LFG.HU

vist
novellaCimkek
Ez volt az év második napja. Épp lebukott a nap a horizonton, az öreg úr a dolgozószobában a homokórát figyelte. A felső tartályban apró homoklavinák indultak meg az egyre mélyülő középpont felé és a lavina széle fokozatosan elérte az üveg falát is. A finom szemcsék átszűrődtek a vékony nyakon és lent – az alsó tartályban – egy dombocskát kezdtek építeni.
Minden mozgásban volt.
A felső tölcsérben továbbra is megállíthatatlanul erodálódott a táj, míg lent a rendületlen homokeső lassan ujjvastagságnyi magasságban halmozódott.
Ekkor az öreg egy hirtelen mozdulattal felkapta az órát és az üveg nyakát kezdte hunyorogva tanulmányozni. Összehúzódtak homloka alatt a dús fehér szemöldökök, majd a következő pillanatban bosszús pillantásokkal kutatta végig a dolgozóasztal káoszát.  Papírkötegek, tinta, írótoll, egy tányér almacsutkával, egy faragott kő – biztos papírnehezék – néhány krétadarab, morzsák és egy szerencsés hangya kétakkora morzsával. Beletúrt az egyik papírkupacba és egy nagyítóüveget húzott elő alóla. Szeméhez emelte a nagyítót és újra az üveg nyakát kezdte tanulmányozni. Azt figyelte, hogy a kezdetben még összetömörödött homokszemek hogyan indulnak őrült zuhanásnak az üveg nyaka alatt. Hol van az a pont, amikor elkezdődik a szabadesés. Mikor függetlenednek a szemcsék társaik nyomásától. 
Hosszan nézte így közelről a szemcsék őrült tempóját, majd visszatette az órát maga elé az asztalra és szórakozottan tovább bámulta. 
A homokóra lepergett. Erről jutott eszébe az, hogy mi történik vajon azokban a pillanatokban, amikor az utolsó szemcsék szaladnak le a mélybe. De rájött, hogy ezt nem fogja most kideríteni. Ahhoz, hogy ezt megvizsgálja, előbb az összes homokot újra át kellene pörgetni, és ha még egyszer meg szeretné nézni, akkor újra az egészet. Ehhez pedig már nem volt kedve. Különben is, akadt fontosabb dolga is. Egészen pontosan, ennél csak fontosabb dolga akadhatott bárkinek.
Kintről zaj szűrődött be a dolgozószobába. Valamit kiabáltak, a kapus izgatott hangjának foszlányait lehetett hallani, és még néhány másik emberét. Felnyerített egy ló, kinyitották a kaput.  Paták kopogtak az ablak alatti udvar kövezetén. Egy puffanás, valaki leugrott a lováról. Ajtócsapódás – ez már a dolgozószoba ajtaja felől hallatszott. Léptek zaja, valaki szalad fel a lépcsőn. A toronyszoba magasan van, a csigalépcső hosszú út. A léptek kissé lassulnak a másodpercek elmúltával, de egyre hangosabbak, már itt vannak az ajtó előtt. 
Ekkor az idős úr összerezzen. Már nem bámulja tovább a homokórát, fejét az ajtó felé fordítja.
Az ajtó kivágódik. Egy fiatal, sötét hajú férfi lép zihálva a dolgozószobába. Homlokán izzadságcseppek, szemében könnycseppek csillognak. Egy pillanatra megtámaszkodik egy szék karfáján, néhány pillanatig levegőért küzd, majd az öregre néz.
- Segítened kell! – szól kétségbeesett, könyörgő hangon az öreghez. 
A fiatalember – aki alkatra ruganyos, fejben kissé jobb, mint átlagos, szívében jóságos, rangjában pedig őrgróf – régi barátja az idősebbnek. Az ifjú tőle tanulta az írást és az emberek dolgait, valamint sok mindent a világ mibenlétéről. De mindezekről éppen csak néhány cseppel kapott többet annál, amit egy őrgrófnak tudnia kell ahhoz, hogy úgy viselkedjék, mint egy őrgróf. A sok, de nem kellően sok tudás néha kevesebbet érhet az ember életében, mint az elég. A kellően sok tudás befogadásához pedig az öreg nem találta kellően tágnak a grófúr koponyáját. Ettől függetlenül nagyon kedvelte a fiút, sőt szerette őt. Kicsit olyan volt neki, mintha a fia lenne. Végtére is sok-sok éven keresztül ő tanította, ő nevelte.
“Segítened kell!!!” 
Már annyit segített.  De bármit is tett, a dolgok előbb utóbb önmaguktól konvergáltak a problémák felé. Ha valami megoldódik, lehet, hogy valami más elromlik. A problémáknak megvan az az elképesztően idegesítő tulajdonságuk, hogy a megoldottság és a megoldatlanság is csak szaporítja őket. Persze az emberek számára lényegesek a minőségbeli különbségek, hiszen másfajta újabb problémához vezet a megoldottság, mint a megoldatlanság. 
Ezeken gondolkodott az öreg, miközben végigmérte a fiatalembert. Nem volt izgatott.
Egyetlen dolog ragadta meg igazán a figyelmét. Az ifjú homlokán egy hosszú, de egyáltalán nem mély, és nem is veszélyes horzsolás éktelenkedett.
- Mi történt a homlokoddal? – kérdezte. A fiú kesztyűs kezével végigsimított a homlokán, majd a bőrkesztyűre nézett, amit a sebből szivárgó kevéske vér szennyezett.
- Semmi – válaszolta -, csak egy ág. De nem ezért jöttem. A környező vidéken terjed a pestis. A feleségem is megbetegedett. Meg kell gyógyítanod! Könyörgök, segíts nekem, meg kell gyógyítanod! Tudom, hogy te meg tudod gyógyítani.
Az öreg a fiú szemébe nézett, majd felállt. Az ablakhoz sétált és kinézett rajta. Az udvaron a gróf kísérői beszélgettek. Egy fehér kutya csóválta a farkát a beszélgetők mellett, hátha végre őt is észreveszi valaki. Kié lehetett ez a kutya? Minden bizonnyal valamelyik szolga engedte be, eddig még nem látta. A kapus közben sorra gyújtotta az udvaron a fáklyákat. A falon túl a távoli hegyek sötét sziluettje rajzolódott ki. 
- Jól van – mondta megadó hangon. – Lent találkozunk. Szólj a kapusnak, hogy nyergeljen nekem is egy lovat! De most menj, mindjárt indulok én is.
- Köszönöm!
Az ifjú meglehetősen zavart volt. Tétován megfordult és kiment a szobából. Egyre halkultak a léptei, ahogy távolodott a csigalépcsőn. Az öreg még mindig az ablak előtt állt. Behunyta a szemét, koncentrált.
 
Ez volt az év második napja. Épp lebukott a nap a horizonton, az öreg úr a dolgozószobában a homokórát figyelte. Már lassan lepergett az összes homok. Azt a pillanatot próbálta elcsípni, amikor az utolsó homokszemek esnek át az üveg nyakán. Rajta kívül valószínűleg senki nem tartotta volna ilyen érdekfeszítőnek ezt a nem éppen világrengető eseményt. Az utolsó homokszemek. Az összes homokszem ugyanoda ér végül – középre. Teljesen mindegy, hogy a tartály aljáról, vagy tetejéről, bal, vagy jobb oldaláról indul. Csak középen tud átesni, minden szemcse oda konvergál. Aztán lent újra szétterülnek.
Ahh, már le is folyt. Túl gyors volt. Nem is látta, hogy igazán hogyan történt. Most kezdheti elölről. Sóhajtott egy nagyot és megfordította az órát. A homok pedig tette a kötelességét és újra folyni kezdett. Vissza oda, ahonnan elindult. A tartályok nem voltak túl nagyok és a homok igen finom szemű volt. Általában viszonylag gyorsan átfolyt az egyik térfélből a másikba, de ha valaki csak azt az utolsó pillanatot várta, amikor az utolsó szemcsék is zuhanásnak indulnak, akkor ez a hétköznapi léptékkel mérve rövidke idő is fárasztóan hosszúnak tűnt. Mint ahogy ilyen esetekben az is volt, fárasztóan hosszú idő. Miközben az üveget bámulta, bal kezében szórakozottan gyúrogatott egy apró kenyérgalacsint, amit az asztal szélén heverő morzsákból gyúrt össze.
Kintről hangokat hallott. Az erős szélben csak foszlányok jutottak át hozzá a kiabálásból, de megismerte az ifjú őrgróf hangját. Felállt és elindult az ablak felé, majd két lépés után visszafordult és lefektette a homokórát az asztalra. Már félig lefolyt a homok és nem akarta később ismét az elejéről kezdeni az egész procedúrát. Aztán megállt az ablak előtt, és lenézett az udvarra. Valóban az őrgróf érkezett egy kocsival és két lovassal. Épp a feleségét segítette kiszállni a kocsiból. Az öregnek ettől egy halvány mosoly derengett át az arcán.
Az udvaron sötét volt, a kapus ilyen szélben nem gyújtotta meg a fáklyákat, csak a nyitott konyhaajtó felől szűrődött ki némi fény. Az egyik szolga épp egy nagy, fehér kutyát zavart ki az udvarról. Biztos besomfordált a kocsi mellett valami élelem reményében, de most behúzott farokkal menekült vissza az éjszaka sötétjébe. Nem volt szerencséje. Ha a szakács asszonnyal találkozik először, biztosan kap néhány koncot. De mit kereshetett itt az a nagy, fehér kutya?
A háta mögött a csigalépcső felől léptek zaja és nevetgélés hallatszott. A léptek egyre erősödtek, kopogás az ajtón.
- Gyertek beljebb! – szólt az öreg.
Az ajtó kitárult és a fiatal őrgróf lépett be széles vigyorral és a feleségével, aki pedig egy jól bebugyolált csecsemőt tartott a kezében. Az öreg arcára is széles mosoly ült, ahogy végignézett rajtuk. Ez a gyermek olyan lesz neki, mintha az unokája lenne, hisz az apja olyan volt neki, mintha a fia lett volna. Az ifjú tőle tanulta az írást és az emberek dolgait, valamint sok mindent a világ mibenlétéről. Talán a gyermeket is ő fogja tanítani.
Lendületesen indult el a fiatalok felé, hogy átölelje őket, hogy kezébe vegye a csecsemőt. A karjait már széttárta, amikor hirtelen megtorpant.
Az ifjú homlokán egy hosszú, de egyáltalán nem mély és nem is veszélyes horzsolás éktelenkedett.
- Mi történt a homlokoddal? – kérdezte.
A fiú kesztyűs kezével végigsimított a homlokán, majd a bőrkesztyűre nézett, amit a sebből szivárgó kevéske vér szennyezett.
- Semmi – válaszolta -, csak egy ág. De nem ezért jöttem – húzta újra mosolyra a száját -, hanem azért, hogy megmutassam a fiamat.
Az öreg arca komorrá vált. Ránézett az asztalra, ott feküdt a félig lefolyt homokóra. Visszaemelte a tekintetét a most már kissé ijedten néző fiatalokra, majd behunyta a szemét.
- Valami baj van? – kérdezte az őrgróf.
 
Ez volt az év második napja. Épp lebukott a nap a horizonton, az öreg úr a dolgozószoba ablakában állt és a tájat figyelte. Valami nyugtalanság volt az arcában. Az udvar falán túl a távoli hegyek sötét sziluettje rajzolódott ki.
Lent a kapus már meggyújtotta a fáklyákat és az öreg kutyájának próbálta elmagyarázni, hogy a konyhában neki aztán semmi dolga sincsen. A kutya figyelte a beszédet, de szemmel láthatóan nem tett még le arról, hogy bejusson. Már csak azért sem, mert bentről igen finom illatok kúsztak át az ajtón és ezeknek az útját a még a kapus sem tudta elállni.
Az öreg a kezében a homokórát tartotta. Egyszer minden szemcse az üveg legvékonyabb részén, a nyaknál fog átesni, bárhonnan induljon is. Máshol nem megy.
Az út felől hangokat hallott, lovasok közeledtek. A sötétben nem lehetett még látni, hogy kifélék, mifélék, de a kiáltásuk ismerős volt, az öreg gróf katonái közeledtek.
- Nyisd ki! – kiáltott le a kapusnak.
Amikor a lovasok beértek a kapun az öreg az ablak takarásába húzódott, hogy ne lássa meg az egyik vendég sem. A nagy, fehér kutya izgatottan csóválta a farkát a beszélgetők mellett, hátha most őt is észreveszi valaki. Női hang is vegyült a társalgásba. Az agg gróf egyetlen gyermeke, a lánya volt az. Milyen régen látta már a leányt. Pedig nagyon szerette, néhány dolgot ő tanított neki a világ mibenlétéről. Most biztos eljött meglátogatni régi tanítóját. Talán többet soha nem látják egymást ezután, három hónap múlva férjhez megy. Elviszik valahova messze egy másik országba.
A kapus hangját hallotta lentről.
- Mi történt a homlokával kisasszonka?
- Semmi – válaszolta a lány vidám hangon -, csak egy ág. De nem ezért jöttem.
És ekkor az öreg már biztos volt benne, hogy ebben a világban valahol most találta meg az üveg nyakának a bejáratát. Azt a pontot, ahova az események konvergálnak. Kissé szomorúnak érezte magát, hogy ezt rajta kívül senki sem veheti észre. Ránézett a kezében a homokórára. Már megint teljesen átpergett az összes szem, és ő lemaradt a végéről. Nem volt sok kedve ismét megfordítani és elölről kezdeni az egészet, de azért becsukta a szemét és koncentrált.
 
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához