégyent a nem is olyan rég még piaci szarkaként tevékenykedő fiú oktatásával. Zak megállt és hátát az egyik magasra rakott kéménynek vetette. Szívesen gondolt vissza az elmúlt hónapokra és az azelőtti időkre.
 
Piaci tolvajként a kereskedőnegyedben tevékenykedett, csakúgy mint most. Akkor azonban a verőfényes napsütés és a zsúfolt piac volt az ő területe. Néhány réz és ezüst, nagy ritkán egy-egy arany színesítette tovább trófeáinak listáját, na meg persze a klán kincstárát. Persze voltak olyan alkalmak is, amikor kenyeret, almát, sajtot lopott. Szigorúan a klán érdekeit szem előtt tartva, nem is lett volna mersze másként cselekedni. Aztán meg nem is akart, hisz a klán maga volt az élet. A napi munka után az elhagyatott raktárak, romosnak tőnő és bedeszkázott ablakú házak biztos menedéket nyújtottak neki az éjszakákra. ő nappal dolgozott és éjszaka pihent. Álmát éjjáró társai vigyázták. Aztán felfigyeltek rá valamikor, mert egy éjszaka érte jöttek. Nesztelenül mozogtak az alvó alakok közt, nem ébresztették fel a jórészt gyermekekből álló csoportot. ő is csak azért vette észre őket, mert (szokásához hűen) álomba szenderülés előtt a “nagy fogásról” ábrándozott, miközben a deszkák közt átszűrődő holdfényben a porcicák lassú táncát figyelte. Sosem hitte volna, hogy egyszer majd közéjük fog tartozni és igazi éjjáró lesz. Hónapok teltek el azóta, s ő szorgalmasan tanult. Nappal pihent, éjszaka pedig Nyúzottal Armen utcáit járták, a tolvajok útján. Zsúpfedeles, nyomorúságos kunyhók, cserepezett házak és cifra épületek kísérték útján, jutalmazták oltalmazó árnyékukkal vagy épp büntették elővigyázatlanságáért megroppanó cserepeikkel. Megtanulta mindazt, mit tudnia kellett. Megismerte a biztonságosan használható útvonalakat, a jelzéseket, melyeket egymásnak hagytak útjuk során, de megtanulta azt is, mely tetőkre nem érdemes lábát tennie, hol lazák a cserepek és melyik viskó tetőterében alszanak nyugtalan álmot hozzá hasonló hontalan szerzetek. Mindent megtett azért, hogy beilleszkedjen az éjjárók közé, s igyekezete nem maradt észrevétlen. Lám, megkapta első önálló feladatát. Egyszerű lesz, hisz csak egy helyi kereskedőt kell megszabadítania néhány értékesebb holmijától, emlékeztetve ezzel a klánnal kötött alkujára. A megszerzett tárgyak persze vigaszdíjként a klánt fogják tovább gazdagítani.
 
 Zak végigvizslatta a kereskedőkerület háztetőit. Olyan volt számára, mintha csak egy dimbes-dombos tájon sétálgatna. A holdfény most nem hátráltatta, így a széles tetőgerinceket használva suhant tova célja felé. Nem volt már messze, pár ház választotta csak el a kiszemelt célponttól. A főutaktól még így távol maradt, nem akarta megkockáztatni, hogy a ritkán járó őrjáratok éberebb tagjai véletlenül megpillantsák. Erre nem igazán volt szükség, mert ismerte a strázsák vonulásának útját és idejét is. Ritkaságszámba menő tétlen éjszakáit sokszor töltötte azzal, hogy biztonságos távolságból figyelte az utcai lámpások fényében katonás feszességgel vonuló csapatokat, a titokzatos köpenyekbe burkolózó alakokat vagy az eldugott helyeken egymás karjaiba omló szeretőket. Élvezte a helyzetet. Észrevétlenül mások felett járni, fürkészni a gyanútlanok apró kis titkait. Ilyenkor a fellegekben járt. A kétszintes villa közben szinte észrevétlenül közelebb kúszott ahogy óvatos léptekkel megközelítette. Ott kushadt a szomszédos ház tetején és a lehetőségeit mérlegelte. Szeme megakadt az emeleti ablakon, amit a tűzfalba véstek. Nyitva volt, legalábbis az ablakon kilógó függöny erről tanúskodott. Felmérte a távolságot. Egy rugaszkodás csak, de inkább nem kockáztat. Egy rossz mozdulat kell csupán és a nesztelen közeledés egetverő zajba csap át. Hirtelen apró nesz vonta magára a figyelmét. “A fenébe” Hasravetette magát a tetőn, igyekezett beleolvadni a cserepek anyagába. Újra egy kis zaj. Kő gurul így le a tetőről. Most már teljesen biztos volt benne. Valaki más is jár itt. Percekig lapult a tetőn, de újabb hang már nem érkezett, így kezdett megnyugodni. Lassan a tető széléig kúszott előre, s miután nem fedezett fel semmi oda nem illőt, leereszkedett a földre. Egy kertbe érkezett, napfényben valószínűleg csodás látvány lehetett. Nem időzött sokáig az épület takarásában. Felmérte a távolságokat, közben elmaradhatatlan hátizsákjából mászókarmokat kotort elő és a kezére húzta. A kereskedő háza tényleg szép volt, még így sötétben is. Az épület kőelemei közt fabetétek voltak, melyek gyönyörű domborműveket formálva türemkedtek ki a fal síkjából. Mesteri alkotás lehetett, s mennyire nagy segítség volt is egyben. Nem hitte, hogy a kereskedő pont a tolvajok kedvéért készíttette a házát ilyenre, mindenesetre pont kapóra jött. A karmokat beakasztotta az első faragványba és feljebb húzta magát a falon. Megint és megint, míg az ablak széles párkánya alá nem ért. Valóban nyitva volt és a függöny széle lógott ki a résnyire nyitott spaletta mellett. Feljebb tornázta magát és óvatosan kinyitotta a spalettát. Előre hallani vélte a pántok nyikorgását, de nem történt semmi. Többek közt ezért is szeretett az előkelőbb kerületekben dolgozni. A helyi “urak” meglepően nagy gondot fordítottak értékeik rendben tartására. Belesett a nyitott spaletta mellett. Sötétség és csend fogadta. Lábaival feljebb tornázta magát, mígnem derékmagasságig már az ablakban volt. Körbekémlelt, már amennyire lehetett a szemközti ajtó alatt beszüremlő fényben. Talán hálószoba volt, talán lomtár. A falak mellett bútorok sorakoztak, na meg egy hatalmas ágy is, a saját kis kamrája sem volt ekkora. Sőt, szerencsésnek mondhatta magát, hogy külön hálókuckó jutott neki az amúgy sem fényűző házban, amit otthonának tekintett. A szoba közepén nagyobb kupac: vödrök, seprűk és talán néhány felcsavart szőnyeg. Tovább kémlelt. Az egyik sarokban is látott valamit. Meresztette szemét, előbb a kíváncsiság, később már inkább az iszonyat vonzotta tekintetét. Egy fekvő alakot látott, s mintha egy terjedő foltban feküdt volna. “Mi a jó isten…” 
 Eddig jutott. A következő pillanatban egyszerre több dolog is történt: ordítás hasított a csendbe, az ajtó fülrepesztő reccsenéssel szakadt ki eredeti helyéről és egy hihetetlen tempóval közelítő alak robogott át a sötétségből hirtelen világossággá váló képen. Zak ösztönszerűen próbált cselekedni és kezeit kihúzta a mászókarmokból, majd megpróbált leereszkedni. Egy hajszálon múlt csak. Érezte, ahogy az alak feléje lendít valamit, majd érezte az ütés nyomán megsajduló arccsontjait. A kéretlen lendület elszakította a faragványokkal díszített párkánytól. Egy örökkévalóságnak tűnt a zuhanás, pedig az első emeletig gyerekjáték volt feljutnia. Maga felett látta az alakot amint kecses ívben szelte át az ablak és a követező háztető közti távolságot, aztán földet ért. Valami roppant, hogy a saját csontjait hallotta, vagy az alak súlya alatt megroppanó cserepeket, nem tudta volna megmondani. A fájdalom megadta a választ. Könnyek gyűltek a szemébe, miközben összeszorított fogakkal talpra küzdötte magát. A közelben ajtócsapódás hallatszott, majd szitkozódás és parancsszavak. Menekülnie kellett, minden más lényegtelenné vált. Futásnak eredt, azaz csak eredt volna. Jobb lába nem akart engedelmeskedni, béna kolonc volt csupán a testén. A fájdalom a csípője felől sugárzott. Lábát maga mögött vonszolva igyekezett a derékmagasságú kerítés felé. A tető felé pillantott, de aztán el is vetette a gondolatot. Megpróbált átvetődni a kerítésen, de béna lába nem engedte. A nadrág beleakadt a faépítmény egyik oszlopába, ami a tervei szerinti sima landolásból egy hatalmas puffanással végződő esést produkált. Felnyögött kínjában, észre sem vette az elsuhanó nyílvesszőt. Csizmás lábak dobogását hallotta egyre közelebbről. Feltápászkodott és az éles fájdalmat figyelemre sem méltatva tovább vánszorgott az éjszakában. A piac felé fordult, s a verseny elkezdődött. Szűk sikátoron vágott keresztül, keresztezve egy kivilágított utcát. Körbe sem nézett, nem érdekelték az őrjáratok. Ha meglátják, úgysem tud elmenekülni. Bevetette magát egy újabb sikátorba. Zúgott a feje, a vér sivítva áramlott ereiben, süketté téve őt a külvilág felé. A fájdalom állandósult, az éles szúrások tompa lüktetéssé szelídültek.

Belelépett valami pocsolyába. “Egy hete nem esett”- futott át az agyán. Nem akarta tudni mi volt az. Az élete volt a tét, tudta jól. Nem érzékelte üldözőit, de tudta hogy itt vannak a közelben. Aztán meglátta az ajtót. Pár lépés volt csak, mégis élete leghosszabb pillanatai voltak. Ujjaival ösztönszerűen talált rá a tolvajzár szerkezetére, majd néhány másodperc múltán kimerülve esett össze a fa tákolmány túloldalán. Zihált, a szája kiszáradt. Megpróbált megnyugodni és a levegőt lassabban nyelni. Tudta, egy hangos zaj a vesztét okozhatja. Hangok közeledtek, aztán pár perc után távolodni hallotta őket. Megnyugodott kissé. Letekintett saját derekára. Nagyon feldagadt. Előkotorta kését, hogy megvizsgálja sérülését. A fájdalomhullámok egyre erősebbek lettek, ordítani tudott volna. Felvágta a nadrágot. Forogni kezdett vele a világ, majd elájult. 

 Az alak magabiztosan sétált végig az armeni piac standjai előtt. A verőfényes napsütés furcsa glóriába vonta bicegő alakját és néhány verejtékcseppet csalt homlokára. A helyi lakosok magabiztosságával mozgott és kerülte ki a városőröket, a magukat kellető örömlányokat. Zak szúrós szemmel figyelte az emberek közt fogócskát játszó gyermekeket. Sima mozdulatok, sivító ricsaj, s egy újabb figyelmetlennek lett könnyebb zsebe. Az ő feladata volt a újoncok képzése és felügyelete. Néhány hónapja immár. A klán talált számára feladatot, bár nem szerette ezt a munkát. A földhöz volt kötve. Vágyódva gondolt a sima tetőcserepek suttogó hangjára, az éjszaka simogató ölelésére. Nyúzott azt mondta neki, minden rendben lesz és nemsokára folytathatja éjszakai útjait. A háta mögött a kirurgus csak elhúzta a száját. Akkor úgy gondolta, tudja kiben bízhat. Elhúzta száját, keserű epét érzett a torkában.
Egy gondolat tört utat magának az emlékek falán: Egyszer fent…
 

Az írást nem feltétlenül az eredeti szerzője küldte be, az RPG.HU Gurítsd a címlapra szolgáltatásán keresztül érkezett. Az eredeti link: http://solarah.silentvertigo.hu
A cikket cimlapra gurította: Lord_sab


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://solarah.silentvertigo.hu]
[http://rpg.hu/iac/]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához