LFG.HU

szs
novellaCimkek
A lovak tiltakozva prüszköltek, amikor újra csattant egyet felettük az ostor. Nekifeszültek a hámoknak, de az IFA meg sem mozdult. Az utász letörölt egy arcába csapódott sáros vízcseppet és Varga ezredesre nézett.
- Látja, uram? Ezt nem szedjük ki lovakkal.
Varga az agyagos gödörhöz lépett, amiben elsüllyed a teherautó. Már mindent leszereltek róla, ami nem volt odahegesztve, hogy könnyítsenek rajta, egyedül a motorhoz nem mertek nyúlni. A tank mellett álló őrhöz fordult.
- Mennyi van benne?
- Pár liter, uram.
- Elég lesz? Vagy hozni kell?
- Ha rakunk valamit a kerekek alá, egyből ki kell jönnie – bizonygatta a vezető. Varga megbízott benne, már öt csatában láthatta, hogy ért a teherautóhoz. Állítólag azelőtt is sofőr volt, bár nem tűn elég idősnek hozzá.
- Készítsék elő rendesen – intett a kerekek felé Varga. A vezető szeme felcsillant, a lovászoké nem kevésbé, nem szerették ilyen feladattal gyilkolni a rájuk bízott állatokat. – Szereljék vissza a vezető ülését. Csak annyi üzemanyagot használhatnak, amennyi feltétlenül szükséges!
A katonák sietve munkához láttak, vastag faágakat nyomtak a sárba, hogy a kerekek tudjanak majd mibe kapaszkodni, az időközben megérkezett emelőt is elkezdték összeszerelni, biztos ami biztos. Varga az eget fürkészte, már megjelentek rajta az első csillagok. Rádión utasította a szakaszparancsnokokat, hogy ássák be magukat éjszakára. A látóhatártól látóhatárig terjedő erdőben akármi is megbújhat, és napok óta követték őket a hegyoldalakból magasba kígyózó füstjelek. Mindenki tudja, hogy jönnek. És tartott tőle, hogy senki sem érti, miért is jönnek igazából.
 
- Itt van a város – mutatta a felderítő. A laptopban tárolt térképre épp csak felvitték a beérkező járőrök adatait. Közelebb jutottak, mint amire számítottak, és egyelőre semmilyen ellenállásba nem ütköztek. Az út melletti három kiürített falun kívül a járőrök még egy tucatot találtak elszórva az erdőben, két-három nagycsalád élhetett mindegyikben. Csak egyszer vették észre őket, de akkor fejvesztve menekültek, sem tárgyalással, sem ellenállással nem próbálkoztak. Az útjukba eső üres falvakkal együtt ez csak egyet jelenthetett…
- Jó nagy – jegyezte meg az emancipátor. Cseh Zoltának hívták, épp csak kikerült a főiskoláról, ez volt az első útja. Varga eleinte szimpatikusnak találta, de mostanában inkább csak idegesítően naivnak. Szerencsére a stábjához tartozó tolmács szagolt már puskaport és nem volt különösebben szívbajos sem, ha fel kellett világosítania a főnökét a dolgok valódi állásáról. Varga gyorsan léptette végig a városról készült képeket, kicsit világosított is a képernyőn, hogy jobban ki tudja venni a részleteket. Cölöpfal – nem akadály. Mintha vizesárok is lenne, de az se okoz nagy gondot, ami elakadna benne, az úgyse jó utcai harcokhoz. A városon belüli dombon szokatlanul impozáns épület állt, fából ácsolva, néhány terméskő szárnnyal, előtte egy kőkör, a szokásos mini-Stonehenge.
- Az mi? – bökött a palota egyik pontjára. A felderítő közelebb hajolt, nagyítottak a képen, de elég távolról készült, sok új részlet nem látszott. Ha nem lenne már sötét, ki lehetne küldeni az egyik Sólymot, zümmögjön egy kicsit a város fölött, bár ki tudja, hogy reagálnának a repülőmodellre, legyen bármennyire is madárnak álcázva. Jobb képeket csinálna ennél az olcsó digitális vacaknál, az biztos.
- Érdekes – hümmögte a felderítő. – Nem akarok hülyeséget mondani…
- Úgy néz ki, mint egy Trabant.
- Na, ezt nem akartam kimondani.
Varga felnevetett.
- Így kell stílusosan lehülyézni a feljebbvalót…
- Elnézését kérem, uram.
- Semmi gond. Mit keres ott egy Trabant?
- Ha valóban az, akkor is csak egy roncs. Valószínűleg csak egy karosszéria. Ezt nem tudták beolvasztani, valószínűleg kivágták a francba, vagy valami ügyeskedő eladta az antiknak pár kiló aranyért, ilyesmi.
Varga mindig elcsodálkozott azon, hogy mindenhol ómagyarországi tárgyakat lehetett találni, az utolsó barbár kunyhóban is akadt, ha más nem, ott egy laposra taposott műanyag palack a házi oltáron. Ami még riasztóbb, egyik nap töltényhüvelyeket is találtak a kiürített falu közepén álló bálvány kezében. A régi, kedélyes mészárlássá fajuló csaták lassan tényleg a múlt ködébe vesznek, sose lehet tudni, mi van az antik kezében. Halmai tábornokot állítólag egy Dragunovval lőtték le a Száva mellett.
- Szerzett magának egy Trabit, hogy villogjon a népe előtt – horkant fel az egyik hadnagy. – Legyen vele boldog a hülyéje.
- Scorillo királyról van szó – nézett rá szigorúan Varga. – Akit meg kell nyernünk magunknak. Még itt, a törzsön belül sem tűrök semmiféle tiszteletlenséget vele szemben. Ez már nem az a hadsereg.
A hadnagy jóval idősebb volt Vargánál és minden bizonnyal részt vett pár olyan hadjáratban, ami miatt most füstjelek és kísértetfalvak jelzik a XVII. Területemancipációs Dandár útját. Lesütötte a szemét, de hogy mit gondolt, az az ő dolga maradt.
Átvezették az adatokat egy nyomtatott térképre is és nekiláttak, hogy megbeszéljék a holnapi feladatokat. Kialakult egy kisebb vita akkor, amikor Varga kijelentette, hogy a tárgyalás fontosságára való tekintettel ő is benne lesz a küldöttségben. Meglepő módon az imént leteremtett hadnagy aggódott legjobban az ezredesért.
- Ezek dákok, uram – mutatott a térképre. – Még a rómaiakkal is megcsinálták azt, hogy elfogták a követségbe érkező tisztjüket, hogy vele zsarolják a császárt.
Róma még csak egy a középsúlyú, feltörekvő hatalmak közül egy messzi félszigeten, bár valószínűleg az ottani oltárokon is őriznek valamit a jövőből átsodródott világ szemetéből. A szóban forgó esetig még több, mint kétszáz évet kellene várni, de mint arra már sokan, sokszor rámutattak, az Átkerülés utáni történelmet úgy, ahogy van, el lehet felejteni. Varga legszívesebben kioktatta volna erről a hadnagyot, de nem akarta végleg elveszíteni ezt az embert. Végül abban maradtak, hogy álruhában megy, a Vitara navigátoraként. A törzs arra is rábeszélte, hogy a Vitarát kísérje el a géppuskás Ignis is, ha tényleg olyan fontos ez a küldetés, akkor megéri kétszer annyi üzemanyagot áldozni rá.
A Hold már a távolban sejlő hegyek fölött ragyogott, amikor végeztek. Az emancipátor tartott még egy kiselőadást Scorillo királyról, aki bár közvetve kis területen uralkodik, de sok dák törzs felnéz rá, ha önként betagozódna Ómagyarországba, egészen a Kárpátokig meg tudnák szilárdítani a területeket. Tovább pedig nem is kell. Az ezeréves határokon nem megyünk túl. Bár Vargának mindig mosolyognia kellett az “ezeréves határok” kifejezést hallva. De tény, hogy az elgondolás logikus. Ennél jobban védhető vonalat úgysem találnak. Különben sem akarják meghódítani az egész világot.
Egyelőre.
 
Az éjszaka eseménytelenül telt, a reggel fogcsikorgató hideggel érkezett, a katonák dideregve csomagolták össze a sátraikat, akinek nem akadt dolga, a tábori konyha körül ólálkodva várta a reggelit. Varga visszaküldte a raktárba az előkészített, tisztán fénylő anyagú egyenruhát, aminek álcáznia kellett volna.
- Egyből kiszúrják, hogy különbözöm – magyarázta a hadtáposnak. – Keressen egy katonát, aki akkora, mint én és szedje le róla a ruháját. Ezt meg adja neki, biztos örülni fog.
Ellenőrizte a Kalasnyikovát is, az első betárazott vaktöltényt kicserélte élesre. Ha már arra kerül a sor, hogy lőni kell, akkor nem fog üresen pufogtatni. Ugyanígy tett a pisztolyával is. Mellényzsebeibe két kézigránátot tömött, majd elküldte megéleztetni a tőrét. Rá kellett jönnie, hogy nem csak a hidegtől remeg.
A teljesen autentikus és ennek megfelelően büdös katonaszagú ruhával együtt az emancipátor is megérkezett. Nagyon vidámnak tűnt, Varga legszívesebben beleverte volna a fagyos földbe a képét.
- Mi a helyzet? – érdeklődött, miután tisztelegtek.
- Nyert a Dorog – újságolta az emancipátor. – A bátyám a kapus.
- Kivel játszottak?
- Tata.
- Az szép.
Soha nem érdekelte különösebben a foci, de jobb híján újabban ő is meghallgatta a közvetítéseket. Ha már fent lebegnek az aerosztatok a Kárpát-medence fölött, legalább használják ki. A katonai csatornákon nem túl izgalmas a forgalmazás.
- Felkészült? – nézett az emancipátor szemébe.
- Legjobb tudásom szerint.
Varga is ettől tartott.
- Megjelent egy új könyv is – csacsogott tovább a fickó. – Az Átkerülésről. A szélszigetek átfogó kutatásán alapszik és…
Körülbelül minden héten megjelent egy, amióta újra van papírgyártás, valahogy el kell fogyasztani a rengeteg erdőt. Az embereket érthető módon foglalkoztatta, hogy miért ébredt egy darabka észak-Dunántúl egyik reggel arra, hogy a Krisztus előtti harmadik század veszi őket körül. Varga már ebben a világban született, de még odaát (vagy az Azután, így is szokták emlegetni az öregek) fogant. A világ számára így volt természetes, bár ismerte azt is, ami a szüleié volt odaát. De ha választania kellett volna, nem cseréli el arra, amikor még hatalmasan csöveken jött a gáz és az olaj és nem kellett lovakkal húzatni a kocsikat két bevetés között.
- Körkörös védelemre rendezkedünk be – igazította el a hátramaradókat. – Az erdőbe telepített érzékelőket folyamatosan figyelni kell, és küldjék fel az egyik Gólyát is.
- Nem biztos, hogy fennmarad – ráncolta a homlokát a modellrepülőket felügyelő főhadnagy. – Tegnap próbáltuk, akkor sem volt termik, ma pedig még hidegebb van.
- Akkor az egyik ballont – hagyta rá Varga. – Azt akarom, hogy senki és semmi ne kerüljön a közelünkbe. Tudják, hogy itt vagyunk és egyelőre nem tehetünk semmi fenyegetőt, még mozogni sem mozoghatunk. Folyamatos rádiókapcsolatban leszünk. Ha a kapcsolat megszakad, azonnal indítani kell a kiemelőket.
- Üzemanyag-irányelv? – nézett fel a palmtopjából a hadtápos.
- A kiemelőknek korlátlan.
- A készlet erejéig – jegyezte meg a hadtápos. Többen elmosolyodtak rajta. Kis késéssel Varga is.
 
A két rikító vörösre festett terepjáróba az utolsó csomagokat pakolták be. Az Ignis tetőablakába felszerelték a géppuskát, kicsit meg is kellett zsírozni a keretét, mert nehezen fordult körbe. Minden ötödik lövedéket világítónak tárazták be, a tapasztalatok alapján ez a leghatásosabb az antik ellen. Ne legyen rá szükség. Az emancipátor és tolmácsa a Vitara hátsó ülésére szállt be, a tolmács egy shotgunt szorongatott a kezében.
- Az meg minek? – érdeklődött Varga.
- Ha nem értenénk meg egymást – mosolygott az öreg a bajsza alatt.
A vezetőülésre Géza szállt be, barnás bőre furcsán szürkének tűnt. Kétszer is kihúzta az ülés melletti tokból a Kalasnyikovát, hogy megbizonyosodjon róla, biztosítva van-e. A Vitara csomagtartóját az ülés magasságáig telerakták ajándéknak szánt dolgokkal, az Ignisét szintúgy. Varga kesztyűs kezével végigsimította a szélvédő előtt feszülő apró szemű rácsot, majd benyúlt alá és kiszabadította a jégből az ablaktörlő lapátjait. Ezt mindig elfelejtik, és hamar megtöredezik a gumi. Mindennel takarékoskodni kell. Egyelőre.
- Indulunk – szólt a rádióba.
- Sok sikert – nyugtázta a törzs ügyeletese, talán a Tomi. Az Anti Tomi. Ha nem germán származású lenne, lehet, hogy elvitték volna őt is a dák királyhoz megmutatni, hogy mit is ajánlanak. De nem akartak kockáztatni, nem mindig tudták követni, hogy melyik nép melyiket utálja, és miért. Anti Tomi (bár csak a háta mögött hívták így, volt neki rendes neve is, valami németes, Hochdeutscher, vagy ilyesmi, biztos vicces kedvében volt a hivatalnok, amikor anyakönyvezte az emancipációs program során az ómagyarországi iskolába hozott barbár kiskölköt) szüleit valahol a Tátrában szedték össze, most Zalában élnek és olajbányászok. És Tomi óta egyetlen gyerekük sem halt meg, mind megérte a felnőttkort. Hány anti anya mondhatja el ez utóbbit magáról?
A két öreg Suzuki dízelmotorja köhögve életre kelt, szinte érezni lehetett a bennük feszülő örömöt a hosszas tétlenség és lovakhoz kötöttség után, sűrű füstjüket az ókori őserdő fái közé okádták, majd meglódultak a lassan kiengedő földúton.
 
A dákok már várták őket.
Lovasok álltak az út szélén, amint kiértek az erdőből és a város felé fordultak. A kocsi antennáin fehér zászló lengedezett, ezt a jelet már sikerült mindenfelé elterjeszteni, bár voltak antik, akik már korábban is ismerték. A lovak rémülten táncoltak, pedig a Suzukik most nem széthúzott kipufogóval jöttek, ezt a hanghatást a csatákra tartogatták. Lassítottak mellettük, az Ignis géppuskása idegesen szorította a fegyvere markolatát. A tolmács lehúzta az ablakot és kikiáltott valamit, mire a lovasok integetni kezdtek a város felé.
- Elénk küldték őket – húzta fel az ablakot az öreg, a jobbjában szorongatott shotgunt visszatette az ülésre. – Tudták, hogy jövünk.
- Nagyszerű – mormolta Varga. Biztosította a karabélyát, majd hátralesett az emancipátorra. Igazából miatta jött, nem bízott a fickóban annyira, hogy el merje engedni egyedül. Hiába végzett kitűnő eredménnyel azon a híres főiskolán.
A város primitívségében is lenyűgöző volt. A cölöpfalakat sok helyen kövekkel erősítették meg belülről, hajítógépeket is láttak a gyilokjárók alatt pihenni. A félig földbe ásott házak mellett gyülekeztek az emberek, durva szövésű ruháikra prémeket, pokrócokat terítettek, kinek mire tellett. Biztos örülnek majd a több zsák használt ruhának, amik a kocsik hátuljában lapulnak. Ha azon múlik, megrakják az IFÁ-t is és bepöfögnek ide. Mi vagyunk az első hódítók a világtörténelemben, akik adni akarnak. De melyik világtörténelemben? És miért lennénk ennyire önzetlenek?
- Kapcsold fel a fényszórót – szólt oda Gézának. Az emberek csodálkozva mutogattak rájuk, a kisgyerekeket a magasba emelték. Nem tűntek ellenségesnek. Bár nehéz kiismerni az antikat. Annyira mások. Sose lehet tudni, mire számítson az ember velük kapcsolatban.
A dombon épült palota felé fordultak. Tényleg egy Trabant állt előtte, üres műanyag váz, amit az antik megpróbáltak a saját eszközeikkel kiegészíteni. Fényszórói helyén kvarckövek csillogtak, fakerekeken állt, szélvédőjét összevarrt, állati hólyagokkal fedték be. Ha egy fényképen látja, Varga hangosan felröhögött volna, de itt valami egészen más érzés fogta el. Különben is, van joguk kiröhögni az antikat, amikor lovakkal vontatják ezt a Vitarát is, amit még a XXI. században gyártottak?
A palota előtt díszes fegyverzetű, csillogó ruhát viselő emberek álltak. Varga mutatta Gézának, hova parkoljon le, úgy fordultak, hogy a lejtőn akkor is meginduljon a kocsi, ha valami miatt nem indulna be rögtön a motor. Behúzták a kéziféket, de nem hagyták sebességben – egy mozdulattal is elég ahhoz, hogy mozgásba lendüljenek. Alapvető taktikai előny. Minden korban.
- Géppuskás marad a helyén – szólt a rádióba Varga. – Sofőrök szintén. Visszajelzést kérek!
Mindenki bejelentkezett. A tábor is jelezte, hogy minden rendben.
- Kezdjük – nyitotta ki az ajtót Varga.
A Kalasnyikovnak behajtotta a válltámaszát, olyan hevederhez rögzítette, hogy a fegyver akkor is a csípőjénél maradt, ha mindkét kezével elengedte. Ez most kellett is. Alázatosan kinyitotta az emancipátor ajtaját – had lássák, ki a fontos ember -, majd felhajtotta a hátsó ajtót. Az ajándékokat rejtő zsákon ott csillogott Ómagyarország hologramos címere. Egyszer valaki egy egész faluért adott el egy ilyen hologramot valahol az Adria mellett. Le is csukták időszennyezésért. A falut azért emancipálták, ha már ott volt. Tucatnyi ilyen sztori van.
Miközben pakoltak, az emancipátor a tolmácsával együtt már üdvözölte is a királyt, egy díszes tőrkést nyújtva át neki ajándékul. Varga a szeme sarkából figyelte őket, pár szót sikerült elkapnia, bár nem beszélte jól egyik anti nyelvet sem. Sokan tudtak latinul, de egyelőre nem sokra mentek vele – ahogy a dolgok alakultak, nem is lesz semmi a Római birodalomból, így az Átkerülés utáni latin tanulási divat a szó összes értelmében anakronisztikusnak bizonyult. Na nem mintha ezt akkor ne tudhatták volna, csak…
Kifektették a zsákokat a király elé, ő pedig intett az embereinek, akik óvatosan, vigyázva, hogy még az összekötésre használt spárgát se kelljen elvágniuk, ha nem muszáj, kibontották őket. Meleg ruhák kerültek elő, a messzi és valami másik síkon létező Kína ajándékai, cipők, konyhai eszközök, egy kisebb ládában kések és szerszámok, szinte mindegyik valamelyik ómagyaroszági kínai bolt készletéből való, hogy azért olyan sokáig ne tartson ki. Pár elemes kütyü, zseblámpa, asztali dísz, ha már az üveggyöngyöt törvényileg betiltották. Sok antin látszott, hogy teljesen lenyűgözi ez a soha nem látott gazdagság. Szokás ilyenkor viszonozni is az ajándékokat, anti fegyverek, prémek, néha próbálkoznak rabszolganőkkel is, nem értik, hogy az emancipációs csapatoknak ez is tiltva van. Bár mindenki ismer olyanokat, akik azért megoldják. Ezúttal viszont semmit sem raktak eléjük. Vargának kezdett rossz érzése támadni.
Az emancipátor intett egyet.
- Bemegyünk – szólt a rádióba Varga. – Csak ésszel idekint.
Hárman maradtak kint, elég tűzerővel ahhoz, hogy az egész várost leöldössék. De Halmai hadjárata is bebizonyította, hogy a tűzerő nem minden. Esztergomot is feldúlták az antik az Átkerülés első évében, hiába volt géppisztoly minden rendőrnél.
 
A tárgyalás elnyúlt, zavaróan hosszú szünetek akasztották meg folyton. Úgy tűnt, az emancipátort nem zavarja a dolog, megtanították erre is. Az ókori ember nem siet. Az ókori embert nem lehet siettetni. A gyors döntés veszélyes döntés, mondta nemrég egy görög kicsivel délebbre, bár valószínűleg errefelé még nem hallottak róla. 
A tolmács néha a rádiójába dünnyögött, hogy a többiek is valamennyire képben legyenek. Miután elhalmozták dicséretekkel a dák királyt, elismerve bölcsességét, hatalmát, palotájának szépségét, harcosainak félelmetes hírét, vázolták, hogy Ómagyarország sem szűkölködik az elismernivalókban. Scorillo erre csak annyit mondott, hogy ismeri az emancipátor népét. Varga úgy érezte, hogy ezt nem éppen dicséretnek szánta. Az Átkerülés utáni évek dolgait ismerve jogosnak is tűnt. Akkor is, ha azoknak a hadjáratoknak egy része valóban szükségszerű volt, meg kellett mutatni a környező barbároknak, hogy az Átkerült területek ellen rablóhadjáratot vezetni nem a legegészségesebb dolog. De akadtak egyértelműen sötét foltok is. Scorillo erről csak a szülei regéiből hallhatott, de a mindenfelé kirajzó kalandorokkal, akik kábítószerrel és lőfegyverrel a kézben játszották a félistent Közép-Európa szerte, akár személyesen is találkozhatott. Hiába üldözte az ilyeneket immár az ómagyarországi törvény is, sőt, hoztak létre külön szervezetet ellenük, az antik szemében minden Átkerült egykutya volt. Vajon mennyi használt ruha és levetett kínai cipő kell ennek az elfelejtetéséhez?
Mintha csak Varga gondolatai sugárzottak volna ki, a tárgyalás is a régi sérelmek felemlegetése felé fordult. A tolmács egy idő után már csak annyit mondott, hogy a dák fantáziaipar remekeit hallgatja, a nyilván megtörtént és jogosan felemlegetett eseményeken túl rengeteg kitalált dolgot is felhoztak. Nem feltétlenül ők találták ki, valószínűleg fel sem merült bennük, hogy nem mondanak igazat. De az erdélyi őserdők mélyéről származó szóbeszédeket hogyan mérlegelhette volna? Miért lenne elképzelhetetlenebb az, hogy egy sárkányfejű Átkerült csecsemők vérét issza, mint az, hogy egy vörös doboz négy keréken gördül úgy, hogy semmi sem hajtja, és halált szór magából, amerre csak jár? Az emancipátor minden történetet elhitt és mentegetődzött miattuk, folyamatosan biztosítva Scorillót arról, hogy ezek a tettek az ómagyarországi király akarata ellen valók és haragja le fog sújtani az elkövetőkre. A parlamenti rendszer taglalásától szerencsére eltekintett.
Végül eljött az ajánlattétel ideje. Valóban visszautasíthatatlan volt. Scorillo király marad, népe a népe marad, semmit sem kell Ómagyarországnak adni, hanem ellenkezőleg, Ómagyarország ad rengeteg mindent Scorillo király népének. Ruhát, szerszámot, új házakat, élelmet, gyógyítást, utakat. Új földeket törnek majd fel és annyi élelmet termelnek majd, amit meg sem lehet enni. Annyi állatuk lesz majd, hogy számba sem tudják venni. Elűzik azokat a szellemeket, akik megölik az anyákat és a gyermekeket. Visszaadják az öregek látását és meggyógyítják a sebeket. Vizet hoznak a hegyekből és fényt hoznak a házakba. Minden ellenséget elűznek, többé senki sem meri majd háborgatni őket, ahogy senki sem meri immár háborgatni Ómagyarországot sem.
Scorillo nem tűnt túlságosan meghatottnak. Hallhatta már ezt az ajánlatot, az emancipátorok minden törzsnek és népnek ezt kínálják fel a Kárpát-medencében, mást nem is kínálhatnak. Sőt, maga Scorillo folytatta, hogyan néz ki az emancipációs folyamat.
Ideköltöznek majd sokan Ómagyaroszágról. Az új földeket ők művelik, az új bányákat ők vezetik, az új házakban ők laknak. Küldenek egy embert, akit nem hívnak királynak, mert a királyt Scorillónak hívják majd, de ez az ember mondja majd meg a királynak, hogy mit tehet és mit nem. Elhalmozzák mindennel a népet, többé nem kell dolgoznia az ételért, a melegért, nem kell küzdenie a védelemért, helyette új munkákat tanítanak nekik, nagy házakban alkotnak majd idegen dolgokat, amiket eleinte nem értenek, de amikor megértik, már nem lesznek dákok többé. A gyermekeknek sem kell dolgozniuk, hanem Ómagyaroszágról jöttek tanítják őket a saját nyelvükre és a saját dolgaikra, és amikor felnőnek, nem lesznek dákok többé. A legjobbakat elviszik magukkal és nem jönnek vissza többé, vagy ha visszajönnek, ők maguk is azon dolgoznak majd, hogy a dákok ne legyenek dákok többé. Egy emberöltő, és Scorillo népe eltűnik, mintha soha nem is létezett volna.
Az emancipátor nem nagyon tudott erre mit mondani. Biztosította, hogy senkit sem fognak eltiltani attól, hogy dákok legyenek, beszélhetnek a nyelvükön, imádhatják az isteneiket, nevelhetik a gyerekeiket. A király kezdett mérgesnek tűnni. Indulatosan, hevesen gesztikulálva beszélt. Többféle módon mondta el ugyanazt. Az ómagyar ármányról beszélt, nem kényszerítenek senkit arra, hogy megtagadja magát, csak addig csalogatják, amíg önként nem teszi meg. Ha már mindenképp el kell tűnniük, akkor dicsőségesen akarnak eltűnni.
A rómaiakkal is ezt csinálták, gondolta Varga. Vagy csinálnák, ha lenne itt majd egyszer római uralom, de hát nem lesz. Dicsőségesen harcoltak és elpusztultak. Vagy kit tudja. Zavaros, mint a történelem. Az egyik legelső Átkerült szólásmondás.
Érezte, hogy kudarcot vallottak, már csak a levezető köröket futják. Szeretett volna mérges lenni az emancipátorra, de tudta, hogy ez nem az ő hibája. Scorillo az első pillanattól kezdve tudta, mit akar mondani. De az illem úgy kívánja, hogy a követet meg kell hallgatni. A követnek nem eshet bántódása. Nem a tűzerő miatt. Vannak erősebb dolgok a tűzerőnél.
Végül a király felállt és arcához emelte a kardját. Mindenki felállt a teremben, Varga ujja önkéntelenül is a Kalasnyikov ravaszára fonódott. A pillant ünnepélyessége szinte vibrált a levegőben. Üzenete rövid volt és egyértelmű. Scorillo népe nem lesz Ómagyarország népe, és Scorillo népe harcolni fog mindenki ellen, aki országa területére lép, legyen az ember vagy isten vagy Átkerült. Érdekes, hogy ennek a kifejezésnek a tükörfordítása mennyi anti nyelvben meghonosodott már. Az emancipátor erre csak azt mondta, amit mondhatott: a katonák parancsnoka nem fog dolgavégezetlenül elvonulni Scorillo országából. A király erre csak annyit felelt, hogy tudja, és ha eljött az ideje annak, hogy a holtak hazájába kerüljön, ő készen áll rá, ahogy a népe is. Varga érezte, hogy izzadtság csorog végig a gerincén. Katona volt, de szíve mélyéből gyűlölt az antikkal harcolni. Soha nem értette meg azokat, akik élvezték, hogy acélmagvas sorozatokkal kaszálják le a feléjük rohanó ókori harcosokat. Elengedte a Kalasnyikov ravaszát. Alig tudta visszatartani a könnyeit, amikor arra gondolt, hogy ez a nagyszerű ember holnap meg fog halni.
 
Az IFA motorja nehézkesen krákogva életre kelt, a plató megremegett. Az utasfülke tetejére rögzített géppuska az egyre gyorsabban közeledő dák lovasok felé fordult, a mellvédek mellett állók fülükre tették a fejvédőt és kibiztosították a gránátvetőiket.
- Kivárni a tűzzel a tömegoszlatást! – szólt a rádióba Varga. Az Emancipációs Hadrend alapszabálya volt, hogy éles fegyvert csak akkor szabad alkalmazni, ha a nem halálos fegyverek adta lehetőségek már kimerültek. A támadók közé tucatnyi könnygázgránát vágódott, lovasság ellen altatógázt nem volt szabad használni, ennyi erővel le is lőhették volna őket. Az állatok riadtan prüszköltek, felágaskodtak, a hadrend megbomlott. A mögöttük rohamozó gyalogság is megtorpant egy pillanatra, de a harci dobok és kürtök sürgetésére újra megindult. A következő sorozat nekik szólt, immár komoly dózisú nyugtatót is keverve az elegybe. Szükség van munkásokra a gyárakban, fűrészüzemekben, kubikosokra az útépítéseknél, és szülőkre, akiknek a gyermekei már magyarul tanítják beszélni az unokákat…
- Ezredes, itt a Négyes Lövész – szólalt meg a rádióban egy fojtott hang. – Megvan Scorillo.
- Tiszta a cél? – kérdezte Varga.
Az IFA lassan meglódult, ahogy a lovasroham szétfutott, a platón újabb gránátrekeszeket bontottak ki. Egy kisebb csapat az erdőn keresztül akart az ómagyar hadrend hátába kerülni, de a fák közé rejtett állásokban fennakadtak. Itt már nem volt lehetőség finomkodni, felugattak a Kalasnyikovok. Varga érezte, hogy megremeg a gyomra.
- Teljesen tiszta – erősítette meg a mesterlövész. A várossal szemközti domb tetején álló fákra másztak fel, az emancipátor és a tolmács által készített fényképet és jellemzések alapján keresték azokat a főembereket, akiktől nem várhatták, hogy partnerek lesznek a Fejlesztési Tervhez. Az első számú célpont maga a király.
- Engedélyezem a lövést – hallotta a saját hangját Varga, majd megkapaszkodott a kabintető rácsában, ahogy az IFA átrobogott egy törött lábbal fetrengő dák lovon.
 
 

Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://omagyar.blog.hu]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához