LFG.HU

HammerTimeCafe
Lazók György
novellaCimkek
Bárkivel előfordulhat, hogy megszorul. Elég egy kicsit lazábbra engedett gyeplő, egy rossz befektetés vagy éppenséggel egy biztos tipp egy kosármeccsre, ami mégse jön be. Ugyan már többször ünnepélyesen megígértem magamnak, hogy “Én, Martin Boyle nem játszom többé nagy tétekben!”, de amikor nem akadt jobb dolgom előbb-utóbb mindig egy fogadóirodában kötöttem ki. Olyan ez, mint amikor Sherlock Holmes két ügy között belövi magát. Magánnyomozó vagyok és ha nincs semmi megbízás, ami lekötne akkor óhatatlanul előjönnek a régi rossz szokásaim. Persze ha a veszteségen a bukim is olyan könnyen túl tudott volna lépni, ahogy én, nem lett volna semmi probléma, de az a rongyos harminc ezer dollár, amit meghitelezett nekem úgy látszik nagyon a szívéhez nőtt.
 
A pénz megszerzése normál esetben nem lenne probléma, feltéve ha adnak rá időt, de az a mocsok Spota valami mást akart. Tartozott neki egy fejes már elég hosszú ideje, ő meg kitalálta a zseniális agyával, hogy majd én megszerzem a pénzt. Így első hallásra talán sima ügynek tűnhet, ám tudni érdemes, hogy az adós az orosz maffia kiemelt tagja volt és úgy hírlett, hogy egy elmebeteg állat. Az ipse negyed millióval lógott Spotanak, méghozzá dollárban, de inkább el se mondom mivel akart fizetni, mert az valami hihetetlen. Nekem ki kellett találnom egy megoldást, ami mindkét félnek kedvező. Ezt puszta rábeszéléssel aligha érhettem el, ezért drasztikusabb lépésekhez kellett folyamodnom.
 
Miután megtudtam, hogy az emberem, Szergej Dankov az este ott lesz a galériája új kiállításán nem kevés munkával megszerveztem egy találkozót vele. Már a gondolattól borsózott a hátam. Azt tudtam előre, hogy nem lesz egy fáklyás menet a pénz megszerzése, de arra nem készültem fel, hogy milyen borzalmas lesz maga a party. Ha valamit utálok San Franciscoban, az az, hogy több a múzeum és a galéria, mint Írországban a kocsma. Kultúrváros – mondják, de ennyi beképzelt, agyilag teljesen elszállt, affektáló sznobot még a büdös életben nem láttam egy helyen. Bármilyen beszélgetésbe hallgattam bele az valami világfájdalomról szólt. Siránkoztak a politika, a művészet és a környezet hanyatlása miatt. Azért, hogy az emberek nem törődnek semmivel és, hogy egyáltalán milyen bigott, szemellenzős országban élnek. Nem is fájt volna talán annyira patetikus szövegük, ha nem egy akkora képmutatás húzódott volna meg mögötte, amitől spontán hányingerem támadt. Ott smúzoltak, ment a pusz-pusz és a “te drága”, aztán hátat fordítva egyfolytában köpdöstek a másikra. Mint a rohadt irodisták, csak ezek szórakozásból tettek keresztbe egymásnak.
Gondoltam jobb híján letámadom a svédasztalt, de amit étel gyanánt felszolgáltak, az bennem csak a rosszullétet fokozta. Nem mintha magas igényeim lettek volna, épp ellenkezőleg. Az egyszerű kaják híve vagyok, de itt csak mindenféle egzotikus csodákat kínáltak fel. Csupa gyanús állagú krémmel megszórt falatka, amik mintha még mozogtak volna. Beletörődtem, hogy éhen maradok és morogva bóklásztam az embertömegben várva, hogy Dankov egyik izompacsirtája szóljon, hogy a főnöke kész tárgyalni velem.
 
Behúzódtam egy sarokba és szemügyre vettem a terem hölgyállományát. A kínálatra nem volt panasz, csupa ígéretes egyéjszakás kaland típus, akiket könnyen ágyba lehet dumálni. Igaz erről a jelen helyzetben szó se lehetett, de gondoltam, hogy egy kis flört és egy telefonszámcsere még nem zavarja meg az esti terveimet. Az egyikükkel már majdnem kikezdtem, amikor egy olyat vihogott, ami egy hiénának is a becsületére vált volna. Meglehet rám ragadt a többiek finnyássága, de inkább odébb álltam mielőtt észrevehetett volna.
A következő pillanatban egy furcsa pózba merevedett szobor mögül előtűnt az igazi. A hölgy magasan kirítt az átlagból, már csak azzal is, hogy úgy ment végig a galérián, mint akit érdekel a kiállítás. A mozgását órákig el tudtam volna nézni lassított felvételen. A megjelenése ragyogó volt, a kezében lazán, mégis légiesen tartott egy félig megtöltött pezsgőspoharat. Hosszú, fénylő szőke haja; érzéki, tengerkék szemei szinte hívogattak. Tudatosan még el se döntöttem, már elindultam feléje. Reméltem, hogy válthatunk legalább pár szót mielőtt elszólít a kötelesség.
- Hello, szakértő vagy érdeklődő? – kérdeztem
- Jó estét! Mire tippel?
- Csakis szakértő lehet.         
- Miért kérdezte, ha tudta?
- Nem akartam rögtön bókkal indítani a beszélgetést. De még be se mutatkoztam, a nevem Martin Boyle, magánnyomozó vagyok.
- Tracy Loyde. És mondja, ma ki után nyomoz?
- Fel se merülhet, hogy a szabadidőmet töltöm itt?
- Nem.
- Jól van, lebuktam. Munkaügyben vagyok itt, de többet nem mondhatok.
- Milyen titokzatos! Mint egy regényhős.
- Köszönöm, remélem bekerül a következő fejezetbe!
- Ez kedves, de az a helyzet, hogy most én is épp dolgozom.
- Szomorúan hallom. És mi a munkája?
- Lopott festmények után kutatok.
- Wow. És látott itt valamit, amit érdemes ellopni?
- Még nem. – felelte nevetve. Úgy tűnt lassan sikerül megtörnöm a jeget. – Az igazság az, hogy egy műkereskedővel van találkozom, akit nemrég kiraboltak, de még nem érkezett meg.
- Addig szívesen leszek a társasága, ha nem zavarok. Legalább nem szólítják le mindenféle jöttment alakok.
- Remek ötlet. – mondta és megeresztett egy bátorító, ellenállhatatlan mosolyt
Dankov nem kapkodta el a kettőnk ügyét, azonban pillanatnyilag ezt cseppet se bántam. Tracy elmesélte, hogy tegnap érkezett Londonból az Eltűnt Műkincs Nyilvántartás, vagyis az ALR megbízásából. Egy barátja, akit nem nevezett meg, felismert egy magánszemélynél egy rég eltűnt mesterművet, amit még az I. világháború után fújtak meg egy Párizsi múzeumból, hogy aztán kalandos útján feltűnjön Lengyelországban egy zsidó antikkereskedő készletében, később Göring magángyűjteményében, legvégül egy dél-amerikai textilüzem raktárában, ahonnan szintén lába kélt.
- És mi újság a barátjával, hallott már felőle azóta? – kérdeztem
- Nem, hirtelen kijelentkezett a szállodából, ahol lakott és elutazott külföldre.
- Különös.
- Igen, annál is inkább mivel úgy volt, hogy még beszélünk.
- És emiatt nem aggódik?
- De, őszintén szólva nyugtalansággal tölt el. Tegnap jelentettem is a rendőrségen, de azt mondták, hogy a hitelkártyáját használták egy reptéri terminálnál. Ez megerősíti, amit a szállodában mondtak.
- Úgy lesz akkor. Váratlanul dolga akadhatott. Lehet, hogy újabb fontos felfedezést tett és rögtön a nyomába eredt. – próbáltam megnyugtatni
- Ez a legvalószínűbb.
- Viszont ha netán mégis többről lenne szó, hívjon fel! – mondtam és átadtam neki a névjegyemet – Rajta van az otthoni számom is.
- Köszönöm. Gondolom hívhatom nem hivatalos ügyben is.
- Ööö… természetesen.
- Lehet, élek vele. Az ajánlat egyre csábítóbb. – mondta szép tagoltan, izgatóan elnyújtva az egyes szavakat. Remélem nem vette észre, hogy mekkorát nyeltem. Sínen voltam nála, persze mikor máskor, ha nem most siklott volna ki a vonatom.
- Boyel, jöjjön velem! A főnök várja! – lépett közénk Dankov egyik házi barma
- Boyle vagyok, és egy pillanat!
- Most!
- Sajnálom Tracy, de úgy látszik a türelem nem a barátunk erőssége.
- Semmi baj, remélem még találkozunk!
- Vagy beszélünk telefonon.
- Úgy van, viszlát!
Én is elköszöntem, majd új, kevésbé bájos ismerősömmel tartottam mielőtt elrángat fekete sportzakómnál fogva. Igyekeztem kiverni a fejemből Tracyt és a viszontlátás körül mozgó gondolatokat, mert amire készültem ahhoz hideg fej kellett. Ekkor még nem sejtettem, hogy előbb látjuk újra egymást, mint azt valaha is reméltem volna, csak éppen nem ennyire kellemes körülmények között.
 
Közvetetten már volt dolgom Szergej Dankovval, így tudtam mire képes. Az izom az irodájába kísért, ami távol esett a nyilvánosság kíváncsi szemeitől. Egy több fordulós, hosszú, szűk folyosón mentünk végig. Az előbb még a fülemben zengő zsivaj lassan elhalkult, majd szinte teljesen eltompult. Némaságot fogadott útitársam udvariasan kinyitotta előttem az ajtót és egy hördüléssel jelezte, hogy fáradjak be.
Odabent egy kisebb társaság fogadott, de nem hiszem, hogy bárkinek bulizhatnékja volt. Csupa kőből faragott arc, testépítőknek való izomzattal. Mindükön ugyanolyan fekete öltöny volt, így nagyon nem lógtam ki a társaságból, legfeljebb feleakkora termetemmel. Dankov az emberei alkotta korona közepén ült egy tekintélyt sugárzó íróasztalnál. Egy asztali lámpa barátságtalan fénye esett az arcára, riasztóbbá téve amúgy sem túl kedves auráját. Fehér öltönyt és fekete inget viselt. Pont úgy nézett ki, mint Al Pacino a Sebhelyesarcúban, ami nem hiszem, hogy véletlen lett volna.
- Jó estét, Mr. Dankov!
- Önnek is! Foglaljon helyet Mr. Boyle! Élvezi a party-t?
- Nem igazán. Nem nekem való társaság.
- Ebben hasonlóképp gondolkodunk, de térjünk a lényegre. Önt ugyebár az én drága régi üzletfelem, George Spota küldte!
- Igen, vállaltam a közvetítő szerepét.
- Rosszul tette, barátom. Jobb ha tudja, hogy nem szoktam alkudozni. Remek üzletet ajánlottam neki, amit ő visszautasított. És azt nem szeretem.
- Azt senki se szereti. – jegyeztem meg, ami nem volt szerencsés elszólás. Bár eddig is több alkalom kínálkozott frappáns megjegyzések tételére, a testi épségem megőrzése érdekében mindet megtartottam magamnak. Egy pillanatra megfeledkeztem magamról és a következmények nem maradtak el. Az úri bűnöző modorát Dankov ingerültre cserélte le.
- Egy szállítmány elsőrendű kaviárt kínáltam számára! Jóval a piaci ár alatt! Erre van pofája a rohadt idiótának azt mondani, hogy nem kell neki!
- Talán nem szereti.
- Most gúnyolódik rajtam?
- Eszemben sincs.
- Azt nagyon jól teszi, de tartok tőle idejekorán félbe kell hagynunk ezt a beszélgetést. Őszintén szólva nem látom semmi értelmét, hogy folytassuk. Felkínáltam egy lehetőséget, másikat nem fogok, és itt be is fejeztem.
- Nincs is szükség újabb ajánlattételre. Elfogadom az árut a tartozás kiegyenlítésére.
- Ön talán ennyire szereti a kaviárt?
- Ehe. Szó sincs róla, viszont némi utánajárással találtam vevőt rá. – mondtam és előszedtem egy papírost a belső zsebemből – Itt a cím. Ha eljuttatná ide az árut roppant hálás lennék. Gondoskodtam róla, hogy a szállítás napján azonnal továbbítsák a szükséges összeget Mr. Spotának, így mindenki boldog és elégedett lehet.
- Elismerésem Mr. Boyle! Önben van üzleti érzék.
- Nagyon köszönöm.
- Mondja, mindig magándetektív volt?
- Nem, de ebben a munkában találtam meg önmagamat. Mást nem szívesen csinálnék.
- Értem. Nos, örültem a találkozásnak. Bízom benne, hogy még lesz alkalmunk üzletet kötni!
- Azt sose lehet tudni. Minden jót, Mr. Dankov!
Már épp kifelé fordultam, amikor a hegyomlás, akit elém küldött valamit a fülébe súgott.
- Elnézést, Mr. Boyle. Még egy kérdés!
- Igen?
- Miről beszélgetett azzal a hölggyel, Tracy Loyde-dal?
- Semmi különösről, leginkább a telefonszámát próbáltam megszerezni.
- Köszönöm az őszinte válaszát. A viszontlátásra!
A két nagydarab orosz, akik eddig elzárták az utat a kijárattól, félreálltak, így a megismételt búcsúzkodás után végre eltűnhettem a fojtogató légkörű szobából. Örülnöm kellett volna annak, hogy sikerült elrendeznem az ügyet, de nyugtalanított Dankov érdeklődése a nő iránt. Elhatároztam, hogy mindenképpen beszélek vele még mielőtt elhagynám a galériát. Már ha lesz rá alkalmam.
 
Amint visszajutottam a partira egyből Tracyt kerestem pedig bizonyos voltam benne, hogy figyelnek. A tömegen átvergődni és köztük egyáltalán bárkit megtalálni nehéz ügy volt és közben még arra is vigyáznom kellett, hogy ne keltsek túlságosan feltűnést. Nem tudtam mekkora a baj, mindenesetre a végére akartam járni és szólni a lánynak, hogy legyen óvatos.
A hatodik érzékem nem túlzott. Amikor végre megláttam, már benne volt a pácban nyakig. Épp egy sötétkék BMW felé tartott két megtermett úriember társaságában. Az egyik nyitotta az ajtót és feszülten nézte, hogy ki figyel, a másik folyamatosan Tracyn tartva a kezét betessékelte a járműbe és szorosan követve mellé ült. Rossz az, aki rosszra gondol, de ez a koreográfia számomra egyet jelentett, ezért félredobva az óvatosságot erőszakos stílusra váltottam. Úgy lökdösődtem, mint egy igazi bunkó, többen meg is szóltak miatta, de nem tudtak érdekelni. Amilyen elánnal kituszkolódtam, a forgóajtónál egy szanaszét plasztikázott némbert miattam jól fenékbe vágta az üveglap.
- Mégis hogy képzeli? – ordított rám, amire én ügyet se vetettem
Kiérve megcsapott a hideg levegő, ami a benti kellemetlen atmoszféra után kimondottan jól esett. Sajnos akármennyire igyekeztem a kocsi már elhajtott. Átvágtam az úton, körülöttem csak úgy cikáztak a fényszórók, amikor pedig átértem szélsebesen dobtam be magamat régi Chevy Novámba. A BMW szerencsémre a saroknál pirosat kapott, így nyertem egy kis időt a felzárkózásra. Ha a vezetői vizsgámnál ugyanúgy sorolok ki és írok le egy U-kanyart, ahogy ekkor, azt hiszem nem lenne jogsim. Rizikós művelet volt, de hát a szükség diktált. A fékek csikordultak, a sofőrök anyáztak, a lámpa pedig zöldre váltott, ezért ahelyett, hogy leálltam volna magyarázkodni, változatlan iramban tovább álltam.
 
Az elkövetkezőkben persze már visszafogottabb tempót diktáltam. Elvégre nem üldöztem a ruszkikat, hanem követtem. Korai lett volna a megmentő lovagot játszani és meglehet teljesen értelmetlen is. Elsősorban a megérzés hajtott, ezért mindenképp többet akartam tudni mielőtt lépek. Ha valami, akkor a megfontoltság létszükségletű volt, elvégre az orosz maffiát készültem épp magamra haragítani.
A belvárosban jártunk, ezért az észrevétlenség megőrzése egyelőre nem jelentett gondot. Rutinos voltam már a követésben és a ruszkik nem siettek, szép nyugodt tempót diktáltak. A forgalom a késői óra ellenére viszonylag sűrű volt, ami elrejtett a szemük elől, én viszont jól láttam őket. A hátsó ablakuk le volt eresztve és némi cigarettafüst szálingózott ki rajta. A BMW egy parkoló járőrkocsi mellé ért, amiben ott ültek a fakabátok is. Az ablakot válaszreakcióként azonnal felhúztak, amit rossz jelnek fogtam fel. Valamiért nagyon nem akarták, hogy Tracy és a rendőrök meglássák egymást és ez az eddig sem túl fényes kilátásokat csak borúsabbá tette.
 
A ruszkik elhagyták a csillogó belvárost, így egyre bajosabbnak bizonyult láthatatlanul a nyomukban maradni. Az utcák mind kihaltabbá, a házak mind romosabbá váltak. Nem haza furikázták a csajt az egyszer fix. Veszélyes vidékre érkeztünk, ahol még nappal se szívesen fordul meg az ember, pláne nem éjszaka. Máris kész betondzsungelben jártunk, de még mindig értek a fiúk az út végére. Úgy tűnt egyenest a sötétség szívét célozzák meg, pedig már libabőrösödött a hátam ettől a környéktől is. Ezeken a rothadó, sorsukra hagyott épületekben bármi megtörténhetett és többnyire meg is történt. Szörnyű dolgok, amikre nem szívesen gondolunk amíg a magunk biztonságos kis világában vagyunk.
A nyomor mind láthatóbban ütötte fel a fejét. Lassan nem akadt lámpa, ami működött volna. Az utcatáblák is eltűntek. Az éjszaka sajátos, már-már kísérteties atmoszférájában olybá tűnt, hogy magán a senki földjén hajtunk keresztül. Nekem legalábbis egyre kevesebb fogalmam volt, hogy hol vagyunk és mifelé megyünk. Tartottam a távolságot és lekapcsoltam a fényszórókat. Úgy siklottam a csendes éjben, akár egy felhő az égen. Percek óta nem láttam semmi más járművet. Csak én voltam és ők.
 
A BMW-nek már csupán a lámpáit tudtam kivenni a homályban, azok pedig egy graffitikkel teleszórt falon állapodtak meg. Nem is fal volt, hanem egy rozsdás kapu, ami nyikorogva tűnt el az útjukból, majd újra bezárult. A kapu fölött halmok körvonalazódtak ki és orrfacsaró bűzt hoztak felém. Egy szeméttelep. Vagy inkább temető, ahol eltűnnek a problémák forrásai. Nem mondom, Dankov sajátosan értelmezte az újrafelhasználást.
A kesztyűtartóban ott hevert a bejegyzett fegyverem, de azt nem használhattam. Volt egy titkos rekesz, annak a kallantyúját próbáltam megtalálni a vaksötétben, ami kisvártatva sikerült is. Belőle előkerült egy másik, sorozatszám nélküli, átalakított Glock, melyet jó rég nem használtam. Rázós idők fegyvere volt, melyekre nem szívesen emlékeztem vissza. Elmúlt napoké, amikor én is problémákat oldottam meg. Bíztam benne, hogy nem jön el a perce, hogy újra a kezembe kelljen vennem, de ott volt megint. Mindig visszakerül oda. És amikor nálam van, rendszerint valaki meghal.    
 
Ellenőriztem a tárat – tele volt. 16 töltény, plusz egy a csőben. Elég lesz. Különben is, ha fejenként két lövésnél többre van szükség az már régen rossz. Egy fejbe, egy a szívbe, a többit elvégzi a gravitáció. A fickó lent.
Jól értettem ehhez, talán túl jól is. Ahogy egyenletes mozdulatokkal rátekertem a pisztolyra a hangtompított, majd felhúztam újra elkapott az az ismerős borzongás. Bevallom, van ebben valami perverz élvezet, ami egyszerre taszít és vonz, de hát én se vagyok tökéletes. Mire kiszálltam a kocsiból úgy éreztem másik ember vagyok. Kizárólag a teljesítendő cél lebegett a szemem előtt, a moralitást ott hagytam a hátsó ülésen. Ebben a pillanatban nem a nő megmentése számított, hanem az észrevétlen be és kijutás, valamint három – talán több – célpont semlegesítése. Így álltam hozzá a feladat teljesítéséhez. 
Halkan, már szinte érzéketlen nyugalommal közelítettem a célterület felé. Szorosabbra húztam a fekete ballonkabát övét, amelyet a csomagtartóból szedtem elő és árgus szemekkel figyeltem mindenre, ami mozog. Tudtam, hogy még van egy kis időm, ezért nem siettem el semmit. Az őrzött főbejárat előtt úgy sétáltam el, mint egy hétköznapi járókelő, majd a látóhatáron kívül némiképp szaporázva alternatív bejutási pontot kerestem. Ez nem jelentett túl nagy kihívást, a guberálók kialakították maguknak réseket a falon, amiken kedvük szerint ki-be mászkálhattak. Gondoltam, ami jó nekik, az jó lesz nekem is.
Beléptem a szeméttelep területére és nekikezdtem Tracy és a ruszkik felkutatásának. 10 percet adtam magamnak erre, utána feltehetőleg már túl késő bármit is tenni. Letelt az idő fele, amikor még mindig nem akadtam a nyomukra. Újabb két percbe került mire meghallottam az első érdemleges hangfoszlányokat. Orosz káromkodás és dühödt követelőzés szórványai ütötték meg a fülemet. Egyenest feléjük vettem az irányt, persze úgy, hogy erről nekik sejtelmük se legyen.
 
Egészen közel jártam, már láttam a BMW hátulját. Még közelebb lopakodtam és észrevettem, hogy a sofőr feltett lábakkal szunyókál. Szegény ember, biztos régóta tart a műszakja. A másik kettő a reflektor fényében állt, előttük pár lépéssel térdepelt Tracy egy előre kiásott gödörben. A ruhája sáros volt, az orcája vörös és kissé feldagadt. A szája széléről vér csurgott le, biztos elharapta az ajkát. Az egyik ruszki rá szegezte a fegyvert, míg a társa üvöltött vele.
- Hol van? – kérdezte és a választ meg se várva képen törölte a lányt. Amit kapott, az egy harcedzett férfinak is kemény lett volna, hát még neki. Elvágódott a földön, bele a saját sírjába, és ahogy kicsit magához tért valamit mondani akart. Úgy sejtettem, azt szerette volna kérni, hogy ne bántsák, de az ütésektől egyre kevésbé volt képes szavakat formálni. Fel se próbált állni, teljesen kikészült. Magzatpózba húzódott és sírt. Az állat, aki vallatta nem kímélte, fegyveres társa rászólt, hogy elég lesz, aminek szerencsére engedelmeskedett. Biztos voltam benne viszont, hogy a fickó csak egy kis időt akar adni Tracynek, hogy összeszedje magát. Letérdelt hozzá és gyengéden nyugtatgatta, hogy nem lesz semmi baj, csak mondja el, amit tudni akarnak. Aki látott már hasonló jelenetet, annak nem kérdéses, ha a lány nem beszél, rövidest folytatódik a kínzás, ha pedig beszél, akkor megölik. Rohadt egy helyzet.
Nem voltam kíváncsi a folytatásra. Mivel mindkét ruszki a lánnyal foglalkozott, az alkalmat kihasználva közbeléptem. Egy percig se tartott az egész. A pozícióm éppen megfelelő volt, így amint előbújtam, azonnal lőttem. Elsőnek a verőlegényt szedtem le. Csak két halk szisszenés volt. Egyet kapott a mellébe és egyet a fejébe. Észre se vette, de már halott volt. A térdelő ruszki felé meg kellett tennem három gyors lépést, hogy tökéletesen célba vehessem. A szerencsétlent alaposan meglepte a támadás, rémülten nézett a szemembe, viszont a fegyvere már a kezében volt. Nem adtam neki lehetőséget, hogy használja, ő is megkapta az ólomadagját. A következő szemvillanásnál már holtan csókolta a földet. Tracy felsikoltott, ami nem jött jól. Engem ugyan nem zavart meg, de a sofőrt felébresztette. Egy pillanatra megrémültem, arra gondoltam, hogy el akar gázolni, ám a beszari inkább olajra próbált lépni. Rükvercbe kapcsolt, én pedig a pisztolyt két kézzel rá szegezve megeresztettem két lövést. A homlokát kellett volna eltalálniuk, de a töltények szétpattantak a szélvédőn. Golyóálló volt, hogy a fene egye meg! Új célra tartottam, ami ráadásul mozgó volt, de nem elég gyorsan mozgó. A BMW kereke nagyot durrant, a sofőr pedig elvesztette az irányítást felette és nekirohant vele egy halom vashulladéknak.
 
Odarohantam. Oldalról közelítettem meg, nehogy meglephessen. Bíztam benne, hogy volt oly ostoba, hogy ne zárja be az ajtókat, ezért egy gyors, de körültekintő mozdulattal kicsaptam az anyósülés felöli ajtót, a kocsinak lapultam, majd egy rúgással szélesre tártam. A sofőr számított rám és azonnal elsütötte maga előtt szorongatott fegyverét, amivel pechjére csak egy félig szétmállott tartógerendát talált el. Nekem könnyebb dolgom volt, csak bedugtam a Glock csövét a nyílás szélén és vaktában beléeresztettem három golyót. Az ipse vért köhögött fel a testébe fúródó lövedékektől, de ez nekem nem volt elég. Immáron szemtől szembe állva vele leadtam neki a kegyelemlövést, őt megszabadítva a szenvedéseitől, engem pedig egy tanútól.
A kis közjáték egyelőre úgy tűnt nem keltette fel senki figyelmét. Minden olyan nyugodt és csendes volt, amilyen azelőtt. Mintha nem is történt volna semmi. Visszasétáltam Tracy-hez, aki annyira félt, hogy meg se mert mozdulni. Negyed óra az orosz maffia krémjével betett neki. Lassan közelítettem felé, nehogy mégjobban megrémüljön tőlem. Megmondtam, hogy nyugodjon meg, nem bánthatják már, amit alig fogott fel. A nevén szólítottam amilyen melegséggel csak tudtam az adott körülmények között. Lassan felemelte a fejét, meggyötört tekintetébe felismerés költözött. Először zavart, majd örömöt olvastam ki belőle.
- Mennünk kell! – mondtam a kérlelés és a felszólítás között finoman egyensúlyozva
Nem szólt, csak remegve bólintott.
- Tud járni?
- Igen. Azt hiszem.
- Akkor gyerünk! Sürgősen el kell tűnnünk! – adtam a tudtára, habár pillanatnyilag fogalmam se volt arról, hogy hová is mehetnénk.
 
Az ismeretlenségből rövid kóválygás után visszataláltam a helyes útra, ahol már kiigazodtam. Először arra gondoltam, hogy elviszem Tracyt egy biztonságos lakásba, amit nemrég megfigyelésre használtam, de ez kicsit ízlelgetve nem tűnt annyira jó ötletnek. Ahogy újra sikerült magánnyomozóként gondolkodnom, az tűnt a legkézenfekvőbbnek, ha megcélzom a legközelebbi rendőrőrsöt. Ha szigorúan a magam szemszögéből néztem a helyzetet, a zsaruk csak bonyolították volna a cselekményt valódi segítség nélkül, akárhogyis vélekedetem viszont, úgy volt a korrekt, ha megkérdezem a lányt mit akar, mi legyen. Helyette nem dönthettem.
Tracy nem felelt. Mereven nézett előre és az ajkát harapdálta. Még mindig az iménti események hatása alatt volt, ami nem is csoda. Talán még fel se fogta, hogy megmenekült. Bizonyos szempontból ez nem is volt igaz. Hosszú volt az éjszaka és a neve még mindig rajta volt Dankov halállistáján. Ha már itt tartottam, szerettem volna tőle hallani, hogyan került rá.
- Tracy. Tracy! Figyel rám?
- Ö… igen.
- Miért akarták megölni?
- Tessék?
- Miért…
- Nem ér ez rá később?
- Fontos, hogy tudjam.
- Igaza van, hisz megmentett, de most képtelen vagyok erről beszélni. Sajnálom. Nem akarok mást csak hallgatni!
Nem tudtam, hogy a lány titkolózik vagy tényleg ennyire kiakadt. Borzalmas állapotban volt, képzelem hogy érezhette magát, mégis képtelen voltam annyiban hagyni. Nem vagyok az az empatikus, finom lélek, de erre most nem is volt idő. Tracy végül kibökte, dühösen a szemembe vágta a választ. Nem vettem magamra, hisz csak rajtam vezette le a fájdalmát.
- A képet! Azt akarták!
- Amit a barátja talált?
- Igen, azt.
- Ők vajon honnan szerezhettek róla tudomást?
- Nem tudom. Én csak azért jöttem, hogy megvizsgáljam.
- És mennyit ér?
- Milliókat. Árverésen akár 50 milliót is megadnának érte, de a feketepiacon is legalább a feléért el lehetne adni.
- Wow. Most hol van az a festmény?
- Biztonságos helyen. Egy értékmegőrzőben, ahol megszálltam.
- Mit akar tenni?
- A képpel?
- Nem, úgy egyáltalán. Fel akar szívódni vagy inkább menjünk a rendőrségre?
- Fogalmam sincs, de a rendőrségre nem akarok menni.
- Miért?
- Félek, hogy nem tudnának megvédeni.
- Más lehetőség nagyon nincs, ha csak nem adja oda Dankovnak a képet.
- Azt nem lehet! Ha hozzá kerül, megint évtizedekre eltűnik, talán örökre!
- És? Inkább egy mázolmányt választ az élete helyett?
- Az nem egy mázolmány, hanem egy mestermű. Sőt, a mestermű.
- Mégis melyik kép az? Ki festette?
- Nemsokára meglátja.
- Mi?
- Döntöttem. Vigyen el a Sheratonba! Ott a kulcs a szobámban, az értékmegőrzőé!
- Nem. Ha valahol keresni fogják, az a szálloda.
- Még van időnk. Még nem tudhatják, hogy maga megmentett!
- Kérdés meddig.
- Csak egy óra. Ennyit kérek! Összeszedem a holmimat, elhozzuk a képet és utána kap tőlem ötven ezer dollárt!
- Jézusom. Nem a pénzről van szó, hanem az életemről, és a magáéról!
- Kérem, segítsen!
- Nem lehet, túl kockázatos.
- Könyörgöm. Szükségem van magára!
A szemébe néztem és ez eldöntötte a kérdést. A racionalitás kirepült az ablakon. Hagytam, hogy az események magukkal sodorjanak, bármi felé visznek is.
 
A Sheraton az öbölnél terült el. Ízléses szálloda hírében állott, habár én még sosem jártam ott. Jómódú negyedben épült, tetszetősen ívelő, szépen gondozott fákkal és makulátlanul kinéző házakkal. Elhajtottam a vörös neonfényt szóró, babérkoszorús S-logó alatt és a szervizbejárat közelében parkoltam le. Ezzel is a menekülési útvonalat készítettem elő. Még bent sem voltunk, de éreztem, hogy szükség lesz rá.
A személyzeti bejárón siettünk végig, ahol többen megbámulták Tracy kinézetét. Már csak emiatt is muszáj volt, hogy előbb rendbe tehesse magát mielőtt az értékmegőrzőhöz megyünk. Nem tetszett az egész szituáció, úgy éreztem aknamezőbe sétálok bele. Végigmustráltam az összes utunkba kerülő személyt. Biztos voltam benne, hogy Dankov emberei valahol itt lapulnak, vagy nemsokára itt lesznek. Nem vártunk a liftre, a hátsó lépcsőn mentük fel. Ahogy haladtunk szintről-szintre az idő mintha egyre lassabban telt volna. Az idegességemet persze igyekeztem leplezni Tracy előtt, aki velem ellentétben inkább türelmetlennek mutatkozott.
 
A legfelső emeletre érkeztünk, ahol egy kis erkélyes szobát vett ki. Egy hang belül azt mondta, forduljunk vissza, de a Tracyből egyre inkább előtörő sürgető óvatlanság engem is magával vont. Mivel egyelőre nem láttam semmi gyanúsat, igazából konkrét okot se lettem volna képes felhozni, hogy miért kellene megállnunk. A jutalom nagynak ígérkezett, ez szintén ködösítette a tisztánlátást. Az út mindinkább egyirányúnak tűnt és én megadtam magam a helyzetnek.
A szobához érkezve a feszültség már tapintható volt. Éreztem a vibrálását. Tracy már dugta is volna be a mágneskártyát, azonban visszafogtam. Azt akartam, hogy várjon, amíg rájövök mi nem stimmel. Nem tudtam pontosan mi, de valami nem tetszett. Mintha sustorgást hallottam volna odabentről. Kis semmiség volt ez, ami akár lehetett volna a képzelet játéka is, nekem viszont soha nem volt fantáziám. Tracynek jeleztem, hogy maradjon csöndben és ne mozduljon, ami láthatóan nem nyerte el a tetszését.
 
Túl közel járt már a célhoz, az én fejemben viszont egyre hangosabban szólalt meg a vészcsengő. Elég erősen ahhoz, hogy már ne hagyhassam figyelmen kívül. Mind tisztábban kivenni véltem a szobából kiszűrődő mocorgást, aminek üresnek kellett volna lennie. Az ajtó a szememben már nem egy szimpla helyiségbe nyílt, hanem magába a halálba. A fényes ígéret, a lehetőség, amely mögötte kínálkozott egyre sötétebb színbe váltott. Ezzel szemben a döntés, hogy mit kell tennem mind világosabbá vált, a kétségek eloszlottak felőle.
Lassan hátrálni kezdtem és a kezemmel magammal vontam Tracyt is. Folyamatosan az ajtó és a kijárat között járattam a tekintetemet. Úgy éreztem mintha egy ingatag lapot húznék ki egy kártyavárból, ami bármikor összedőlhet. Elég egy rossz mozdulat, egy apró kilengés vagy az x tényező és betemet a halom. Sajnos pont arra nem figyeltem, akire a leginkább kellett volna: Tracyre. Ha rá nézek, láthattam volna a tekintetében a sóvárgást. Olyasfélét, amilyen az aranylázat elkapók arcára ülhetett ki.
Már majdnem kellő távolságba kerültünk, amikor hirtelen kitépte magát a fogásomból és visszarohant az ajtóhoz. Nem értette meg a helyzet komolyságát még azután se, ami vele történt. Csak most döbbentem rá, hogy kivel is állok szemben. Milyen kisstílű, ostoba emberrel, aki talán azt se érdemelte meg, hogy segítsek rajta.
Mire bármit tehettem volna már késő volt. Az ajtóban ugyan még azelőtt elkaptam, hogy kinyithatta volna, de a bentiek meghallották, ahogy kétségbeesetten babrál a zárral és mindkettőnket berántottak. Végünk volt.
 
Az ajtó éles hanggal becsapódott, a fény pedig elárasztotta a sötétbe burkolózott helyiséget. Illusztris fogadóbizottság várt minket. Először is ott volt öt fegyveres ruszki, akik mind engem vettek célba. Ezen már meg se lepődtem, azon viszont igen, hogy maga Szergej Dankov is tiszteletét tette. Szotyolát rágcsált az ágy szélén ücsörögve, melynek maradékát lesöpörte fehér zakójáról, amikor felállt.
- Mr. Boyle, magára nem számítottam.
- Én se hittem, hogy ma még viszont látjuk egymást. 
- Akkor az érzés kölcsönös, barátom. Elárulná, hogy mit keres itt?
- Ha öt perce kérdezi meg azt felelem, hogy segítek egy bajba jutott nőnek, de most már nem tudom.
- Egy bajba jutott nőn? – kérdezte vissza nevetve – Ez nagyon jó. Ki nem néztem volna magából, hogy kész lovag, de látom már kezdi felismerni Miss Loyde igazi természetét.
- Sajnos túl későn. Csak fél perce jöttem rá, hogy a festményt magának akarja.
- Enyje Mr. Boyle. Ezek szerint nem valami jó nyomozó, viszont a gyilkoláshoz annál inkább ért. Az embereim, akikre Miss Loyde-ot bíztam azóta sem jelentkeztek. Kénytelen voltam a saját kezembe venni a dolgokat.
Dankov a szavaihoz hűen utasította két emberét, hogy motozzanak meg. A két gorilla a falnak lökött és alapos munkát végzett. A pisztolyom tíz másodperc múlva már náluk is volt. 
- Gondolom már késő elnézést kérni. – mondtam
- Azt sose késő, más kérdés, hogy mire megy vele.
- No igen.
Tracy guvadt szemekkel, reszketve nézett előre. Lehet, hogy a fejében már azt a mozit játszotta le, hogy mi fog vele történni, de az se kizárt, hogy a Dankovval való meglepő légkörű társalgásom késztette meghökkenésre.
- Miss Loyde, ne legyen olyan rémült! – mondta neki a férfi – Nem fogom bántani. Erre eleve nem lett volna szükség, ha a barátja nem lop meg minket. Jó hír viszont, hogy többé biztosan nem fog.
Most rajtam volt a sor a nagyot nézéssel.
- Oh, Mr. Boyle, maga még nem is tudja: Miss Loyde és a barátja az én egyik közeli ismerősömtől vették meg a képet, ami miatt ez az egész cirkusz van! Persze akkor még nem voltam tisztában az értékével, ahogy ők sem, hogy kit károsítanak meg.
- Elnézést, hogy közbevágok, de vették vagy lopták?
- Ha egy 50 milliós képért 200 dollárt adnak, azt hiszem ezt nyugodtan nevezhetjük lopásnak, vagy legalábbis csalásnak. Ahogy tetszik.
Erre nem mondtam semmit, de Tracry-re nézve az arcomra undor ült ki. Már semmi szépséget nem láttam rajta. Ennyit az első benyomás helyességéről.
- Megengedi, hogy leüljek?
- Persze, parancsoljon. Egy pohár italt esetleg? Ráírjuk Miss Loyde számlájára. – mondta nevetve
- Köszönöm, az jól esne.
- Dimitrij, tölts nekünk egy italt!
Dimitrij pontosan így is tett. Kinyitotta a minibárt és elővett belőle pár üveg két decis vodkát. Ruszkik és vodka – micsoda közhely, de hát így történt. Dankov megemelte felém a poharát és oroszul mondott valamit, valószínűleg azt, hogy egészségünkre. Közvetlen viselkedése roppant bizarrul hatott.
- A képet gondolom már visszaszerezték? – törtem meg az egyszersmind meghitt és riasztó csendet
- Igen, ott van a kocsimban. Ha a személyes véleményemre kíváncsi, gyatra egy mű, de hát nem nekem kell. Talán alkudozni szeretett volna rá? Hallottam ám, hogy szeret játszani.
- Attól tartok most nincs mivel.
- Dehogy nincs.
- Az életemet nem szívesen teszem fel.
- Pedig már megtette, amikor megölte az embereimet. És ott van ugyebár Miss Loyde-é is. Feltéve persze, hogy még meg akarja menteni.
- Azt nem szeretném, ha meghalna.
- Pedig őérte már aligha tehet bármit is. Azt a lehetőséget eljátszotta.
- Tudom.
- Önmagát viszont még megmentheti.
- Hogyan? – kérdeztem vissza érdeklődve, habár tartottam a választól.
- Ha bizonyítja a hűségét nekem. – felelte Dankov
- Vagyis?
- Ölje meg Miss Loyde-ot! Itt és most.
Tracy a szavakra megrettenve fordult az ajtó felé, de egy lépést se volt ideje megtenni. Az egyik ruszki izomagy azonnal lefogta, ezért sikítani próbált.
- Ó Dimitrij, hallgattasd már el!
Dimitrij ezúttal se késlekedett sokat. Tracy a következő pillanatban már nem sikoltott.
- Mr. Boyle. Hol is tartottunk?
- Arra kért végezzek a lánnyal.
- Jah tényleg. Nos, hajlandó rá?
- Kaphatok egy fél perc gondolkodási időt?
- Hát hogyne. Csak közben ne nagyon tegyen hirtelen mozdulatokat!
Patthelyzetben voltam. Akárhogyis osztottam-szoroztam nem volt más kiút, mint amit Dankov felajánlott. Elkövetni egy gyilkosságot egy dolog, biztos voltam benne, hogy képes vagyok rá, de megint más együtt élni vele. Tracy nem célpont volt, nem hagyott hidegen, hogy él-e vagy hal-e. Emellett azt se hagyhattam figyelmen kívül, hogy Dankov vajon betartja-e a megállapodás rá eső részét?
- Tehát Mr. Boyle, mit felel?
- Rendben van. Hogy csináljam? – kérdeztem gyakorlatiasan
- Így beszél egy igazi profi. Dimitrij, ad oda neki a speciális felszerelésedet!
Az elnevezés egy fojtózsinórt takart, amivel a Cosa Nostra is előszeretettel végzett az áldozataival, nem utolsó sorban az árulókkal, az elmúlt évtizedekben. Ocsmány egy kivégzési mód, annyi szent.
 
A nő félájultan hevert a csíkos padlószőnyegen, amire úgy emlékszem most is mintha előttem lenne. Marokva fogtam a zsinórt és komótosan feltekertem, hogy meglegyen a kellő tartás. Lassan letérdeltem az áldozathoz, közben hallottam a saját lélegzetvételemet és éreztem magamon a körülöttem lévők tekintetét. Elhúztam Tracy feje előtt a gyilkos eszközt, aki meg se próbált védekezni. Szédült még vagy feladta, így visszatekintve cseppet se lényeges. Végig ügyeltem rá, hogy ne lássam az arcát. Tudtam, hogy többé sosem felejteném el, ahogy azt is, hogy ezekben a pillanatokban egy kis darab belőlem is meghal. Próbáltam megindokolni, amit teszek. Mondogattam magamnak, hogy kihasznált, becsapott és, aki ilyen ostoba az meg se érdemli, hogy éljen. Annyit elértem ezzel, hogy ne álljak le, ami nagy hiba lett volna.
A hurok körbeért, a zsinór Tracy nyakára tekeredett. Hirtelen meghúztam, ami felébresztette. Szabadulni próbált, de esélye sem volt. Hiába kapálózott, hiába tekergőzött, nem menekülhetett. Egyre szorosabban fogtam, a nyelőcsöve majd összeroppant. Hátborzongató hangokat adott ki, ahogy vergődött, de kíméletlenül folytattam. Elpárolgott belőlem minden együttérzés, végeztem a dolgomat. A nő negyvenkét másodpercig bírta, aztán kiadta a lelkét. Amikor már biztos kész volt, fokozatosan kiengedtem a szorítást és óvatosan, hangtalanul a padlóra hagytam hanyatlani a fejét. Miután végeztem ráérősen felkeltem és visszaadtam Dimitrijnek a zsinórt, miképp ő a kiürített pisztolyomat. Ekkor vettem észre, hogy milyen nyugodt vagyok. Nem veszem szaporán a levegőt, nem remeg a kezem és nincs semmiféle lelkiismeret furdalásom. Az egyedüli, ami zavart, hogy a zsinór kissé felsértette a tenyeremet.
Dankov tapsolt a produkciómhoz, aminek a groteszksége még engem is zavarba hozott. Ő persze ezt félig hízelgésnek szánta. Biztosra vette, hogy a kezében vagyok és úgy kezelt, mint az egyik gyilkosát, akinek lenyűgözték a képességei.
- Menjünk ki, barátom! – mondta a vállamra téve a kezét – A többit elintézik a fiúk maga helyett. Ne legyen rá gondja! – tette hozzá nagylelkűen mialatt az emberei szétterítettek a padlón egy nagy nejlonzsákot. A következő percben már a folyosón sétáltunk, mint két régi cimbora, akiket összekötnek a közös emlékek. – Mondja, mik a tervei?
- Ha megengedi, akkor hazamennék és kipihenném magamat.  
- Természetesen, de tudja, hogy nem így értettem.
- Persze. Az igazság az, hogy szeretném ott folytatni, ahol abbahagytam.
- Úgy érti magánhekusként akar továbbra is dolgozni? Ezt nem értem. Maga ebben a legjobb. Miért akarja elvesztegetni a tehetségét?
- Mert amikor ölök ki kell kapcsolnom minden érzelmemet. De ha magánnyomozóként dolgozom akkor élek.
- Veszélyes és mocskos egy élet.
- Igaz, de akkor is élet.
- Legyen. Elfogadom a választását, ám megtörténhet, hogy eljön a nap, amikor mégis igénybe venném a tudását.
Az adósa voltam, ezért nem mondhattam nemet, igaz igent se akartam. A hallgatásom jelentette a beleegyezésemet. Szavakra nem is volt szükség. Csak később jöttem rá, hogy Dankov nem csupán a lekötelezettjévé akart tenni, hanem inkább a bizalmát fejezte ki. Sokáig vártam azt a hívást, néha még ma is eszembe jut, pedig már rég nem aktuális. Szergej Dankovot egy évvel később meggyilkolták a saját háza előtt. Az, hogy ki tette és miért rejtély maradt. Mindketten tudtuk, hogy ha valamiben biztosak lehetünk az életben, az az, hogy az adósságok előbb vagy utóbb utolérnek. Egyszer majd eljön a perc, amikor nekem is meg kell fizetnem az enyémet.
 
 

A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához