LFG.HU

Jakirte_Jak_Cyr
ismertetőCimkek

Én többnyire fantasy regényeket olvasok.”
Ahha, szóval szereted a meséket!”
Nem! A fantasy nem mese!!!”
 
Emlékszem, bohó ifjú éveimben vérig voltam sértődve, ha valaki kedvenc olvasmányaimat egyszerű gyerekmesékkel hozta párhuzamba. Manapság már nem lennék ennyire összetörve. A mese ugyanis sokkal több egy fiataloknak szóló csodás történetnél. Sokkal inkább a többség által ismert toposzokból építkező, nem egyszer tanító jellegű írásról van szó, s a sorok közt olvasva az adott nép, mondakör örökérvényűnek hitt igazságaira, tanulságokra bukkanhatunk. A csodás elemeken kívül ez a másik közös pontjuk a mítoszokkal. Közhely továbbá, hogy a fantasy alkotások rengeteget merítettek az egyes mitológiákból, így valójában nem meglepő, hogy akad jó pár olyan mű a fantasztikum berkeiben, mely valahol félúton helyezkedik el a mese és a fantasy között.A Boszorkányerdő című kötet kettő ilyennel, Patricia McKillip, a több díjat nyert írónő két kisregényével ismerteti meg a magyar olvasókat.
 
Óföld elfeledett vadjai
Talán nem nevelgetted a szíved éji zugában azt a holdhalovány kis magoncot [...] Hatalmas torz növény lesz, tele sötét levelekkel és vaskos, mindenüvé bekúszó indákkal és megfojtja a szívedben növekvő jó magvait is, és addig zabálja a gyűlöleted, amíg csak bele nem szakad a szíved.”
 
Időrendben az első, a könyvben a második kisregény, Óföld elfeledett vadjai (The Forgotten Beasts of Eld) 1974-ben zsebelt be egy World Fantasy díjat. Szibellának, Óhegy gyönyörű varázslónőjének történetét ismerjük meg, aki elődei hagyományait követve legendás állatokkal vette körül magát s élt messze az emberektől a hegy védelmében. Nem mindennapi lények a társai, Arony, a kincseken alvó vén sárkány; Kirin, a bölcs, beszélő vadkan; Morrea, egy hatalmas boszorkány egykori fekete macskája; Rőtláng, a fenséges oroszlán; Tirlisz hattyúja nomeg persze Mar, a legendás sólyom… Ám egyszer csak vége szakad az elszigeteltségnek, s Szibella belecsöppen Mondor királyának és Úrad hercegeinek vitájába. Úrad egyik hercege ugyanis fiút nemzett Remgetnek, Mondor urának, s a lányt kérik meg, hogy hegyi magányában nevelje fel, óvja meg a csöppséget. Az emberektől elszokott varázslónő végül igent mond és fiaként szereti a kicsi Tamlornt, aki szép lassan felnő. Minden felbolydul azonban, mikor kiderül, hogy Úrad hercege Koren hazudott nekik: nem halott testvére az apa, Tamlorn Remget király törvényes, ámde eltitkolt gyermeke. Az uralkodó és az ifjú végül egymásra talál, ám mikor a Szibella hatalmától félő király megpróbálja mágiával feleségévé tenni a lányt, az bosszút esküszik. És akkor még nem is szóltunk a Koren és Szibella közt ébredező románcról sem….
 
Az Óföld elfeledett vadjaival kapcsolatban felemás érzéseim vannak. Története érdekes és fordulatos, de sajna időnként belassul és vontatottá válik, igaz nem sokáig, mert valami mindig felrázza az olvasót. Szibella karakteres személyiség, az írónő remekül egyensúlyozik az emberektől elszokott, magányos, kicsit hideg bölcs és az érző, szerető asszony között. A lányban ébredező bosszú motívuma adja a cselekmény második részének fő szálát és egyben a történet egyik nagy tanulságát. Sajnos a többi szereplővel már korántsem vagyok ennyire elégedett. A legtöbb figura elég “egyszerű személyiség”, és hozzácsapható egy-egy archetípushoz. Itt van Maelga, Óhegy boszorkánya, Szibella “pótmamája”, jóságos, mindig segítő tanácsadó, vagy Koren, a varázslónőt szerető, álmodozó herceg, aki mindig segít, mindig szeret és végül meg is bocsát. Meglehet mesésebb lett így, de nekem mégis picit sablonos lett.. Tamlornban és Remget királyban is jóval több potenciál lett volna, ha teszem azt az ő fejükbe is beleláthatunk, de ez már nem olyan lényeges.
 
Vadág erdeiben
Vadág erdeiben történt, hogy Ronan herceg útja keresztezte Minden Boszorkányok Anyjáét, amikor is lovával legázolta a boszorkány fehér tyúkját atyja nyári palotájától nem messze, a kietlen vadon kellős közepén.”
Ezzel a mondattal indul a könyv első kisregénye, a Vadág erdeiben, mely 2003-ban íródott, s a véletlen baleset kihat az egész cselekményre. Mivel Vadág hercege nem hajlandó belépni a boszorkány házába – a legendák szerint ugyanis ezt bármilyen áron el kell kerülni -, az asszony megátkozza őt. Amikor Ronan épségben hazaér, apja közli vele, hogy készüljön, mert nemsokára nőül veszi Décia hercegnőjét, aki már úton is van, a szerződéseket pedig megkötötték. Főhősünk ezek után átél egy heveny agyvérzést, kezdi felfogni, mit is értett a boszorkány élete legrosszabb napján. Neki ugyanis esze ágában sincs nősülni. Feleségét s gyermekét is nemrég vesztette el és azóta hiába keresi a halált a csatamezőkön.
 
A történet másik szála Déciában kezdődik. A szóban forgó reménybeli ara, Szidónia sem rajong a frigyért, de kénytelen-kelletlen beleegyezik. Mert Vadág vagy katonákkal vagy házassággal szerzi meg Déciát, és az utóbbi lényegesen elviselhetőbb megoldás. A vőlegényhez vezető út azonban több mint egy hónapig tart, és nem veszélytelen, így vele tart Kereng, egy becsvágyó varázsló is. Mire odaérnek, kiderül, hogy Ronan herceg eltűnt, s a boszorkány átka következtében addig nem térhet haza, míg el nem hozza neki kalitkában azt a tűzmadarat, melynek szépségébe a fiú beleszeretett. Kereng pedig az egyetlen, aki talán varázserejével megtalálhatja a bolyongásra ítéltetett vőlegényt, ám az ő szándékai sem egészen tiszták, és egyik leveléből kiderül, hogy mindent el fog követni, hogy Ronan sose térjen haza…
 
Néha az ember saját magával és más szörnyetegekkel küzd meg. Máskor levest főz. Végtére is ezek után mindkettőtöknek ennie kell”
 
Az Vadág erdeiben érezhetően későbbi munka, látszik az egész megvalósításon, hogy egy harminc esztendővel tapasztaltabb írónő keze munkája. A karakterek sokkal kiforrottabbak. Nemcsak a főszereplőket, Ronan herceget, Szibella hercegnőt vagy Kerenget dolgozta ki jól, hanem az olyan egyszerű mellékszereplőkre is sok gondot fordított, mint teszem azt Ronan szülei (Vasod király és Kallendra királyné), vagy épp Hamvas Juan. Ő az egyik személyes kedvencem, egy álmodozó, félszeg, de roppant jóindulatú írnok, aki tulajdonképpen semmit sem csinál az egész történetben, csak Unciel varázslót ápolja. Egyszer még át is fut a fején, hogy ő is hősként lovagol ki hercegnőt menteni, de végül inkább kötelességét teljesíti ésfőzeléket tálal. Az utolsó fejezetekben derül ki csak, hogy gondoskodása milyen fontos is volt a végkifejlet szempontjából. Ha úgy tetszik, Juan teljes ellentéte a “nagy hősöknek”, egyedül tiszta szíve hasonlatos hozzájuk. Tulajdonképpen ő testesíti meg a hétköznapi hősöket, akikről nem szólnak legendák, de tetteikkel, háttérmunkájukkal jelentősen hozzájárul a sikerhez. A könyv végkifejletéhez vezető út kanyargós, mint egy erdei ösvény, és ugyan van jópár zavaros rész, de a végén minden érthető lesz, ami az írónőt dicséri.
 
 
Mesés elemek
Sose becsüld alá egy mese erejét! Amit az egyik vidéken hagymázos képzelgésként elvetsz, már a szomszédban is megölhet!”
 
A mesés elemek könnyen kiszúrhatóak mindkét történetben. Úred királyának például hét fia volt, Kirin vadkan nem egyszer találós kérdésekben beszél, és gyakran találunk rövid kis legendákat, történetecskéket Óhegy mondaköréből. Az egyikben elhangzik Árgyélus neve is, noha nem tudom, hogy ez az író- vagy a fordítónő érdeme. A Vadág erdeiben sokkal közelebb áll a mesékhez, itt nem történeteket olvasunk, maga Vadág erdeje lehetne mesék színhelye. Misztikus hely, ahol magából a földből sarjad ki a varázserő. Tele van csodás lényekkel, s rengeteg jelenetről eszünkbe juthat egy-egy mese: Tűzmadár-lány, kinek éneke bárkit elcsábít, három rókává változtatott királyfi, beszélő állatok, és a kelet-európai mesékből ismerős Minden Boszorkányok Anyja, Baba Jaga, kinek csontházába senki épelméjű nem lép be. Egyik alapvető motívuma a történetnek a valamit valamiért elv és az önzetlen segítség is elnyeri jutalmát. Másik fontos motívum maga a szív, mely nemcsak az érzelmeket, hanem rajtuk keresztül az egész személyiséget szimbolizálja. Hiba lenne azonban gyermekmesének titulálni a kisregényt. A szereplők nem épp sablonosak, a történet pedig gyakorlatilag kiszámíthatatlan, sokszor fejezetenként dőlnek meg az ember elméletei a folytatást illetően.
 
Mágia
Láttam varázslókat hideg tornyaikban, szalmazsákok és poros könyvek között; láttam nagyobbakat az urak udvaraiban, akik elhíztak és nagyképűvé váltak a kincsektől. De soha nem láttam senkit, akitől félnem kellett volna.”
 
Szintén sajátos a mágia megjelenése, mely tudatosan szakít a fantasy klisékkel. Szibella nem hadonászik fura jeleket és nem is mormog ősi igéket. Ő ősi könyvekben kutat legendás állatok után, majd magához szólítja, hívja őket (vagy épp bármilyen embert) a gondolataival. Elég explicit beintés a sablonoknak az a pár jelenet, ahol az írónő a tornyaikban vitatkozó varázslókra utal (lásd az idézetet a bekezdés előtt). Vadág mágiája is egész természetesen van jelen a világban, nem egyszer magából az erdőből fakad. A varázslók, Kereng és Unciel is rendkívül könnyedén varázsolnak, nyoma sincs erőlködésnek vagy üstkavargatásnak. Nem elzárkózó hideg bölcsek ők, hanem olyan emberek, akik a szívükkel szövik a valóság fonalait. Jól illusztrálja az írónő mágiafelfogását a következő mondat: “Minden varázserő egyszerű. Hisz a szív legrégibb nyelve az!”
 
Stílus
Nem ejtettem még szót az írónő stílusáról sem. Az előszó lírai finomságú prózát ígér, és ezt kérem alássan meg is kapjuk. Időnként az ember belezavarodik a bőségbe, de mivel nem ismerem az eredetit, nem tudom megítélni, hogy a képzavarok vajon az angolban is megvoltak, vagy a fordítás tette őket nehézkessé. Megjegyzendő, hogy a Vadág erdeiben fordítása sokkal jobban sikerült. Amitől nekem valóban kinyílt a zsebemben a láncfűrész, az a tipográfia hiányossága. Jó ötlet, hogy Szibella és az elfeledett vadak közti telepatikus kommunikációt dőlt betűkkel emelték ki. Néha azonban erről úgy megfeledkeztek. Ha egy-egy rövid szóváltással történt volna, még elnézném, de érthetetlen módon sokszor a dialógus kellős közepén tűnnek el a kurzív betűk, hogy két sorral lejjebb ismét felváltsák a normál írásmódot. Nem tudom, hogy a korrektor volt ennyire figyelmetlen, vagy a program nem ismerte föl néhol a formázást. Az egyazon párbeszéden belül kétféle írásmód jelenléte elég zavaró, szerencsére csak ritkán fordul elő.
 
Összességében csak ajánlani tudom a művet mindenkinek, aki a megszokottól eltérő fantasyre vágyik, és akitől nem idegenek a mesék motívumai sem. Varázsló-fanoknak egyenesen kötelező darab.
 
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához