LFG.HU

onsai
hírek
Péntek este volt, így hát felvágtam az ereimet. Olyan szokássá vált ez, mint a WC fedél lehajtása vagy a papucs az ágy mellett. Az egész hetes figyelem szertefoszlott, a munka orvul magamra hagyott, és én kettesben maradtam a lelkemmel és Gábor iránti szomjúsággal. Ezerszer kívántam, bárcsak a húsára vágynék, az érzésre, hogy egy másik lénybe hatoljak, ám nem voltam homoszexuális. Nehezebb úton jártam.
Bámultam a spriccelő vért. Szükségem volt a bizonyítékra, hogy uralom az életem; megtarthatom, vagy eldobhatom, rajtam áll. Ám ma hiába vártam a hatalom jóleső érzését, üres maradtam.
Jungi analitikus vagyok, abból a “feküdjön a díványra” fajtából. Ó, igen, pontosan ismerem az őrületemet. Sorsfonalakat látok, ütközéseket és csomópontokat. Annak idején láttam a válásom felé vezető utat is, előbb tudtam, hogy Kata elmegy, mint ő maga.
Mennyi ember! Barátok, kollégák, betegek… hányuk lelkében bolyongtam! A sötétség lételemem immár, mintha nem is létezne a valóság. Nincs félelmetesebb, mint ami ott van, alant. Az én erőm megtartja őket az őrület felett.
Valaha fény voltam, ma már csak a rutin hajt, de ez nem számít. A legnehezebb az elengedés. Olyan sokat, egész lényemet adom nekik, ők pedig napról napra évről évre darabkákat tépnek ki a lelkemből. Elviszik, öntudatlanul, a sivárság pedig nő.
Bámultam a csuklómból ömlő vért, vörös glóriát rajzolt a csapra.
Kit akarok becsapni? Magamat? Az ország legjobb szakembere vagyok. Igen, színjáték mindez, kapaszkodó a Semmi felett. A hatalom érzete nem látogat meg, hiszen nincs választásom. Oszlop vagyok, én tartom a világot, százak világát. Nem dőlhetek ki alóluk. Bírnom kell.
Fásult szomorúsággal vettem ki az eldugott kis medikus gépet a fürdőszoba szekrényből. Egy ideje már itt, a rendelőmben is tartottam belőle. Az apró doboz lebegni kezdett a seb fölött, végigpásztázta, majd megkezdte az érfal összehegesztését. Mint már annyiszor. A falon függő órára néztem, este tíz volt.
Nem, nem fogok odamenni! Nem szabad.
A huszadik századi órát bámultam. Másodperc mutatója szorgosan rótta köröket, minden pillanattal rövidebbé téve az életem. Csak elég sokáig kell nézni… igen, egyszer véget ér és befogad az üresség. Csak várni kell, várni és bírni.
Mi változott a világban apám gyerekkora óta? A mobiltelefonok fülklipszekké zsugorodtak, a reklámok házfal-méretűvé nőttek. Új gépek, de az ember ugyanaz, mindig ugyanaz. És mindig itt vagyunk mi, fáradt, névtelen zsoldosok, fásult lélekharcosok.
Nem néztem a tükörbe. Az arcom, testem még egy őszülő halántékú, karizmatikus negyvenes férfinek mutat, de a szemem valaha csillogó tava, már csak kiszáradt meder, a Semmi foglalata. Látom én is, látják a vénebb kollégák. Ez az én harcom, ők is megvívták a magukét. Ám látom szemükben, hogy éjszakánként, az őszinte csendben nekik is lepedőül szegődik az üresség.
Vajon elértem volna valaha ezt a mélypontot, ha nem jön Gábor?
Ősz volt, mikor először a díványra feküdt, emlékszem a ruhájából áradó esőszagra. Emlékeimbe ivódott, ahogyan később minden beszélgetés.
A félelem csillant szavai mögött, mikor a Hangról beszélt. Hetek óta, ha üres templomban maradt, az Isten suttogását hallotta. Kezdődő szkizofrénia… hamar bemértem a faktorokat. A körülményeket is rögzítettem elmémben: negyvenöt éves, sose nősült, mindig a hivatásának élt. “Emberekkel foglalkozom… tanítok.” Túl gyorsan átsiklott a kérdésen, memorizáltam, hogy erre vissza kell térnem.
Elmagyaráztam neki a lehetőségeket. A szkizofréniát legtöbb esetben nem lelki probléma okozza, hanem a dopamin mennyisége. Gyógyszerekkel szinten tartható, bár nem gyógyítható. Ám lehetőség van analízisre is, mely hosszabb, költségesebb, de ha a gond nem kémiai, akkor hatékonyabb. Mondtam, ráér meggondolni a következő alkalomig. Mindez rutin volt, mindaddig, míg kezet nem nyújtott. Tétovázva, hatalmas szomorúsággal kérdezte:
“Ugye… nincs rá esély, hogy valóban Isten szólt?”
Keze kezemben, tekintete tekintetemben. És éreztem, ahogy pendül a lelkem. Vannak emberek, akikkel találkoznunk kell. De mást is éreztem, és mélyről jövő bizonyossággal kimondtam:
“Maga pap.”
“Igen – húzta el a kezét. – Sajnálom, féltem, hogy befolyásolná. A gyógyszeres megoldást választom, az embereknek szükségük van rám, nagy a paphiány.”
“Mi van, ha mégis Isten szólítja”? – kérdeztem töprengve, pusztán megszokásból, mindent több szemszögből vizsgálok.
“Ha takarító lennék, ez föl se merülne önben. Isten szólhat, én is hiszem, ám csak a szentekhez, már pedig én nem vagyok az.”
“Nem hiszek különösebben az Istenben, bár a létét sem zárom ki, de kezeltem hívőket, és láttam, mennyire valóságosnak élik meg – tűnődtem, majd döntöttem. – A gyógyszer csak súlyosbítaná az állapotát, a lelke mélyén árulásnak tartaná. Sajnálom Gábor, ha ezt akarja, másik analitikust kell keresnie.”
Elment, és nem jött vissza a következő héten. Tudtam, hogy nem fog. Leesett az első hó, meghozva a szokásos légi baleseteket és a gyilkossá vált kamaszokat. Dolgoztam és Gábort vártam, tudtam, hogy poklokat jár.
Karácsony után jött vissza. Soványabb volt és a karikás szemek kerülték a tekintetem, minduntalan a falon függő képekre rebbentek. Figyeltem, melyiknél időzik hosszabban.
“A gyógyszer használt, nem hallucinálok – kezdte nyersen – de az elöljáróm arra utasított, hogy jöjjek vissza és kezdjem el a kezelést.”
“Miért?” – kérdeztem, noha tudtam: a személyisége kezdett szétesni, laikus szem is látta a körülötte cikázó feszültséget. Nem tudott mit kezdeni a kezeivel és öntudatlan idegességgel nyalogatta a száját.
“Biztos szeretne egy szentet az egyházközségnek. Jól jönne a perselypénznél” – jött a cinikus válasz.
“Magát?” – szándékosan gúnyosan felnevettem.
“Nem hiszi, hogy az vagyok?” – hökkent meg. Először nézett a szemembe.
“Sok betegemhez szól az Isten, de egy fia szent se volt még a praxisomban. A glóriáját nyugodtan tegye a fogasra és kérem, feküdjön a díványra!”
Nevetett és megkönnyebbülten lefeküdt.
Először csak a felszínt kapargattam, majd óvatosan mélyebbre hatoltam. Kezdetben hetente járt, majd heti háromra szaporodtak a találkozások. Hatalmas ellenállás volt benne. Erős, egészséges egója minduntalan falat húzott elém. Óvatosan bontogattam. Sosem szabad az ego védelmi rendszerét teljesen szétzúzni, ezt keserves tapasztalatok árán már megtanultam.
Folyt a szó a gyerekkoráról, a mostani talajvesztett világról, az egyházközségről, amiben él és persze Istenről. Különösen nagy istentisztelet és istenfélelem volt benne. Hónapokig tartott, míg képet alkottam róla. Álmok, régi emlékek útvesztőjében bolyongtunk, míg felszínre hoztuk az ellenállás okát: a szentek véres halálát.
Nem lett volna szabad, de egyre jobban bevonódtam. Vártam az estéket – Gábor csak akkor ért rá – és hiába tudtam, hogy elvesztem a lelkem, győzködtem magam, hogy csak az eset érdekel.
Azután eljött a nap, mikor Gábor képessé vált nem csak Istenről, hanem Istennel beszélni. Pontosabban a Hanggal, bármi legyen is az. A félhomályba boruló templomban ültünk, ez volt az első alkalom, hogy nem a rendelőben találkoztunk. Régen jártam templomban, idegenül éreztem magam, legszívesebben megálltam volna valamelyik oszlop mögött. Miért másabb a templomok csendje, mint a nagy házaké? Sokkal mélyebb, valahogy várakozó, türelmes.
Gábor előre ment, az oltárhoz. Letérdelt, és az istenét szólította.
Ám semmi sem történt aznap este. Ahogy múlt az idő, egyre hűvösebbé vált a levegő. A sötétben csak az oltár apró lámpácskái és a piros örökmécses világlott.
Mélységesen csalódott voltam, ő pedig kétségbeesésében elsírta magát. Önvád gyötörte, hogy erőszakkal bezárta a lelkét. Talpra pattant, kiabált valamit Ádám bűnéről, az önmagába fordulásról. Összeroppant.
Késő éjjel volt, mire a paplakig el tudtuk vinni. A fiatal káplán segédkezett, közben elmesélte, hogy nemrég végezte a teológiát, és Gábor atya mellé helyezték, mióta kiderültek a “problémák”. Láttam, milyen tisztelettel néz a plébánosára, meg rám is. És lelkesen mondta, mennyire örül, hogy Gábort egy hívő kezeli.
Egy mi? Átjárt a döbbenet. Figyeltem a fiú mozdulatait, ahogy a remegő testet betakarja, gyengéden elsimítja a párna ráncát és megértettem: szentnek tartotta a plébánosát.
Nem mentem haza, lassú léptekkel róttam a várost, a neonfényektől világló, sodródó lelkektől sötétlő utcákat. Magamat vizslattam, kegyetlen őszinteséggel.
Csalódást éreztem, mikor nem jött az Isten, mert igen, ÉN is ezt akartam. Nem Gáborról szólt ez a terápia! A betegem idegösszeroppanást kapott, mert én, ÉN képtelen voltam szembenézni a kilátástalansággal! Általa kerestem kapaszkodót egy nemlétező istenségben! Mennyire szánalmas!
Áldozattá vált egyszemélyes nihilem oltárán.
Gyógyszert kellett volna kapnia. Tudtam, ó, igen, legbelül tudtam, szálkaként fúródik a bőre alá, hogy én, a szaktekintély, megtagadtam. Minden kolléga kezelését jó előre aláástam! És később is… fel kellett volna ismernem a szenvedélyt, azt a megszállottságot, amivel kezelem! Én, akiről lepattannak a szerelmes nők, le az indulatátvitelek!
A káplán áhítata felébresztett: zavaró visszfénye volt a bennem élő tiszteletnek. Igen, valahol mélyen én is hittem, hogy Gábor szent. Akartam, hogy az legyen.
Egész éjjel bolyongtam. Át kell adnom Gábort valamelyik kollégának, mielőtt több kárt teszek benne.
Délelőtt új betegeket fogadtam. Negyedórás megbeszélések voltak ezek, sokan ültek a váró kényelmes foteljeiben, rám várva. Legtöbbet másik kollégához küldtem, magamnak mindig csak a súlyos eseteket tartottam fenn. Ilyenkor szeretek gyakran kinézni, a betegeket ki és bekísérni, enyhítve ezzel a félelmüket. Az egyik ilyen kinézésemkor Gábor viharzott be. Fekete reverendát viselt, először láttam benne, vékony alakja még jobban megnyúlt tőle. Ragyogott az arca, ahogy megragadta a kezem.
“- Megtörtént!” – nevetett. – “Hajnalban.”
Lelkesedése átragadt rám, elfújta a szél minden kétségemet. Könnyű lettem. Varázslatos érzés volt, évek óta nem éreztem ezt.
“- Dicsértessék!” – köszöntek rá többen, tétován, döbbent tekintetekkel. Marika, az asszisztensem, meghökkenve méregette a ruháját. Ráébredtem, hogy nem is tudja, hogy Gábor pap. Nemcsak a betegem volt, hanem a legmélyebb titkom is.
“- De… ugye nem kezelésre jár, Gábor atya?” – kérdezte megbotránkozva az egyik középkorú nő. Gábor felkacagott, világosabb lett tőle a szoba:
“- Mindenkinek szüksége van mesterekre, Tamásné. De ne féljen, szakmai titok, hogy itt láttam, nem mondom el senkinek!”
Mesterekre. Azonnal kijózanodtam. Szóval ő is megérezte, milyen erős a lelki kapocs közöttünk.
Alig vártam, hogy véget érjen a délelőtti rendelés. Ebéd helyett nekiálltam végighívni a legjobb kollégákat. Minden vágyam a holnap este volt, az hogy Gábort meghallgassam, de nem tehettem. A holotelefon képernyőjén újabb és újabb arcok tűntek föl. Egyikük se vállalta, mikor megmondtam, hogy a páciens egy pap. Volt, aki bevallotta, hogy hívő vagy épp elhivatott ateista és képtelen lenne az objektivitásra. Más a közvéleménytől félt: ez az ügy, ha kipattan, hatalmas darázsfészekké válhat. Hiszen burkoltan a vallás igazságtartalmát feszegetjük. Végső kétségbeesésemben már a fiatal, de tehetséges pszichológusokat is felhívtam. Ám ott a tekintélytiszteletbe fúlt bele az ügy. Ha én, a “nagy elme” kudarcot vallottam, nekik mennyi esélyük lenne boldogulni?
Átkozott egy helyzet!
Marikával lemondattam a délutáni és a másnapi betegeket. Gábort is. Majd hazaküldtem a lányt, szükségem volt az egyedüllétre. Kiürült a XX. század stílusában berendezett váró, csendessé vált rendelő, és a zöld kanapé beteg helyett engem hívogatott. Habozva megdörzsöltem az állam, az apró borosták pengéért kiáltottak. Ekkor csöngettek. Kelletlenül az ajtóhoz ballagtam.
Gábor állt ott, reverendában, mosolygósan.
“- Sajnálom, de nem rendelek.”
“- Tudom, nem is az orvoshoz jöttem. Hallottam, lemondta a holnapot. Épp beteglátogatást végeztem a környéken, gondoltam, magához is benézek.”
“- Köszönöm, de nem szükséges” – feleltem mereven. Nem engedtem be.
“- Valami baj van? Csak nem… a történtek zavarják? – kérdezte tétován. – Megrémiszti, hogy az Isten…”
“- Dehogy, egyszerű epeproblémák – hazudtam. Oszlop helyett képlékeny és ingatag agyag voltam, de ezt tilos tudnia. A páciens sohasem jöhet rá, hogy hatni képes a kezelő lelkére. Kártyavárként omlana össze a terápia, maga alá temetve őt. Az analitikus külső, szenvtelen pont. Viszonyítási alap.
- Két nap és elmúlik ez a rosszullét. Sajnálom, ha udvariatlannak tűnök, de nem jó, ha a pácienseimmel magánemberként találkozom. Árt a terápiának.”
“- Terápiának? Maga nem érzi ezt a transzcendens kapcsolatot, ami feszül köztünk? Maga nem az orvosom, hanem a lelkivezetőm. Sohasem éreztem ilyen köteléket, ilyen erős barátságot senki iránt.
Én sem. Csakhogy nem voltam mester, csak egy ember. Valaki, aki visszaélt a hatalmával: megerősített egy szkizofrént a hallucinációiban. Az sem számítana, ha valóban Isten szólt volna. A lényeg az én tettem, az én mélyről jövő, alantas indítékaim. Nem mentség, hogy nem ismertem föl.
“- Ugyan, Gábor, ne értékelje túl ezt az érzést! Egyszerű kivetítés. A női paciensek szerelmet vallanak, maga pap, persze, hogy transzcendens valamiket lát. Képzelheti, a homoszexuális betegeimet! Nem véletlen, hogy védem a magánéletem. Nos… ha megbocsát…”
Zavartan elköszönt. Becsuktam az ajtót, de a tükör-üveg ablak mögül figyeltem, ahogy elmegy. Megállt, visszanézett, aztán megrázta a fejét és könnyed léptekkel elsietett a parkolóban hagyott siklója felé. Gyűlöltem, hogy máris túl tud lépni rajtam. Mit számítottam neki én, mikor maga az Úr duruzsolt a fülébe?
Aznap gondoltam rá először, hogy megvágom magam. Váratlanul jött az ötlet. Gábor elment és én borotválkoztam. A fürdőszobában – az egész rendelő stílusához illően – múlt századi kellékek voltak. Igazi, pengés borotva is. Áldottam érte a lakberendezőt!
Szeretem az ezredforduló hangulatát, a betegeim is nyugodtabbak tőle. Akkor még volt ideje egymásra az embereknek. Csigalassú autókkal jártak, nem suhanókkal. A legtöbben a saját kontinensükön nyaraltak, hírét sem hallották a Hold-telkeknek, vagy a Plútó kalandtúrának, hol a tét az élet. Felgyorsult a világ és egyre kétségbeesettebb. A lakásokban a holotévé virtuális szereplői járnak-kelnek, a nappali közepén történnek a belezéses gyilkosságok vagy a perverz szexjelenetek. Istenem, azok a jó öreg kétdimenziós tévék! Mikor még emberek voltak a bemondók! Tompítjuk a lelkünket az ingerekkel, hogy ne kelljen érezni, mert akkor észrevennénk, hogy baj van. Hogy minket már nem érdekel a globális felmelegedés, a kutyák kínzása, a tiltott szemétlerakás. A régieket még izgatta, mit kerestek az amerikaiak Irakban, volt társadalmi felelősségérzet és összefogás. De mi van most? Még a kormányfőket sem ismernénk, ha a választási kampány része nem lenne az egy hetes túlélőtúra, hol megküzdenek egymással és az elemekkel a jelöltek. Kit érdekel a párt programja, ha olyan sármos fürdőnadrágban a pártvezér?
Igen, a kor is felelős a bennem növekvő sivárságért. A rendelőm, akár egy burok, egy hangulatos sarka az időtlenségnek.
A pengés borotva olyan hívogatóan csillant. Először meghökkentem, majd mulatságosnak találtam az önsebzés gondolatát. Persze nem tettem meg. A megoldásokon töprengtem: hogyan tudnám elszakítani ezt a köteléket anélkül, hogy Gábor pszichéje megsérülne. Mégis, valahol alant csiklandozott a gondolat, hogy akár meg is tehetném.
Hétfőre készen állt a megoldás. Délelőtt behívattam mindhárom kezdő pszichológus segítőmet. Egekig magasztaltam a két lány és a fiú munkáját, a probléma-megoldó képességüket, majd közöltem, hogy előrébb léptek. Már nem csak az utódgondozást végezhetik, hanem a terápia végébe is besegíthetnek. Lelkesedésük még akkor sem csorbult, mikor ismertettem az esetet. Bíztak bennem. Számukra a mester voltam, ki a lélek misztériumába beavatja a kiválasztottakat. Mosolyogtam, elvesztve közben lelkem még egy darabkáját.
Természetesen megkérdezték, hogyan lehet Gábor gyógyult, ha még mindig hangokat hall. A “normalitás” fogalmára hivatkoztam. A társadalom függvénye, mit tart betegnek, mit nem. A kannibáloknál az emberevés más jelentőséget kap, mint nálunk a XXI. század végén. Az egyén pszichéjét nem szabad megerőszakolni, elég, ha megtanul beilleszkedni, és uralni az életét. Ugyan, kit zavar egy áhítatosabb pap? Eleve bizarr, hogy valaki egy láthatatlan lénnyel cseveg, miért lenne kevésbé furcsa, hogy a választ is hallja? Az előbbit a társadalom mégis tolerálja.
Nagyon meggyőző voltam, gyűlöltem magamat érte. Könnyedén elhitték, hogy csak annyi a dolguk, hogy ellenőrizzék ezt a Hangot. Ha Gábor életellenes sugallatokat kap, akkor lépjenek közbe.
Féltem az estétől és joggal: úgy éreztem, Gábor átlát rajtam. Pillantásától maszkká merevedett arcomon az apáskodó mosoly. Aztán a csillogó szemű segédekre nézett. Miattuk nem feszegette, miért lököm el. Végül bólintott: beleegyezett.
Fájt. Csalódott és dühös voltam, hogy ennyire gyorsan, ennyire könnyen mondott igent. Irracionális érzés volt, hiszen én dobtam ki, de mégis fájt, hogy nem küzd.
Fölálltam a székből, noha ma még ott kellett volna maradnom velük. Ám hirtelen oly fáradttá váltam, elegem volt az egész helyzetből. Kimentettem magam, hogy ma este még vár egy súlyos eset. Tényleg várt: önmagam.
Gábor is fölállt és kezet nyújtott. Nemcsak fizikai érintés volt, hanem lelki is, éppúgy, mint az első alkalommal.
“- Ha jól értem, többé nem ön az orvosom. Nincs akadálya, hogy benézzen hozzám valamelyik este.”
Megrándult az arcom. Nagyon hamisan csengett hangom:
“- Miért ne? Majd meglátom.”
Sokat bolyongtam aznap éjjel, és a következő hónapokban is. Az utcai rablók már nevemen szólítottak. Én pedig harcoltam önmagammal, s ez észrevétlen átszivárgott a nappalokba is. Egyik tanulmányom könyvvé terebélyesedett. Kiadták, hatalmas siker lett.
A függésekről írtam benne. Barátság és szerelem csak egyenlő felek között van. Minden más föl nem ismert tanítvány-mester viszony. Még az “első szerelem” is. Ha azt érezzük, hogy eggyé akarunk válni a másik emberrel, ha azt, hogy csakis általa lehetünk boldogok – az nem szerelem és nem barátság.
Még híresebb lettem, interjúkra és csevegő műsorokba hívtak. Elzárkóztam. A piedesztál nagyon magányos hely. Erre “lelki embernek” kiáltottak ki és gurunak tartottak. Előásták a korábbi szakmai cikkeimet, könyveimet és mindenféle csatornákon szentírásként idézgették. Ekkor már naponta megfordult bennem az önsebzés gondolata.
Elmenetem egy kollégához, pár évente minden analitikusnak kötelező. Zsolt el volt bűvölve attól, hogy Gábor atyát kezeltem. Gábort már az egész ország ismerte a drogosoknak tartott éjszakai miséiről. Hatalmas erővel munkálkodott, őrülete átformálta a világot körülötte.
Zsolt lenyűgözve hallgatta az első találkozás történetét. Végül azt mondta, milyen jó, hogy egy korban élhet velem…
Arcomon erre újra megszilárdult a világ kérge és alant maradt a kétségbeesés, a szakadék-fölött-kapaszkodás érzete. Tudtam, minden idegszálammal tudtam, hogy el kéne neki mondani a sebzés vágyát, el kéne a félelmet, hogy függésem megnyomoríthatja Gábort… Ki akartam kortyolni a lelkét…. Csak vele és általa válhattam élővé.
Nincs nagyobb bűn, mint mikor a mester rátelepszik a tanítványra, a szülő a gyerekre, tanár a diákra. Ez a sötétség útja. A tudatlanok megtehetik, de én nem. Létezzen egy számonkérő Isten vagy sem, mindegy, önmagamért kell békén hagynom. Szeretem Gábort, s a szeretet nem birtokol: elenged.
Aznap éjjel vágtam meg magam először. Oly bizarr volt, oly csiklandozóan mulatságos, hogy én a nagy pszichológus, ki előtt a szakma és az ország leborul, lopva a borotvámmal játszom. Néztem a vért, és újra élőnek éreztem magam, végre uraltam az életemet.
Talán egy hónapig tartott a lendület. Aztán újra megtettem, pedig tudtam, egyre súlyosabban torzul a pszichém. Zuhanórepüléssé vált az élet és én belevetettem magam a munkába, sőt a médiába is, hátha sűrű közegük lelassíthat a nihil felé tartva.
Minden csevegő műsorba elmentem, hagytam, hagy istenítsenek. Bölcs, megértő és humoros voltam, épp csak Jung fétise, a pipa hiányzott a számból, közben a bensőmben nevettem… ha tudnák! Sose érdekelt, ki a többi meghívott, az sem, miről kell beszélnem. Kihívtam a sorsot, várva, egyszer felsülök és megszégyenülök, ám nem következett be.
Aztán egy este Gábor ült a stúdióban. Megdermedt az idő, megállt a létezés, ahogy összenéztünk.
Elkezdődött a műsor. Egy órányi anyagot akartak fölvenni, az ember elidegenedése volt a téma. A riporter talán a második perc után hallgatott el végleg, nem tudom. Csak a levegő izzása maradt meg bennem, és az érzés, hogy végre igazán eszmét cserélek. A kamaszkor óta nem éreztem ezt. Egymás mondatait fejeztük be. Lenyűgöztek Gábor tapasztalatai, finom tapintata és emberismerete. Annyi kérdésem volt és annyi megvitatni valóm. Valahol a második óra vége felé kizökkentünk és udvariasan megkérdeztük, egyáltalán mennyi anyag kell. A riporter csillogó szemmel intett, hogy folytassuk, majd kivágják a fölösleget.
Ám soha nem vágták ki, úgy hallottam, részletekben bár, de mind a négy órát leadták. Nem érdekelt, képtelen lettem volna visszanézni.
Búcsúzóul Gábor nem nyújtott kezet, csak tétován mondta, hogy péntek esténként tízkor a “kallódóknak” miséz. Ha gondolom, jöjjek el. Vagy bármikor máskor. Bármikor. Távolságtartón biccentettem.
Attól kezdve átkozottul röviddé váltak a hetek, az idő rohant, hogy péntekké érjen, és ott megtorpanjon. Ahogy rendszerré vált az önsebzés, úgy kopott ki belőle az a sajátos, veszett jókedv. A nihil hívogatott és már semmit sem találtam, mi megtarthat fölötte.
Fásult rutinnal kimostam a vért a csapból, majd az órára néztem, fél tizenegy volt. Fájt a csuklóm, a kis medgép egyre nehezebben hozta rendbe az érfalat. Csak idő kérdése, hogy kudarcot valljon.
Abba kell hagynom a vagdosást. De mibe kapaszkodjak? Hogy lehet elviselni a súlyt, a lelkek terhét? És ezt a végtelen magányt? A sötétségnek van-e mélyebb bugyra, mint mikor az ember már az öngyilkosságban sem lel örömet?
A tükörbe bámultam, és láttam, hogy az a másik, az a fáradt szemű, öregedő férfi feladta. A penge még elöl volt, csak egy végérvényes mozdulat… immáron a torkom felé. Nincs medgép, mely megmenthetne.
Nem! Mi lesz azokkal, akik belém kapaszkodnak?
Kimenekültem a fürdőből. Aztán a lábam továbbvitt, ki a rendelőből, egészen a siklóig. Céltalanul beindítottam, bárhová, csak el innen! Ahogy az utcák fölött suhantam, hirtelen ötlettel Gábor felé vettem az irányt. Végül is, nem kell, hogy ő észrevegyen, elég, ha én látom…
Izgalom járt át, újra embernek éreztem magam. Őrült egy szenvedély! De talán a szenvedélyek tesznek minket élővé és óvnak meg a sivárságtól, legyenek bármennyire pusztítóak. Homályosan felrémlett bennem egy tanulmány ötlete, mely a szenvedély mibenlétét taglalná, majd egy másik gondolat: az ember akkor ír könyvet, ha nem akarja átélni az érzést. Fölnevettem.
Különös, mennyi izgalom lett hirtelen bennem!
Már vége volt a misének, mire odaértem a templom elé. Leparkoltam, és döbbenten néztem az ott álldogáló embereket. Rengetegen voltak, de nem ez lepett meg, hanem az, hogy egymással beszélgettek. Az öreg nénikék a késelős kinézetű fiúk és átlátszó miniszoknyás lányok közé vegyülve. Jómódú urak, szakadt huligánok… hát mi van itt?
Gábort sehol sem láttam, így kíváncsian kiszálltam és elvegyültem. Pórusaimba szívtam a belőlük áradó békességet. Az elcsípett szófoszlányok szerint Gábor beszéde az előítélet-mentességről és az egymásra való odafigyelésről szólt. És ezek a különböző korú és hátterű emberek képesek voltak az első lépést megtenni a másik felé.
Persze ez a nyitottság és lelkesedés halványulni fog holnapra és elenyészik az élet zajában, de talán valami megmarad az élményből. Ha dönteni, ha ítélkezni kell, lehet, hogy ez lesz az a hajszál, mi visszatartja őket attól, hogy embertársaikba rúgjanak.
Döbbentem jöttem rá, hogy Gábor éppúgy oszlop a lelkek templomában, ahogy én. Futólag talán megtámaszkodott rajtam, de sohase volt szüksége rám. Megkönnyebbültem. Hogy nyomoríthatnám meg, hiszen ő szabad!
A zaj emelkedett és rájöttem miért: a sekrestye felől Gábor közeledett. Már levette a miseruhát és egyszerű, fekete reverendában volt. Hátrébb húzódtam, bár fölösleges volt, gyűrűbe zárták, ki se látszott az emberek közül. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, felléptem a templom lépcsőjére. Bámultam az arcát és közben elszállt belőlem a maradék életöröm. Gábor igazán figyelt rájuk, arcukba nézett, megérintette őket. Akárcsak engem. Talán ennyi voltam én is? Egy megmentendő lélek?
Hátrafordultam. Az utcai lámpák bántón világos fényköre után hívogatónak tűnt a templomkapu mögött üldögélő sötétség. Bevonszoltam megfáradt lelkemet. A villanyokat már lekapcsolták, csak az oltár körüli pislákoltak a fények. Nem mentem addig, megkapaszkodtam a legelső félreeső oszlopban.
Üresebb voltam, mint korábban, az indulás előtt. A hideg kőnek támasztottam a homlokomat. Mi lenne, ha nem borotvával tenném meg, hanem sikló-balesetnek álcáznám?
Igen, így lesz, egy ostoba “véletlen”.
- Ki tartja meg az oszlopot, ha eldől? – suttogtam lehunyt szemmel.
És ekkor langyossá vált homokom alatt a hideg kő. A létezés illúziója mögül kicsillant a Valóság.
- Én – felelte szelíden az oszlop.
Megdermedtem a rémülettől, majd el akartam magam lökni az oszloptól, ám mégsem moccantam. Szívdobbanásnyi ideig hittem, ha most kinyitom a szemem, Isten néz vissza rám.
Azután újra hűvössé vált az oszlop köve, s én azt vettem észre, hogy reszketek. Habozva kinyitottam a szemem. A sötét tömeg némán állt, csak egy oszlop volt immár, semmi más, és ezen mérhetetlenül megkönnyebbültem.
Fölnevettem és csak kacagtam, egyre hangosabban, fékevesztettebben. Ráébredtem arra is, a világ legnagyobb kegyelme, hogy láthatatlan az Isten. Már persze, ha van, hisz az is lehet, hogy egyszerűen megőrültem. Bárhogy legyen is, annyira könnyűvé váltam, és éreztem, ahogy átjár az élet, az eleven, lüktető létezés. Letettem a terheimet, átvállalta tőlem az oszlopok Oszlopa…
- Csendesebben! – szólt rám megbotránkozva egy kihívó ruhás nő, valószínűleg prostituált.
- Bocsánat – feleltem bűnbánóan. Ejnye! Hát hogy meri az Isten megzavarni az áhítatot? Leszegtem a fejem és lenyeltem a torkomat csiklandó nevetést. Haboztam, de aztán kisétáltam a templomból. Az Isten mindenütt jelenvaló és különben is, napi egy találkozás bőven sok.
Megálltam lépcső tetején. Gábor körül nem csökkent az embergyűrű, messziről is látszott, hogy akivel beszél, arra teljesen odafigyel. Hitetlenkedve elmosolyodtam, már nem fájt. Nem, sohasem őt akartam, hanem az Istenét. Ahogy ő mondaná, az élő víz forrását. Szabaddá váltam ebben a pillanatban és oly könnyűvé. Eszembe jutott a régi anekdota:
“Mester, hogy érezte magát, mikor megvilágosult?”
“Hülyén.”
Ó, igen, pontosan ilyen érzés. A siklóm felé ballagtam. Épp beszálltam volna, mikor hallom, hogy a nevemet kiáltja. Megfordultam.
- Úgy örülök, hogy eljött! Már kezdtem kételkedni benne, hogy viszontlátom.
- Most volt itt az ideje – jöttem rá. Immáron szabadok voltunk egymástól. – Mi lenne, ha holnap velem ebédelne? Ebédelnél. Tegeződhetnénk.
- Jó ötlet! És köszönöm az ebédet. Fárasztó hordozni a bajaikat.
- A tiszteletük rosszabb – fintorogtam.
Összenevettünk, és én, aki sorsfonalakat láttam, hirtelen ráébredtem, hogy utunk immáron közösen halad. Mikor úgy érezzük, megmérgez a kor tisztelete, vagy agyonnyom a baja, ott állunk majd egymás mellett, vállvetve, mert mi is csak emberek vagyunk, bárhogy imád a világ… két fáradt, öreg lélekharcos.
Áldott lélekharcos.
 

Az írást nem feltétlenül az eredeti szerzője küldte be, az RPG.HU Gurítsd a címlapra szolgáltatásán keresztül érkezett. Az eredeti link: http://www.irokor.hu/?p=190
A cikket cimlapra gurította: Lorinczy_Judit


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához