LFG.HU

HammerTimeCafe
Sandmann
novellaCimkek
Bár az Akadémia belső ügyeit sosem kötötték a városlakók orrára, most mégis futótűzként terjedt a nyugtalanság. “A főmagiszterrel történt valami”, ez volt, ami kijutott a falakon túlra, és nem kellett sok idő, míg vadabbnál vadabb történetekké nőtte ki magát. Az egyszerű emberek nem tudták mire vélni már azt sem, hogy valamit hallanak a varázslóiskola rejtélyes uráról, és az a tény, hogy ez a hír ennyire ködös volt, a találgatások melegágyának bizonyult. Annál is inkább, mivel most az Akadémia lakói sem tudták olyan könnyedén szétoszlatni az egyre merészebb híreszteléseket, és ebből az emberek megsejtették, hogy valóban történhetett valami.
A főmagiszter misztikus, megközelíthetetlen alakja volt a város életének; nagyon ritkán lehetett látni, elsősorban a társadalmi élet legrangosabb rendezvényeinek kivételezett vendégeként. Ilyenkor is főleg a kormányzó meghívására jelent csak meg, csendes és visszafogott volt, és rövidesen elvonult a többi varázslóval az ilyen alkalmakkor is valamilyen belső helységbe, ahová nem követhették a kíváncsi szemek. Az éves ünnepségeken a kormányzó mellett kapott helyet a megnyitókon, de sosem beszélt. Az a hír járta róla, hogy az Olvadás Ünnepén nem egyszer elmosolyodott, de ezt senki sem látta, legalábbis nem vallotta be senki.
 
Kinézetre kortalannak látszott; bár arca, járása alapján huszonévesnek tűnt, szemeiből valami ősöreg fáradtság, derű vagy keserűség sütött – ez örök vitatéma volt a kocsmában. Mivel azonban megegyezni nem tudott a nép a titokzatos főmagisztert illetően, mindenki kitalálta magának, milyen is valójában, és ahhoz tartotta magát.
Most azonban valami történt vele, ez már biztos volt, mivel az Akadémia falain strázsáló elit őröktől származott a hír. Legalábbis így mondták. Az iskola pedig annyira csendes volt, hogy az már felért egy beismeréssel. A tanulókat napok óta nem engedték ki a városba, a kapuk zárva voltak, és az Obszidián Torony is mellőzött minden meglepetést, ijesztgetést vagy látványosságot, melyekből egyébként szokása volt néhány naponta előadni egyet-egyet.
 
***
 
A kormányzó mérgesen dobolt kezével trónjának karfáján, míg baljával állát támasztotta. Nem szerette a nyugtalanságot, de ez most a legkisebb problémája volt. A tehetetlenség mindennél jobban próbára tette idegeit. Elméjének hatalmával a trónterem falain túli folyosókat pásztázta, mert nagyon türelmetlen volt. Tudta, hogy az érkező nem tudja megoldani a problémát, de eleven lényt akart látni, akire rázúdíthatja mérgét.
Végre megérezte a közeledő tudatát, és mérgesen csapott le rá, hogy kifürkéssze titkait, de aztán észbe kapott, és lehűtötte magát; kis híja volt, hogy nem hívta fel önjelölt kéme figyelmét a mentális vizsgálódásra.
- Gyere be! – mordult, mikor az apró emberke az ajtó mögött felemelte egyik kezét, hogy kopogjon. A mellékajtó hang nélkül kinyílt, és egy gyerekforma figura surrant be rajta. Szürke, csuklyás posztóruhája, görnyedt tartása és vézna alkata egy tizenéves utcagyereket sejtetett, pedig a valóságban egy távoli vidék tenyésztett besurranója volt, villámgyors reflexekkel és halálbiztos pontossággal.
- Nagyúr… – suttogta a belépő alak, és miután zajtalanul betette maga után az ajtót, mélyen meghajolt.
- Üdvözöllek, kulcsmester. Mondd, milyen hírekkel érkeztél hozzám? – préselte ki magából a kormányzó. Immár egyenesen és rezzenéstelen arccal ült a trónján, arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni. Bár tisztában volt vele, hogy a hírszerző vak, uralkodásának néhány éve alatt a vérévé vált az Akadémián elsajátított kőarc. Az apró emberben egyáltalán nem bízott; tudta, hogy annak hűsége nem felé, hanem a városi őrség parancsnoka felé irányul. Bár a tolvaj a köznapi emberhez képest meglepő mentális erővel bírt, védelme mit sem ért egy olyan hatalmú varázslóval szemben, mint amilyen a kormányzó volt; aki könnyedén áthatolt az elméje köré húzott pajzsokon, és nyitott könyvként olvashatta gondolatait és érzelmeit egyaránt. Most azonban megelégedett azzal, hogy figyelte, nem hazudik-e a küldönc.
- Az emberek nyugtalankodnak, nagyúr. Másról sem beszélnek, mint a főmagiszterről. Újabb és újabb pletykákat találnak ki. Az Akadémia egyik őrének járt el a szája. Még nem tudom melyikük volt az.
- Mit mondanak? – kérdezte lefitymáló hangon a kormányzó.
- Sokfélét. Hogy a főmagiszter beteg; súlyos sérülés érte; egy démon szállta meg; megharapta valami fenevad; olyat is hallottam, hogy valójában meghalt, csak nem mondják el az embereknek.
- Más mondanivalód is van kocsmai pletykákon kívül?
- Nincs, nagyúr.
- Tudd meg kinek járt el a szája. Elmehetsz.
- Szolgálatára, nagyúr – hajolt meg újra a csuklyás alak, és ugyanolyan zajtalanul hátrált ki, ahogyan érkezett.
- Strázsamester! – mormolta a kormányzó. Előtte kinyílt a kétszárnyú, ezüsttel futtatott tölgyfaajtó, és egy díszes mellvértbe öltözött, sisakos, lándzsával felfegyverzett alak lépett be. – Parancsára, kormányzó! – tisztelgett.
- Következő parancsig nem fogadok senkit. Leléphetsz.
- Igenis, kormányzó! – ismételte meg a tisztelgést a katona, és kilépett az ajtón, behúzva azt maga mögött. A kormányzó felkelt a trónjáról, és a kétszárnyú ajtó felé intett – a reteszek hangos csikordulással csúsztak a helyükre. Zsebéből egy fénylő, zöld kővel díszített nyakéket húzott elő, és egy szót sziszegett az orra alatt – majd egyszerűen eltűnt a trónteremből.
 
***
 
Arhar egy veszélyes küldetés közben ismerkedett össze a lánnyal. Ügyes volt, gyors, jó harcos és kiváló csapatjátékos. A társaság szedett-vetett volt, alkalmilag verődött össze, ismeretlenekből, hogy az erősen védett toronyba behatolva megkaparintsák annak mesés kincseit. Sikerült szerezniük egy sikamlós beszédű mentalistát, egy keménykötésű harcosnőt és egy papnőt maguk mellé. Arhar hosszú évek óta a mágikus tanok beavatottja és elmélyült kutatója volt, a lányt is magafajtának, boszorkának nézte.
 
Miután bejutottak a toronyba, ők ketten álltak az élre, és vezették a kis csapatot. Ez nem volt megbeszélés tárgya, egyetlen kérdés vagy zokszó nem hangzott el. Egyszerűen természetes volt, hogy mindenki hallgatott Arharra, anélkül, hogy ezt megvitatták volna; ő pedig maga mellé emelte a lányt, mert első pillanattól tisztelte benne a tapasztalt mágiaforgatót.
Így haladtak, előre, egyre mélyebbre a torony szívébe. Közben számtalan csapda és veszedelem várt rájuk, de a csapat kezdetben könnyen reagált minden váratlan eseményre, ahol az egyik ereje kevés volt, a másik rögtön a segítségére sietett. A torony szörnyűséges lakói agyafúrtak és elvetemültek voltak mindannyian. Kinézetre embernek tűntek ugyan, szemükben azonban idegen fény lángolt, és egy szempillantás alatt üvöltő, lidércszerű rémekké váltak, amint kiderült valódi kilétük. Mire a börtönszintre értek, kitudódott a jelenlétük, és a rémek csapdába csalták őket. A csata kegyetlen volt, és majdnem ott pusztultak. Végül kivágták magukat a kutyaszorítóból, a harcosnőt azonban súlyosan megsebesítette az egyik lidérc, és hiába tettek meg mindent érte, rövidesen szörnyű kínok közt szenvedett ki, társai szeme előtt. A kalandorok elrejtőztek egy elhagyatott szinten, míg a rémek a nyomukat kutatták, és itt találkoztak össze a jó kedélyű vándor énekesnővel, aki hozzájuk hasonló célokkal érkezett a toronyba. Mikor kipihenték magukat, és a rémek motozása is elült, együtt folytatták útjukat a kincseskamra felé.
Bár Arharnak nagy tapasztalata volt a kincsvadászatban, ámulattal vette észre, hogy a lányt sok éves rutinjával sem képes felülmúlni. A kezdeti, spontán tisztelete egyre megalapozottabb, csodálkozással vegyes megbecsüléssé érlelődött, ahogy újabb és újabb veszélyekből vágták ki magukat, és az akadályok leküzdésében messze felülmúlták a csapat többi tagját. Arhar immár versengett is; nem csak az idővel és a rémekkel, de a lánnyal is, annak ellenére, hogy mindinkább reménytelen volt a győzelem vele szemben, a lány túl jó volt.
Végül elérték a belső kamrákat. Legyőzték az őröket, és kinyitották az utolsó zárakat is. Mesés zsákmány tárult a szemük elé. Hála a csapat áldozatos munkájának, sikerrel jártak, az eredmény felülmúlta a várakozásaikat. Mindenki kincsekkel tömködte tele zsákját, mindenki talált a kedvére való értéket a halmok közt. Bár még hátra volt egy kamra, a lábuk alatt, amelyet már nem sokan védtek a rémek közül, a lány körbejárt a kis csapaton, megölelte mindannyiukat, és azt mondta: “Megvan, amiért jöttem, sok sikert, én megyek.”. Azzal indulni készült. Arhar szíve elszorult, mikor készülődni látta, de nem tartóztathatta. Elkísérte hát az első biztonságos kijáratig, majd búcsút mondott neki. Visszatérve a többiek arcán félreérthetetlen mosolyt látott, de megsértődni sem volt kedve; az ő arcára is ott voltak a veszteség jelei, pedig a kőarc technikáját róla nevezték el a Sheadlani Akadémián.
Az utolsó roham kegyetlen volt, és könnyű győzelmet hozott. Az immár gyakorlott csapat szétkergette a maradék védőt, és feltörte az alsó kamrát is. Itt újabb kincsek vártak rájuk, de Arhar az aranykupacok közt járkálva úgy érezte, már nincs itt semmi igazán értékes. Tudatát kierjesztette a toronyban, élő, gondolkodó lények, varázserejű relikviák után. Néhány rémet talált még, a fészkükben gyűltek össze, mindazt a kincset összehordva, amelyek még a tulajdonukban voltak. Újabb könnyű zsákmány, latolgatták; az ellenállást már megtörték, a túlélő szörnyetegek pedig még egy helyre is gyűjtik, ami értékes lehet. Nem is voltak messze, alig egy szinttel feljebb, néhány lépcső, néhány jól irányzott kardcsapás és tűzgolyó.
Továbbindultak hát, még egy utolsó megpróbáltatásra, amikor azonban egy ablakhoz értek, Arhar megállt, és kitekintett a felhős éjszakába. Szótlanul állt néhány percig, majd visszatért társaihoz, elbúcsúzott tőlük, sok sikert kívánt a fészek kifosztásához, és egy szárnyas kígyó alakját felöltve kiröppent az ablakon, a szabadba. Őket nem látta soha többé.
 
***
 
Az Akadémia olyan volt, mint egy felbolydult méhkas, attól eltekintve, hogy egy hangos szót sem lehetett hallani. Mindenki fegyelmezetten és csöndben volt izgatott, a mentális fogásokat tanuló alsósoktól a legnagyobb magiszterekig. A főmagisztert mindenki ismerte, legalábbis látásból, de a legtöbben vagy azért, mert tanította őket, vagy azért, mert személyes barátjuk volt. Az oktatás továbbra is folyt, de a légkör feszült volt, mindenki igyekezett a dolgával foglalkozni, és közben kideríteni, mi lehet a főmagiszterrel. A máskor sétatérnek használt külső udvar most kihalt volt, ha egy-egy ember átvágott rajta, sietősen tette, körbe-körbe, majd az Obszidián Toronyra tekintve. Ha ketten összetalálkoztak az udvaron, néhány fojtott hangon elsuttogott mondatban tájékoztatták és faggatták egymást, majd tovább siettek. Az egyébként zsibongó fiatalok most pisszenést sem hallattak, egymás közt sem civakodtak, ahogy a gyerekek egyébként tennék; a tanárok nem bűntettek, csak felhívták a figyelmet a hibára.
- Már négy napja ül bent, semmi hír róla – súgta oda egy nap aggódó arccal a síkváltás-előadás végén egy párhuzamos világból származó magiszter gyíkszerű kollégájának a fejét vakargatva.
- Valóban furrrrcsa – igyekezett érthetően formálni a szavakat a szomszédos városból származó pikkelyes varázsló – engem sssem keresssett fel, pedig asszt mondta, megbessszéljük assz ésszakra lakó goblinok ügyét. Akkor sssem mondott sssemmit mikor megérkesszett?
- Mindössze a Torony továbbította a szavait, miszerint jól van, és ne zavarja most senki – mondta a lassan kopaszodó magiszter, aki az évek alatt már nehézségek nélkül megértette kollégája sziszegő beszédét mindenféle varázslat nélkül is -, a Torony pedig nem enged be senkit, a parancsának megfelelően.
- Furrrrcsa… Talán várnunk kéne. A Torony nem hazudna az állapotáról ssz-ssz.
- Kivéve ha erre utasítja.
- Igasszad van.
 
***
 
A jól végzett munka után fizetség jár, Arhar és társai pedig különösen jól végezték el a rájuk bízott munkát. Felhajtójuk meg volt elégedve, és azt ígérte, megbízójuktól külön jutalomban részesülnek. Ebben nem kevés szerepe volt a csapat mentalistájának, aki diplomataként is remekelt, és ezt az érdemet egyetlen tag sem vitatta el tőle.
A csapat már nem találkozott, csak a felhajtón és futárokon keresztül tartották a kapcsolatot. Arhar, aki sosem volt ellene a mulatságnak, felvetette, hogy a külön jutalmat, ha már kiérdemelték, egy közös ünnepléssel koronázzák meg. Az ötletet nem vetette el senki, mindenki a maga ügye után járt, és abban maradtak, hogy ha a jutalom esedékes, az lesz az ünneplés is. Arhart persze ez nem tartotta vissza attól, hogy övéivel is megünnepelje, hogy épségben, sikerrel tért meg a küldetésről.
 
***
 
A kormányzó saját cellájába teleportált. Az Akadémia minden magiszterének saját privát cellája volt, amelyhez mágikus kapocs fűzte. Bár kormányzói kinevezése óta nem sok ideje maradt a tanításra, most egy pillanatra meleg szívvel tekintett körül az apró szobában, mely tele volt jegyzetekkel, könyvekkel és demonstrációs eszközökkel. De a következő borús gondolat rögtön kiszorította agyából a kellemes emlékeket. Feltépte az ajtót, és kilépett a belső udvarra. Alig csukta be az ajtót, a magasból (talán az épület tetejéről) egy árny ugrott pontosan elé. A kormányzónak jóformán meglepődni sem volt ideje, máris tudta, kibe botlott. A kő, melyet most csúsztatott vissza a zsebébe, szikrákat vetett, melyből tudhatta, hogy az Akadémia őrdémona az. A hatalmas, kutyaszerű lény most felegyenesedett, morgó hangot hallatva állta el a kormányzó útját. Egy fejjel magasabb volt nála, túlvilági energia és káröröm sugárzott belőle. A káosz béklyóba vert teremtménye élvezettel nézte a varázslók tanácstalanságát, lételeme volt a zavarodás, amelyet most az Akadémia minden tagja érzett.
- Mit akarsz? – kérdezte kurtán a kormányzó.
- Mmmm, úgy látom, Kormányzó Úr – fröcsögte mértéktelen cinizmussal a szavakat a szörnyeteg – valami gond lehet a Nagyságos Főmagiszter Úrral.
- Na ne mondd. Talán beszéltél vele?
- Elküldött magától – morogta leplezetlen haraggal a szörny -, visszaküldött az alagutakba. Nagyon paprikás hangulatban volt – vigyorgott, mikor látta, hogy közvetlenebb információi vannak, mint az előtte álló varázslónak.
- Mit láttál?!? Mi történt vele?!? – kiáltott rá hirtelen haraggal a varázsló, keze összeszorult a zsebében a drágakövön, amelytől a démon nyakörvén zöld szikrák szaladtak végig. Ez még nem tett kárt a lényben, azonban annak kárörvendő szemei így is elhomályosultak a gyűlölettől és a fájdalom ígéretétől, amelyet már annyiszor érzett, mikor megpróbált kitörni börtönéből.
- Nem kell megbüntetned, Kormányzó Úr – sziszegte meggörnyedve, megjátszott alázatossággal -, a szolgátok vagyok, míg éltek. Nem tudok semmit. Nem én haraptam meg – kacagott fel rosszindulatúan, majd hajlott helyzetből el pillanat alatt elrugaszkodva felugrott valahova, a mögöttük lévő három méter magas épületen túlra.
- Te… – szűrte a fogai közt a kormányzó, de nem is várt használható választ a démontól, akit bár fogva tartott és engedelmességre kényszerített a rá mondott varázs, az őrzésen túl nem sok hasznát látták. Bár ilyen pimaszságért máskor alapos büntetést kapott volna, a kormányzó szinte azonnal megfeledkezett róla, és az épületegyüttes központja, a főmagiszter tornya felé vette az irányt.
 
***
 
A jutalom késett, de a felhajtó újabb feladatot talált kipróbált embereinek. Egyszerű és gyors munkának ígérkezett, a megmaradt rémek újra összegyűltek a torony egy eldugott szegletében, mintha az árnyak fialnák őket. Hogy a környék békés lakói biztonságban élhessenek, ki kellett füstölni valamennyit. Mivel a felhajtó üzletember volt, nem hívta össze a teljes csapatot; csak a két legjobbat, Arhart és a lányt. A varázsló nem tudta, kit szervezett be a felhajtó rajta kívül, de remélte, hogy tudja, ki az, aki a toronytól nyíllövésnyire vár rá, hogy együtt újra behatoljanak a sötétségbe. Ahogy a megbeszélt találkozóhely felé úszott fénycsóvaként a levegőben, megnyugodott, mikor megérezte az ismerős tudat és hatalom kisugárzását. A lány volt az, semmi kétség.
Kitörő örömmel üdvözölték egymást, és azonnal nekiláttak a feladat teljesítésének.
- Ugye akkor is találkoztunk volna újra, ha nem adódik ez a lehetőség? – kérdezte a lány, ahogy a varázsló nyakába kapaszkodott, és Arhar örömmel és tiszta szívéből mondott igent a kérdésre. Öreg harcostársakként szálltak szembe a lidércekkel. A rémeknek esélyük sem volt, a két varázstudó gyors és alapos munkát végzett.
 
***
 
Alig tett néhány lépést, a kormányzó újabb akadályba ütközött. Egy szürke árny lépett elé, a csuklya alól kéken izzó szemek tekintettek rá. A nő a főmagiszter bizalmasa volt, és láthatóan majd szétrobbant a feszültségtől. Az őrdémonhoz hasonlóan a Külső Síkok szülötte volt, maga is mágiahasználó és kitűnő harcos. Számtalanszor harcoltak vált vállnak vetve a főmagiszterrel, aki egyszer a halálból is visszahozta a nőt.
- Nem beszél velem sem! – lépett túl az üdvözlés feleslegesnek tűnő aktusán a szürkebőrű nő – A Torony nem enged be, mert azt a kifejezett utasítást kapta, hogy senki sem léphet be!
- Én bemegyek – mondta a kormányzó erőltetetten nyugodt hangon. Tudta hogy szüksége van a lélekjelenlétére, ha beszélni akar a főmagiszterrel.
- Lássuk! – mondta a nő, aki annyira aggódott, hogy a szokásos gúnyt is elhagyta a hangjából.
Ketten léptek a torony kapuja elé, amely most elnagyolt, alvó kőarcot formázott. Jöttükre felébredést mímelt, persze csak a szerep kedvéért, hiszen a gólemek sosem alszanak.
- Üdvözletem, magiszterek – mondta mély, egykedvű és mégis mindig derűs hangon az obszidiánból formált arc, lassan átalakulva egy havasi párduc képére – miben lehetek a szolgálatotokra?
- A kormányzó látni kívánja a főmagisztert! – szólt türelmetlenül a nő. Az csitító pillantást vetett rá, hogy elhallgattassa.
- Sajnálom – dörögte a torony, farkaspofát mintázva – de a főmagiszter utasítása szerint senkit sem engedhetek be. Még akkor sem, ha történetesen nála van az egyik az Akadémia pecsétjei közül. Jól tudjátok, hogy az csak akkor érvényes, ha a Torony ura nincs itthon – tette hozzá, látva, hogy a kormányzó előhúzza zsebéből az ékkövet.
- Azonban, ahogy te is tudod, van egy kitétel is – érvelt a kormányzó -, miszerint ha nagy a baj, a tiltások nem érvényesek.
- Tisztában vagyok vele – mosolyodott el a gyermekfejjé alakuló arc – azonban nem látom veszélyben sem a várost, sem az Akadémiát, és ti is egészségesnek tűntök, leszámítva talán az idegességet.
A kormányzó halk ropogást hallott maga mellől, és sejtette, hogy ezt a nő öklének összeszorulása okozza.
- Én azonban úgy érzem, igenis nagy a baj. Méghozzá a főmagiszterrel, napok óta nem tudunk róla semmit, senkivel sem beszél, mióta megtért legutóbbi útjáról. Az Őrző sérülésről beszélt. A főmagiszter nem szokott csak úgy megsérülni.
- Túl sokat aggódsz – sziszegte a torony kígyófeje – és bölcsebb is lehetnél annál, mint hogy a démonra hallgatsz. A főmagiszter valóban furcsán viselkedik. És megsérült. De nem érzékelek maradandó testi vagy mágikus elváltozást. Az érvelésed, miszerint nagy a baj, valóban helytálló, abban az értelemben, hogy ezt a te jogod eldönteni. Ezért téged beengedlek, a saját felelősségedre. De nem kellene most zavarnod a főmagisztert. – azzal szélesre tárta száját, mely most egy sárkány fejére hasonlított, torkában szabaddá vált az út a torony belsejébe. A kormányzó haragos pillantást vetett a nőre, majd belépett a torony kapuján, és rövidesen elnyelte a bent uralkodó sötétség.
 
***
 
Valamivel a második küldetés sikeres befejezése után találkoztak. Egy szép napot töltöttek együtt, hosszan beszélgettek. Szó szót követett, és mikor egyszer a lányon volt a megsértődés sora, odahajolt Arharhoz, és arcán finoman összezárta fogait.
-Vedd úgy, hogy meg vagy harapva – mondta morcos-nevető hangon. Aztán ölelték egymást tovább, mintha a pillanat örökké tarthatna.
 
***
 
A kormányzó végre elérte az Obszidián Torony belső termét. Ott találta a főmagisztert, székében ülve, a sötétben. Csak gyenge fény szitált a magasból, és a kormányzó tisztában volt vele, hogy ez is csak az ő kedvéért világít, a főmagiszter jobban lát a sötétben, mint a napvilágnál. Üdvözlésre nyitotta a száját, de ekkor a főmagiszter ismerős hangját hallotta, mely most mégis ércesebb, mélyebb volt a megszokottnál:
- Hagyj magamra. Jól vagyok. Feleslegesen aggódsz. Egyedül akarok lenni, azt hiszem ezt érthetően kifejeztem. A Toronynak is – tette hozzá, felfelé sandítva normális esetben kék szemeivel, melyek azonban most vörösen izzottak. Erre a falak ropogva húzódtak távolabb.
- Főmagiszter… Apám! Mi bajod van, miért ülsz itt egyedül a sötétben? Mi történt veled? Te nem sérülsz meg, hatalmad van a tested felett, minden sebed begyógyul. Mi baj hát? – kiáltotta kétségesetten a kormányzó.
- Szomjazom – mondta Arhar, és kezét végighúzta az arcán, ahol apró harapásnyom látszott volna, ha valaki a szívén át nézi a varázslót.
 
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához