LFG.HU

Lazók György
novellaCimkek
A célpont a látószögembe került. A pozícióm tökéletes volt, nem férhetett hozzá kétség, hogy könnyű lesz lekapni. Annyiszor csináltam már, hogy a mozdulatok szinte maguktól jöttek, mégis élvezettel hajtottam végre őket. A fickó teljesen gyanútlan volt, nem sejtette, hogy napok óta követem minden lépését. Azt hitte övé a világ, de én kész voltam elvenni tőle. Csak egy halk kattanás és adios boldog élet. Rámosolygott a nőcire, akivel a lóversenypályán volt, az pedig vissza rá. Vártam még, ennyivel nem elégedtem meg. Amikor megcsókolták egymást, eljött az én időm. Egy egész sorozatot ellőttem, elvégre biztos, ami biztos. Nem szokásom dicsérni magamat, de a fényképek ragyogóan sikerültek, megragadtam az önmagáért beszélő pillanatot. Biztos voltam benne, hogy a megbízom, az az asszony, akin a pasas élősködött, értékelni fogja őket.
 
A nevem Martin Boyle, magánnyomozó vagyok. Sokszor kérnek fel segítségre szoruló emberek, hogy mutassam meg nekik életük párjának igazi arcát. Ezek az esetek nem jelentenek túl nagy kihívást, de azért el lehet velük lenni. Az érintettek általában idősödő középosztálybeliek, akikre sokszor elég ránézni is, hogy tudjam, a gyanújuk megalapozott. Mint az a szerencsétlen asszonyka, akinek az imént említett fényképek készültek. Az évek nem voltak kegyesek hozzá. Az arcvonásai megkeményedtek, a nőies lágyság egyre kevésbé jellemezte a külsejét. A gyerekei kirepültek a fészekből, a férje rég eltávozott az életből, így nem maradt más neki, mint egy-két romantikus sorozat és egy házi kedvenc. Tökéletes balek egy olyan a lelkiismeretét rég aprópénzre váltó alaknak, mint a fotókon szereplő Raul. Szépeket ígér, remény ad, végül mindent elvesz és csak azt a tanulságot hagyja maga után, hogy szar az élet.
- Azt mondta, hogy szeret! – pityeregte a velem szemben ülő hölgy
- És ha csak ebben hazudott volna! Ön ugye azt hitte, hogy autószalonja van? Nos, ahogy én megtudtam, csak lopta a kocsikat tizenévesen. Javítóintézet, néhány kisebb vétség, aztán ráállt az id… középkorú hölgyek behálózására. Hatszor nősült, kétszer ült csalásért és számtalanszor indítottak ellene eljárást. Csak itt San Franciscoban öt különböző néven ismerik, ebből hármat keresnek kifizetetlen számlák miatt! Ha gondolja, szólhatok a behajtóknak, hol találják.
- Gondolom. Az a szemét remélem, megkapja, ami jár neki! Négy hónapja én tartom el. Azt mondta, munkát keres, erre az én pénzemből megy lóversenyezni a rüfkéjével!
- Ilyenek ezek a szerencsejátékosok: javíthatatlanok!
- Ahogy mondja. Nos Mr. Boyle, köszönöm, hogy megmentett egy végzetes hiba elkövetésétől!
- Örülök, hogy idejében segíthettem! Ez a férfi nem érdemelte volna meg, hogy a férje legyen!
A nő megpróbált elmosolyodni, ám az arckifejezésből, amit magára erőltetett nagyon látszott, hogy belül még mindig sír. Szinte már szégyelltem magamat, amikor a tiszteletdíjamra tereltem a szót, viszont a maga módján jól jött ki, elterelte az ügyfél gondolatait. Hagytam egy kis időt, hogy rendbe szedje magát és felajánlottam, hogy kikísérem, azonban ezt elutasította.
- Kérem ne! Kitalálok. – mondta
A hölgy szomorúan ballagott ki az irodából. Rossz volt ránézni. Ha valamit nem szerettem a munkámban, hát ezeket a pillanatokat. Az igazat megvallva Raul megfigyelése egyszerre volt kellemes és hasznos. Egy kicsit égett a pofám, amikor elítéltem, mint hazárdőrt, hisz kimondottan örültem, hogy követhettem a Golden Gate Fieldsre. Lehet, hogy rohadt egy alak, de a pacikhoz értett. Néhány elcsípett fogadásának köszönhetően még én is gyarapodtam pár fityinggel. Ezt nevezem én jó napnak.
 
Az járt a fejemben, hogy visszamegyek a lóversenypályára. Túl szép volt az a nap, hogy az irodában töltsem, ám az asszisztensem, Janet Gold emlékeztetett rá, hogy újabb kuncsaft várható. A nő a nevéhez illően aranyat ért. Jóformán ő vezette az irodát, nekem csak a gyakorlati részével kellett törődnöm. Aki netán arra gondol, hogy titokban romantikus érzéseket tápláltunk egymás iránt, ahogy a régi detektívtörténetben lenni szokott, azzal közölhetem, hogy Janet hatvanhat éves volt, így a kapcsolatunk maximum anya-fiú irányba mozdulhatott el.
Illúzióromboló talán, de a magánnyomozói munka sokkal kevesebb nőzéssel járt, mint azt reméltem. Gyakran elgondolkodtam, hol vannak a végzet gyönyörű asszonyai, akikről Dashiell Hammett és Raymond Chandler írt? Nem mintha hiányzott volna, hogy átvágjanak, sőt igazából ebben gyakran volt részem. Egy ellenállhatatlan, bajba jutott istennőre vágytam. Nem hittem volna, de a következő ügyfelem pontosan ezt a típust testesítette meg.
- Miss Lockwood megérkezett. – jelentette be Janet és fél perccel később már ott is volt a nő az irodámban.
- Foglaljon helyet! – kértem és közben alaposan, de nem túl feltűnően végigmértem. Különleges jelenség volt. Inkább álomba, mint valóságba illő. Főleg nem az irodám jelentette valóságba. Nem mintha szégyenkezésre lett volna okom a berendezés miatt, ezúttal mégis úgy éreztem, hogy kevés ez egy ilyen nő számára.
- Köszönöm. A nevem Vivien Lockwood.
- Martin Boyle. Miben lehetek a szolgálatára?
- A testvéremről lenne szó. Azt hiszem bajban van.
- Folytassa.
Vivien Lockwood emelkedett stílusban beszélt. Ahogy időnként a szemébe lógó vöröses-göndör haját hátra simítgatta, mutatta, hogy zavarban van.
- A helyzet az, hogy szerencsejáték függő. – kezdett bele – Nem tudom mióta, én csak most szereztem róla tudomást. Több éve nem láttam és most egyszer csak felbukkant… de nem is ez a fontos. Szeretnék segíteni rajta, azonban nem hajlandó elárulni, hogy kiknek tartozik és mennyivel. Csak azt tudom, hogy sokkal.
- Azt akarja, hogy találjam meg ezeket az embereket és fizessem ki őket?
- Így van. – felelte nagyot nyelve – A bátyám valamiért nem hajlandó elfogadni a segítségemet, inkább kész, hogy valami ostobaságot műveljen.
- Rendben. Meg tudom szerezni a szükséges információt, de ez egy kis időbe telik. Ha elintéztem, ön átutalja nekem a kellő összeget, amit én kifizetek a bukmékereknek, rendben?
- Ez így megfelel.
- Jó. Hogy hívják a testvérét?
- Charlienak, Charles Lockwoodnak. Jelenleg egy motelben lakik az Ofarrell Street 415-ben.
- Köszönöm. Ennyi kezdetnek elég. Önt hol érhetem el?
- A vőlegényemmel a Central Avenue-n van egy házunk, de szeretném, ha ott nem keresne. Előtte titokban szeretném tartani az ügyet.
- Ahogy akarja. Nekem elég egy mobilszám is.
Miután ezt megadta, megígértem neki, hogy amint van valami, rögtön hívom. Ez egy kicsit megnyugtatta, de látszott rajta, hogy nagyon feszült. Talán több is volt ez puszta testvéri aggodalomnál. Ha már végzetes nők, úgy gondoltam újdonsült ügyfelemet se ártana leellenőrizni.
 
Az, amit megtudtam Vivien Lockwoodról nem támasztotta alá a gyanúmat. Los Angelesben született, a kertvárosban nőtt fel és úgy egy éve költözött át San Franciscoba. A Jeffrey Bennett középiskolába járt, jó eredményei voltak, de tovább nem tanult. Tinédzser korában háromszor bevitték tiltott alkoholfogyasztásért és egyszer csendháborításért, de komolyabb priusza nem volt. A gimnázium elvégzése után egyből dolgozni kezdett, utoljára egy parfümüzlethez volt bejelentve eladóként. Egy különleges nő átlagos élettel. A jelenlegi lakhelyként szereplő central avenue-i cím egy drága, háromszintes házat takart, mely a papírok szerint egy Allen Lougherty nevű menő vállalati ügyvéd tulajdona volt.
A bátyuska korai éveiről, akiről a megbízás szólt, kevés adatot találtam. Azt biztos, hogy nem nagyon szeretett dolgozni, az utolsó állandó munkahelye a Burger King volt tizenévesen. Azóta tengett-lengett, de egy idő után mindig továbbállt egy másik városba. Fél éve még viszonylag jól ment neki. Vett egy házat Atlantic City mellett, azonban a részleteket nem bírta fizetni. Két hónapja Las Vegasban letartóztatták csekkhamisítás miatt. El is ítélték volna, azonban egy eljárási hibára hivatkozva sikerült felmentést nyernie. Ő se fogja feltalálni a rák ellenszerét, az egyszer fix.
 
Az adatok átnyálazása után megtettem az első lépéseket a megbízás teljesítésére, elvégre ezért fizettek. Le se tagadhatnám, ezt a munkát mintha nekem találták volna ki. Ha valaki, akkor én ismertem szinte mindenkit a városban, akinek tartozni lehetett elvesztett fogadások miatt. Ahelyett, hogy felhívtam volna az összes bukit és illegális fogadóirodát, ami fellelhető a városban, azt kerestem, akinek mindegyikük felelt. Pontosabban annak első emberét. Régi ismeretségről volt szó, mely kölcsönösen előnyösnek bizonyult. Nem úgy a főnökével, akit George Spotának hívtak, legalábbis szemtől szemben. A háta mögött egyéb módon becézgették, főleg különböző állatneveken. Kevéssel se volt jó tartozni neki, sokkal meg kész öngyilkosság. Ha nem fizettél neki időben, elszedte mindenedet. Ha nem volt már semmid, jobb esetben beérte különböző zűrös munkák elvégzésével, rosszabban viszont csak a hulláddal.
 
A telefont felvevő Morris a szakmájához képest meglepően becsületes alak volt. Rögtön azt hitte, hogy fogadni akarok. Amikor kiderült, hogy más adósságát akarom rendezni, hangosan beleröhögött a készülékbe, majd miután kimulatta magát, rátérhettünk a lényegre. Mint megtudtam tőle, Charlie Lockwood tízezres tartozást dolgozott össze, ami Spota mércéjével bőven elég volt már egy koporsóra. Miután kiderült, hogy nincs semmi fedezete, tiltólistára került az összes Spota kezében lévő bukmékernél. Nemrég halasztást kapott, ami azt jelentette, hogy belement egy alkuba, aminek a részleteit Morris természetesen nem árulta el. Egy olyan örök vesztesnek, mint Charlie Lockwood ez egyet jelentett a halálig tartó rabszolgasággal, amit persze a kis agyával még nem fogott fel. Tudtam, hogy még Morris is kihasználná a helyzetet, ha megmondanám, hogy az adós húga akar fizetni, ezért előálltam egy mesével, hogy jövök Charlie-nak egy szívességgel. Így elértem, hogy ne számoljon fel uzsorakamatot, viszont öt ezret csak azért is hozzácsapott a tartozáshoz afféle kezelési költségként. Megmondtam, hogy másnap személyesen viszem el a pénzt, addig pedig hagyják békén Charlie-t. Bár tisztában lettem volna vele, micsoda lavina zúdul feléje.
 
Azt követően, hogy letárgyaltam Morrisszal a bátyuska tartozását, ígéretemhez hűen egyből felhívtam Vivien Lockwoodot, hogy jelentsem neki a helyzetet. A telefon kétszer csöngött ki, majd meglepetésemre egy férfihang szólt bele.
- Hallo, kivel beszélek? – kérdezte az illető
- Ööö, a nevem Martin Boyle, Vivien Lockwoodot keresem.
- Arthur Lougherty vagyok, a vőlegénye. Mit akar tőle?
- Elnézést, ez nem az ő telefonja?
- Az, de tőlem kapta. Szóval milyen ügyben keresi?
- Ezt inkább neki mondanám el, ha nem baj.
- De baj. És ha nem felel, leteszem!
- Jól van, na. A Jeffrey Bennett középiskolából ismerem. Osztálytalálkozót szervezek és szeretném megtudni, hogy el tud-e jönni.
- Mondja, olyan nehéz volt ez kinyögni?
Mielőtt replikázásra lett volna lehetőségem a vonal másik végén partnercsere történt. Kár, pedig olyan jót találtam ki.
- Bocsásson meg! – szólt bele Vivien Lockwood – A párom kissé túl érdeklődő. Csak egy percre ugrottam ki bepúderezni az orromat, egyébként egész nap a hívását vártam.
- Most már beszélhetünk?
- Igen.
- Oké. Ha a pasas magától is megkérdezi, én a középiskolai találkozója ügyében hívtam.
- Értem és hálás vagyok a diszkréciójáért. Mit tudott meg?
- Mindent és semmi jót.
Elmondtam a részleteket, de azt persze nem hangsúlyoztam ki, hogy milyen durva arcoknak tartozik a bátyja. Így is eléggé frászban volt, ezért csak a nevét árultam el a rohadék Spotának. Megígérte, hogy az átutalást még aznap este elintézi, de mielőtt még letehette volna, közöltem vele még valamit, amit feltétlenül szükségesnek éreztem.
- Remélem, tisztában van vele, hogy, amit most elintéz az csak tüneti kezelés!
- Ezt hogy érti?
- A bátyja továbbra is az marad, aki volt. Csak idő kérdése mikor halmoz össze újra egy ekkora tartozást. Azzal, hogy helyette fizet hosszú távon csak rosszabb lesz, nekem elhiheti.
- Köszönöm, hogy elmondta. Maga rendes ember.
- Igazán nincs mit. Újra hívom, ha átadtam a pénzt. Addig is minden jót!
- Önnek is. – válaszolta és letette
Bárcsak azt állíthatnám, hogy az ügy részemről ennyivel el lett intézve, de az igazság az, hogy csak ekkor kezdett beindulni. Abban a pillanatban persze még nem tudtam, hogy a következő nap sokkal többre kell vállalkoznom, mint amire a megbízás eredetileg szólt.
 
A reggelem még nyugisan indult. Későn keltem, szépen megittam a szokásos kávémat, majd kiválasztottam a legtisztábbnak látszó ruhákat és elindultam a bankba a Chevy Novámmal felvenni az átutalt pénzt. Azt hittem annál rosszabb nem történhet velem, mint, hogy ott kell eltökölnöm egy órát. Már a gondolatát is szívemből gyűlöltem, de szerencsére kevesen voltak előttem. Téptem egy számot, amit alig pár perccel később be is mondtak. Az ügyintéző vénlányt ugyan nem fenyegette az a veszély, hogy belehal a kedvességbe, de az sokkal rosszabbul esett, amit közölt velem: az átutalás nem történt meg.
Szentségeltem egy keményet magamban és rátapadtam a mobilra. Természetesen a megbízómat hívtam, azonban a nő nem vette fel. Újra és újra próbálkoztam, de nem jártam sikerrel. Egyre idegesebb lettem. Mindig rosszul reagáltam, ha a hivatali ügyintézésbe valami hiba csúszik. És persze miért ne történne meg folyton?
 
Újabb számot téptem és megint kivártam a soromat, ami természetesen ezúttal sokkalta tovább tartott. A végén nem csupán az ügyintéző pulthoz, de a türelmem határára is eljutottam. Megkértem az illetékest, hogy magyarázza meg mi a franc van. Némi utánajárással kiderítette, hogy a pénzt valóban átutalták, de egy órával később a magát PIN-kóddal igazoló ügyfél e-mailben letiltotta a tranzakciót és kérte, hogy tegyék vissza az összeget a számlájára.
A nap egyre érdekesebben alakult. Még nem tudtam, mire megy ki ez a kavarás, azt viszont egyre inkább gyanítottam, hogy ami készülőben van, abból nem sülhet ki semmi jó. Megrendült az amúgy sem töretlen bizalmam Vivien Lockwood iránt, ezért inkább a közreműködése nélkül próbáltam meg a rejtély végére járni. Ehhez először is Spota emberét, Morris-t hívtam.
- Hello. Nézd, tudom, hogy ezerszer hallottad ezt a szöveget, de zűr van a bankban és még nincs nálam a pénz. Gondot jelentene egy kis késés?
Morris válaszánál csak az volt különösebb, ahogy mondta. Feszült hangon sugdolózott, mint aki olyat közöl, amit nem lenne szabad.
- Marty, a te Charlie haverod rohadt nagy szószban van! – kezdett bele és lelki szemeim előtt máris megjelent, ahogy a szivatócső átkapcsolódik teljes kapacitásra – Nem tudom mit csinált, de a görény rárakta a halállistára. Azonnali hatállyal! Travis, Wallace és Snow már vadásznak rá!
- Kösz Morris, jövök neked eggyel!
Ez túl durva volt, hogy igaz legyen. Szinte vártam mikor jön a Kész átverés show stábja, hogy közölje, csak egy rossz vicc az egész. Nagyon úgy tűnt, hogy megint átdobtak, mint szart a palánkon. Kezdett összeállni a kép és cseppet se tetszett, amit kiadott. Az ábra szerint Vivien Lockwood nem azért akarta megtudni, hogy kiknek tartozik a testvére, hogy segítsen rajta, hanem, hogy megszabaduljon tőle egyszer s mindenkorra. Már csak az indíték hiányzott a teóriámból, de ezt ráértem később kideríteni.
 
Gyorsan elhúztam a bankból, hogy még a bérgyilkosok előtt a bátyuska nyomára leljek. Egy tökéletes világban Charlie Lockwoodnak otthon kellett volna dögölnie, mint minden tisztességes semmirekellőnek, ezért miután megtudakoltam a motel számát egyből meg is csörgettem. Az ügyeletes nem siette el, hogy a telefon után kapjon. Megszegtem legalább három közlekedési szabályt kezdve a sebesség korlátozás betartásával, mire felvette azt az átkozott készüléket.
- Miben segíthetek? – kérdezte, ami valójában úgy hangzott, “hogy mersz zavarni?”
- Charlie Lockwoodot keresem. Ott van?
- Várjon egy percet, mingyát’ utána nézek!
Szakadj meg! – kívántam magamban és természetesen vártam, mint egy engedelmes barom. Közben egyszerre manővereztem a kocsik között és telefonáltam, ami veszélyes egy hülyeség normál körülmények között is. Amikor meglátom, hogy más ezt műveli, rendszerint be is szólok neki. A munkaerők gyöngye se volt akármi, jó sokáig hagyott lógva, már azt hittem elfeledkezett rólam. Végül csak visszatalált a telefonhoz, de ha jól sejtem a büfébe is elnézett, mert rágcsált miközben beszélt.
- Nincs itt. – közölte. Bár meglepődtem volna a válaszán.
- És nem tudja hová ment?
- Fogadni valami meccsre. Még tőlem is próbált lejmolni rá.
- Bassza meg, miért nem mondta ezt az előbb?
- Elfelejtettem. – mondta és ezzel letette
Ha nem lett volna más dolgom, szívem szerint odamentem volna a motelbe és kitaposom az ipse belét, abban a pillanatban viszont ez több mint luxusnak számított. Lelassítottam és gondolkozni próbáltam, hogy merre tovább. Az óra ketyegett, Charlie Lockwoodnak ez maga volt a végső visszaszámlálás. Meglehet, hogy már el is kapták, ezt a lehetőséget viszont ki kellett zárnom a fejemből és csak a megoldásra összpontosítani. Ekkor támadt egy ötletem.
 
Eszembe jutott, hogy a bátyuska tiltólistán van Spota fogadóirodáiban, ezért nem mehet máshoz csak a konkurenciához, amiből ebben a városban szűkösen akad. Trutter, Collum és Stevo voltak azok, akik megőrizték a függetlenségüket, ők is csak azért, mert túl kis halak ahhoz, hogy Spota köreit zavarják. A három jómadár közül Stevo, egy nagydarab rasztafejű fekete lakott a legközelebb, ezért őt hívtam elsőként. A kérdés csak az volt, hogy elérem-e. Bár volt egy dobozra való mobilja, amikből kialakította a maga szerény kis fogadóhálózatát, gyakran így is annyian hívták, hogy több szerencse kellet az elcsípéséhez, mint egy betelefonálós játékban.
A lakása felé vettem az irányt és közben folyamatosan hívogattam. Akárhányszor próbálkoztam mindig foglalt volt, emiatt egyre feszültebb lettem. Aki pedig ideges, az hibázik. Kis híja volt, hogy bele ne rohanjak egy idiótába, aki hirtelen sávot váltott. Épp elküldtem volna a sofőrt az anyjába, amikor végre meghallottam Stevo hangját.
- Lökjed ember, mit akarsz?
- Hello Stevo, itt Boyle!
- Ember, de rég hallottam rólad! Na mond, mit intézzen neked Stevo?
- Csak áruld el, járt-e nálad már Charlie Lockwood?
- Azt meg mi a faszért akarod tudni? Te vagy a második, aki rajtam keresi azt a gyökeret.
- Ki volt az első?
- Az a seggarc Snow. Alig tíz perce dumáltam a hófejű niggerrel.
- És mit mondtál neki?
- Először elküldtem a picsába, de mivel nagyon balhésan reagált, elköptem, hogy fél óra múlva érkezik hozzám a manus, akit keres. Áruld el már Boyle, az világos, hogy ők ki akarják nyírni ezt a Lockwoodot, de te, hogy jössz a képbe?
- Én nem akarom. – feleltem kurtán és ennyivel véget vetettem a társalgásnak
Túl voltam az út felén, de félő volt, hogy így is késve érkezem a bulira. Snow és társai előrébb jártak egy gondolattal. Biztosra vettem, hogy már ott dekkolnak Stevo lakása előtt és várják, hogy besétáljon a kelepcébe. Amilyen környék az, a nyílt színen simán lepuffantják, aztán elhajtanak, mint akik ott se voltak.
A ’76-os Chevy Nova jól bírta a kiképzést alattam. Határozottan közeledtem a célhoz, az esélyeim mégis finoman szólva kevés okot adtak a bizakodásra. Azt gondoltam “a francba, akkor is sikerülni fog” és magasabb fokozatra kapcsoltam. A motor felpörgött és vele együtt én is. Hajtottam, ahogy belefért, az se érdekelt, ha lemeszelnek.
 
Közel jártam, nagyon közel. Percek kérdése volt, hogy megtudjam megnyertem vagy elvesztettem-e a Charlie Lockwood életéért folytatott versenyt. Lerobbant bérházak sora rajzolta ki a környéket, amit úgy ismertem már, mintha magam is az egyikben laknék. Eltéptem a buszmegálló mellett, amin még mindig ott éktelenkedett ugyanaz a ronda graffiti, melyet annyiszor láttam már. Stevo onnan kétsaroknyira lakott az egyik tetűfészekben. Visszavettem a tempóból, hogy ne úgy érkezzem meg, hogy az egész negyed tudjon róla és ezzel együtt elkezdtem a szememmel Snow bandájára vadászni. Személyesen ismertem mind a három férget. Szép kis trió volt, csupa többszörös gyilkos. Travis, akinek valószínűleg egész életében nem volt egy épkézláb gondolata, jelentette a legkisebb veszélyt ebben a helyzetben. Ugyan jól célzott és nem bolydult fel a lelki békéje, ha ölésre került a sor, de a taktikai érzéke a nullához közelített. Wallace és Snow vele szemben találékonyak és rafináltak voltak. Bandaháborúkon edződtek Los Angelesben, és ki tudja hány embert tettek el észrevétlenül az útból, hogy Spota hatalmon maradjon. Komoly kihívás elé néztem, ha szembe akartam szállni velük. Márpedig nem nagyon volt más választásom. Ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor megláttam a fekete terepjárójukat az egyik sikátorban. Kivégzésre készülhettek a fiúk, nekem meg volt egy majdnem egész percem arra, hogy ezt megakadályozzam.
 
Az alacsony időlimit behatárolta a lehetőségeimet. Hirtelen kellett döntenem és az ösztöneimre hagyatkozni. Túlhaladtam a célon, vettem egy gyors, de fékcsikordulás nélküli kanyart, majd ráfordultam a sikátorra. Nem vagyok híve a Rambós lerohanásoknak, ezért ahelyett, hogy tövig nyomtam volna a gázt, úgy haladtam előre, mint akinek erre van dolga. Ez csak egy benzinfaló volt, nem egy tank, ezért értelme se lett volna nekik szaladni vele. A figyelmüket így is-úgy is felkeltettem. Kaptam pár másodpercet, amíg rájönnek mi a célom, és legalább addig se lövik le Charlie Lockwoodot, mialatt annak járnak utána, hogy ki az ördög zavarta meg őket.
A terepjáró úgy negyven méterre volt a sikátor szájától. A bejáratot figyelte egy őrszem. Ha jól láttam, Travis volt az. A többieket eltakarta az a böhöm nagy járgány. A közeledtemre a kabátja alatt rejtegetett mordály felé nyúlt, de egyelőre még nem sejtette, hogy mekkora veszélyforrást jelentek, ezért hagyta, hogy közelebb érjek. Azt hitte egy hétköznapi fószer vagyok, aki rosszkor fordult be rossz helyre és úgy tervezte, hogy, ha odaérek hozzá simán leszed. Én ezalatt fél kézzel már a kesztyűtartóban turkáltam, hogy előszedjem a nevemre bejegyzett tele táras Beretta 92-est. Hasonló szituációban általában egy sorozatszám nélküli Glockot használtam, de a legutóbbin már túl sok volt a rovátka, ezért megszabadultam tőle, újat pedig még nem volt alkalmam szerezni. A Beretta is megbízható fegyver, bár sosem volt még a társam ekkora bajban.
 
Ami ellenem szólt, hogy Travis ismerte a verdámat és ugyan nem volt egy észlény, akármikor bekattanhatott neki, hogy kihez tartozik. Már láttam is a képén a derengést, mellyel egy időben kibiztosítottam a pisztolyt. A kapizsgálás riasztó gyorsasággal kezdett átcsapni döbbenetbe, de csak akkor kapcsolt a fiú, amikor feltűnt előtte az arcom, melyről tán képes volt leolvasni, hogy neki annyi. Elég közel voltam, hogy lőjek, és én nem haboztam. Kinyújtottam a karomat az ablakon és három golyót küldtem a szerencsétlenbe. A körülményekből adódóan a célzás nem sikerült tökéletesen, de az eredményük meglett: Travis nagyot vetődve hátra a földre esett. Behúztam a kéziféket és kipattantam a kocsiból, közben fél szememmel a fetrengő palit, a másikkal a lehetséges támadókat lestem. Mivel nem szerettem, ha megoszlik a figyelmem, megadtam a kegyelemlövést a haldoklónak. Egy másodpercbe se telt, feltűnt Snow és Wallace. Okosak voltak a srácok, két oldalról közelítettek és egyből köpték is az ólmot. Hajszál híján, de sikerült a kocsim hátuljába kerülni, amely pillanatnyi megmenekülést jelentett. Az ellenfeleim kihasználva a helyzeti előnyüket tovább rontottak felém. Snownál egy M12-es gépfegyver volt, amivel igyekezett sakkban tartani mialatt a társa, a két 9mm-es Smith & Wessonnal harcba érkező Wallace rendületlenül közelített a fedezékemhez.
 
A pulzusom úgy felment, mint amikor először keveredtem tűzpárbajba. Ha van időm gondolkodni, nagy valószínűséggel feladom a küzdelmet. Ez lett volna a leglogikusabb, ehelyett azonban úgy viselkedtem, mint egy igazi férfi, vagyis nem használtam az agyamat, csak megtettem, amit kellett. Hirtelen felegyenesedtem és lesz, ami lesz alapon lőni kezdtem. Összesen kétszer húztam meg a ravaszt és a következő minutumban két halott gengszterrel bővült a sikátor tartalma. Ne kérdezze senki, hogyan csináltam, mert én se tudom. Az biztos, hogy még egyszer nem szívesen próbálnám meg.
Miután felocsúdtam, ami bizony beletelt némi időbe, még mindig kicsit leszedálva megkerültem a terepjárót, hogy megnézzem, mi van Charlie Lockwooddal. A látvány, ami fogadott csúnyán belerondított a sztorimba, amit így aligha fogok az unokáimnak mesélgetni. Egy szemetes konténerből egy élettelenül lógó emberi csukló állt ki. Felnyitottam és megláttam a szétlőtt arcú Charlie-t, aki torz pozitúrában hevert egy halom mocsok tetején. Ennyit a happy endről.
 
Jobb ötletem nem lévén azt tettem, amit eddig csak nagyritkán. Kihívtam a rendőrséget. A kiérkező járőr végigjátszotta velem a szokásos procedúrát: ordibálva követelte, hogy feküdjek a földre, tegyem a kezeimet a tarkómra és így tovább. Aki látott már zsarus sorozatot, tudja, hogy megy ez. Nem sokkal később egy kihallgató szobaként szolgáló jellegtelen, kocka alakú helyiségben találtam magamat, amit egy kamera figyelt. Arra vártam, hogy a helyszínre elsőként kiérkező nyomozó felvegye a vallomásomat, de nem kapkodott, hogy elkezdje.
Jó régóta ültem a seggemen. A hátsóm már teljesen elzsibbadt a kőkemény széken. Lehet, hogy ez egy vallatási taktika része volt, bár az se kizárt, hogy szimplán eltettek télire. Bizonyos időközönként bejött egy fiatal hekus és megkérdezte nincs-e valamire szükségem. Először még voltam oly bátor és kértem egy pohár kávét, de amilyen íze volt többször nem vetemedtem erre. Amikor már kezdtem eljutni arra a pontra, hogy ügyvédet követeljek, kinyílt az ajtó és belépett az addig várt nyomozó. Sajnos jól ismertem, a csípőből tüzelő zsaru mintapéldánya volt. Tenyérbemászó egy figura, aki imádta játszani az eszét, pedig agy az nem sok szorult belé. Rendszeresen összetalálkoztam vele különböző nem teljesen legális pókerklubokban. Pocsékul játszott és én ezen felbuzdulva nem féltem minden adandó alkalommal megkopasztani őt, ami így visszatekintve, hosszú távon nem volt nyerő ötlet.
- Üdv Bosco! – köszöntöttem barátian
- Boyle-Boyle, éreztem, hogy egyszer itt fogunk találkozni!
- Nem is tudtam, hogy kineveztek nyomozónak!
- A tehetséget elismerik. – felelte Benjamin Bosco mialatt a kezében egy dossziéval játszott, amit hanyagul lecsapott az asztalra, majd leült velem szemben. Nagyon élvezte a helyzetet.
- Nos, négy hulla egy füstre, szép termés!
- Elmondhatom, hogy mi történt?
- Hát persze, alig várom! Imádom a jó történeteket!
Elmeséltem, hogy kerültem a helyszínre töviről-helyire, vagy legalábbis azt, ami rá tartozott. Nem tettem említést arról miképp játszott ki Vivien Lockwood, csak arra szorítkoztam, hogy megpróbáltam megmenteni a testvérét, de sajnos nem sikerült.
- Ez gyönyörű, de tényleg! – konstatálta Bosco gunyorosan – Úgy látszik igazi hős vagy. Csak az a probléma, hogy én ezt nem veszem be. El is mondom miért. Itt fekszik előttem az élettörténeted és abból nem ezt olvasom ki.
- Talán félreértelmezted. Összetett figura vagyok.
- Az ám. Martin Boyle, a nagy hazárdőr, aki imád játszani! Volt zsaru, de csak egy évig szolgált a new orleansi testületben. Ez idő alatt többször használta a fegyverét, mint más rendőr egész életében. Megesik, hogy úszik az adósságban, de valahogy mindig kilábal belőlük. Alvilági körökben jól ismerik a nevét…
- Viszont soha egyetlen bűnesettel nem hoztak bizonyítottan kapcsolatba. – egészítettem ki.
- A hangsúly ebben a mondatban a bizonyítotton van.
- És amíg nem kerül elő valami terhelő, azon is marad.
- De azért mindenesetre elgondolkodtató.
- Attól függ, mit akarsz kihozni belőle.
- Azt, hogy valójában az történt, hogy összevesztél a lén a három szarházival, miután megöltétek Lockwoodot, ezért leszámoltál velük. Ezt már el tudnám képzelni rólad.
- És erre mégis mi a bizonyíték?
- Az elméletemet alátámasztja az, amit az áldozat húgától az imént megtudtam.
- Mit adott be neked az a nő?
- Azt vallotta, hogy azért kellett meghalnia a bátyjának, mert te nem fizetted ki az adósságát, ahogy azzal megbízott!
- Nem érkezett meg az átutalás.
- Tessék?
- Reggel jártam a bankban és nem tudtam felvenni a pénzt.
- De a nő azt állítja, hogy a pénzt a számládra tette!
- Teljesen mindegy, hogy mit mondott – dörgöltem az orra alá -, a tény akkor is tény marad és egy jó zsaru többnyire ezeknek jár utána. Legalábbis nekem anno még így tanították.
- Najó, hagyjuk ezt! Lehet, hogy a nő tévedett, de a vád attól még áll.
- Valóban? És mi a vád? Az, hogy megpróbáltam megmenteni egy ember életét?
- A vád három rendbeli gyilkosság. A város közepén kinyírtál több embert, egyet különös kegyetlenséggel. Azt hiszed, megúszhatod?
- A munkámat végeztem.
- A mi munkánkat. Be kellett volna jelentened, hogy bűntény készül! – kapálózott tovább Bosco
- Ha lett volna rá időm, megteszem.
- Micsoda véletlen, hogy pont erre nem volt időd!
- Tudod, lefoglalt, hogy kiderítsem hol lesz a gyilkosság, utána pedig, hogy megakadályozzam.
- De elszúrtad.
- Már sértődés ne essék, de így is kb. tízszer hamarabb értem oda, mint egy járőr egy lakossági bejelentés alapján. Éppen időben, hogy elkapjam a tetteseket. Akiket pedig megöltem többszörösen elítélt, állig felfegyverzett bűnözők voltak! Travis, ha jól tudom körözés alatt állt. Ezek miatt akarsz lecsukni?
- Egy próbát megér.
- Az ilyen próbálkozásaid miatt szoktam tudni kifizetni a tartozásaimat.
- Ne hidd már olyan kurva okosnak magadat! Közönséges gyilkos vagy, mindketten tudjuk. Csak idő kérdése mikor lesz véged. Ha innen ki is sétálsz, Spota odakint előbb-utóbb elkap, viszont ha segítesz lebuktatni őt, talán én is segíthetek rajtad!
- Szóval erre ment ki a játék. Bosco, az egyedüli, aminek vége van az ez a beszélgetés. Nem tudom, hogy a főnökeidnek mi lesz a véleménye, de szerintem elég gyengén szerepeltél.
- Bazzeg, neked annyi, csak még nem fogtad fel!
- Nem gondoltad át ezt öregem, bár ez valahogy nem lep meg te barom!
Bosco tajtékzott a dühtől. Nem sok hiányzott, hogy nekem essen. Ekkor viszont belépett egy idősebb detektív, aki egészen más hangot ütött meg.
- Itt végzett nyomozó, elmehet! – közölte Boscoval
- De százados úr!
- Megkapta a lehetőséget, amihez a tanácsom ellenére ragaszkodott, és kibaszottul elszúrta! Takarodjon a szemem elől!
Bosco pontosan ezt tette. Bár a szeme villámokat szórt, behúzta fülét-farkát és elsunnyogott.
- Velem mi lesz?
- Ahogy én látom jogosan használta a fegyverét. Gratulálni nem fogok azért, amit tett, de nem is ültetem le érte.
- Akkor elmehetek?
- Fáradjon át velem egy másik nyomozóhoz, aki legépeli a vallomását. Utána szabadon távozhat, megfelel?
- Meg, köszönöm.
Követtem a deres hajú, katonás bajszú fickót, aki kész megváltóként érkezett. A kötelező hivatali eljárást letudva azt hittem erre a napra végeztem az üggyel. Este hat is elmúlt, halál fáradt voltam, csak arra vágytam, hogy hazamenjek. A százados átolvasta a vallomást, udvariasan kezet rázott velem és biztosított, hogy Bosco nem fog zargatni. Épp a lifthez vezető folyosóra léptem ki, amikor megláttam Vivien Lockwoodot egy ellenszenves, öltönyös férfivel. A nő szintén észrevett és ekkor már biztosra vettem, hogy a napom korántsem ért véget.
 
Az nem vette volna túl jól ki magát, ha hátat fordítok neki, pedig lehet, hogy ez lett volna a legjobb. A nő úgy nézett rám mintha én tehetnék a bátyja haláláról és ezzel a kisírt, Bambi-tekintettel felvértezve megindult felém a pasasával az oldalán. Ha nem tudtam volna, hogy mi a helyzet, még esetleg el is hiszem, hogy tényleg megviselte a testvére elvesztése. Már ott lebegett előttem egy rémisztően kínos jelenet, amit ha egy kikölcsönzött filmben látok hót ziher, hogy áttekerem.
- Jó estét, Miss Lockwood! Mit tehetek önért?
- Rohadjon meg! Én megbíztam magában!
- Én is, de talán nem kellett volna.
- Hogy maga micsoda utolsó szemét!
- Drágám, hagyjad! Nem éri meg. Menjünk! – próbálta elhúzni Vivien Lockwoodot a barátja
- Nem! Tudni akarom, hogy miért hagyta meghalni a bátyámat! A pénzért?!
- Azért nehezen, mivel sosem kaptam meg. – feleltem
- Hazudik!
- Túl fáradt vagyok ahhoz. Nem vettem fel a pénzt, mivel maga visszavonta az átutalást.
- Micsoda? Honnan veszi ezt?!
- A bankban mondták.
- De… én ezt nem értem.
- Mondanám, hogy akkor már ketten vagyunk, de az lenne a hazugság.
- Mit akar ezzel?
- Csak azt, hogy megdöbbentő egy véletlen, hogy ugyanazon a napon, hogy én kiválthattam volna, Spota elrendelte a bátyja megöletését! Nem kell túl sok ész, hogy kikövetkeztessük, valaki nagyon nem akarta, hogy kifizessem azt az adósságot.
- Talán épp maga, mert zsebre akarta tenni a pénzt! – szólt bele a témába az eddig nem túl beszédes vőlegény, Allen Lougherty
- Rongyos tizenötezer dollárért kinyíratni valakit? Na ne vicceljen velem!
- Ismerem a fajtáját! Kevesebbért is eladná a lelkét!
- Mindig öröm tisztességről hallani egy ügyvédtől. – ironizáltam a kárára és ezzel láthatóan megbirizgáltam az érzékeny pontját.
- Mondhat, amit akar, a szava egy lyukas garast nem ér a szememben! Már az első beszélgetésünkkor a fülembe hazudott és emellett hallottunk magáról egyet s mást Bosco nyomozótól.
- Na az a zseni se fog dicséretet kapni azért, amit művelt. De az agyam elszáll! Engem majdnem megöltek aközben, hogy a bátyja életét próbáltam megmenteni! Még a főnöke is inkább nekem hisz, de maguk inkább annak a szarláda Bosconak?
- Ezt nem tudtam. – vette vissza a szót Vivien Lockwood – Bosco nyomozó csak annyit mondott, hogy maga találta meg Charlie holttestét meglehetősen gyanús körülmények között. Elnézést, nekem fogalmam se volt, hogy az életét kockáztatta érte! Kérem, ne haragudjon rám a viselkedésemért! Szeretném, ha tovább dolgozna az ügyön!
- Te még megbízol ezek után ebben az alakban, szívem? Az eszem megáll! Különben sincs már semmiféle ügy, a testvéred halott.
- De tudni akarom, hogy ki akarta a halálát!
- Hát persze, de az biztos, hogy nem az én pénzemből. Arról ne is álm…
- Vállalom. – fojtottam bele a szarháziba a szót – A költségeket majd megtárgyaljuk, ha megoldottam az ügyet.
- Köszönöm. Nagyon köszönöm. És még egyszer elnézést!
- Semmi gond.
- Te nem vagy magadnál Vivien! – hőzöngött tovább Allen Lougherty – Komolyan mondom, elment az eszed! Nem bírom ezt nézni se, megvárlak a kocsiban.
Vivien Lockwood vőlegénye elviharzott és tovább dúlt-fúlt magában, mint egy igazi idióta. Rejtély, hogy a nő mit láthatott benne. Ha gonosz lennék, azt állítanám, hogy a pénztárcáját.
- Bocsásson meg neki! Általában nem ilyen, csak nagy nyomás van rajta mostanában az irodában.
- Nem kell mentegetőznie, nem én élek vele! – jegyeztem meg mosolyogva. Vivien Lockwood szerencsére vette a lapot.
- Így igaz. Akkor számítok önre, most viszont mennem kell! Még képes és elindul nélkülem.
- Nagy hiba lenne. – mondtam, amitől kicsit zavarba jött
- Viszlát. – felelte és elment
A beszélgetésünk engem is megkavart. Megesküdtem volna, hogy Vivien Lockwood mozgatja a szálakat, erre sikerült újra elhitetnie velem, hogy ártatlan. Lehet, túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy tisztán lássak. Már semmiben sem voltam biztos – egyet kivéve. Valakinek útban volt a bátyja, és ha az, akire gondoltam, rögtön lépnem kellett.
 
A csetepaté a sikátorban sokba volt nekem. A kocsimat szarrá lőtték, a pisztolyomat pedig lefoglalták. Sajnos egyikből se volt tartalék, pedig jól jött volna. Reméltem, hogy legalább az utóbbi nélkül megleszek az este, egy fuvarra viszont szükségem volt. Hívtam egy taxit, ami húsz perc múlva meg is érkezett. Az angolul egész jól beszélő sofőrnek megmondtam, hogy vigyen az Ofarrell Street 415-höz, az út alatt pedig igyekeztem valamelyest feltöltődni. Ebbe annyira belemerültem, hogy azt hiszem elbóbiskoltam.
 
A címre hamarabb megérkeztünk, mint szerettem volna. Még elviseltem volna egy kis relaxációt, de jellemző, hogy pont ekkor kifogtam az egyetlen becsületes taxist a városban, aki egyenest a célállomásra visz. Beraktam a kis műanyag tálcába a viteldíjat és egy kevés ráadást, majd kiszálltam. A hirtelen feltámadt szél az arcomba vágott, ezért behúzott nyakkal mentem át az úttesten egyenest a motelbe, ahol a nemrég elhunyt Charlie Lockwood lakott.
Kívülről egész kellemes benyomást keltett a többemeletes, világos színű épület. Persze nem ez az a hely, amiben új élményeket szerez az ember, de ha csak egy szimpla szoba kell, ahol el lehet lakni, arra úgy tűnt éppen megfelel. A porta már magán hordozta az olcsó motelek sivárságát, azonban szerencsére nem azért voltam ott, hogy szobát vegyek ki. Át akartam nézni a bátyuska holmiját, hátha találok köztük valamit, amely nyomra vezet. Az se volt kizárt persze, hogy mindössze olyat látott, hallott vagy mondott, amit nem kellett volna. Ebben az esetben volt egy felesleges utam, de ezt még ki lehet bírni. Azt már kevésbé, amit George Spota feltehetőleg tervezett velem, amiért beleköptem a levesébe. Később rá is akartam időt szánni.
 
A portás egy málészájú zsírtömeg volt, aki ügyet se vetett rám, amikor beléptem. Lefoglalta az az aláröhögős sitcom, melyet egy zsebtévén bámult. Erős volt a gyanúm, hogy vele beszéltem telefonon. Ezek szerint küllemre ugyanolyan megnyerő volt az ipse, mint jellemre. Mivel szívességet készültem kérni tőle megígértem magamnak, hogy nem verem be a pofáját.
- Jó estét! – szóltam oda neki udvariasan, amire még csak fel se nézett
- Egy pillanat. Mindjárt jön a reklám. – nyögte ki, bennem pedig kezdett felmenni a pumpa
- Bocsánat, hogy zavarom, de lenne egy kérdésem, ami érinti magát is!
- Mi lenne az? – állt fel végre a helyéről
- Maga volt itt egész nap?
- Igen, miért?
- Ezért. – feleltem és beküldtem neki egy akkora sallert, ami garantált neki pár óra csicsikálást
Próbálkozhattam volna lepénzeléssel, de azt nem élveztem volna ennyire. Körülnéztem, hogy látta-e valaki az akciómat, ám az egyetlen tanúm egy gusztustalan fikusz volt a lépcső hajlatában. Lazán besétáltam a pult mögé és kikerestem a vendégkönyvből Charlie Lockwood szobaszámát. A 23-as volt az a második emeleten. A tartalékkulccsal a zsebemben átléptem a szunyókáló zsírdisznón, ami nem is volt olyan egyszerű mutatvány, és csak a poén kedvéért kitettem a “rögtön jövök” táblát.
 
A lift ajtaja éppen kinyílt, amikor megnyomtam volna a hívó gombot, de nem szállt ki belőle senki. Valószínűleg, aki várt rá mégis inkább lépcsővel ment. A szobához egy roppant szűk folyosó vezetett, amin két szembejövő ember csak oldalazva fért volna el egymás mellett. A leterített padlószőnyeget korábban szerintem a Ragyogás című filmben láthattam. Ezt a benyomást erősítette a borzongatóan kihalt légkör. A szobákból se szűrődött ki semmiféle párbeszéd vagy zörej, ami életre utalt volna. Annyival konstatálva, hogy nem megy a bolt, beléptem Charlie Lockwood szobájába. A mindent beterítő sötétséget egy kattintással fényár váltotta fel. A berendezéssel és a tisztasággal nem volt gond, de a szoba finoman szólva nem adott túl sok mozgásszabadságot.
 
Sebaj – gondoltam -, legalább az átkutatása nem fog sok időt igénybe venni. Benéztem az összes polcba és szekrénybe. Az ágy alá és a fűtőrács mögé. Előszedtem Charlie Lockwood bőröndjét, ami egyébként újnak tűnt és kiszedegettem belőle egyenként a cuccokat, de itt sem találtam semmi érdekeset. Már éppen feladtam, amikor észrevettem, hogy a falon lógó tájkép egy kicsit csálén áll. Ahogy leakasztottam, egyből megtaláltam, amit kerestem. A hátára egy dosszié volt odaragasztva. Szemre nem tűnt valami értékesnek, de hát a külső nem minden. Az igazat megvallva a szövegéből se értettem sokat. Csak annyit tudtam kihámozni belőle, hogy egy szerződés két multinacionális cég között, ami pár nap múlva érvényét veszíti. Valójában nem is volt fontos, hogy mi áll benne. A jellege önmagában elárulta, hogy ki a hunyó. Az ügy megoldása felett érzett örömöm viszont hamar szertefoszlott, a következő percben ugyanis valaki berúgta az ajtót és én ott álltam számottevő harci eszköz nélkül szemtől szemben az illetővel, akinek a kezében megcsillant egy igencsak fegyvernek látszó fémes tárgy. A pisztolyt nem más fogta rám, mint Vivien Lockwood vőlegénye, akit még mindig elég ingerültnek, sőt mindenre elszántnak láttam.
 
Ha stukkert szegeznek rád, az sosem kellemes, különösen, ha nálad nincs. Viszont még éltem, ezt mindenképpen pozitívumként könyveltem el. Megtanultam az évek során, hogy, aki tényleg meg akar ölni valakit, az megteszi és kész. Azután, hogy Allen Lougherty nem húzta meg a ravaszt az első adandó percben, úgy éreztem bármi megtörténhet: akár még egy darabban is kisétálhatok a szobából.
Az ügyvéd úr amint belépett, egyből becsapta maga mögött az ajtót. Azt hiszem nálam sokkal jobban meg volt ijedve és ezt agresszivitással próbálta ellensúlyozni.
- Jöjjön el az ablaktól! – üvöltötte
- Ahogy akarja. – feleltem nyugodtan
- Rendben, és most adja oda!
- Micsodát?
- Ne szórakozzon velem, Boyle! Azt, ami a kezében van!
- Jah, hogy ezt! Jó tudni, hogy az öné. Nem akarja elárulni nekem, hogy került a szobába?
- Az nem tartozik magára!
- Jól van, akkor kitalálom. Vivien bátyja lopta el az ön házából, igaz?
- Úgy van, de most már adja oda!
- Mindjárt Allen, mindjárt. Csak előbb válaszoljon valamire, amit nem értek.
Próbára tettem az ügyvéd úr türelmét, de ha tovább beszélget velem, azon csak nyerhettem. Bármennyire szerette volna, Allen Lougherty nem uralta a helyzetet. A testbeszéde nagyon árulkodó volt. Csak az, ahogy azt a fegyvert tartotta elmondott mindent. Bizonytalanságát a javamra fordíthattam, de ez finom műveletet igényelt, hisz az emberem magától a gyilkosságtól nem félt, csak a lebukástól.
- Mi a francot nem ért? – kérdezte
- Odáig tiszta, hogy megölette Charlie Lockwoodot Spotával. Azt viszont nem tudom felfogni, hogy miért kellett visszavonnia az átutalást?
- Mert az az én pénzem volt! Én nyitottam a számlát Viviennek és azzal akarta kifizetni azt a szar alak bátyját, aki így is több ezerre vett le!
- Utólag úgyis visszakapta volna.
- Az nem biztos. Egyáltalán nem.
- De mégis, tizenötezer dollárért kockáztatni a lebukást, amikor tömve van lóvéval?
- Nem fogok magyarázkodni! Az az én pénzem volt és kész!
- Azt látom, hogy ragaszkodik hozzá, így viszont előbb-utóbb a rendőrség és a barátnője is rájön arra, hogy csak maga lehetett, aki babrált a számlával.
- Vivien? Ő nem tényező. A rendőrség meg… na és ha én piszkáltam meg az átutalást? Ez még nem bizonyít semmit.
- No igen, kizárólag ez az irat. Megmondom őszintén Allen, nem akarok meghalni érte. Én csupán egy csóró magánhekus vagyok, aki próbál ellavírozni.
- Helyes, akkor adja ide!
Lassan felé nyújtottam a szerződést, amitől csak még izgatottabb lett. Nem tudta mire figyeljen, a papírokra vagy rám.
- Nézzen rám, Allen! Nem lesz itt semmi gond!
Közelebb kellett mennem hozzá, hogy elérje. Csak két apró lépés, amire olyan rémülten reagált, mint egy őzike, aki most találkozik először emberrel. Megvolt rá az oka, hisz a fegyvere is egyre közelebb került hozzám. Túl azon a ponton, amit biztonságos távolságnak lehetett volna nevezni. Ilyen feszültségben elég egy jelentéktelen, banális apróság a kizökkentéshez. Egy másodpercnyi kihagyás, ami fordíthat a kockán.
Ehhez az egyetlen kezemben lévő eszközt használtam fel. Pedig már csak centik hiányoztak, hogy megszerezze az iratot, amit én egy laza mozdulattal elejtettem. Tudom, ósdi egy trükk, de csupán arra volt szükségem, hogy egy szemvillanásra kövesse a zuhanást, vagy csak összerezzenjen. Azt nem tudom, hogy melyik hibát követte el, mert azonnal akcióba lendültem: megragadtam a kezét, amiben a pisztolyt szorongatta, közelebb rántottam a fickót, a tenyerem élével a gigájára vágtam egyet és a földre löktem. Mire összeszedte magát az ügyvéd úr, a saját stukkerével nézett farkasszemet.
- Maradj csak ott lent! – parancsoltam rá – Öltem meg már embereket, akiket sokkal jobban kedveltem, mint téged!
Ez a szöveg hatott. Az ügyvéd úr visszafeküdt, akár egy betanított kiskutya, én pedig kihívtam a zsarukat, akiket ebben a felállásban vártunk meg. Bár az igazi drámai csúcspont úgy éreztem elmaradt, nagy eredménynek tekintettem a befejezést. Elvégre kivételesen élve kaptam el a tettest.
 
Allen Lougherty-t nem ítélték el. Megállapodott az ügyészséggel, hogy ha tanúskodik George Spota ellen, csupán felfüggesztett büntetésben részesül. A tárgyalásból nagy cirkuszt csináltak és még nagyobbat buktak rajta. Spotának jó ügyvédje volt, szétszedte az összes a védence ellen felhozott bizonyítékot, a koronatanút pedig úgy állította be, mint aki bármit összehord csak, hogy mentse a bőrét. Ebben mondjuk volt némi igazság.
Allen Loughery-t kizárták a kamarából. A menyasszonya, talán mondanom se kell, elhagyta. Bár a börtönt elkerülte, nem szívesen lettem volna a bőrében. Igaz a Spotát felmentő ítélet kihirdetésekor a sajátomban sem, hisz nem kis részt nekem köszönhette, hogy pár hónapig ott lebegett felette a sittre kerülés kézzelfogható lehetősége. Csak idő kérdése volt mikor küld rám valakit, hogy meghálálja a közreműködést.
 
Az irodámban voltam, amikor Janet bejelentette, hogy látogatom érkezett. Abszolút nem számítottam a megjelenésére, hisz az ügy lezárása óta nem is beszéltem vele. Ugyanazzal a légiességgel közelített felém, amellyel első találkozásunkkor. Boldognak látszott, úgy tűnt sikerült túltennie magát az elmúlt idők megrázó eseményein.
- Hello Martin!
- Vivien! Örülök, hogy újra látlak!
- Csak elbúcsúzni jöttem és, hogy még utoljára megháláljam, amit értem tettél.
- Hát… bármikor.
- Csak az bánt, hogy Spotát futni hagyták.
- Így szokott ez lenni, de nem örülhetett neki sokáig a pondró.
- Hogyan?
- Nem hallottad? Pár nappal ezelőtt ronda egy baleset érte.
- Baleset?
- Bezony, azok naponta történnek. Néha azzal, akivel kell.
- Igen, nagyritkán.
- Szóval, elmész.
- Így áll a dolog. Azt hiszem már nem tart itt semmi. A páromat, Benjamint áthelyezték egy kisvárosba és úgy döntöttem vele tartok.
- Boscoval? Ez komoly?
- Tudom, elsőre őrülten hangzik, viszont az elmúlt egy hónapban nagyon közel kerültünk egymáshoz. Kiderült, hogy amögött, amit mutat magáról egy érzékeny és együttérző ember lakozik.
- Aham. Nos, akkor sok boldogságot kívánok!
- Köszönöm. Sokkal tartozom neked. Sokkal többel, mint amennyit fizettem.
- Egyszer talán majd behajtom.
- Felkészültem rá. De azt hiszem most jobb lesz, ha megyek.
- Jó utat! És jelentkezz, ha netán ismét szükséged lenne rám!
- Úgy lesz. Akkor a viszontlátásra!
- Viszlát. – hazudtam neki, hisz tudtam, hogy többé úgyse találkozunk
Vivien kisétált az irodámból és, ahogy mondani szokták, egyúttal az életemből is. Hátradőltem a fotelben és azon gondolkoztam, hogy vajon miért a seggfejeknek jutnak a legcsodálatosabb nők. Valahol azt olvastam, hogy egyedül nekik van elég önbizalmuk hozzájuk. Bárcsak ne lenne ez igaz.
 
 

A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához