LFG.HU

Edward Flakfizer
novellaCimkek
1.
Fejvadászkodni rohadt egy dolog, de ha az embernek ott kell hagynia a jardot, mert rajtakapják, amint a bizonyítékraktár helyett a saját zsebébe akar tenni némi dohányt, nincs sok lehetősége. Vagy ez, vagy, kilenc ötvenes órabérért bohóckodhat mint biztonsági őr valami szupermarketben.
Pedig ideális helyzet volt. Pár beszívott narkónepper cafrangosra lőtte egymást. Gondolom összevesztek azon, kinek mennyi jusson a bevételből, bár azt is el tudtam képzelni, hogy az ereikben keringő cucctól óriási, agresszív, rovarszemű, pikkelyes gofrisütőnek, vagy valami hasonlónak látták egymást. Nem vagyok szent, nem a legközelebbi templom perselyébe akartam bedobni a zöldhasúakat, egyszerűen csak nem bírtam ellenállni annak, hogy megtriplázhatnám a matracom alatt tartott pénzt. Pechemre rajtakaptak. Én marha, tisztességesen akartam játszani: a velem egy időben kiérkező kölyköt is be akartam venni a buliba. Ha egyszerűen belegyömöszölöm a zsebeimbe a lét, még mindig a kötelékben melóznék.
Rövidre fogva a sztorit, a gyerek úgy döntött, ha neki elég a másodosztályú nyomozóként kapott alamizsna, én se akarjak plazmatévét, vagy egy olyan kocsit, ami a hetvenes évek diszkóláza után került le a futószalagról. A látszat kedvéért eltette a lóvét, majd feldobott a belső elhárításnál, akik figyelni kezdtek. Nem sokkal ezután belesétáltam egy flottul előkészített csapdába. Az egyik belsős, akiről azt hittem, seftes, és hébe-hóba árul némi angyalport, megjelölt bankjegyekkel lefizetett, hogy nézzek félre, amíg kimegy a mosdóba, és lehúz a vécén egy anyaggal teli nejlonzacskót. Még hanganyag is készült, így végképp nem tudtam tagadni.
 
Az volt a szerencsém, hogy sokat tudtam a többiekről, akik velem ellentétben nem csak a piti csirkefogókat hagyták futni. Megegyeztünk: ha kilépek, és tartom a szám, akkor nem indítanak eljárást. Mivel tudtam, hogy ha lecsuknak, a seggem a blokk közkincse lesz,egészen addig amíg az egyik életfogytos arra nem jut, hogy akár el is törhetné a nyakam a zuhanyzóban, nem sokat ellenkeztem. A gyerekből, aki feldobott, hős lett: felvették a belsősök közé. Három évvel később ő, és a fószer, aki a pénzt adta, rászálltak valami nyugdíj előtt álló hekusra, aki keményebben ment a pénz után mint a többiek. Őt is ezzel a módszerrel fogták meg, de máshogy sült el a dolog. A pasas öngyilkos lett, miután meghallgatta a szalagot: szétlőtte a fejét a harmincnyolcasával, de előtte két-két golyót eresztett beléjük. Nem mondom, hogy nem röhögtem fel.
Istenigazából, a lóvé amit így lehet keresni, nem rossz, sőt. Ha beviszek egy-két embert havonta, jóval többet keresek, mint zsaruként, így nem kell garasoskodnom. Ezzel viszont ki is fújt a meló kóser része. Az emberek nem sokat segítenek, ha el akarok csípni valakit, a közvetítők, akik a melókat adják, rendszerint tizedannyit fizetnek a bevitt tagokért, mint amennyit érnek, de ez mind semmi ahhoz képest, amit a célpontok csinálnak. Hekusra csak az idegbajosok, pár vagány, meg azok, akiknek kinéz a villamosszék lőnek rá. A többiek egy figyelmeztető lövés után hajlamosak megadni magukat, és ahelyett, hogy megpróbálnák kilyuggatni az ember bőrét, inkább maguknak okoznak sérülést, hogy úgy tűnjön, az intézkedő rendőr brutálisabb volt a kelleténél. Az ilyesmi nagyon meg tudja lágyítani az esküdtek szívét. Velünk más a helyzet: ha nincs jelvény, akkor az ipse, egy közepesen agyas ügyvéddel könnyedén elérheti, hogy jogos önvédelemként kezeljék az esetet.
 
A rendőrség még keményebb dió. A jardon alapjáraton nem szeretik a fejvadászokat, amit meg is értek: ők éhbérért hajkurásszák azokat, akikért mi zsíros összegeket kapunk, ha leadjuk őket a kapitányságon. Mindent megtesznek, hogy megnehezítsék az ember életét, ha pedig rájönnek, hogy korábban én is velük egy csapatban játszottam, csak a saját érdekemből ki kellett lépnem, megdöbbentő mocsokságokra képesek. Megesett, hogy pár napig civilben figyeltek, megvárták, amíg kiderítem, merre bujkál egy nagyobb pénzt hozó szökevény, majd elhalászták az orrom elől. Pénzt ugyan nem kaptak érte, plecsnit is csak akkor, ha óriási mákjuk volt, de mérhetetlen boldogsággal töltötte el őket a tudat, hogy én se kerestem egy fillért se.
Most azonban nem aggódtam amiatt, hogy rajtam lennének. A fickó – alacsony, göthös pasas, az a fajta, aki minden komolyabb influenzavírusnál joggal retteg a kaszástól -, akit be akartam vinni, nem volt akkora fogás, hogy sajnálják tőlem. Lazare Sligonak hívták, de a legtöbben csak Fürdősként ismerték. Előszeretettel terjesztette, hogy régebben lányokat futtatott San Francisco-ban, és a kupit gőzfürdőnek álcázta, és innen a neve, de az igazság más volt. A becenevét egy sajátos munkahelyi baleset miatt kapta. Amennyire én tudom, kurvákkal sose foglalkozott, de rendkívül jó érzéke volt ahhoz, hogy idősebb nőkből, vallásos jónépekből és hasonlókból kiszedjen pár száz, esetleg ezer dolcsit különböző alapítványok, szekták és hasonlók nevében. Egyszer elkövette azt a hibát, hogy egy olyan nőt próbált megrövidíteni egy kis pénzzel, aki teljesen véletlenül tagja volt annak a kisegyháznak, aminek a nevében gyűjtött. A csaj érezte, hogy valami nem klappol: a kalapozás tilos volt feléjük. Pár kérdéssel letesztelte Lazaret, de mivel a válaszok sehogy sem stimmeltek, rájött mi a helyzet. Nem sokat teketóriázott. Felkapott egy gyertyatartót, és nekiesett a férfinak, aki teljesen megzavarodott. Ahelyett, hogy a bejárati ajtón menekült volna ki, tévedésből a fürdőszobába menekült. Mire rájött, hogy nincs hova futnia, már késő volt: a nő rázárta az ajtót, majd kihívta a rendőröket. Valami újságíró, aki egy félflekkes anyagban foglalkozott vele, nevezte el Fürdősnek.
Lazare fél évvel megúszta az ügyet, de a nevet nem tudta magáról lemosni.
Úgy nézett ki, hogy most egy kicsivel többet kell majd ülnie. Visszaesőként legalább két évnyi sittel kellett szembenéznie, de ha kikap egy bírót, aki nem bírja a fehérgallérosokat, hetet is rásózhatnak.
Két napja figyeltem. Nem volt túl nehéz ráakadni: egy lekötelezettem potom összegért, százötven dollárért elmondta, hogy a lakcím, amit a hekusok ismernek, kamu, majd megmondta merre találhatom meg, egy álnéven bérelt lakásban.
 
Az infó bejött.
Többször is bevihettem volna Lazaret, de fülest kaphatott, hogy keresik, és különösen óvatosan viselkedett. Jóformán egész nap mozgásban volt, ha pedig nem egy tömött buszról kellett volna lerángatnom, vagy egy taxiból kiszállítanom, akkor mindig volt vele pár kemény legény. Vagy öt találkája volt, kevesebb mint negyvennyolc óra alatt. Ha éppen nem mászkált, akkor is ügyelt arra, hogy ne maradjon védtelen. Mindig elkísérte valaki az olcsó bérházba, aminek ahogy azt informátoromtól megtudtam, a földszintjén bérelt egy kéglit.
Az kétezerötszáz dolcsi, amit érte kínáltak, nem ért meg annyit, hogy le kelljen vernem, ne adj isten lőnöm valami kismenőt, akinek tucatnyi unokatestvére van, és csak az alkalmat fogják lesni, hogy mikor vehetnek revansot. Viszont, tetszett vagy sem, nem sokat halogathattam a dolgot. Erős volt a gyanúm, hogy a Fürdős le akar lépni. Emiatt járja körbe a régi cimboráit: megfeji őket egy kicsinykét, hogy legyen elég pénze az újrakezdéshez pár állammal odébb. Ha le tud lécelni, nekem reszeltek: senki sem alkalmaz egy olyan manust, aki elől egy Lazare-féle alak olajra tudott lépni.
 
A harmadik nap estéjén rám mosolygott a szerencse. A pasas végre nem valami agyontetovált wannabevel ment fel a lakására, hanem egy cicababával. Helyes kis jószág volt. Falatnyi nadrágot, és nem sokat takaró, majdhogynem áttetsző, szűk pólót viselt. Egynyolcvan magasnak tűnt, de a magassarkú miatt olyan öt centivel alacsonyabbnak saccoltam a tényleges termetét. Barna bőre és a vonásai alapján biztosra vettem, hogy a felmenői közt akadtak spanyolok. Látszott, hogy törődik a testével: kisportolt volt, jókora mellekkel, de nem olyan tőgyekkel, amik inkább a szemet, mint a kezet csábítják. Nem igazán hittem, hogy valami régen látott barátnő lenne: hivatásosnak tűnt, az ötszáz és ezer dollár közötti kategóriából. Úgy döntöttem, adok Lazarenek öt-hat percet, aztán belopakodok a lakásába és lecsapok. Addigra pont annyira bele fog merülni a kebelcsodába, hogy nem fog tudni kellő időben reagálni arra, ha hirtelen berontok a hálószobába, kezemben egy kilenc milis Glockkal. A nő nem lesz akadály: visítva fog menekülni, és vissza se néz majd.
Miután letelt az öt perc, kiszálltam a kocsiból, ami az elmúlt két napban a lakásomként funkcionált, majd bementem az omladozó bérházba.
 
 
2.
Valami nem stimmelt. Lazare odújából semmiféle zaj nem szűrődött ki. A ház egyike volt azoknak a silány, csótánylepte barakkoknak, amiért kispénzű kurvákon, éhbérért gürcölő szerencsétleneken, és pár, a kérót droglaborként használó narkóson kívül csak azok csengetik ki a bérleti díjat, akik el akarnak tűnni valaki elől. A falak olyan vékonyak, hogy ha belelőttem volna az egyikbe a Glockkal, legalább négy lakáson keresztültörhetett volna a golyó, már ha egy vaskosabb keményfa polc vagy valaki mellkasa le nem lassítja. Az egész folyosónak nyögésektől és sikoltozásoktól kellett volna visszhangoznia. Két dologra tudtam gondolni. Az egyik az, hogy az informátorom rosszul tudta a pontos címet, ergo kénytelen leszek egy kicsit meglazítani a fogait, ha legközelebb találkozunk. A másik, hogy Lazare afféle gyorstüzelő, aki három perc alatt letudja a dolgot, majd jócskán kiszínezve meséli el a hasonszőrű haverjainak. Békésen heverészik az ágyán, arcán kéjes, kissé kába mosollyal, a nő pedig a fürdőszobában teszi rendbe magát, és örül, hogy a szokásos idő tizede alatt kereste meg a pénzét. Egy módja volt, hogy kiderítsem, mi a helyzet: ha benyitok a lakásba, de ehhez nem sok kedvem volt. Ebben a városban még egy jobb hírű környéken is komoly esélye van az embernek arra, hogy ha besurranás közben kiszúrják, nem kérdeznek semmit. Kap egyet-kettőt a combjába egy pisztolyból, majd kihívják a hekusokat, és szerencséje van, hogy ha a kiérkezésükig tulaj nem egyenesíti ki a bordát egy pajszerral. Ez azonban egy dűlő: a helyiek nem finomkodnak olyasmivel, mint a célzott lövés. Ha meglátnak, és stukker, vagy ne adj isten, holmi duplacsövű, sörétes mordály van a kezükben, gondolkodás nélkül meghúzzák a ravaszt, nem nézve, hova csapódik be a lövedék, és az is sanszos, hogy a mentőket csak azután hívják ki, ha már kivérzett a pasi. Vettem egy nagy levegőt, jobb kezembe fogtam a Glockot, majd a másikkal óvatosan lenyomtam a kilincset. Mákom volt: Lazare – ha ugyan tényleg az övé volt a lakás – nem zárta az ajtót. Azt gondoltam, annyira fel volt ajzva, hogy eszébe se jutott ilyesmi. Résnyire kinyitottam, beslisszoltam, majd becsuktam magam mögött.
A kégli belseje kis különbséggel, olyan volt,amilyennek képzeltem. Egyetlen jókora helység. Függönnyel elkerített konyha, aminek sarkában egy tompán csillogó, ezeréves hűtő zabálta az áramot. Durva megmunkálású szekrények, amik már akkor is leharcoltak voltak, amikor Jaltában nagyban mosolyogtak egymásra a nagykutyák. A szoba közepén egy ezernyi folttal tarkított ágy, amire elég ránézni, hogy a legkülönbözőbb pontokon kezdj el viszketni. Tőle nem messze egy tévé: a mai laposképernyős csodákhoz szokott tolvajok sérvet kapnának, ha meg akarnának lépni vele, és egyébként is, fekete-fehér, már ha van rajta kép.
 
Pont ahogy elképzeltem. Két dolog volt, ami nem igazán illett bele a képbe. Az egyik az ajtótól legtávolabbi sarokban lévő Lazare volt. Akár azt is hihettem volna, hogy a józan eszére hallgatva inkább a linóleumpadlón tért nyugovóra, mint az ágynak csúfolt poloskafészekben, ha nem egy takaros vértócsa közepén hevert volna, majdnem felismerhetetlen arccal. Örültem neki, hogy valamennyi ruhája rajta volt: így sem mutatott túl szépen, de ha a meztelen, összeszabdalt testébe botlok, összehányom magam. A másik a cicamica volt, aki tőlem három lépésre állt, és épp egy apró, de veszélyesnek tűnő kést készült visszadugni miniatűr farmernadrágja zsebébe.
Előbb kapcsolt mint én. Nem sikoltott, nem visított fel, még csak nem is morgott. Egy hang nélkül újra előrántotta a pengét, nekem rontott, és felém szúrt, mielőtt meghúzhattam volna a ravaszt. A mellkasomba akarhatta vágni a kést, de nem jött össze: a Glockot tartó karomat vágta meg. A fájdalomtól kiesett a kezemből a stukker, és olyan két méterre csúszott tőlem. Szerencsére nem sült el: pont elvitte volna a bal lábfejemet a golyó, és nem nehéz kitalálni, mit tett volna velem a nő, amíg a fájdalomtól félőrülten a földön fetrengek. Biztos voltam benne, hogy nekem annyi. Sose volt szükségem arra, hogy a két kezemmel kelljen megvédenem magamat, de konyítottam volna a boxhoz, vagy a karatéhoz, azzal se mentem volna sokra a sérült jobb kezemmel. Arról nem is beszélve, hogy egy penge ellen a legtöbb fegyvertelen harcmodor annyit használ, mint halottnak a csók. Ösztönösen cselekedtem. A földre vetettem magam, majd akkorát haraptam a nő izmos jobb combjába, hogy sajgott bele az állkapcsom. Támadóm végre kiadott magából valami hangot: felordított, hispánul átkozódott, de a fegyverét nem ejtette el. Rájöttem, mekkora hülyeséget csináltam: ha megpróbálok felállni, pillanatok alatt belevágja a kést a nyakamba, így kénytelen leszek a földön fekve bunyózni egy álló, felfegyverzett emberrel szemben, ami nem a hosszú élet receptje. Mázlimra, kissé lelassult attól, hogy majdnem kiharaptam belőle egy darabot, így nem tudott megszúrni. Villámgyorsan még egyet haraptam, mielőtt a hátamba lökte volna a bökőt – imádkoztam, nehogy megadják magukat a fogaim, vagy a töméseim -, és kihasználva azt, hogy negyven kilóval nehezebb vagyok a nőnél, lerántottam magam mellé. A helyzetem javult egy fokkal: biztos voltam benne, hogy némileg izmosabb vagyok a nőnél, de a jobb kezemmel változatlanul nem nagyon tudtam mit kezdeni. Ép bal mancsommal megragadtam a fejét, és belevertem a padlóba, egyszer, kétszer, harminchatszor.
Nem sok kellett hozzá, hogy elájuljak. A fejem zsongott, a jobb karom sajgott, és bár nem küzdhettem többet egy szűken mért percnél, úgy éreztem magam, mintha kilenc menetet nyomtam volna le a szorítóban, Ali szteroidokon nevelt klónjával.
 
Átkutattam a nőt. Nem volt nagy feladat, lévén alibiből viselt csak ruhát. Egy kulcsot találtam abban a zsebben, amiből a kést is előkapta. A hozzáerősített fémlapocska alapján az egyik közeli buszpályaudvar 22-es számmal megjelölt csomagmegőrzőjét nyitotta. Ezen kívül – ha az, hogy a csaj majdnem szecskává szeletelt a pengéjével, nem győzött volna meg – rájöttem, hogy aligha Ann Lee Wuornos egyik kései követője akart kinyírni. A csaj vállára egy kicsi, fekete koponya volt tetoválva. Ismertem ezt a jelet: egy Hector Villalobos nevű nagykutya bandájának azon tagjait jelölték meg vele, akik legalább egyszer már öltek. Hector ugyan nem volt akkora ász, mint a kolumbiai drogkartellek vezetői, de a városon belül komoly hatalmat képviselt: volt annyi képviselő és magas rangú rendőr a zsebében, hogy ne kelljen izgulnia. A legutóbbi nagy bandaháború során – amikor pár, Los Angelesből áttelepült olasz némileg megkavarta a helyzetet – négyszáz fegyverest tudott kiállítani a támadói ellen, és erős volt a gyanúm, hogy ez a szám azóta csak nőtt. A legtöbb hispánnal ellentétben hanyagolta a kábítószerpiacot: inkább védelmi pénzeket szedett, és két kaszinója is volt. Azt is pletykálták, hogy ha az ember tett az egyik hadnagyának egy komolyabb ajánlatot, örömmel lelövetett bárkit. Ennek tükrében nem volt nehéz kombinálnom. Vagy valaki úgy döntött, itt az ideje, hogy Lazare megfizessen azért, hogy idős nőktől csalta ki a nyugdíjukat, vagy Lazare átverte Hectorékat, és komolyan azt hitte, hogy megúszhatja. Ergo, a csomagmegőrzőben, aminek a kulcsa már az én zsebembe vándorolt, szinte biztos, hogy pénz, vagy valami hasonlóan értékes dolog van: ékszerek, gyémántok, esetleg kötvények. A kérdés csak az, hogy a nő gyilkosságért kapott vérdíját, vagy némi Hectortól elsíbolt pénzt rejt. Mivel nem hittem, hogy egy különösen agresszív nyugdíjasklub tagjai annyi pénzt nyertek a bingón, hogy felbérelhessenek egy fizetett gyilkost, maradt a második variáció.
Most már értettem, miért akart lelépni a Fürdős a városból, és miért vette magát körbe minél nagyobb társasággal: bízott benne, hogy talán így megmenekülhet, hiszen csak nem kezdenek tömegmészárlásba, azért hogy kinyírják. Azzal viszont nem számolt, hogy az üldözőinek van egy-két trükkjük a tarsolyukban.
 
Tudtam, mit kell tennem. Ha hellyel-közzel becsületes állampolgárként kihívom a zsarukat, elkezdhetek iszappakolást venni, hogy szokjam a földet. A nőt lehet, hogy lecsukják, lehet, hogy kikapja O. J. esküdtszékét, lényegtelen: Hector brancsa becsületbeli ügynek tekinti majd, hogy levadásszon. Ha viszont lángba borítom a lakást, ezzel eltüntetve minden nyomot, és lecsekkolom, mi is van a széfben, abból is lehet ugyan baj, de kisebb eséllyel. Beletelik egy kis időbe, amíg a testeket azonosítják. Emellé nem nagyon hittem, hogy bárki is megjegyezné az arcomat, vagy a kocsim rendszámát. Ettől függetlenül lehet pechem. Az tuti, hogy a fickó, aki a megbízást adta, egy darabig hanyagolni fog, de ez a legkisebb gond. Kicsit fúj majd rám, de majd ha kiderül, hogy mi is történt a pasassal, akit be kellett volna vinnem, rájön, hogy nem az a fószer vagyok, aki egy Lazare kelj fellel megoldhatta volna a problémát, és szépen lassan lenyugszik. Ha pedig rosszul okoskodtam, és a pasas a széfkulcsot nyúlta le, lehet, hogy Hector odaküldte pár emberét, hogy figyeljék a terepet. A hekusok miatt nem idegeskedtem: nem fognak semmi használhatót találni. Összesen valami tíz-tizenöt másodpercet agyalhattam, aztán munkához láttam. Eltettem a kést és a pisztolyt, majd valami gyúlékony anyag után néztem. A hűtőben találtam három üveg vodkát. Bár az egyik csak félig volt tele, úgy gondoltam, több mint elég lesz. Amíg ott matattam, egy nesz ütötte meg a fülemet. A nő magához tért, és lassan a kijárat felé kúszott, mint valami haldokló bogár, aminek egy híján valamennyi lábát kitépték, és lefújták rovarölővel.
Hagytam a francba az üvegeket, nyugodt léptekkel odamentem hozzá, és átvágtam a torkát. Nem ment könnyen: erejéhez mérten rángatózott, de végül megadta magát. Ezután szétlocsoltam a két teli üveg szeszt – a nőt, Lazaret, és a bútorokat öntöztem meg elsősorban – majd kerestem egy rongyot, amit a félig teli palackba dugtam. Miután kimentem a lakásból, a zsebemben lévő öngyújtóval lángra lobbantottam, majd bevágtam a nappaliba. Egy pillanat alatt kigyulladt az egész kóceráj. Tempósan távoztam, mielőtt valamelyik szomszéd ki találna rohanni a folyosóra, vagy elharapódzik a tűz.
Volt egy kis lelkiismeret furdalásom amiatt, hogy szinte biztosan le fog égni a ház jó része és egy páran esetleg bent égnek, de azért annyira nem emésztettem magam.
 
Egy közepes árfekvésű, tiszta motelhez hajtottam, kibéreltem egy szobát, és másnap reggelig szunyókáltam. Mint ahogy azt a friss újságokból megtudtam, még azt a keveset is fölösleges volt idegeskednem amiatt, hogy valaki a tűz áldozatává válik. A tűzoltók rekordgyorsasággal értek ki, így Lazare kéglijén kívül csak egy másik kecóba kaptak bele a lángok. A polgármester, aki úgy érezte, itt az idő, hogy feltornázza a középosztály és a szegények között megkopott népszerűségét, vállalta, hogy zsebből kifizeti a lakás rendbehozatalának költségeit, és megfogadta, hogy kereszteshadjáratot indít a bandák ellen. Ez a része tetszett a legjobban a cikkeknek: a pasas, és a rendőrség a két egyelőre azonosítatlan” testet a környékbeli bandák összetűzésének tudta be. Úgy gondolták, valami agyhalott bandita azért pörkölte szenesre a testeket, hogy balesetnek tűnjön a dolog, de nem jött össze neki: messziről szaglott, hogy gyújtogatás történt. Örültem, hogy ezen a nyomon fognak elindulni, pláne, ha esetleg maradt annyi a késes maca és Lazare testéből, hogy valahogy megállapítsák, nem a tűz végzett velük.
Kiadósan megreggeliztem, majd úgy döntöttem, itt az ideje annak, hogy szerencsét próbáljak a széffel.
 
 
3.
A pályaudvar a megszokott képét mutatta. Ide-oda szaladgáló, vagy éppen az egyik buszról leszálló rokonuknak vagy cimborájuknak örülő emberek, pár, meglehetősen jó forgalmat bonyolító, méregdrága büfé és könyves stand, és néhány fószer, akikről szaglott, hogy alkalomadtán örömmel benyúlnak bárki zsebébe, akit elég vastagnak gondolnak. Koldust nem láttam, de ez nem lepett meg. A rendőrség fejesei valami látványosat akartak produkálni, hogy elfeledtessék, az utóbbi időben meredeken megnőtt az erőszakos bűncselekmények száma, és a város nagyobb csomópontjairól kisöpörték a hajléktalanokat és a hasonszőrűeket. Nem elhanyagolható részüket bekasztlizták, másokat kiutasítottak a városból, a megmaradtak pedig jóval óvatosabbak lettek.
 
A csomagmegőrzőnél nem láttam egy spanyolt se, de ez nem sokat jelentett. A legtöbb bandavezérrel ellentétben Hectort nem nagyon érdekelte, milyen bőrszínű, nemi identitású, vagy vallású az, aki neki dolgozik, amíg befogta a száját, kutyaként engedelmeskedett, parancsra ölt és hozta a pénzt. Úgy döntöttem, egy darabig szemmel tartom a környéket. Az egyik standnál vettem egy bulvármagazint, majd leültem egy padra. Félig-meddig belemélyedve a hírekbe figyeltem a tömeget. Két ember volt, akik gyanúsan sokat álltak egy helyben: egy harminc körüli, erősen elhízott, kockás inget viselő fazon, és egy jó tíz évvel fiatalabb, klipszet viselő szőke gyerek.
A kölyökről ugyanúgy elképzelhetőnek tartottam, hogy alkalmi seftes – esetleg díler -, aki rátette a kezét valamire, és itt akarja elpasszolni, mint hogy Hector egyik embere, aki csak arra vár, hogy valaki felbukkanjon a széfnél. Az idősebb pasasról inkább hittem, hogy találkát beszélt meg valakivel, vagy valami számomra érthetetlen módon örömforrást jelentett számára, hogy embereket bámulhat. Bár a bérgyilkosnőt is kurvának néztem, tehát nem volt kizárt, hogy Hector embere.
 
Most jött volna jól egy afféle májzsugoros, szétivott agyú, és egy aranyhal arcmemóriájával bíró csöves. Adtam volna neki tíz dollárt, hogy nyissa ki a széfet, és csak annyit kellett volna tennem, hogy figyelek, megmozdul-e a két potenciális bandatag bármelyike. Így viszont magamra voltam utalva. Már azon voltam, hogy leszólítom mindkettejüket, hogy Hector küldött”, és várok, mit reagálnak, amikor az idősebbikhez odament egy korabeli fickó, paroláztak, majd harsány hangon beszélgetve az egyik büféhez mentek. Így csak a szőke gyerekkel kellett foglalkoznom, de ehhez se nagyon fűlött a fogam. Tudtam, hogy ha Hector embere, akkor nem hagyhatom futni: végeznem kell majd vele. Ugyan nem hittem, hogy könnyet fogok ejteni a pasasért, de nem örültem annak, hogy megint fegyverhez kell nyúlnom.
Odamentem hozzá, ujjaim közt a kulccsal játszadozva, arcomon az elégedett emberek félmosolyával.
- Megvan a kulcs. Nem ment könnyen, és szerintem figyelnek. Kurva gyorsan le kell lépnünk.
- Angelát vártam. Téged nem ismerlek – felelte, és összeszűkült a szeme.
Kivert a veríték, de reméltem, ez nem látszik meg az arcomon. Ha a gyereknél pisztoly van, és csak egy kicsit vadabb az átlagnál, az első gyanús jelre golyót ereszt belém, és lelép a kulccsal. Egy darabig majd helyszínelnek ugyan a zsaruk, de utána minden gond nélkül kinyithatják a csomagmegőrzőt.
- Csigavér. Lenny vagyok. Angela bujkál. A dolgok nem mentek olyan simán azzal a kis girnyóval, ahogy terveztük. Majd ha már elhajtottunk innen, mesélek, de olajra kéne lépni. Azonnal.
Egy fokkal mint ha kevésbé tűnt volna gyanakvónak, de ettől még nem nyugodtam meg. Ha esetleg nem Angelának hívták a csajt, akkor biztosan tudja, hogy valami nem kóser velem, és emiatt higgadt le.
- Nyisd ki, és húzzunk innen – mondta.
Így tettem.
A szekrényke tartalma nem lepett meg: három vaskos, nagyalakú boríték volt benne. Úgy tippeltem, kötvények, esetleg részvények lehetnek, nem is kevés: milliós összeget sem tartottam elképzelhetetlennek. Bár még mindig nem lelkesedtem az ötletért, hogy átvágjam alkalmi ismerősöm torkát, az, hogy egy komolyabb vagyont zsebelhetek be, elfogadhatóvá tette az ötletet. Majd legfeljebb hetente viszek virágot a sírjára. Magamhoz vettem a borítékokat, majd követtem a klipszes kölyköt a pályaudvar melletti parkolóba, ahol beszálltunk egy világoskék, elsötétített üvegű furgonba. A borítékokat a két ülés közé tettem le.
Most már ki kellett volna találni, hogyan intézzem el. Valami félreeső helyen akartam, ahol még akkor sem feltétlen találnak rá, ha szaga lesz. A kocsitól is meg kell szabadulnom, de az a legkevesebb. Otthagyom valahol, és amilyen a közbiztonság, egy hét alatt szétlopják.
Mielőtt a klipszes bármit is kérdezett volna, beszélni kezdtem.
- Angela a város szélén vert tanyát, a régi konzervgyárnál. A Fürdősnél fegyver volt: mielőtt leszedtük volna, volt ideje használni.
- Angela megsérült? – kérdezte a kölyök, én meg majdnem felröhögtem. Nem az esze miatt vette be Hector a bandába, az egyszer ziher.
- Igen – feleltem. – Semmi komoly, a golyó csak súrolta, és nem nagyon akart valami forgalmas helyen mászkálni a sebbel. Odamegyünk, felvesszük, leadjuk a cuccot Hectornak, aztán pronto keresünk egy orvost, aki nem kérdez semmit. Ugyan kitisztítottam a sebét, és lekentem alkohollal, de nem árt biztosra menni.
Úgy tűnt, a fickó minden szavamat bevette. Minden a lehető legnagyobb rendben ment. Úgy terveztem, hogy ha majd megállunk a konzervgyárnál, becsalom az egyik melléképületbe, és kipróbálom rajta Angela kését. Nem vagyok született gyilkos, nem kenyerem a vérrontás, de ennyi pénzt nem hagyok veszni. Az esetleges szemtanúk miatt nem aggódtam: maximum pár narkós lófrál arrafele, akik azt sem fogják tudni megmondani, hogy férfi voltam-e, nő, vagy két lábon járó beszélő plüsskutya. Aztán megtervezem, mire költöm a frissen szerzett vagyonomat. Komoly szerepet szántam benne az alkoholnak, és néhány ikerlánynak.
 
A város közepén jártunk, amikor megcsörrent a pasi mobilja. A hangnemből először azt hittem, a barátnője, esetleg egy haverja hívja, de amikor azt mondta, Angela nincs itt, de a srác akit vele együtt küldtél, elhozta a kulcsot, majdnem szívgörcsöt kaptam. Láttam, ahogy a pasi arca legalább öt centit megnyúlik minden irányban, és olyan képet vág, mint azok a fickók, akik a Jerry Springer showban tudják meg, hogy a csajuk azért erőltette az orális szexet, mert még nem volt meg a nemváltoztató műtét utolsó szakasza.
Három lehetőségem volt. Kikaphattam volna a kezéből a kormánykereket, és nekivezethettem volna a legközelebbi fának vagy falnak, és bízom abban, hogy a gyerek jobban megsínyli a karambolt, mint én. Tekintve, hogy nem volt nálam négylevelű lóhere, és kéményseprőt se láttam a közelben, inkább nem kockáztattam. Angela pengéjének rendeltetésszerű használata is szóba jöhetett volna, csak akkor esetleg a pasi félrerántja a kormányt, amikor az acélpengét belenyomom a nyakába. No meg a város közepén hatalmas móka lett volna valami félreeső helyen kidobni a holttestet. Persze, akár mellettem is utazhatott volna: úgy se ettem annyit, hogy egy kivérzett hulla komoly hatást gyakoroljon a gyomromra, de ha megállítanak igazoltatni, akkor bukovári van.
 
Maradt tehát az angolosan való távozás. Mielőtt bármit is tehetett volna a klipszes, felkaptam a borítékokat, és kivetettem magam a kocsiból.
Nem mentünk gyorsan – a belvárosban ritkán olyan a forgalom, hogy száguldozni lehessen – de az aszfalt negyven kilométeres sebességnél is meg tudja ropogtatni az ember csontjait. Úgy éreztem, mintha egy kétméteres, megvasalt bunkóval vertek volna oldalba, de majdhogynem biztos voltam abban, hogy nem tört el semmim. Ennek ellenére tudtam volna használni pár ampulla morfiumot, vagy mást, ami kiüti a fájdalomközpontomat. Sikerült a járdára ugranom, így a forgalom ellenére nem gázoltak el, csak egy megdöbbent, kutyáját sétáltató tizenéves kölyköt sodortam el.
Nem lacafacáztam. A fájdalom ellenére feltápászkodtam, és futni kezdtem, az egyik közeli sikátor felé. Zsarukat sehol nem láttam, és ennek mérhetetlenül örültem. Klipszes pajtásom is köddé vált: nem tűnt éles eszű, gyors gyereknek, így simán el tudtam képzelni, hogy pár száz métert továbbhajtott, mielőtt rálépett volna a fékre, így tetemes előnyöm van vele szemben. A sikátorból kilépve leintettem egy arrafele járó taxit, és visszavitettem magam a buszpályaudvarra: ott fognak utoljára keresni. Jegyet váltottam az első járatra – hetven kilométerrel arrébb, egy Deanfield nevű üdülővárosba ment – és amikor már helyet foglaltam a busz végében, úgy éreztem, nyeregben vagyok. A nálam lévő lóvé, meg az, amit a számlámon tartok, bőséggel elég lesz a nyugdíjhoz. Hector sem fog problémát jelenteni. Pár évvel korábban beszereztem pár első osztályú hamis papírt, amik Chicagoban vártak arra, hogy magamhoz vegyem őket. Aztán megpattanok külföldre, a célállomás csak attól függ, mennyi is az annyi. Jó eséllyel valami ázsiai országban fogok kikötni, ahol a mogyoró kemény valutának számít, a prostitúció ugyan nem legális, de a GDP hetven százalékát adja, és havonta egy ötvenesért tíz kalasnyikovos ferdeszemű szitává lő bárkit, aki utánam kérdezősködik.
Nem sok kellett hozzá, hogy eszeveszetten dzsiggelni kezdjek örömömben, bár még mindig rohadtul sajgott az oldalam. Nem bírtam magammal. Belekukkantottam az egyik borítékba.
 
Az első kellemetlen meglepetés akkor ért, amikor észrevettem, hogy egyel kevesebb van nálam. Gondolom, a kocsiban maradt, esetleg menekülés közben elhagytam, bár az előbbi verzió tűnt esélyesnek: annyira nem vonta el a fájdalom a külvilágtól az agyamat, hogy ne szúrjak ki a földön egy ekkora borítékot.
A második pedig akkor, amikor kisült: fényképek, pár oldalnyi gépelt szöveg, és egy minitérkép alkotja a csomag tartalmát. Egy vörös cent sem volt borítékban.
 
 
4.
Az út hátralévő részét csöndes sokkban tettem meg. Azt sejtettem, hogy nekem csengettek. A városba többet nem mehetek vissza: Hector a föld alól is előkerít. Nyolcvan-kilencvenezer dollárom lehetett félretéve, ami az ázsiai kupiparadicsomokhoz kevés. Persze, valami isten háta mögötti afrikai placcon ennyiből is fejedelmien meg lehet élni, ha az ember megszokja a gondolatot, hogy a helyiek jó eséllyel meggyilkolják, ha kiderül, mekkora összeget hord magánál, és mindig van némi esély arra, hogy egyik napról a másikra valami elmebajos kerül hatalomra, reális politikai célok nélkül, ámde rengeteg, olcsó kábítószeren tartott fegyveressel.
 
Ha az Államokban maradok, el kell vállalnom valami melót, ami nem lesz könnyű. Az új papírjaim alapján csak egy koszlott érettségim van, amivel nehéz megcsípni egy olyan állást, ami fizet annyit, mint a fejvadászkodás.
Miután leszálltam a buszról, és beültem egy a pályaudvartól nem messze lévő kiskocsmába, kezdett kitisztulni a fejem. Ami nálam van, még így, némileg hiányosan is sokat érhet egyeseknek: Hector legalább két fogdmegjét ráállította a megszerzésére. Alaposabban megnéztem magamnak a zsákmányt. Először a fényképeket vettem szemügyre. Valamennyin ugyanaz a fickó volt, más környezetben, de ez nem feltétlen esett le az embernek elsőre. Volt olyan fotó, ami tíz, de inkább tizenöt évvel a legidősebb után készült, és a rajta lévő fickó igyekezett megváltoztatni a külsejét.
Egyetlen fotó volt csak, amin elsőre megismertem. Eleget szerepelt hozzá a hírekben. Nagyon testes manusz, az új képeken vékony, pödört kis bajuszkával, és némileg hosszabb, feketére festett hajjal, de a szeme a régi maradt, a kék kontaktlencse ellenére: mint egy krokodilba oltott használtautó-kereskedőé. Elmer Pricenak hívták, bár gyanítottam, most már biztos nem ezen a néven fut. Price könyvelő volt, az idősebb Hectornak, a mostani spanyol bandavezér apjának az ügyleteit intézte. Az ő ötlete volt, hogy a szokással ellentétben nem valami isten háta mögötti rejtekhelyen kéne tartani a lóvét, ahol egy fillér hasznot sem hajt, viszont lehet pánikolni, hogy a szövetségiek, vagy azt azt felügyelő kápók mikor teszik rá a mancsukat, hanem be kéne fektetni. Az idősebb Hector rábólintott a dologra. Nem kellett volna.
 
Látszólag minden a legnagyobb rendben ment, de aztán egy nap Elmer a levegőbe repült a kocsijával együtt, amikor elfordította a slusszkulcsot. Nem maradt belőle annyi, hogy azonosítani lehetett volna. Eleinte arra gyanakodtak, hogy valamelyik rivális banda döntött úgy, hogy okoz némi káoszt a felsővezetésben, és ezt kihasználva átvesz pár érdekeltséget. Jó pár potenciális rivális kapott golyót a homlokába, és kést az oldalába, mire leesett az a bizonyos műanyagtantusz. Jóval kevesebb pénz jött be annál, mint amire számítottak, és amikor alaposabban utánanéztek annak, mi a helyzet, rájöttek, csúnyán át lettek verve. Lényegében kisemmizték őket. Elmer csak egy pár üzletet vett át, a pénz nagy részét a tőzsdén forgatta, biztos hasznot hozó befektetésekben: aranyban, és olajban: az így szerzett nyereséget kapták kézhez Így az alaptőke bő háromnegyedét pillanatok alatt készpénzzé lehetett váltani. A könyvelésben persze mind pár fiktív ingatlan hasznaként jelent meg. Közel hárommilliós veszteségük lett, ami majdnem elég volt ahhoz, hogy a város legnagyobb halaiból középkategóriás banditák legyenek. Innentől kezdve elég egyértelmű lett, mi is a helyzet. Elmer elsikkasztotta a pénzt, majd amikor úgy döntött, ennyiből már akkor sem lesznek gondjai, ha négy ember helyett költ, eljátszotta a halálát, és lelécelt. Hectoréknak ezután egy ideig küzdeniük kellett, hogy ne kerüljenek le a térképről, de rohadt nagy mázlijuk volt. Még az Öreg halála előtt be tudtak társulni pár nagyobb kaszinóba, és vissza tudták szerezni a hatalmuk jó részét. Ahogy erősödtek, és már nem kellett a túlélésért spórólniuk, az idősebb Hector nem sokkal a halála előtt létrehozott egy alapot. Egy svájci számlát, amire jókora összeget tett, és megkérte pár barátját, csak annak adják meg a kódját, aki elhozza Elmer fejét. Nem tudtam mekkora az összeg, de sejtettem, hogy közelebb van a hét, mint a hat számjegyhez, mert Hector a pletykák szerint az öreg emlékét ápolandó, apja haverjain keresztül rendszeresen pumpált rá pénzt.
 
Kezdett összeállni a kép, bár voltak olyan foltok, amiket nem tudtam kitölteni, és erős volt a gyanúm, hogy soha nem is fogom. Lazare valahogy rábukkant Elmerre. Hogy miképpen, arról tippem se volt, de erős volt a gyanúm, hogy inkább szerencsés véletlenről, mint komoly kutatómunkáról lehet szó. Lehet hogy rátapadt valakire, aki Hector megbízásából kutakodott a pasi után. Feltűnhetett neki, hogy valaki túl sokat kérdezősködik Priceról, és leeshetett neki, hogy miért is tesz így. Halottról jót vagy semmit, tudom, de még azt se tartottam kizártnak, hogy kinyírt valakit ezekért a fotókért. Ennyi pénzért még egy entellektüel is hajlandó bemocskolni a kezét. Esetleg társult pár fickóval, akik elvégezték helyette a piszkos munkát. Vagy csak egyszerűen tényleg ördögi mákja volt, és véletlenül kiszúrta magának valahol. Nem lényeges.
Ezután még körbefutotta a várost, és megpróbált beszervezni pár pontosan lövő fószert, hiszen ki tudja, Elmernek nem lesz-e valamiféle testőrsége. Valamelyikük elkotyoghatta Hectornak, hogy Lazare mit is tervez, ő meg úgy döntött, inkább ő zsebeli be a vérdíjat. Ezután Angela ráragadt a csóró hullajelöltre, aki nem is sejtette, mi lehet a nő valódi célja, majd jöttem én.
 
Persze, fennállt a veszélye annak, hogy rosszul kalkulálok, de éreztem, hogy alapvetően helyesen látom, mi a helyzet. Hectorék ezer és egy százalék, hogy Elmer nyomában vannak, és komoly összeget tettem volna rá, hogy a Fürdős komái is rá vadásznak, hacsak rá nem jöttek, hogy a vérdíjnak kampó. Végül is, ha megkapták a fontosabb infókat, nem kell nekik se fénykép, se Lazare, se semmi. Átgondoltam a helyzetet. Amíg Hector él, nincs maradásom a városban, márpedig ő igen jó egészségnek örvend. A pénzem egy ideig kitart, aztán hátralévő napjaimban sütögethetem a burgereket, hogy megélhessek. Már ha egyáltalán felvesznek. Az egyetlen mód, hogy rendezzem a helyzetemet, ha elkapom Elmert, pisztolyt dugok a szájába, és megkérem, legyen kedves hozzám vágni két-háromszázezer dollárt, mielőtt viszketni kezd az ujjam a ravaszon. Ehhez nem kell mást tennem, csak kicseleznem egy bandaharcokban edzett kivégzőosztagot, meg egy legjobb esetben is lelkes amatőrökből álló alkalmi fejvadász különítményt.
Ám legyen.
 
A térképen egy Holleyville nevű városka volt bejelölve, egy-másfél órányi útra Deanfildtől. Ez-az rémlett róla. A helyiek jó részét pár boltos, farmer és vidéki életet kedvelő tehetős nyugdíjas teszi ki. Nyugalmas hely. Nem emlékszem, hogy bármilyen bűntényről olvastam volna, ami ott történt, és ez nagy szó. Mostanában azt is megírják, ha valami délvidéki kotorékvárosban, ahol ötszázan élnek, és mindenkinek ugyanaz a családneve, az egyik bugris baltát emel a másikra, mert az ellopott egy tyúkot, vagy becsmérlő kifejezésekkel illette a házicefrét. Ideális hely, ha valaki kerülni akarja a feltűnést.
 
Átgondoltam, mi a teendő. Addig rendben van, hogy leutazok Holeyvillebe. Egy kicsit megváltoztatom a külsőmet: hajfestés, borotválkozás, pár új ruha, és az anyám sem ismer rám, nem hogy a klipszes. Ezután megkeresem Elmert, már ha tényleg ott lakik, és még nem nyírták ki, majd leveszem egy kis pénzzel. Ez így leírva baromi egyszerűnek tűnt, de sejtettem, hogy nem lesz egy sétagalopp. Nem tudtam mi van a harmadik borítékban: ha a a tartalma alapján belövik maguknak Holeyvillet, Elmer legkésőbb holnap estére lejattol Szent Péterrel. Akkor pedig minden ugrik.
Kocsit szerezni nem volt nehéz: egy megbízható, alacsony fogyasztású Lincolnt béreltem az egyik helyi autókölcsönzőben. Ezután padlógázzal hasítva Holleyville felé hajtottam.
Útközben kénytelen-kelletlen megálltam egy kifőzde mellett. Szükségem volt némi koffeinre, és az egyik pihenőben alaposan elváltoztattam a külsőmet némi borotválkozással, vörös hajfestékkel, és egy olcsó napszemüveggel. A ruháimat is át tudtam cserélni egy út menti turkálóban.
Szívesen ledőltem volna pár órácskára, de nem mertem: esetleg a célállomáson szunyókálhatok majd egy keveset, ha minden tisztának tűnik. Bíztam benne, hogy nem nyom el az álom a volán mögött.
Szerencsém volt. Sértetlenül megérkeztem.
Holleyville pont olyan volt, amilyennek elképzeltem. Kertes házak, kínosan karbantartott, legalább tizenöt éves, középosztálybeli kocsik, köztük néhány, az üzemanyagár-bumm előtt gyártott veteránnal, amiken gazdáik minden igyekezete ellenére meglátszott a koruk. A főtéren egy kocsma, ahol a törzsközönség meglincseli az embert, ha a kései ötvenes évek után készült muzsikát akar lejátszani a zenegépen.
Ettől nem messze egy kisbolt, amiben a bejárat fölé elhelyezett cégér szerint ugyanannak a családnak a negyedik generációja szolgálja ki a helyieket, plusz egy második világháború előtt épült motel. Utóbbi előtt két verda parkolt, amikről messziről szaglott, hogy nem helyi kocsik: szakadtabbak voltak, és jóval fiatalabbak annál, amiket a város többi részén lehetett látni.
 
A motel tulaja – Jeffrey Brown, egy hetven és a halál közötti öregfiú, arcán egy, az állától a jobb füléig húzódó forradással – barátságtalanul megkérdezte, a többiekhez tartozom-e, majd amikor nemlegesen válaszoltam, megenyhült, és a nyelve is megeredt. Rám zúdította egész eddigi életének minden keserűségét. Volt belőle bőven. Eleinte csak a mostani vendégekről – öt városi suhanc, hat napja költöztek be, állítólag egy cimborájukat várják, és minősíthetetlenül viselkedtek, ami mint megtudtam, hangos tévé és zenehallgatást, és a helyi kurvák gyakori igénybevételét takarta – kárált, majd elkapta a korabeliekre jellemző dumaroham. A többi vendég se jobb: kibírhatatlan idióták, akik nyivákolnak, ha nem hófehér a függöny, de fene nagy igényességükben azért össze-összehányják a szobákat, no meg egyébként is halott az üzlet. Ha anno egy vietkong nem próbálja meg átvágni a torkát a dzsungelban, és nem tudja magát nyugdíjaztatni a seregnél, egy fillérje se lenne, de az infláció miatt így is be kell osztania minden centet. A régi komái már mind meghaltak, kivéve egy Ike Carter nevű, szintén veterán fószert, aki még nála is nehezebben él. Az egyetlen szórakozása, hogy ha pang az üzlet, átjön az ipse és beszélgetnek, vagy pókereznek egy kicsit, szigorúan babban.
Nem nagyon bántam, hogy végig kell hallgatnom hosszú életének valamennyi elfuserált eseményét: fontos információt adott, anélkül hogy faggatnom kellett volna. Lazare haverjai már itt vannak, és ha pontosak az öreg értesülései, még nem tudják, hogy a pasas halott. Sejtettem, miért nem tesznek semmit. A Fürdős nem volt elveszett ember: volt annyi esze, hogy leküldje az embereit némi terepszemlére, de a célpontról egy szót sem szólt, nehogy segítői esetleg önállósítsák magukat. Korábban azt hittem, pénzt kért kölcsön a fickóktól, akiket meglátogatott, de rájöttem, épp ellenkezőleg lehetett: az utolsó fillérjét is odaadta nekik előlegbe, hogy hajlandóak legyenek elvégezni a melót, arról nem is beszélve, hogy gondolom némi részesedést is beígért nekik.
Más idegenekről, vagy valamelyik itteni alak eltűnéséről egy szót sem szólt, így úgy gondoltam, Hectorék még nem értek ide. Ennek örültem, mert nem hittem, hogy ők is eltévéznének-kefélnének itt majd’ egy hetet. Jó esetben egy éjszakát pihennek, aztán elkapják a pasast, kiszedik belőle, hol a lóvé, utána adios.
 
Egyoldalú csevegésünk után végre megkaptam a szobám kulcsát: az öreg gondoskodásának hála a Lazare haverjairól legmesszebb esőt, hogy kellemes álmom legyen”. Mivel nem akartam feltűnést kelteni azzal, hogy egy közelebb lévő lakosztályt kérek – igen kevés publikus észérvet tudtam volna felhozni elhatározásom mellett – kényszeredetten vigyorogva köszöntem meg a kedvességét.
De ez a műmosoly is kisvártatva az arcomra fagyott.
Négy alak lépett be a motelbe. Kettejüket – egy nőies vonású ázsiai beütésű pasast, és egy őszülő hajú szikár, cserzett bőrű fickót – egyáltalán nem ismertem. A harmadikat ezer közül is kiszúrtam volna: nem is olyan régen együtt autókáztunk egy kicsit egy konzervgyár felé, mielőtt kivetettem magam a járgányból. Szerencsémre nem vett észre – annyira nem tartottam okosnak a klipszest, hogy ne kiáltson fel meglepetten, ha megpillant – de a szívem így is a torkomban dobogott. Főleg hogy a negyedik Hector volt. Ha az ember nem tudta, ki is ő, akár békés üzletembernek is gondolhatta volna. Barna bőrű, középmagas alak, lényegében szemöldök nélkül, aki méretre szabott ruhákkal akarja eltakarni tizenöt-húsz kilós fölöslegét. Pont mint egy bankár, vagy tőzsdealkusz.
 
Nem vártam meg, amíg a klipszesnek ismerőssé válnak a vonásaim. A szobámba mentem – valahogy sikerült legyűrnöm a késztetést, hogy sprinteljek -, majd az ágyamra omlottam. Kezdett erőt venni rajtam a pánik. Ugyan sem Hectornál, sem az embereinél nem láttam fegyvert, de gyanítottam, hogy nem némi kedélyes hátba veregetéssel kombinált dumaparti során akarják majd visszaszerezni, ami megmaradt a pénzből, hacsak nem használnak húsklopfolót. Éreztem, hogy még ma este lépni fognak. Valami terv kellett volna, de csak eszelősnél eszelősebb ötletek jutottak az eszembe. Elsősorban Hectorék zavartak, Lazare embereitől nem tartottam. Kinéztem belőlük, hogy egy hónapig is elvannak a motelszobájukban, anélkül hogy felmerülne bennük, hogy a pasas nem fog eljönni. Ha valahogy kinyírom a spanyolt, és az embereit, – ami nehezen ment volna egy késsel, és egy lenyomozható pisztollyal, pláne hogy nagy tételben hidegvérrel agyonlőni az embereket nem az én stílusom – akkor sem vagyok előrébb. Ez egy kisváros, Elmer órák alatt megtudja mi a helyzet, és olajra lép: van annyi pénze, hogy ez ne okozzon gondot.
Segítséget nem hívhattam. Elképzeltem, ahogy feltárcsázom pár exkollégámat, kedélyesen fecserészünk a gyerekekről, majd az időjárás és a baseball érintésével rátérek arra, hogy le kéne ruccanni vidékre, és lehetőleg vérrontás nélkül túljárni pár gengszter eszén. Lett volna egy pasas, akiről el tudtam képzelni, hogy tényleg fogja magát, és lejön lehetőleg egy lenyomozhatatlan puskával, de ugyan mire mentem volna vele? Ide agy kell, az meg szűken volt a pasinak. Arról nem is beszélve, hogy bár jóban voltunk, nem voltam biztos abban, hogy miután a markunkban a lóvé, nem jut eszébe, hogy mégsem kéne osztoznia. Reménytelennek tűnt a helyzet. De aztán eszembe jutott valami. Dilis terv volt, ezernyi sebből vérző, de egy kis szerencsével működőképes.
Nem volt rossz elgondolás, hogy szerzek némi segítséget, egyáltalán nem. Csak éppen rossz helyen keresgéltem.
 
5.
Ritka hülyén éreztem magamat. Azt, hogy betörtem egy lényegében vadidegen férfi – Elmer – házába, hamar feldolgoztam. Hekusként mindennapos volt, hogy zárakat bütyköltem, így nem volt lelkiismeret-furdalásom. De a fejemre csavart sálnak csúfolt rongydarabbal nehezebben birkózott meg az egóm. Utoljára kisiskolás koromban csináltam ilyesmit: rabló pandúrt játszottam anyám barátnőjének ritkamód sötét és aljas kölykével. A srác nem bírta felfogni, hogy ha kétszer lelövöm a vízipisztollyal, akkor illő lenne a nyelvét kidugva a földre kellene vetnie magát, nem pedig a fogyatékosok jellegzetes mosolyával közel jönni hozzám, és harsány röhögéssel a nyakamba borítani egy vödör vizet. A srácból később piszkos módszerekkel dolgozó, többszörös milliomos válóperes ügyvéd lett, akit a pletyka szerint kölykei mérgeztek meg. Állítólag az örökség csak másodlagos örömforrás volt. Belegondoltam, hogy ha anno javító-nevelő célzattal amúgy istenesen megrugdosom a bordáit egy-egy ilyen mocsoksága után, némileg kevesebbet kereső, de határozottan hosszabb ideig élő fickó vált volna belőle. Már ha el nem csapja egy kocsi, ki nem töri a nyakát, ahogy kimászik a a zuhany alól, vagy egy idegileg összeroppant bérrabszolga bele nem ereszt pár patront egy tizenkettes kaliberű sörétes puskából.
Bő két órája bujkálhattam Elmer gardróbjában, és kezdtem nagyon unni. Plusz stresszeltem is: csatakosra izzadtam a ruhám. Először azt hittem, rossz házba jöttem: a bútorzat összesen nem kerülhetett egy ezresbe, a tévé legalább tíz éves böhöm volt, és a falakat is az az olcsó, festett tapéta fedte, amire állandóan akció van, függetlenül attól, hogy mikor és melyik boltban veszi meg az ember.
A ház többi része sem volt sokkal elegánsabb: inkább tűnt egy kényelmesen, de nem túl fényűzően élő kishivatalnok legénylakásának, mint egy többszörös milliomosénak. Nagyon reméltem, hogy a pasas nem vert a seggére a vagyonának, hanem tényleg csak a feltűnést kerülendő élt takarékosan.
 
Már épp elkezdtem volna pánikolni azon, mit teszek, ha az előbbi verzió bizonyul igaznak, amikor hallottam, hogy kinyílik az ajtó, és egy borízű hang valami olyan nótát énekel, amiről sanszos volt, hogy ha nem is Johhny Cash írta, ő honosította meg a country és rockabilly kocsmákban.
Kisvártatva elült a zaj, és tompa puffanást hallattam: Elmer beesett az ágyába. Ezután félreérthetetlen női nyögéseket hallottam legalább három különböző hangon: a pasas egy felnőtteknek való csatorna kínálatában gyönyörködött. Nem aggódtam amiatt, hogy piás: attól amit hallani fog, rekordidő alatt elszáll belőle a szesz.
Gyorsan cselekedtem: felhúztam a Glockot, majd óvatosan kinyitottam a gardrób ajtaját. Elmer háttal volt nekem, így nem láthatott meg: a sál is csak azért volt rajtam, nehogy egy tükröződő felületről megpillantsa a vonásaimat.
Elköhintettem magam. Elmer megmerevedett: láttam hogy libabőrös lesz a nyaka.
- Ne forduljon meg! – mondtam némileg mélyített hangon. Mivel a pasi teljesen lemerevedett, gondoltam, oldom a hangulatot.
- Ugyan. Ha meg akartam volna ölni, már a második tárat ereszthetném magába.
Kísérletem, hogy szóra bírjam, sikertelen volt. Már azt hittem, gyenge volt a szíve, és megállt, amikor rájött, nincs egyedül, amikor erőnek erejével kipréselt magából néhány szót.
- Mit akar? – kérdezte. Nem volt túl kreatív, vagy cikornyásan megfogalmazott kérdés, de legalább a lényegre tört.
Halk, reményem szerint nyugodt hangon közöltem vele, mi is a helyzet. Láttam rajta, hogy kiveri a víz, így mielőtt tényleg elpatkolt volna, gyorsan elmondtam neki, mit is terveltem ki. Nem nagyon tetszett neki, de éreztem a hangján, hogy tudja, vagy ez, vagy nemsokára a fogai alapján fogják azonosítani, már ha Hector egyenként ki nem töri valamennyit.
- Gondolom, nem ingyen segít – mondta.
- Eltalálta. Megkérem az árát, és az is lehet, hogy ennek ellenére le fog bukni. Ha kijönnek a hekusok, márpedig ki fognak jönni, és valahogy a látószögükbe kerül, akkor ha nem elég jók a papírjai, nincs mit tenni. Ha viszont lelép, ezer és egy százalék, hogy gyanúba keveredik. Így is, úgy is van némi esélye annak, hogy a rácsok mögött tölt pár évet, ha nem a hátralévő összeset. Bár ha engem kérdez, még így se járna olyan rosszul. Ugyan a cellában nem fogható a pornócsatorna, és lehet hogy igen szar melót fog ki a mosodában vagy a műhelyben, viszont legalább nem törték össze minden csontját egy vasrúddal, majd gyújtották fel. De nem aggódnék a maga helyében. Bandák közti leszámolásnak fog tűnni. Három nap, és már csak a helyi öregfiúk beszélgetnek róla, két sör közt.
- Mennyi?
Az istenért se bírtam kiszedni belőle négy szónál hosszabb mondatot.
- Hatszázezer.
- Sok.
Hangosan felröhögtem.
- Ne nézzen hülyének, Elmer. Azt elfogadom, hogy mondjuk a hárommillióból csak kétmillió hétszázezer maradt meg, mire biztonságba tudta helyezni: ide-oda utalgathatta, különböző valutákban, esetleg részvényekben és hasonlókban, amin inkább bukott, mint nyert, és gondolom, az új élethez szükséges iratokat se ingyen adták. Mibe fájhatott ez a ház, ötvenezerbe? Hatvan? Ha többet kértek el, az rablás. A berendezés sem túl drága. Maga meg nem úgy néz ki, mint aki nagy lábon él. Oké, néha felruccanhat valamelyik közeli városba, megnézni egy mozifilmet, vagy elkapni egy nőt, de nem nagyon szórja a pénzt. .Úgy saccolom, havi ezerötszáz körül költhet. Bőséggel elég lenne magának a harmada is annak, amije most van. Ez egy baráti ár.
Ugyan nem láttam az arcát, de biztosra vettem, hogy némileg megnyúlt. Talán abban bízott, hogy nem tudom, pontosan mennyit is nyúlt le.
- Időbe telik ennyi pénzt összeszedni.
- Ha most azt akarja beadni, hogy egy fillér sincs a házban, roppant bús leszek, Elmer.
- Nagyjából a felét akár most is oda tudom adni.
- Ez már beszéd. Meg fogjuk mi érteni egymást. Elmondom mit tesz. Megjegyezte a címet, amit mondtam magának?
- Igen.
-Remek. Megmondja hol a pénz, aminek én most magammal viszem a felét, aztán lelépek. Utána a másik felét magával viszi, és odaadja a fickónak, aki le fogja kísérni a pincéjébe. Ott meghúzhatja magát, amíg repkednek a golyók. A maradékot mennyi idő, amíg megszerzi?
- Három nap. Maximum négy.
- Interneten keresztül is megy?
- Megy.
- Itt hagyok egy cetlit. Nincs rajta ujjlenyomat, és a grafológusok se sokat tudnak vele kezdeni, mert ráragasztottam pár számot amiket egy újságból vágtam ki, így ha esetleg le akarna nyomozni, hogy visszaszerezze a pénzét, jobb ha nem is fárad. Erre a számlaszámra átutalja a maradékot négy napon belül. Meg se próbáljon lelépni a városból: mint mondtam, a hekusok a sarkában lesznek, ha így tesz. Hol tartja a pénzt?
Válasz helyett, anélkül hogy megfordult volna, óvatosan lemászott az ágyról, és lehajolt, majd matatni kezdett.
- Csak okosan – figyelmeztettem a miheztartás végett, de nem hittem, hogy előkapna egy rejtett fegyvert. Valóban nem stukker került elő, hanem egy sporttáska, amit egy laza mozdulattal hátralökött. Csak két lépést kellett tennem, hogy felvehessem. A stukkert – inkább csak alibiből – Elmerre tartva megnéztem, mi van a táskában. Nem csalódtam. Több tucatnyi csinos, vaskos pénzköteg, kizárólag százasok. Nem tudtam tényleg megvan e háromszáz rongy, de komoly zsákmánynak tűnt. Megszámoltam, mennyi is az annyi kötegenként, majd az egyik zsebemből előbányáztam egy átlátszatlan, piros szatyrot, és átpakoltam annyit, ami körülbelül megvolt a fele.
- Volna még valami – mondtam, majd elővettem a mobilomat. Nem volt különösebben modern kütyü, de volt benne pár extra funkció, amiket eddig sosem használtam. De egyszer mindent ki kell próbálni. Odadobtam Elmernek, elmagyaráztam, hogyan tud hangot felvenni, majd azt is elmondtam, mit szeretnék, ha felvenne. Mindössze pár mondat volt: egy gyors helyzetközlés, hogy a metróból telefonál, és szar a vétel, majd egy erélyes kérdőre vonás, hogy hogyan élhet még az a spanyol bunkó, ha egyszer sikerült odacsalni Holleyville-be. Elmer nem teljesen értette, miért kérem ezt, de nem ficánkolt. Miután végzett, a táskához hasonlóan hátracsúsztatta a mobilomat, amit eltettem. Ha esetleg megpróbált volna a számok közt kutakodni, hogy legyen valami támpontja, ki is vagyok, igencsak pofára esett: valamennyit kitöröltem, az sms üzenetekkel együtt.
- Eszébe ne jusson utánam leskelődni, és tartsa magát a tervhez. Két perce van, hogy elinduljon – emlékeztettem, majd kimentem a házból. Mivel nem voltam benne biztos, hogy nem figyel, kerülőúton mentem el a kocsihoz, ami a városka határában várt, a volán mögött Brownnal, aki a kései óra ellenére frissnek tűnt. Beültem az anyósülésre, és nem bírtam nem észrevenni, hogy a pasas úgy vigyorog, mint egy végzős gimnazista, akinek a hófehérkéje végül nemcsak hogy beadja a derekát a bál után, de még az egyik barátnőjét is beveszi a játékba.
- Ike hívott. A pasas, akiről beszélt, már nála van. Kicsit pampogott a körülmények miatt, de végül befogta a bagólesőjét, és nála volt a pénz.
Így már leesett, miért ér a tarkójáig a mosolya. Ennyi zsetont összesen nem kereshetett meg az elmúlt tíz, de inkább tizenöt évben. Igaz, hogy csak a fele az övé, de hetvenötezer is hatalmas összeg, pláne annak tükrében, mennyit is küldött neki havonta az állam.
- Megmondtam, hogy nem fog rosszul járni, sem maga, sem pedig a cimborája. Ne feledje, ne tegyék be a bankba. Így ugyan elesnek a kamattól, de senki sem fog kellemetlen kérdéseket feltenni. És csak mértékkel költsenek. A vendégkönyvbe beírta, hogy még tegnap továbbálltam?
- Persze.
- Tökéletes. A nevet ne próbálja meg átírni, nem lenne értelme: nem a sajátomat használtam. Gondolom megérti. Megjegyezte, mit kell tennie?
- Igen. Visszamegyek a motelba, megvárom amíg hív, kapcsolom az öt suhanchoz. Aztán leteszem, maga megint hív, de akkor a spanyolhoz kapcsolom, aztán futólépésben elhagyom a motelt.
- De tényleg futólépésben. Ha jók a megérzéseim, másodperceken belül elkezdenek fütyülni a golyók Az tuti, hogy renoválni kell majd pár szobát, de pénze az lesz rá. Fölösleges magának kihívni a rendőröket: szerintem lesz akkora zaj, hogy még a kocsmában is meghallják. Ha a hekusok kérdik, mondja csak meg, hogy egy jellegtelen hangú fickó hívta, kétszer egymás után, aki második alkalommal ugyan némileg elváltoztatta a hangját, de maga felismerte, vagy legalább is azt hiszi. Miután elült a vihar, tartsák rajta a szemüket Elmeren. Ha le akarna lépni, kapják el, és irány a pince. A mobilomon bármikor elér. Elég ha csak megcsörgeti: majd egy utcai fülkéből visszahívom.
- Rendben – mondta Ezután kezet fogtunk, majd az öreg elindult vissza az – egyelőre még ép – moteljébe, én pedig gázt adtam, és a legközelebbi városba hajtottam. Kerestem egy nyilvános fülkét, felhívtam a motelt, megvártam, amíg Brown kapcsol, majd pánikkal teli hangon belehallóztam a kagylóba.
- Ejgen? – szólt bele döbbenten-flegmán egy, a hangja alapján éppen hogy nagykorú fickó.
- Lazare szólt hogy telefonáljak. Ha minden igaz, a motelban négy fickó arra készül, hogy kinyírjon titeket. A pénz után mennek ők is. Ne tegyetek semmit, de ha kinyílik az ajtó, tüzeljetek, majd lépjetek le. Mint kisült, a fickó akit keresünk Deanfildben van. A Readon kávézóban találkozunk.
Mielőtt a pasi reagálhatott volna, bontottam a vonalat, és gyorsan újratárcsáztam. Ez alkalommal klipszes komám vette fel. A kagylóhoz tartottam a mobilomat, és lejátszottam a felvett anyagot. Kissé féltem, hogy nem értenek majd jól, de elég hamar kiderült, fölöslegesen aggódtam: a kölyök akkorát kurvaanyázott, hogy majdnem belepirultam, majd lecsapta a kagylót.
Én is így tettem, majd visszamásztam a kocsiba, gázt adtam, és kerestem egy tisztességes kinézetű hotelt, ami azért annyira nem volt puccos, hogy megnézzenek maguknak, ha készpénzzel fizetek. Kivettem egy szobát, és úgy aludtam, mint a tej. Csak gazdagabban.
 
 
Epilógus
A lövöldözésből, ami a hívásaim után kitört, végül meglepően kis ügy lett: a hekusok nem erőltették meg magukat túlságosan. Lazere haverjainál – akik közül kettőnek sikerült elmenekülnie – találtak pár zacskó füvet, így félresikerült drogügyletnek könyvelték el a mészárlást. Hogy Hector mi a francért lett volna személyesen jelen egy ilyen pitiáner üzletnél, arról nem esett szó, mint ahogy Elmerről se, így biztosra vettem, hogy nem bukott le. A pénz viszont nem érkezett meg, így visszamentem Holleyville-be. Nem tudtam elképzelni, mi történhetett. Talán mégis lecsukták a fickót, csak a rendőrség belelépett a sajtó pofájába, és emiatt nem született róla cikk? Esetleg Elmer úgy gondolta, talán mégsem lesz annyira feltűnő, ha megpattan? Nem, ennyire nem lehet ostoba. Ennyi idő alatt nem szerez be olyan papírokat, amikkel nyom nélkül el lehet tűnni. Persze, ha korábban többet is vett, más a leányzó fekvése, de nem hittem, hogy meg akart volna szökni.
Éjszaka érkeztem meg a városba, gyalog: a kocsit leparkoltam a határban, hogy kisebb eséllyel szúrjanak ki. Elmer házába gond nélkül bejutottam.
 
Mivel éjszaka volt, nem lepett meg, hogy az ágyán fekszik. Arcomon ugyanazzal a sállal, ami már egyszer bevált, kezemben pedig egy harminckettessel – egy, azóta bevitt fickótól szedtem el, aki mázlimra annyira el volt szállva, hogy nem hittem, karácsony előtt kijózanodna – óvatosan közelítettem felé, nehogy felkeljen. Azt terveztem, a homlokához nyomom a fegyver csövét, amitől tutira felébred, aztán kikérdezem.
Nagyon jó terv volt, de nem tökéletes. Azt például nem kalkuláltam be, mit teszek, ha Elmer melléből egy negyven centis konyhakés áll ki. Valaki felordított, keserűen, csalódottan. Kellett pár másodperc, hogy leessen, én vagyok az. A rám törő pánik miatt majdnem lendületből megfordultam, és kimenekültem, de lehiggadtam. Így szúrtam ki egy borítékot, amit a halott hasára helyeztek, és amire valaki neonzöld betűkkel egy szót írt csak rá: Quentin. Mivel Quentin McNamara néven jelentkeztem be a motelba, nem volt nehéz kitalálni, ki írhatta, és hogy ki is bökte a kést Elmerbe. Felkaptam a borítékot, aztán iszkiri, vissza a kocsihoz. Csak itt tűnt fel, hogy a sál az arcomon maradt, így ha bárki is meglátott, valami holdkórosnak gondolhatott, esetleg hajléktalan világcsavargónak, akinek erre visz az útja
Amikor már kellő távolságban voltam, egy pihenőben kibontottam a borítékot, és a kocsiban lévő lámpa fényénél elolvastam a benne lévő gépelt levelet.
 
Kedves Quentin! – bár tudom nem ez a neve-
Túl nagy volt a kísértés.
Már akkor kiterveltük, amikor beavatott a tervébe. Ike nyitott egy számlát, oda utaltattuk a pasassal a pénzt. Az egészet. Nem volt sok választása: Ikenál Springfield puska volt, nálam pedig a penge. Kemény menet volt: három napig felváltva figyeltünk rá, nehogy trükközzön.
Ike már járt Mexikóban amikor jobban mentek a dolgai. Könnyű ott királyként élni, és a hatóságok miatt sem kell aggódni. Nekünk való vidék.
Ui: Ne vágjon fancsali képet. A kés a kocsiban is nálam volt, ha nagyon akartam volna, az a pénz is az enyém lenne. Tanultam ezt-azt Vietnámban. Ha esetleg más találná meg a levelet: ne is reménykedjen, hogy rájön, kinek is írtam. Az egyetlen hozzá vezető nyomot elégettem, közvetlenül a lövöldözés után.
Isten Önnel, bárki is legyen. “
 
Nagyot sóhajtottam, és átfutott az agyamon, hogy mennyibe is fájhat Mexikóba egy repjegy. De aztán csak legyintettem.

A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához