LFG.HU

Lazók György
novellaCimkek
Ahogy felidézem a múltam eseményeit, az jár a fejemben, hogy életem során milyen gyakran másztam bele igencsak bizonytalan kimenetelű helyzetekbe, amikből csak azon az áron tudtam kikerülni, ha olyat teszek, amit a Biblia úgy szokott meghatározni: bűn. Ha az ismerőseim csak a dolgaim feléről tudnának, mondhatom, gyorsan leszűkülne a baráti köröm. Hazugság lenne azt állítani, hogy a körülmények áldozata vagyok. Nem ritkán önnön hülyeségem sodort életveszélybe, bár az is előfordult, hogy elég volt a szimpla kíváncsiság is.
A nevem amúgy Martin Boyle. Magánnyomozó vagyok, és amit most bizalmasan elmesélek egyike azoknak az eseteknek, melyek nyilvánosságra kerülése egyet jelenthetne az engedélyem és a szabadságom elvesztésével.
Miután New Orleansból San Franciscoba költöztem, egy ideig minden szépen ment. Messzire kerültem azoktól az eseményektől, amik lépten-nyomon kísértettek. Az első irodát még a Tenderloinen voltam kénytelen megnyitni, ami nem a békés esti sétáiról híres, ám ezt hamarosan egy szinttel disztingváltabb követte a Columbus Streeten, nem messze a piramis toronytól. Mielőtt bárki azt hinné, hogy azért választottam ezt az utcát, mert a környék tele van póker- és sztriptízklubokkal, elárulhatom, hogy már nem vagyok az a fajta esztelen hazárdőr, aki mindent képes egy lapra feltenni. Igaz, nem lettem szent és beismerem, a legtöbb helynek névről ismerem az ajtónállóját, de hát néha muszáj kiengedni a fáradt gőzt. Az se utolsó szempont, hogy ezekbe az úgynevezett bűnbarlangokba való bejáratosságomnak köszönhettem a klientúrám jelentős részét, különösen a kezdeti időkben. 
Egyik este is épp a blattot vertem – szigorúan munkaköri kötelességből -, amikor egy problémás ismerős kopogtatott az Éjjeli Herceg különtermének ajtaján. Mindig ugyanazt a megszokott dallamot kopácsolta, így már azelőtt tudtam, hogy ki az, mielőtt belépett volna a füstös körszobába, ahol az arcukat elrejteni kívánó játékosok épp komoly összeget szándékoztak feltenni. Pocsék lapjaim voltak, ezért kivételesen hálás voltam a sorsnak, hogy ide küldte Smiley-t, akinek olyan ronda mosolya volt, hogy azt a fogorvosok szövetsége biztosan díjazta volna. A szegény flótás szájszerkezete úgy nézett ki, mint egy házilag eszkábált sárga kerítés egy hurrikánnal való találkozás után.
- Martin, beszélhetnénk? – sugdolózott   
- Mi olyan fontos? 
- Van egy ajánlatom. Sok lé, kis kockázat.
- Olyan nem létezik, nem igaz fiúk?
A vegyes etnikumú társaság vigyorogva bólogatott, amire Smiley is megvillantotta majdnem díjnyertes fogsorát.
- Ez tuti dolog. A fejemet tenném rá.
- És azzal csak jól járnál – vetette fel Bosco, akinek egy drabális szivar lógott ki a szájából, melyet egyszerre rágott és szívott. Kedveltem őt. Mindig tele volt pénzzel és rendszeresen veszített. Egyébként egy seggfej volt.
- Na jó – adtam meg magamat és bedobtam a lapjaimat nyomatékul.
- Ilyen könnyen kiszállsz? – kérdezte szokott stílusában megint csak Bosco, aki nem mellesleg a törvény embere volt.
- Legalább az egyikünk tudja, mikor kell abbahagyni!
Nem tudom értette-e a célzást, mert csak röhögött, mint akinek viccet meséltek.
- Mellesleg a káró kilences, amire vársz nálam volt – tettem hozzá kifelé menet, amivel sikeresen lehervasztottam a tenyérbemászó vigyort a képéről. – Jó éjt, uraim!
Kész voltam rá, hogy meghallgassam Smiley visszautasíthatatlan ajánlatát. Legalábbis azt gondoltam. Ha ekkor tudtam volna, hogy ez a beszélgetés mihez vezet, azt hiszem, inkább az asztalnál maradok a nagy rakás semmivel a kezemben. 
      
Smiley akár rendes fickó is lehetett volna, ha idő előtt nem kap rá a crackre, ami viharos gyorsasággal zabálta fel őt, majd jelen állapotában kiköpte. Harminc éves se volt, de ötvennek látszott. A drogosok közt megbízhatónak számított, ami persze nem jelenti azt, hogy én személy szerint megbíztam benne. Mondjuk lehet, hogy bennem volt a hiba. A new orleansi utolsó kalandom komolyan visszavetette a barátságba és úgy az emberi nembe vetett amúgy is csekély hitemet. 
Smiley egyszerre tűnt idegesnek és feldobottnak, pedig tőle vagy az egyik, vagy a másik volt várható. Beültünk egy csendes sarokba távol a villódzó fényektől és attól a fülsiketítő zajtól, amit a dj a ma esti zenének szánt. Miután a szilikonnal kipárnázott cicababa felvette a rendelést és kecsesen elslattyogott a feltűnően hallgatag Smiley egyből rátért a lényegre, és egy kocka alakú borítékot húzott elő gyűrött zakójából. Nem sokat láttam belőle, de talán egy cd lehetett benne.
- Ez mi?
- Egy dvd.
- Aham. És kifejtenéd ezt bővebben?
- Egy dvd, ami egy rakás pénzt ér.
- Miért, mi van rajta? A Gengszterek sofőrje rég elveszett rendezői változata?
- Annál jóval zaftosabb anyag. Perdöntő bizonyíték San Francisco legnagyobb hagyatéki perében. 
- Tényleg? És hogy került hozzád?
- Az nem fontos. Egy szerencsés véletlennek köszönhetően.
- Vagyis loptad. 
- Ezt meg se hallottam. De esküszöm, ezúttal vétlen vagyok. Az istenek kacsintottak le rám.
- Fene a gusztusukat! És én hogyan jövök a képbe? 
- Szeretném, ha megőriznéd nekem.
- Ez lenne a nagy meló? 
- Kis meló, nagy szakítás. Pár napig nálad lesz, én addig felhajtom a vevőt, és az üzlet után kapsz tíz százalékot.
- Ami pontosan…
- 2500 dollár.
- Na jó. Ugorjuk át azt a rész, amikor baromságnak titulálom ezt az egészet és hagyjuk figyelmen kívül azt is, hogy bele akarsz rángatni egy zsarolásba! Mégis miért mondanék igent?
- Mert megkértelek rá. Javíts ki, ha tévedek, de már szinte barátok vagyunk! Te is kihúztál párszor a szarból, és én is téged. Ezen kívül ismerlek: ha a zűrt por alakban árulnák, egy helyre járnánk vásárolni!
Akaratlanul is elmosolyodtam. Nem tudom azért, mert igaza volt, vagy mert viccesnek tartottam, hogy ennyire átlát rajtam. A függők, úgy tűnik, felismerik egymást.
- Az egy dolog, hogy nem vetem meg a veszélyt, de hülye azért nem vagyok. 
- Csak két nap az egész, Martin, nem lesz gáz! Nem a maffiával kell újat húzni, csak néhány gazdag balekkal, akik, ha akarnának se jelenthetnének fel. Nálunk az adu ász! – mondta a lemezre bökve.
Elgondolkodtam. Az a belső hang, amire nem mindig hallgatok, azt súgta, hogy passzoljak, ám a tét túl érdekes volt ahhoz, hogy megfogadjam a tanácsot. Bárhogy is alakuljon az ügy, azt hittem, nyerőként mászok ki belőle. Hiába, beindult a fantáziám, de le kellett állítanom.
- Megmondom mi lesz. Nem akarok tudni semmilyen további részletet, elteszem ezt a szart és pontosan 48 óra múlva kidobom a francba. Ha a cucc tényleg olyan sokat ér, akkor veszélyes, és lásd be, te kisligás játékos vagy! Annyit mondok, Smiley, kurvára légy óvatos, szerezd meg gyorsan azt a pénzt és ne próbálj ügyeskedni!
- Rendben haver, tudtam, hogy rád számíthatok! – lelkendezett
- Oké-oké. Puszit nem kérek, és még egyszer, csak okosan!
- Heh, erre inni kell! – végszavazott, mire a cicababa éppen befutott az italokkal.
Koccintottunk és láttam, hogy Smiley már most a zsebében érzi a dollárokat, ami aggodalommal töltött el. Megpróbáltam kiokosítani, elláttam tippekkel és ő lelkesen bólogatott mindre, de így visszagondolva nem hiszem, hogy komolyan vette őket. Akkor sikerült meggyőznöm magamat, hogy kellően eligazítottam a srácot, pedig tudhattam volna, hogy ez lesz az utolsó este, amikor élve látom.
 
A haláláról egy eldugott kis mínuszos hírből értesültem két nappal később: Holtan találtak egy Clarence Smith nevű férfit egy kikötői raktárban. 
Clarence, ez volt Smiley igazi neve, de senki se szólította így. Szegény ipse, soha semmi nem sikerült neki, miért lett volna pont ez az eset kivétel? Mindenki egy szerencsétlen flótásnak tartotta, még én is. Némán bámultam az asztalomon gőzölgő kávét, amihez a hír elolvasása óta nem nyúltam és gondolatban ostoroztam magamat, amiért hagytam, hogy Clarence kinyírassa magát. A bűntudat egyre csak buzerálta az agyamat, ezért egy hirtelen mozdulattal felpattantam a székemből, mely csikordulva hátralökődött. A dolgozószobába siettem és az íróasztalom feletti széfből előszedtem a dvd-t, melyet a néhai Clarence Smith rám bízott. Úgy gondoltam itt az ideje, hogy megnézzem mi is van rajta. 
Az átkozott számítógépnek vagy másfél perc kellett mire beüzemelt. Ezek a kütyük régen csak arra voltak jók, hogy játszunk rajtuk, most meg egy tisztességes munkát nem kap meg az ember, ha nem ért hozzá. Félretéve ezt a gondolatot lekértem a lemezen található adatokat, amely különböző audió, videó és szöveges fájlokat tartalmazott. Nem kellett sok, hogy rájöjjek, egy megfigyelési anyag került a birtokomba. Az írásos jelentést akartam behozni, de helyette egy kézi kamerás felvételt sikerült elindítanom. A megfigyelt személy egy nő volt, aki igyekezett elrejteni az arcát. Napszemüveget és fekete kalapot viselt. Dögös csajszinak tűnt, bár az én ízlésemnek kicsit kurvás. Magas volt, a haja hosszú és szőke, a csípője vékony, az idomai teltek. A testére simuló ruha kiemelte az alakját. Járás közben egyfolytában riszálta magát, ami nem a legjobb módja a környezetbe való észrevétlen beépülésnek.
Egy lepusztult utcán grasszált, az illető, aki kamerázta, egy kocsiból követte. A nőci belépett egy koszos motel kapuján. Reméltem, hogy a megfigyelőnek van annyi esze, hogy ráközelítsen a porfészek nevére, amit szerencsére meg is tett. A Peacewater Motel volt az. Magam is jól ismertem. Több hűtlen házastársat itt kaptam rajta picsi-pacsizás közben. Nem ezek voltak a kedvenc megbízásaim, de istenem, valamiből élni kell. A leselkedő se ma kezdte, követte a nőt a motelbe. A kamerát egy fél percig bekapcsolva hagyta, így utoljára még azt hallottam, hogy régi ismerősként üdvözölte a portást, aztán snitt. A következő jelenet pornófilmbe illő volt. Operatőrünk egy szellőzőrácson keresztül egy drótkamera segítségével figyelte a párocskát, amint mindent beleadnak az együttlétbe, amit nem szégyellnek. Szakmabeliként egy fél pillanatig még azon járt az agyam, hogy milyen profi felszerelése van a szimatnak, de figyelmemet mindinkább lekötötte a nőci, aki nagyon tudott. Hangosan sikongott, mint egy vérbeli ribanc, és úgy meglovagolta az alant elterülő ürgét, mint aki az országos derby fődíjára hajt. A pasas lihegő pofáját jól láttam, de engem a nőé érdekelt, aki sajnos háttal a kamerának vetette be tudományát. Amikor végre pozitúrát váltottak alkalmam nyílt, hogy az utóbbiét is megtekintsem. Elsőre nem ismertem fel, azonban azzal együtt, amit Smiley mondott, sikerült kisakkoznom a hölgyemény személyazonosságát. 
Cherry Ann Palmer, valamikori Playboy nyuszi és több B-kategóriás erotikus thriller sztárja. Tudni érdemes róla, hogy ennyivel korántsem érte be és hozzáment egy 83 éves milliárdoshoz, Jeffrey Connorshoz, aki másfél évig tartó házasságukból 14 hónapot ágyhoz kötve töltött. A vén kujonban az utolsó heteiben már csak annyi szusz volt, amivel alá tudta vésni a nevét a megváltoztatott végrendeletére, amiben mindent az ő szerető hitvesére hagyott az előző házasságából származó gyerekei helyett. Ez persze az időközben felnőtt sarjaknak nem nyerte el igazán a tetszését és a fószer nem sokkal később bekövetkező halála után peres úton támadták meg a végrendeletet azzal az indokkal, hogy az öreg nem volt teljesen magánál, amikor a kezébe nyomták a tollat. No persze, Cherry Ann Palmer melleivel a szájában a férfiember ritkán van józansága csúcsán.
A huzavona legjobb tudomásom szerint azóta is tartott, amit leginkább az a gyanú táplált, hogy a hűséges feleség meglehet nem volt olyan hű, mint azt a házassági szerződés kikötötte. Ezt alá tudtam támasztani, elvégre ott néztem éppen egy házi pornót, amiben Cherry Ann a lelket is kikeféli egy paliból, aki jól láthatóan nem a férje. Ehhez persze szíve joga lenne a frigy előtt, vagy a temetés után, azonban a felvételen látható dátum szerint hites ura ekkor még evilágon szürcsölte a bébipempőt. Milyen meggondolatlan. A lemez tehát, amit Smiley nekem adott, nem csupán 25 ezer dollárt ért, hanem legalább a tízszeresét, sőt az érintett feleknek minimum 45 milliárd dollárt, Amerika negyedik legnagyobb építővállalatát, yachtokat, villákat, sportkocsikat és egy sor egyéb haszontalanságot, amiért egy csomó embernek könnyen ölhetnékje támad. Arra jutottam, eljött az ideje annak, hogy a végére járjak az ügynek, melynek első lépéseként meglátogattam a gyászoló özvegyet.           
 
A Connors rezidencia a városon kívül terült el több hektáron, mint amennyire bármely élőlénynek szüksége lehetne a földön. Mivel ezek a rohadt gazdagok sosincsenek otthon a milliókért vásárolt vityillóikban, ezért előtte magamat újságírónak kiadva finoman megtudakoltam, hogy a ház asszonya odahaza tartózkodik-e a nap folyamán. A spanyol ajkú szobalány roppant készségesnek bizonyult: “szí szenyor” – mondta, ezzel az információval a birtokomban pedig már bátran nekivágtam az egy órás autóútnak.
A festői tájak és az előtűnő paloták egy olyan életvitelt rajzoltak ki előttem, amelyben nekem sose lesz részem. Egyre közeledtem a gazdagok és híresek, a pazarló luxus világa felé, persze szigorúan kilométerek egységében mérve. A célállomást egy kamion befogadására is alkalmas méretű kapu jelentette, ami előtt leparkoltam a helyszínen igényesen szólva eklektikus hatást keltő járgányomat, egy 1976-os, sötétkék Chevy Novát. Egy őrbódé állt a rácsok árnyékában, amelyből egy tengerészgyalogos külsejű, szépen megtermett latino pofa mászott elő. Konfekcióöltönyt viselt, melyet izmai majd’ szétszakítottak. Egy felöltöztetett gorilla nézhetett ki hasonlóképpen.
- Eltévedt, uram? – kérdezte udvariasságba bújtatott lekezeléssel.
- Nem, Mrs. Connorshoz jöttem.
- És ki maga?
- Martin Boyle, magánnyomozó.
- Nem hiszem, hogy be lenne jelentve – mondta egy listán hanyagul végigfutva. – Nem, tényleg nincs rajta. 
- Ha szól a hölgynek, hogy itt vagyok, akkor be leszek jelentve és mindenki örülhet. 
Az őr gúnyosan elmosolyodott, majd passzív agresszív hangnemben felkért, hogy távozzak. Mielőtt magyarázkodni kezdhettem volna, egy női hang szólalt meg a kaputelefonból.
- Ki az Carlos?
- Senki, asszonyom, csak valami magánnyomozó.
- Akkor villámgyorsan tüntesse el! Ha ezzel megvan és még van hozzá ereje, jöjjön fel azonnal hozzám, beszédem van magával!
- Ahogy kívánja. 
- Nos Carlos, mielőtt még előkapná a gumibotját, mondja meg a főnökének, hogy csak azért jöttem, mert nem fizetett ki egy számlát a Peacewater Motelben. 
Az üzenet átadására nem volt semmi szükség, Cherry Ann Palmer jól hallotta, amit mondtam.
- Küldje ide azt a szarházit, de gyorsan!
- Igenis, asszonyom! – mondta alázatosan. – Szerencséje van! – tette hozzá megkísérelve megőrizni legalább velem szemben a felsőbbségét, éppen ezért nem tudtam kihagyni, hogy ne dicsérjem meg a “takaros kuckóját”, amikor elhajtottam mellette. Ember nem volt még annyira céklavörös, mint a mi Carlosunk azokban a percekben.
 
A luxusvilla, amiben Cherry Ann Palmer immáron Mrs. Connorsként tengette az életét, önmagában szép lett volna, de a tájba annyira illett, mint egy pattanás Mona Lisa orra hegyére. Csupa szögletes forma és sötétített üveg. Akár a jövő múzeuma is lehetett volna. A klasszikus stílust az építő hírből se ismerte, vagy a megrendelő szenvedett ízlésficamban. A nagyságára nem lehetett panasz, elfért volna benne egy kisebb falu jószágostul. Ahogy szétnéztem, a távolban láttam egy istállót, aminek a szaga szerencsére nem jutott el idáig. Meghálálta magát az a pár utcányi távolság, amennyire elhelyezkedett. 
Az ajtót egy csinos senyorita nyitotta ki ragyogóan tiszta szobalány uniformisban. Pontosabban benyomott egy gombot, mire az automatikusan kitárult. Szívélyesen beinvitált és elkísért a fogadószobába. A ház belülről se keltette jobban a meleg otthon benyomását, mint kívülről. A falakon mindenütt csupa modern festmény lógott, amikről talán még az ördög se tudta volna megmondani, hogy mit ábrázolnak. Ha volt is bennem irigység, az most elillant. A halotti csendben jól hallatszott lépteink minden koppanása. Sehol se láttam más vendéget, sürgő-forgó személyzetet, vagy az életnek bármily jelét. Kriptahangulat uralkodott. 
A helyiség, ahová a szobalány bevezetett ugyanolyan ízléstelen volt, mint az egész ház. A szürreális benyomást keltő bútorok – élükön egy ijesztő kanapéval – és a színharmónia abszolút hiánya együttesen tette igazi posztmodern rémálommá. Odabent már várt rám az özvegy. Feszes lovaglóruhát viselt, amitől egyszerre hatott rám csábítóan és megmosolyogtatóan tekintve, hogy nemrég láttam milyen is az, amikor ő nyeregbe pattan. A hölgy hűvös volt és igyekezett úgy viselkedni, mint aki ide született. A szobalánynak intett, hogy elmehet, amit az egy félénk “igenis asszonyommal” konstatált. Mrs. Connors nem lehetett egy álomfőnök, bizonyára nagyon beleszeretett a parancsolgatásba, ami egy felkapaszkodott ohioi libától szinte elvárható. Igaz, legalább a maga módján elősegítette az illegális bevándorlók elhelyezkedését.
- Le akar ülni? – kérdezte.
- Ha szabad.
Intett, hogy lehet, mintha csak én is egy alkalmazottja lennék. A sötét lovaglónadrágtól, amit viselt, enyhe domina jelleget kapott a megjelenése, amit úgy látszik, komolyan vett.
- Bökje ki, hogy mennyit akar! Utálom a maga fajtáját és nem kívánok több időt tölteni önnel, mint amennyi feltétlen szükséges.
- Bizonyára ki se látszik a munkából, de azért jó tudni, hogy személy szerint nem velem van problémája.
- Hagyjuk ezt! Csak nevezze meg az árat! 
- Oké, ha ezt akarja! Egy fejet kérek!
- Tessék?
- Annak a fejét, aki meggyilkolta Clarence Smith-t.
- Miket beszél? Clarence Smith él és virul, egy órája sincs, hogy beszéltem vele.
Ez egy kicsit fejbe kólintott, de aztán csak arra tudtam gondolni, hogy valami félreértésről lehet szó.
- Nem vagyok benne biztos, hogy ugyanarról a személyről beszélünk.
- Clarence Smithről, az ügyvédemről, akivel… a felvételen vagyok.
- Ez érdekes fejlemény, de sajnos nem így van. A helyzet az, hogy az a Clarence, akiről én beszélek egy kisstílű bűnöző, akit három golyóval a testében találtak meg az este egy félreeső kikötői raktárban.
- És nekem mi közöm hozzá?
- Csupán annyi, hogy a birtokába került egy fontos anyag, bizonyára a névrokonságából kifolyólag, amivel taccsra vághatta volna a maga életét, kezdve ezzel az elvarázsolt kastéllyal.
- Én erről semmit sem tudtam! – mondta riadtan.
- Mondjon el mindent, amit tud, akkor talán elhiszem!
Mrs. Connors pontosan így is tett. Simulékonyabb hangnemre váltott, de azért az ellenszenvét folyamatosan éreztette. Elmondta, hogy már azelőtt viszonya volt az ügyvéddel, mielőtt a férjét megismerte volna, tulajdonképpen ő hozta őket össze. Mr. Smith elhatározta, hogy kifosztja az öreg Connors-t és ehhez tervet kovácsolt. Nem túl eredetit, de működőképeset. Bár nem kérdeztem, de Cherry Ann Palmer ragaszkodott hozzá, hogy nem ők tették el láb alól a férjurat, tényleg természetes halállal távozott a vén kecske. Csakhogy a tervbe időközben hiba csúszott egy John Kramer nevű magánnyomozó személyében, akit Connors egyik előrelátó fia felbérelt, hogy gyűjtsön bizonyítékot a mostohaanyuci ellen. Kramernek ez nem is jelentett gondot, viszont, amit az ifjabb Connors nem tudhatott, hogy már régóta a visszavonulását tervezgette, ezért az összegyűjtött információt felajánlotta Cherry Ann Palmernek és a szeretőjének, akik készséggel fizettek neki az együttműködésért. Kramer azt jelentette a nőről, hogy tiszta, mint a patyolat és nem sokkal később átette a székhelyét Hawaii-ra, ahonnan azóta is küldözgette a további pénzmagot követelő leveleket. Egy héttel ezelőtt aztán sikerült rávenni egy nagyobb összeggel, hogy végre semmisítse meg az ellenük szóló bizonyítékot. Csakhogy Smith ügyvéd úr túl óvatos volt, és kért egy példányt arra az esetre, ha Cherry Ann netán meg szeretne szabadulni tőle, amit a helyi posta tévedésből Smileynak küldött el. Elmesélte, hogy a rafinált jogász beadta a druszájának, hogy csak személyesen hajlandó üzletet kötni vele, majd amikor az nagy ravaszan közölte vele, hogy még egy köteg lóvéra igényt tart, eldurrant az agya és meggyilkolta, ahogy azt eredetileg is tervezte. Nagy volt aztán a meglepetés, amikor nem találta nála a lemezt.
- Most mit akar tenni? – kérdezte kisírt Bambi szemekkel a mondókája végén
- Amit ilyenkor szokás: kihívom a zsarukat.
- Nagyon kérem, ne tegye! Én nem akartam senki halálát, de Clarence nem engedett! Én megpróbáltam, de tényleg! Kérem! Bármit megkaphat, csak gondolja át még egyszer! – könyörgött hozzám közeledve  
- Azt meghiszem. Amit én akarok viszont az az ig…
A mondatot sajnos nem volt alkalmam befejezni pedig tőlem szokatlanul fennkölt elszólás volt. Életem nagy pillanatát egy tompa tárgy szakította félbe, mellyel valaki alamuszi módon hátulról fejbe vágott. Mielőtt még annyit mondhattam volna, hogy “áú” elsötétült előttem a világ, mélyen elnyelve a kedvező kilátásokat, melyeknek már a küszöbén álltam.
 
Az ájulásból áporodott levegő és kínzó fejfájás ébresztett fel. Sejtelmem sem volt, hogy mennyi időre üthettek ki, de a tarkóm pulzálásából ítélve több lehetett egy óránál. A szemem lassan hozzászokott a sötétséghez és egyre többet láttam tartózkodási helyemből. Valamiféle lomtárba vihettek le, ahol a megunt holmikat tárolták. Nem vagyok egy műértő, de Renoir és Van Gogh stílusát még én is felismerem. A képeik ügy hevertek szerteszét, mint az eldobott biciklik, amiket már csak port fogják. A művészetükkel szembeni tisztelet teljes hiányán felül sokkal jobban lekötött jelenlegi helyzetem és az a hanyagságom, amivel hagytam, hogy bele kerüljek. Sajnos már az én reflexeim se voltak a régiek, pedig régen azt is kiszúrtam volna, ha egy hangya lopakodik mögém. 
Próbálgattam a kötés erősségét, de vendéglátóm sajnos alapos munkát végzett. Innen akkor se szabadultam volna ki, ha Hudinitől veszek különórákat. A perceim meg voltak számlálva és már csak abban reménykedhettem, hogy a még mindig nálam lévő lemezzel időt tudok nyerni. Annyi eszem még volt, hogy visszarakjam a széfbe ahelyett, hogy magammal hurcibáltam volna, ám ha Cherry Ann Palmer szeretője ugyanolyan hirtelen haragú, akkor ez nem biztos, hogy érdekelni fogja. Gondolkodni próbáltam, de a fejem még mindig olyan borzalmasan hasogatott, hogy képtelen voltam egyről a kettőre jutni. Maradt volna a várakozás, ami nem az én stílusom. Erőt vettem magamon és körbenéztem, hogy akad-e bármi használható.
Még mielőtt beteljesülhettek volna reményeim és rátalálhattam volna egy itt felejtett kínai késkészletre, nyílt a pinceajtó, ami egyet jelentett sorsom megpecsételésével. A lépcsőkön egy ismerős alak lépkedett le nem kívánt sietséggel. Eleinte csak a körvonalait láttam, aztán közelebb lépve felismertem benne a nemrég látott Carlost. Az arca most sem volt túl barátságos, mi több, hogy megmaradjak esetében az állathasonlatoknál, úgy nézett rám, mint egy öklelésre készülő bika az arénában. Szarva ugyan nem volt, de megtette a kezében szorongatott rugós kés, amit maga előtt tartott. Ellenállásról szó sem lehetett, tekintve, hogy a rám erősített kötelek csak hernyószerű mozgásra nyújtottak teret. Carlos egyre közelebb nyomta a képembe a bökőt, de csodák csodájára nem mélyesztette belém, hanem elvágta a csuklóimat szorító csomót, majd teljesen kiszabadított.
- Kurva gazdagok, én ebben nem veszek részt! 
- Ennek szívből örülök! -helyeseltem
- Az a hülye picsa azt hiszi, bármire rávehet, de nagyon téved. 
- Meddig voltam ájult?
- Úgy másfél órát.
- Az ügyvéd, Smith, itt van?
- Igen, 20 perce érkezett. 
- Bassza meg. Van fegyvere?
- Igen, de mit akar vele?
- Kínos helyzetbe hozni a főnökét.
- Remek ötlet – felelte, amivel még inkább meglepett, mint az előbbi tettével.
- Akkor gyerünk! – mondtam és megpróbáltam talpra állni.  
Carlos felsegített és támogatott egy darabig, amíg visszaszállt a vér elgémberedett végtagjaimba. Megkértem, hogy mutassa az utat, mivel tartottam tőle, hogy én rövid úton eltévednék ebben a végtelennek tűnő hodályban. Az utolsó villa, ahol jártam, nem idézett kellemes emlékeket és egyre biztosabb voltam benne, hogy ez sem fog. Mind gyorsabb iramban haladtunk ugyanafelé a fogadószoba felé, ahol egyszer már megjártam és bennem nyugtalanító érzések támadtak. Talán déjá vú. Carlos túl gyorsan adta oda a fegyverét, a tenyere izzadt, amikor átadta. A kezemben lévő fegyver súlya engem sem töltött el azzal a biztonságérzettel, amit szerettem volna, éppen ellenkezőleg. Reméltem, hogy nem ül ki az arcomra az a rémület, ami átfutott rajtam, mert Carlos egyelőre bízott bennem és szerettem volna, ha így is marad.
Útban voltam a végzetem felé egy kiutat nem kínáló kényszerpályán, ami semmi jót nem ígért. Úgy izgultam, mint még sose, pedig kerültem már zűrbe, nem is egyszer. Igaz, a korábbi alkalmakkor, ha pisztoly volt a kezemben, az többnyire meg volt töltve. Carlos a fegyver ürességére valahogy elfelejtette felhívni a figyelmemet. A francba! Már akkor bűzlött Dánia, amikor elengedett. Az információ, hogy várt másfél órát a kiszabadításommal, nem tett jót a bizalmamnak, az pedig pláne nem, hogy elárulta, az ügyvéd csak 20 perce van itt, tehát, aki leütött, az nagy valószínűséggel ő volt. 
A pisztolyt megfogva két dologra jöttem rá. Először is, hogy nemrég lőttek vele, másodszor pedig, hogy a tárat kicserélték egy üresre. Magyarán bepaliztak. Bármire ment ki a játék, abban az őr is vastagon benne volt. Mivel Carlos mutatta az irányt nem volt olyan nehéz a hátába kerülnöm. Nem tudhattam mennyire gyanakszik, ezért nem vártam tovább és egy akkorát ütöttem a fegyver markolatával a tarkójára, amekkora az erőmből telt. A pasas elvágódott a márványpadlón, én pedig ráugrottam és a biztonság kedvéért még egyszer alaposan fejbe somtam. Carlos teljesen elterült. Kicsit nagyobbat vertem rá a kelleténél, amivel ugyan megkíméltem, hogy hasonló élmény várjon rá, mint amelyet neki köszönhettem, de a behasadt koponyájából szivárgó vér azt jelezte, többé nem valószínű, hogy két lábra áll. Az egyik zsebében találtam egy majdnem teli tárat, melyet kicseréltem azzal az üressel, mellyel át akartak verni. Szép kis előadás lett volna, ahogy sakkban tartom a semmivel az ügyvédet és Cherry Ann Palmert, Carlos meg hátulról meglep egy fordulattal, mint a hülye filmekben. De ha játszani akarnak velem, arra én mindig kapható vagyok.
  
Cherry Ann Palmer fölényes nyugalommal fogadott, amikor beléptem a szobába, de amikor nem látta Carlost a hátamban, rendesen meglepődött.
- Vár még valakit Mrs. Connors vagy a személyzet többi részét is elengedte délutánra?
- Maga képes újra és újra meglepni Mr. Boyle. Ezt szeretem egy férfiben.
- Hagyjuk a végzet asszonya számot! Ennyi volt Mrs. Connors.
- Várja ki az előadás végét! – mondta és a szemével jelezte, hogy vegyem számításba a bizarr formájú hófehér kanapé mellett heverő hullát, aki nem más volt, mint a szeretője, a kettes számú Clarence Smith.
- Szóval a terv az volt, hogy az új fiújával rám keni az előző megölését. Nem mondom, ez aztán a rögtönzőkészség!
- Köszönöm, a férfiak általában a külsőmmel foglalkoznak, soha se a személyiségemmel. Pedig okosabb vagyok annál, mint aminek látszom. 
Mialatt erről tartott kiselőadást, az egyik kezét lassan a háta mögé csúsztatta, ami még mindig kissé szédült állapotomban majdnem elkerülte a figyelmemet. De csak majdnem.
- Ne mozduljon Mrs. Connors, különben kénytelen leszek lelőni!
- Nem hiszem, hogy lesz rá lehetősége.
Cáfolatul elsütöttem a fegyvert, amit ő minden bizonnyal üresnek hitt. A dördülés és a hölgytől alig egy lépésre becsapódó golyó megrázóan hatott rá. Ezúttal tényleg megrettent, nem csak megjátszotta. 
- Általában nem ölök nőket, de a maga kedvéért szívesen kivételt teszek.
- Legyen esze, maga nem gyilkos!
- Erre ne fogadjon! – mondtam és mereven rá szegeztem a fegyvert
- Ha megöl, egy életre börtönbe kerül – mondta és közben megint a háta mögött próbált kotorászni.
- Ne tegyen próbára Mrs. Connors! Lassan fogja meg a pisztolyt, amit hátul őrizget és dobja a földre! 
- Rendben-rendben – felelte és az apró, de annál halálosabb vacakot lazán elejtette. – És most kihívja a rendőrséget? – kérdezte sztoikusan, majd leült a kanapéra.
- Ez a terv.
- Csak rajta, megvárom őket. 
- Milyen nyugodt!
- Az vagyok. Elvégre magánál a gyilkos fegyver.
- És mi van a lemezzel?
- A lemez nem számít. Mire elvághatna a pénzemtől, már késő lesz.
- Azt hiszi, ki tudja dumálni magát?
- Jó színésznő vagyok.
- Legyen nyugodt, sose volt az! – mondtam a telefon felé lépve.
- Majd meglátjuk. Nemsokára tanúja lehet életem legjobb alakításának. De ha netán rosszul alakulnak a dolgok, akkor is garantálhatom, hogy nem fogok sokáig börtönben ülni. – Mrs. Connors elégedetten figyelte, ahogy megtorpanok, majd folytatta. – Először is felfogadom a város legjobb védőügyvédjét, aki ki eszözli nekem az óvadékot, utána pedig… ki tudja, nagy a világ!
- Hosszúra nyúlik ez a rövidnek tervezett beszélgetés. Ha igaz, amit mond, könnyebb választás elé állít, mint gondolja – feleltem
- Nem hiszem. Ne felejtse el, a szobalány látta! Ha megöl, ő tanúsítani fogja, hogy itt járt. Vagy talán őt is elteszi láb alól? Na és Carlos, vele végzett? És ha már itt tartunk, képes megszerezni a biztonsági kapu felvételét és letörölni a szalagot? Tud utána még alibit is szerezni? Ennyire ügyes lenne?! Vagy olyan pancser, amilyen az a Smiley volt, amikor idepofátlankodott?
- El kell ismerem, maga nem is olyan rossz színésznő! Jól átvert a meséjével, pedig végig maga mozgatta a szálakat, maga ölte meg mindkettőjüket!
Mrs. Connors egyelőre nem mondott semmit, de ördögi arckifejezése felért egy beismeréssel. Nem tudom, hogy a nő őrülten magabiztos volt-e vagy csak simán őrült, de itt telt be a pohár.
- Bármit is tettem, én meg fogom úszni. – mondta arrogánsan. – Maga biztos nem.
- Hadd áruljak el önnek egy kis titkot Mrs. Connors: Régen ez volt a szakmám. 
A nő meghökkenését a szavaimtól hamarosan egy újabb követte a fejébe hatoló lövedéktől, ami századmásodpercnyi rácsodálkozást hagyott neki az életéből, mielőtt szétroncsolta volna az agyát. Nem remegtem, nem estem pánikba, nem éreztem semmit. Pont, mint a new orleansi időkben, amikor még fizettek is azért, hogy ezt csináljam.
 
A dolgok elrendezése nem volt egyszerű, de nem is lehetetlen. Mrs. Connors megteremtette az alapokat, amik után be tudtam úgy rendezni a helyszínt, hogy úgy tűnjön, a bájos trió kinyírta egymást. Azért, hogy a zsaruk a helyes irányba legyenek terelve, kaptak egy névtelen telefonhívást egy tippel, hogy szimatoljanak kicsit a Peacewater Motel környékén, ha indítékot akarnak a gyilkosságokra. A szobalány kapott egy szép borítékot és egy ígéretet, hogy a családja hamarosan Amerikában szívhatja már a szabad levegőt. De amennyire utálta a néhai Mrs. Connors-t szerintem ingyen is vállalta volna a közreműködést. A felvételt megszerezni és manipulálni ezek után játékosan egyszerű volt, de a biztonság kedvéért felhívtam egy régi ismerőst, egy bizonyos Michael Lambertet, aki olyan bombabiztos alibit szerzett nekem, ami még Lee Harvey Oswaldot is kihúzta volna a pácból. Mivel a család Cherry Ann Palmer halálával visszakapta jogos örökségét, a lemez már annyit se ért, mint az anyag, amiből préselték, ezért pontosan ott kötött ki, ahová való volt: a szemétben.
Nem sokkal később a kedvenc saját őrlésű kávémat szürcsölgetve értesültem az ügy hivatalos lezárásáról, amit címlapsztoriként közölt a San Francisco Chronicle. Ebben beszámoltak a hűtlen és számító Mrs. Cherry Ann Connors viszonyáról, mely egyre terhesebb lett számára a férje halála után, míg végül új szeretőjével, Carlos Ramirezzel gyilkosságra szánták el magukat, ami véres tragédiába torkolt. A cikk végén megszellőztették, hogy a történetből nemsokára tévéfilm készül Heather Locklear főszereplésével, amit azóta se láttam, de nem is bánom. Kétlem, hogy valóságosra sikeredett.
 
 

A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához