LFG.HU

HammerTimeCafe
lorinczy_judit
ismertetőCimkek

A Galaktika szerkesztősége igazi csemegét kínált a 10. Metagalaktikával: kínai sci-fi írók (és festők) munkáit jelentette meg. Ha már – főleg – a pekingi Olimpia kapcsán Kínára figyel, figyelt a világ. Bepillantás – nem csak elkötelezett sci-fi rajongóknak – egy távoli ország fantasztikus irodalmába. Nem csoda, ha sokan várták. Én is.
 
Nem igazán tudtam mire vélni az újságárus megjegyzését (“kisasszony, azért éjszakánként ne tessék ilyeneket olvasni”), mikor megvettem; a 10. Meta kívül-belül tetszetős darab, rengeteg színes, monumentális, csodálatos festményt találni benne. Az meg már csak az én egyéni ízlésproblémám lehet, hogy a hiányos öltözékű, erotikusan pózoló android nőkért nem repes a szívem, de hát ezek szerint ilyesmikre is van igény.
 
A képek amúgy nem az egyes novellákhoz rendelt illusztrációk, viszont – a szerkesztők szándéka szerint – nem csak irodalmi, de képzőművészeti vonalon is némi képet kapunk a kínai sci-fi világáról. A novellákon felül rövid ismertetőket közölnek az ország jelenlegi társadalmi-politikai helyzetéről, az űrkutatási projektekről valamint a kínai írásjelek átírásáról. Szerintem mind hasznos és érdekes. A szerzőkről is – mint ahogy a “rendes” Galaktikában – néhány sort olvashatunk, ami azért volt különösen jó ötlet, mert a kínai nevekből én ugyan el nem döntöm pl. az író nemét… Szinte mindegyikük kiérdemelte a kínai SF irodalom elismerését, a Tejút-díjat. (Nekem sajnos ez a név nem mondott semmit, hiányoltam is némi ismertetőt magáról a díjról.)
 
Mindezek után képzelhetjük, mi munka lehetett összeállítani a kiadványt: felkutatni a szerzőket, megszerezni a jogokat, fordítókat találni… Tényleg úgy éreztem, igazi kuriózumot tartok a kezemben, és…
 
…és aztán elolvastam az első novellát. (Figyelem, spoilerveszély!)
 
Csao Jung-kuang: A virág
 
Nem mostanában volt kezemben a kiadvány, hanem úgy fél éve. Nem ugrott be, miről is szólt ez a novella. (Megjegyzem, a többivel szintén így jártam.)
 
“A cég ötlete eléggé meglepő volt: a virágot az emberek fejébe ültetik! A növény gyökérzete összekapcsolódik a bélcsatornával, s közvetlenül biztosítja az embernek a cukrot, a zsírt és a fehérjét. Ráadásul a virág nemcsak a napfényt szívja fel, hanem azt a bizonyos dolgot is a vastagbélből, amitől a normális emberek undorodnak.”
 
A novella végére a főszereplő is kap egy ilyen virágot - “Isten Kekszét” – a fejébe. Cserébe élete végéig fizetheti a hitelt, mert ez bizony nem olcsó mulatság. Az Isten Rt. elől nincs menekvés, előbb-utóbb minden ember vesz virágot és eladósodik.
 
Részemről kissé felvont szemöldökkel lapoztam.
 
Hszing Hö: Zarándoklat
 
Ismét E/1-ben íródott “sztori”. Az első lehetőség lett volna arra, hogy valami “kínai ízt” is érezzek benne, csak az a baj, hogy különleges fűszerezés helyett egészen ízetlenre sikeredett a végeredmény. Egyáltalán nem fogott meg a történet. Sem a szereplők. Sem a stílus. Hogy mindez a fordításnak tudható-e be, én kétlem, mivel a kötetet többen fordították, ugyanakkor más novellákra is jellemző a lassú ritmus, a deus ex machina és a modorosság. A nyelvi leleményesség, érzékletesség teljes hiánya.
 
“Még végig se mondta, és máris minden irányból lézersugarakat lőttek rám; megtántorodtam, s elvágódtam a földön. Az öregek körém rajzottak, helyben ki akartak végezni és visszaszerezni a követ. De én nem hagyhattam, hogy az úgynevezett szent követ továbbra is szentként tiszteljék a világban!”
 
Mert hogy van ez a szent kő, aminek mágikus hatalma van, és ahová elzarándokolnak az emberek, hogy lássák. Mert a szent kő boldogságot és harmóniát hozott a világra. De valójában lehet, hogy nem is létezik, és csak szuggesztióval befolyásolják az embereket a pszichológus öregek. De az is lehet, hogy létezik a kő, csak hamis…
 
Valahol itt kezdtem attól félni, hogy a többi novella is ilyen… semmitmondó lesz. Nem tudok róla mit írni.
 
Csiang Jün-seng: Egy “száznapos reformer” története
 
Ezt a novellát kifejezetten utáltam. Néha vinnyogtam a röhögéstől, néha letettem az egészet, hogy én ezt nem, ezt nem, ezt nem… De aztán mégis végigverekedtem magam rajta. Hátha a végére kisül belőle valami. A stílus roppantul unalmas és érdektelen, ugyanakkor enyhén infantilis, ostobán szájbarágós.
 
(Arról szól, hogy megtalálják egy száz éve élt férfi testét, aki a császárkorban reformtörekvésekkel állt elő. Ki akarták végezni, de a földönkívüliek megmentették, mert nagyon érdekelte őket a férfi által magas szinten űzött játék, a go. “Mert a földönkívülieknek megvan az a szokása, hogy érthetetlen eseményeket idézzenek elő.” Ugye.)
 
Csen Lan: Macska-egér játék
 
Egyetemista geekek felfedeznek egy lényt egy játékprogramban. A létforma hamarosan elszaporodik az interneten, aztán két ember “belép” a hálóba, mint Neo a Mátrixba, hogy kapcsolatot teremtsenek velük. Ám a lények nem viseltetnek barátsággal irántuk. Elkezdődik a virtuális háború, miután a létforma az internetet uralva irányítani akarja az emberek életét is. Dióhéjban ez a történet. A nagy mondanivaló meg az, hogy az emberekben ott a pusztításvágy, és csak azért is eltörölné a lényeket a föld színéről, úgyhogy azok inkább helyből támadnak. Az emberek meg vissza.
Nem tudom, más hogy lenne vele, én nem dobtam hátast ettől az írástól sem.
 
Han Szung: Céltalan utazás
 
Értem én, értem én, mit akar ez kifejezni, csak az a baj, hogy mások ezt már jobban megírták. Nem új, sőt, kifejezetten idegesítő a két, “fehér szobában” ébresztett szereplő, akikről az olvasó hamar megtudja, hogy emlékezetkiesésben szenvedő űrhajósok, akiknek eltűnt a harmadik társuk, és fogalmuk sincs, ők maguk hol is vannak épp. A végére persze tiszta paranoiások lesznek, és az egyik végez a másikkal. A novella tényleg ugyanolyan céltalan, mint a címe, és semmit nem tudunk meg, miért is ez az egész.
 
Liu Ven-Jang: Egy nap fogság
 
A történet szerint B. urat valami szörnyű bűntett elkövetése miatt életfogytiglan sújtották az ún. időbörtönnel. Eszerint egyetlen, életéből véletlenszerűen kiválasztott napot fog leélni újra és újra, míg meg nem hal. Aki látta legalább az Idétlen időkig című Bill Murray filmet, annak ez az alapötlet nem új, még ha ott nem is börtönről van szó (a Star Trek DS9 sorozatában húsz év börtön emlékeit ültették az egyik szereplő fejébe).
A végére érve az volt az érzésem, ezt a novellát sokkal jobban meg lehetett volna írni, annak ellenére, hogy az ötlet nem eget rengető. Csakhogy ehhez szükség lett volna némi író eszköz bevetésére. És az is sokat lendített volna rajta, ha nem lett volna már a történet első harmadában rohadtul egyértelmű, miről van szó…
 
Kun Peng: Egy vén csavargó emlékei
 
E/1-ben mesél egy bolygóközi potyautas, akit egy űrhajó kapitánya – miután felfedezte őt a fedélzeten – kirakott egy olyan bolygón, ahol semmiféle űrjármű nem száll le. A névtelen csavargó kétségbe nem, csak szerelembe esik egy szépséges lánnyal, s együtt élnek tizennégy évig, mint a mesében. Aztán egy nap megjelenik egy hajó, hogy a főszereplőt “visszavigye a civilizációba”. Hazaérve aztán áthárítják rá a hazahozatala költségeit, úgyhogy soha többé nem tud visszamenni a nőhöz.
És így ennyi. Annyira fájdalmasan szürke az egész, hogy nem tudok mit hozzáfűzni.
 
Vu Jen: Az egéralátét
 
Gyanús egy cím, na. Csoda egéralátét, ami röpke két oldal alatt hozzásegíti a főszereplőt egy számítógépes háborús játék küldetéseinek befejezéséhez, majd a felesége bőrét is megfiatalítja. Újabb egy oldal múltán a főszereplő a csoda egéralátét segítségével az “úgynevezett hekkerek, a web törvényt nem ismerő anarchistái nyomába ered”, hogy felkutassa az általuk létrehozott “szoftver szeméttelepet”. A következő másfél oldal végére az egéralátét világra hozza utódait, melyek tulajdonképpen kis barna kezecskék. Aztán hirtelen kiderül erről a lényről, hogy valójában nem egéralátét, hanem kambriumi létforma. De tényleg.
Ha az előző novellára azt írtam, fájdalmasan szürke, hát, akkor ez meg fájdalmasan ostoba.
 
Liu Csi-an: A bizonyíték
 
“Az amerikai ijedtében elvesztette az összes érzéke feletti uralmát és kővé dermedt. Ezek után különös, ijedt sikoltást hallatott, és kezével eltakarva fejét, mintegy az életét féltve rohant ki a kocsiból.”
 
Az effajta modorosságtól mászom én a falra. A történet amúgy csak egy nulladik típusú találkozás, persze egyetlen ember emlékszik csupán a földönkívüli látogatására, amiből származik némi bonyodalom. Nem vesztegetek rá több szót, én nehezen jutottam a végére.
 
Csen Vej-han: Alkonyodik, s egy ember sincs, aki verset tudna írni
 
Szép, költői cím, hasonló stílust és történetet vártam, valamit, ami jobb, több mint az előző, szürke masszába olvadó, semmitmondó szövegek.
És igen, jobb, mint a kötet összes többi novellája, de félek, csak azért mondom ezt, mert az előzőek annyival rosszabbak voltak, hogy azokhoz képest ez tényleg jó. Bradburyhez már nem merném viszonyítani. Az az érzésem, sokkal, sokkal jobb is lehetett volna (ez is).
Mint az előző történetek közül több, Csen Vej-han novellája szintén az ember virtuális világhoz fűződő viszonyát boncolgatja, s arra jut, hogy a hálózat teljesen eluralkodik rajtunk, függővé válunk tőle, miközben a régi, hagyományos, kézzel fogható dolgok eltűnnek.
 
Jang Mej: Levendula
 
Eleinte tetszett a történet, aztán sajnos kitaláltam, mire megy ki a játék, és ez valahogy megint megölte az egészet. Ismeretlen földönkívüliek tanulmányoznak egy maroknyi, csapdában és megfigyelés alatt tartott embert, akik azért vállalják e fogságot, s nem végeznek magukkal, mert ez az egyetlen lehetőségük rá, hogy megtartsák a földi kultúra emlékezetét. Ezért az új generációnak – melyhez a főszereplő is tartozik – átadják, amit tudnak; a kezdetben ellenszegülő lány pedig végül vállalja sorsát az emberiség érdekében. Remélve, hogy egy nap rájuk talál és kiszabadítja őket a többi ember.
A stílus, a szögegyenes cselekmény megint lerontja az összhatást. Talán hozzászoktam a nyugati szerzők bonyolultabb történetvezetéséhez, kifejezőbb, egymástól elütő, eredeti stílusához? Ez a történet is szépen hozzáolvad az alakuló szürke masszához.
 
Li Hszüe-vu: Álomtükör
 
“Nem voltam mérges, mivel ekkorra már belém markolt a félelem.”
 
A stílus továbbra is modoros, a szöveg nagyon lassan folydogál (ez volna a kínai jellegzetesség?), mégis, ez az első novella, ami megpróbál egyszerre két nézőpontot felvillantani – naplószerűen. Van két kollégista lány. Az egyiknek egy holdsarló alakú forradás éktelenkedik a homlokán, amit gondosan takargat a hajával, és furcsa látomásai vannak álmában. A másik, normális lány pedig megpróbál rájönni, mi is zajlik zárkózott szobatársnőjében. Aztán egy huszáros vágással mindenre fény derül: a lány elméjébe néhány, Földünk meghódítását tervezgető űrlény átmentette az emberiségről gyűjtött adatokat. A holdsarló pedig az adathordozó jele, hogy az idegenek megtalálják a lányt.
Nem tudom, tényleg attól lenne valami SF, kínai SF, hogy egy banális alapötletet elrontunk egy blőd – és logikátlan – magyarázattal, miszerint folyton a földönkívüliek állnak a háttérben vagy az interneten megbúvó létformák leselkednek a gyanútlan geekekre?
 
Csao Haj-hung: Vedlés
 
“Minden egyes vedlés hatalmas kockázatvállalás, senki sem tudja megjósolni, hogyan fogsz kinézni utána. Én ezen a világon a szórakoztatóiparból élek, s ha a következő vedlésem után egy rútsággá válok, akkor oda a jövőm.”
 
Végre egy eredetibb ötlet, sok párbeszéddel, érdekes szereplőkkel. Nincs az a modorosság, a szerző mintha nyugati sci-fit is vett volna a kezébe. Csak az a gond, hogy ő is szeret olyan dolgokat (holoberendezés) részletesebben magyarázni (ötletként elsütni), ami egy-két Star Trek rész ismeretében igazából minden, csak nem újdonság. Ugyanúgy, ahogy Vu Jen tartotta fontosnak megmagyarázni, kik is azok az ún. hekkerek.
 
Pan Haj-tien: Jen mester legendája
 
Ismeri szerintem mindenki a mesét (vagy legalább azt a nagy költségvetésű Jackson klipet), mikor a király nem tudja felvidítani hitvesét/szeretőjét, s ezért különféle mutatványosokat hív az udvarba. Mivel senki nem jár sikerrel, sorra megöleti őket. Aztán jön a fekete csuhás ember, akinek van egy bábuja (akiről a végén kiderül, hogy android, de ezt a tapasztalt sci-fi olvasó már elég hamar kitalálja, de legalábbis nem lepődik meg rajta oly nagyon), és a táncával, bájával elbűvöli az ágyast. A király azonban féltékenységi rohamot kap, melynek sok kiváló harcosa látja kárát. És végül a bábu is.
 
 
Az utolsó írás nem novella, hanem Lao Sö Macskaváros krónikája c. regényéből egy részlet. Csak másfél oldalt olvastam el belőle, nem fogott meg, és mivel amúgy is csak egy szelet valami nagy egészből, nem nagyon láttam értelmét végigpörgetni.
 
A kínai sci-fi kuriózum lehet a szovjet-orosz, illetve angolszász sci-fit ismerő hazai közönségnek. Kár, hogy a kínai szerzőknek meg ugyanez az irodalmi terület maradt ki teljesen (úgy látszik, Dänikennel együtt). Ezért rágcsálnak rémesen lerágott csontokat, találnak ki már százszor felhasznált ötleteket, amiket valamiféle bájos ártatlansággal közölnek anélkül, hogy legalább valami újszerűséget vinnének bele.
 
Kicsit az az érzésem, nem kaptuk meg a legjobb kínai írásokat. Félek, ott szamizdat számba megy az olyan nyugati, nagy hatású olvasmány, amely kicsit is boncolgatná az egyén társadalomban elfoglalt helyét, a diktatúra gonoszságát, tehát bármely olyan kérdést, ami könnyen irodalmi szintre emelhet egy sci-fi történetet.
A fantasztikus irodalom a szimbólumok, rejtett jelrendszerek használatának széles tárházát kínálja, s az élesszemű olvasó jön csak rá, valójában fontos dolgot akar közölni az író. Egyszerűen nem hiszem el, hogy nincs olyan szerző Kínában, aki ezt a szintet tényleg hozná. Csak valószínűleg a fióknak ír. Ha hagyják. Azért remélem, egyszer megismerjük azokat a regényeket, novellákat is, mert ezek az írások jó, ha a felszínt kapargatják.
 
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához