LFG.HU

setna
novellaCimkek
Az Ördög állítólag francia. De azt mondják, nem lehet eladni olaszul sem. Ám én először s legtöbbet egy omló és vízszagú holland városkában találkoztam vele, ahol kék hajók álltak a kikötőben, és az út élesen elfordult a temető kapuja előtt.
Sokszor csupán ballagott mellettem, konokul hallgatva, gőgös tekintettel, s finoman elmosolyodott, mikor időről-időre ütemet váltottam, hogy lépteim ne igazodjanak az övéihez. Máskor régi szerelmes sanzonokat dudorászott, s ha átsiettem a téren Annaliséék háza felé, elmaradt mellőlem, hogy a templom tiszta fehér falának dőlve sóváran figyelje a piacra tartó lányokat, akik egytől-egyig búzaszőkék voltak és gyönyörűek, és kuncogva súgtak össze a hátam mögött.
Ha télen jöttem, már messziről láttam, amint ott vár rám a sűrű hóesésben a móló végén, mozdulatlanul, kissé előregörnyedve, s mikor partra léptem, elegáns, kurta meghajlással üdvözölt, akár egy főherceg.
 
A városka utcáin járva megpillantottam egyszer-egyszer, ahogy értő szemmel végigméri az öreg ékszerész őrizetlenül hagyott utcai standját, vagy méltatlankodva ingatja a fejét a zsebekből, kosarakból kikandikáló tárcák láttán; majd aggódva, fürkészőn rám néz, mintha csak óvatosan azt tudakolná, hogy ugye ismét csupán szivárványos, fekete-tengeri kagylókat hoztam ajándékba Annalisének, és hogy már megint nincs pénzem.
Néha felbukkant éjszaka is, mikor cimboráimmal már összeölelkezve, hangosan énekelve igyekeztünk a tengerpart felé. Ilyenkor Jan és Florin nevetve ragadták meg a karom, s húztak volna vissza a legutolsó kocsma irányába. Ő pedig ott állt a kitáruló ajtóban, háta mögött a fénnyel és a zenével, ajkán pedig az apák cinkos vigyorával, mikor bebizonyosodik, hogy fiaik éppolyan elragadó csirkefogók lesznek, mint ők voltak valaha. Erre nekem keserű íz gyűlt fel a számban, s nagyot nyelve visszafordultam a kikötő felé, hogy kora reggel ismét továbbinduljak a kék hajóval.
 
Egy másik hajnalon a vámház mellől lépett ki elém, oldalán az elsőtiszttel. Vasile bal szeme alatt már sötétlila volt a nyoma annak az ütésnek, melyet tőlem kapott aznap délben, mikor visszatartotta a matrózok egész heti járandóságát. A széles mellkasú, lomha moldáv felém döfött a görbe pengéjű késsel, ő azonban mögé húzódva kibillentette egyensúlyából, és elismerően biccentett, mikor én azon nyomban gyomron fejeltem a férfit, és kicsavartam a markából a fegyvert. Aztán csak várakozón meredt rám, s én undorral vettem észre, hogy táguló pupillája csaknem elnyeli sötét szembogarát, s vékony orrcimpái reszketnek, amint mohón, kapkodva szedi a levegőt. A lába elé köptem. Majd odahajítottam a kést is, és büszkén, kihívóan a szemébe néztem. De csak vállat vont; aztán mintha kacsintott volna. Majd kényelmes, hosszú léptekkel elsétált a téren keresztül. Nem volt árnyéka. Sosem volt.
 
Egyszer, egyetlenegyszer Németföld komor, idegen hegyei közt is megjelent. Én az arcomig húztam a térdem, és szorosan magam köré csavartam a durva takarót. Aztán csak feküdtem, makacsul összeszorított szemmel, és hallgattam egyre gyorsuló lélegzetét és szíve izgatott lüktetését. Ott maradt apró kis kabinomban egész éjjel. Mert mindenáron meg akarta mondani nekem, hogy anyám meghalt.   
S ott állt, szorosan a hátam mögött azon a nyáreleji napon is, mikor a tengerparti kisvárosba érvén a piruló Annalise nem az én arcomat, hanem Janét csókolta meg először. Aztán ő volt az, aki megértően bólogatott, amint napszállta után kióvakodtam a kabinból. Míg én minden egyes lépésemet megválogatva lopakodtam a recsegő deszkákon, ő könnyedén, s mégis nesztelenül haladt a nyomomban. Egy ízben türelmetlenül, bosszankodva összehúzta a szemöldökét, s a fedélközből felfelé tartó gépész hirtelen megdermedt, majd álomszerű lassúsággal visszaereszkedett a lépcsőn. Mialatt az ajtó zárjával ügyeskedtem, nyugodtan a falnak döntötte hátát, s mintha egy ódon zsoltár vagy ima sorait dünnyögte volna – de talán csak valami ostoba kis gyermekversike volt…
 
A kapitány pénzesládikáját Jan matraca alá rejtettem. Másnap reggel pedig a korlátra hajolva néztem, ahogy a három csendőr csendesen kivárja, míg a matrózok félholtra verik a társamat. Ő lehunyt szemmel, hanyatt dőlve támaszkodott mellettem, s arcát a kelő nap felé fordította. E percben leginkább valamiféle elégedetten pihenő, jóllakott ragadozóra hasonlított. S ezután kimondta, amire évekig vártam. Hogy most már egy időre magamra hagy. Hosszú, nagyon hosszú időre. Ám volna még itt valami. Valami, amit kezdettől nekem szánt… Reszkető ujjakkal húztam szét a vászonzsákocska száját. Szédültem, és hányinger gyötört. Tenyerembe ráztam a nehéz, réges-régi érméket, majd valamennyit a fedélzet deszkáira ejtettem, mikor egész testem összerándult – 30 ezüstpénz.    
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához