LFG.HU

esssay
novellaCimkek
Csak a hangot lehet hallani és egy apró, nagyon rövid fájdalomban van részünk. Olyan kicsiny, hogy az agyunk talán fel sem fogja. Talán csak hisszük, hogy éreztük a fájdalmat, aztán nincs elsötétedés, csak egy homályos folt, miután végre kinyitod a szemed. Azt mondják neked, nagy baj történt, de stabil az állapotod, úgy tűnik nincs maradandó károsodás. Arra senki sem gondol, egyik vadidegen sem a fehér szobában, ami körülvesz, hogy esetleg azzal kezdje, hogy mi történt egyáltalán. Persze örülök, hogy nem haltam meg, meg hogy felépülök, de hogy megtudjam, miből, arra még várnom kell. Egy nő megcsókol, forró könnyei a nyakamat áztatják, ahogy a vállamra borul. Egy másik, idősebb nő – most már egyre tisztábban látok – leszedi rólam a nőt és mindketten rám néznek. Bárgyú mosoly lehet az arcomon, a furcsa fogadtatás miatt, de úgy látszik errefelé ez normális. A csókos lány egész szép, sőt, de nem igazán az én esetem. Mindenesetre bejövök neki, talán megér egy próbát.  
 
Az ágy másik oldalán – igen, egy kényelmes ágyban fekszem – egy férfi szól hozzám. Azt mondja, rohadtul ráijesztettem. Most erre mit mondjak, életemben nem láttam, azt se tudom ki ő, de azt főleg nem, hogy mivel ijesztettem rá. A mosoly lehervad az arcomról és valami mentegetőzésfélén töröm az agyam, de ekkor az ágy másik oldalához, ahol a fiatal és az idős nő áll sírva egy negyedik alak lép, okádék színű zakóban. Amolyan középkorú, ránézésre kocsmárosarcú, meglett férfi. Ő is hülyeségekről kezd beszélni. Hogy miért mentem az építkezésre, miért volt nálam pisztoly és ki volt még ott velem. Passz, haver, gőzöm sincs, de egy sör most jól esne. Most valami hülye viccen töröm a fejem, amivel ezt a lassan kínossá váló szituációt váltanám fel, de aztán még sincs kedvem viccelni. Ennyi ember, és mind összetévesztenek valakivel.
Kisfiam, mondja az öreg nő, ne figyeljek rá – mármint az öregre – mert őt csak az az istenverte építkezés érdekli. Azt kérdezi, jól vagyok-e. Jól vagyok, mondom és ekkor kicsúszik a számon az, amit pusztán udvariasságból nem kérdeztem már a legelején: kik maguk?
Ez a két szó egyszerűen elképesztő hatással van erre a négy emberre. Komolyan mondom, filmbe illik. Az előbb az öregre gyilkosan pillantó néni mintha egy aknába lépett volna tűnik el az ágyam jobb oldalán. Az öregnek a pupillája tágul ki, mint egy alagút, az új barátnőm pedig mint a hó, olyan fehér lesz. Akna, alagút, hó, ezek az asszociációim. Egyedül a balomon álló pasas tartja magát.
Azt kérdezi remegő hangon, hogy tényleg nem emlékszem-e. De, csak éppen még nagyobb viccet csinálok ebből a cseppet sem vicces kis komédiából, amit így négyen összeütöttek nekem. Persze ezt nem mondom, a szarkazmus nem egy járható út ebben a helyzetben. Ezek az emberek bizony nagyon mást vártak. Szóval nem szabad viccelnem, nagyon kiborultak így is, attól hogy összetévesztettek valakivel. Gondolom az idős pár annak a valakinek a szülei, a lány a csaja, a srác meg mondjuk az öccse, vagy bátyja, vagy haverja, vagy inasa, mit tudom én. Na jó, tegyünk pontot ennek a végére. És bár sajnálom őket, muszáj megmondanom nekik.
 
Bemutatkozom és azt mondom, sajnálom, de nem tudom kik maguk, biztos összetévesztenek valakivel. Nem, én a fiuk vagyok, jön a válasz jobbról. Nem, mondom, az én édesanyám, mondom a nevét, 6 éves koromban meghalt. Tartok egy pillanatnyi szünetet, ránézek az “apámra” és mondom, hogy apám, itt a neve, ugyanúgy meghalt. Együtt haltak meg egy balesetben, pontosítok.
Amnézia. Ez mind, amit a lány ki tud nyögni, majd megtoldja, hogy valami baj van az agyammal, mert nem csak, hogy nem tudom ki vagyok, még valaki másnak is képzelem magam. Mindezt úgy mondja, hogy közben az undor és a kétségbeesés egy különös elegye tükröződik az arcán. Ne haragudj, szivi, de kettőnk közül én vagyok a normális. Én tudom, hogy ki vagyok, és azt is ti kik vagytok: idegenek, akik most csúnyán melléfogtak. Megfájdul a fejem, de összeszorítom a fogam és továbbra is kihívóan nézek rájuk. Tényleg sajnálom őket, lehet hogy elvesztették azt a valakit, de úgy tűnik valami balesetem volt, és erre most nagyon nincs szükségem. Bocsánat, mondom, de összetévesztenek valakivel, már vagy hatodszor. A lány hisztérikusan kiabálni kezd, hogy emlékezzek már, a nevem Lloyd Hamster (vagy mi), a címem ez, meg ez, elmond egy telefonszámot is, azt mondja író vagyok, hat éve járunk, egy Zongorista nevű helyen ismerkedtünk össze, valami Joe házibuliján csókoltam meg először, bla-bla-bla. Igazából elvesztem a fonalat, mert egyrészt nagyon zavaró, ahogy üvöltözik, másrészt mert úgy hadar, mint egy géppuska. Inkább a nyálcseppek zúdulását figyelem, és mire befejezi, már ingatom is fejem, hogy nem, bébi, ez mind téves, kiestél a játékból, jöhet a következő versenyző.
 
Észreveszem, hogy a baloldali pasas eltűnt és egy orvossal jött vissza, aki szemrehányóan néz a kiakadt lányra. Mellém lép, de rám sem néz. Pittyen egyet egy gép a fejem mellett, de valamiért nem tudom odafordítani a fejem, hogy megnézzem mi az. Aztán az orvos egy injekciót ad be az infúziómba, de még mindig nem küldi ki az idegeneket. Lassan nehezülni kezd a szemhéjam. A rohadt életbe! Nyugtatót, vagy altatót, vagy valami hasonlót adott be. Épp kezdeném elküldeni jó messzire a dokit, hogy engem ne nyugtasson, hanem inkább a hisztériázó csajt lője le, amikor eszembe jut, hogy vajon tudja-e bárki rajtam kívül, hogy allergiás vagyok az ilyen cuccokra. Megkérdezném, de már a nyelvem is olyan, mintha ólomból lenne, aztán elalszom.
Felébredek és még mindig, vagy már megint sötét van. Itt, a szobában is. Megpróbálom megmozdítani a fejem, és sikerül is. Kicsit fáj, de nem vészes. Felülök az ágyban és körbenézek. A fiatal lány ott virraszt jobb oldalon, illetve a passzív virrasztást műveli: az ágy szélére borulva szuszog. Halkan lemászom az ágyról, kinyújtózom, ropog mindenem, majd felkapom a kórlapot az ágy végéről. Az eszem megáll, Lloyd Alain Hamshire, ez áll rajta, meg egy halom latin, most látom csak, három oldalnyi latin szöveg. Ez aztán a pofátlanság. Hogy engem nem kérdeznek meg, az egy dolog, lehet hogy úgy megütöttem a fejem, hogy nem vagyok beszámítható, de hogy még arra sem veszik a fáradtságot, hogy utánanézzenek, ki vagyok, az azért durva.
Cseppet sem sajnálom már a csajt, sem a fickó szüleit, akikkel összetévesztettek. Magamat sajnálom csak. Áldozata lettem egy nagyon nagy félreértésnek, és senkit sem érdekel, hogy mi az igazság.
Visszarakom a kórlapot és elindulok a szekrény felé, amelyben a ruháimat sejtem. És tényleg, valóban benne van egy garnitúra ruha, de nem az enyém. Mindegy, megteszi. A méret majdnem jó. Az egyetlen, ami igazán zavaró, az a tányérnyi vérfolt a fehér ingen. Már megbarnult, száradt, de egyértelműen vér. Végigsimítok a tarkómon és a hideg rázza végig a testem, ahogy a tarkóm fölött pár centivel egy durva, kopasz foltot tapintok. Magamra kapkodom a ruhákat, az inget, a farmert és a bőrdzsekit is, a zöld hálóinget, ami meg rajtam volt, bedobom a gardrób aljába.
 
Még egyszer visszanézek a lányra, kidugom a fejem az ajtón és amint megbizonyosodom arról, hogy tiszta a levegő, kimegyek és halkan becsukom magam mögött az ajtót. Elindulok az Exit jelzést követve, és betérek egy mosdóba. Felkapcsolom a villanyt, és belebámulok a tükörbe. Jóképűnek jóképű vagyok továbbra is, csak tele van az arcom bal oldala lilás-zöldes-kékes foltokkal és zúzódásokkal. Borostás vagyok és a hajamat is lenyírták. Féloldalt fordulok és megtekintem a kopasz foltot a fejemen. Aztakurva, szalad ki a számon. Ez rohadt nagy folt. Ráadásul műtéti heg van a közepén, nagy és lila.
Kimegyek a kórházból, anélkül, hogy bárki kérdezné ki vagyok és hova megyek. Most nem zavar, hogy senkit sem érdeklek. A másik fickót biztos megkérdezték volna. Bár valószínűleg eléggé hasonlítok rá. De mindegy. Odakint az ősz tombol a maga semmilyenségével. Kevesen vannak az utakon, tehát jó késő lehet. Belenyúlok a bőrdzseki zsebébe és egy köteg pénzen akad meg a kezem, meg néhány érmén. Átmegyek a túloldalra és bedobok párat a nyilvános telefonba. Cole-t hívom, de ki van kapcsolva. Bammeg. Megszámolom a pénzt és bizony elég sok. A kórház neve Brightstone Hospital, tehát Brightstone-ban vagyok. Az azt jelenti, hogy mindössze két városnyira lakom az E12-en északnak. Brightstone, Caller’s Ville és Wailer’s Bay, ahol lakom.
 
Elindulok az utcán lefelé és meglátok egy autókölcsönzőt. Végülis. Konkurenciával nem utazom, ha pedig nem utazhatok a saját kocsimmal, akkor legalább választhatok és én vezethetek. Bemegyek és miután felveszik ennek a Lloydnak az adatait, amit a kabátban talált tárcában lévő iratokról diktálok, kifizetem a bérlést két napra, és kijövök egy ’94-es Forddal.
Elindulok és lefordulok az E12-esre. Hazafelé gurulva azon gondolkodom, mi történt velem. Nem emlékszem semmire az elmúlt napokból. Az utolsó emlékem, hogy meglátok egy fekvő embert az úttest közepén és félrerántom a kormányt. A hátul ülő utas felordít, de nem törődök vele, ráfutok egy padkára és megbillen a kocsi, majd a levegőben fordul párat. Leérkezik és betörik az összes ablak. Valami a fejemnek ütődik hátulról, egy reccsenő hangot hallok a kocsi törésének zajain át és… és felébredek egy kórházban. Egy zuhanás még, amire emlékszem, bár ez nem illik a képbe. Mindegy, elmegyek Cole-hoz, elmondom neki mi van, ő majd segít kitalálni mi ez az egész. Miért kerültem egy másik városba, mi történt a kocsimmal, mi történt egyáltalán velem. Mindenre fény derül. Az egész komédiáról lehúzzuk a leplet, és kész.
Lekanyarodnék a 24-es mérföldnél, de nincs kijárat. Megállok a leállósávban és veszettül töröm a fejem, mit rontottam el. Abban márpedig biztos vagyok, hogy itt kéne lehajtanom az útról. Ez olyan biztos, mint az adó. Meg a halál. Visszagurulok egy pihenőhöz és megint telefonálni próbálok. Hívom Cole-t, hogy jöjjön értem, mert kezdek kiakadni, de megint nem érem el. Felhívom Timmy-t, de egy nő azt mondja, nem ismer ilyen nevű embert, Joannie számát nem tudom fejből, Howie számán nincs előfizetés. Felhívok még pár számot, ami eszembe jut, de mindenhol zárt ajtókba ütközöm. A hideg fut végig a hátamon, és ahogy a tarkómon éktelenkedő heghez ér, jeges kétségbeeséssé változik át. Elzsibbadnak a karjaim, majd a lábaim is. Aztán eszembe jut még egy szám, az öreg Caston telefonszáma. Utolsó próbaként betárcsázom a számot, körülnézek és találkozom egy kurvának tűnő nő szemrehányó tekintetével. Odakiált, hogy van-e még valaki a telefonkönyvben, akit nem hívtam fel, de már nem figyelek, mert kicsöng. Összeszorítom a szabad öklöm és azért imádkozom, hogy aki beleszól, az egy öreg, recsegő férfihang legyen, Caston nyugodt hangja.
Beleszól valaki és a kétségbeesés elillan, ahogy felismerem Caston hangját. Azt mondja, már várta a hívásom és menjek el hozzá, amilyen gyorsan csak tudok. Beszállok a kocsiba, még hallom, ahogy üvöltözik valakivel a telefonba, és elindulok visszafelé Caller’s Ville-be.
 
Hamar megérkezem Caston házához. Becsöngetek, ő pedig – az egyetlen öreg, néger férfi az életemben, akire mindig számíthattam, ha valami semmitmondó bölcsességre volt szükségem – kinyitja az ajtót, és betessékel. Belefognék a bizarr történet elmesélésébe, amikor egy intéssel elhallgattat. Bevezet a nappalijába, megcsodálom a régi családi képet, amit mindig megcsodáltam, valahányszor itt jártam, és leülök a dohszagú fotelbe. Leül velem szemben, bíztatóan mosolyog és megszólal.
Megkérdezi, hogy hívnak. Várok pár pillanatot, mire válaszolok, arcomon mélységes mély értetlenség. A kétségbeesés a derekamtól elindul lassan felfelé, úgy üdvözöl, mint egy régi barátot, akivel együtt nősz föl és akivel a gondtalan fiatalságban minden délután együtt lógtál a suli után. Bemutatkozom, azt mondja, akkor jó. Továbbra is mosolyog. Azt mondja van egy rossz meg egy nagyon rossz híre.
Nem értem, miért olyan jó dolog ez. Kikészültem, azt sem tudom egyáltalán épelméjű vagyok-e még egyáltalán, erre mindezek után közli hogy két olyan dolgot fog elmondani, ami még két lapátot fog jelenteni ezen az irdatlan szarkupacon.
A kisebbik rossz, mondja, hogy nagyon megütöttem a fejem. Tényleg?! – gondolom. A sebhelyre gondolok, ami mint a Grand Canyon szeli át a fejem és várom a folytatást. A másik, mondja, ott van, és az előttem lévő asztalra mutat. Újságok, papírok, számlák és egy könyv. “A Wailer’s Bay-i fuvar”, virít rajta fehéren. Ránézek Castonra és meglátom, hogy nem barátságos a mosolya. Ugyanannyira rosszul érzi magát, mint én, vagy még rosszabbul. Caston tekintete azt üzeni: szánlak.
 
Lenézek a könyvre és a kezembe fogom. Meglátom, hogy apróbb betükkel rajta van az író neve is: Lloyd Hamshire. Az a fickó, akivel összetévesztettek. Megfordítom, hogy a fülszöveget is lássam, és kiesik a könyv a kezemből. “Lloyd Hamshire, a népszerű író legújabb művében ismét kedvenc városkájába kalauzol el minket, amit a wisconsini Caller’s Ville mintájára alkotott meg, hőse pedig ezúttal, Fayler Hedgens, a cinikus taxisofőr, aki…” Fayler Hedgens az én nevem.
 
Félek a ki nem mondott igazságtól. A reménytelenek nyugalmával hunyom be a szemem. Mond valamit az öreg, talán hogy nyugalom, minden rendbe jön, ilyesmi, de nem figyelek. Helyette a hangja eszembe juttat egy régi filmet, amit még gyerekként, az árvaházban láttam. A főhős, szembenézve ősi ellenfelével, a bosszú pillanatában azt mondja neki, hogy a múlt egy olyan lángoló épület, amelyben az ember a vészkijáratnál áll és megpróbál kijutni. Tolja az ajtót amilyen erősen csak telik tőle, de nem nyílik, mert az ajtót húzni kell.
A főhős ellensége pedig erre azt feleli, az emlékeink az egyetlen bizonyítékunk arra, hogy élünk.
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához