LFG.HU

taverna
ghery
novellaCimkek
Az ifjú léptei visszhangot vertek az ódon, kihalt folyosón. Sietett, ideges volt. Az órájára pillantott és ennek következtében csak a pániktól hirtelen feljavult reflexeinek köszönhette, hogy nem ejtette el méretes mappáját, amit a hóna alatt cipelt. Még szitkozódni sem állt meg, késésben volt. Lélekben mormolt fohászokat csupán, bíztatva magát és a mappája tartalmát. Bár igazából maga sem tudta, miben hisz igazán, de most minden elképzelhető és elképzelhetetlen segítségre szüksége lesz. Olyasmire vállalkozott, amit igazából nem akart. A sors bízta rá, ő pedig csupán az azonnali bukáshoz vagy az esetleges sikerhez vezető kereszteződés közepén dönthetett. Csak ez a két út volt: a könnyű és a járhatatlan. Jól tudta, ó nagyon is jól, hogy társai közül számosan választották az előbbit. Egyszerre szánta és szidta őket. A másik útról azonban mindenki tudta, hogy csak kevesen jutnak a végére. Az egész egy kifacsart rémálomszerű látomás. Kín, zsibbadtság, izzadság és kétségbeesés jellemezte. Harc volt végigvergődni rajta, igazi harc. De neki valahogyan sikerült. Már csak az utolsó próbatétel volt hátra, ami itt várt a folyosó kanyarján túl, a hideg, fehér falban álló fekete ajtó mögött. Tudta, hogy az ajtó már csak rá vár. És egyszeriben ott volt. Maga sem tudta, meddig nézett farkasszemet az ódivatú nyílászáróval, de végül gyorsan igazított magán, visszanyelte torkában dobogó szívét és mély levegőt véve a kilincsért nyúlt. Az szinte belesimult a tenyerébe és olyan könnyedén fordult, mintha maga akarná felgyorsítani a folyamatot. Az ajtó kinyílt, az ifjú belépett.
 
Szűkös szobába jutott. Alakja elnyúlt téglalap, de ennél még a sajátja is nagyobb volt. A padlót szürke padlószőnyeg borította, a falakat pedig könyvespolcok. Szemben az ablakból napnyugtába hajló fény világított, mintegy utat mutatva az ablak előtt álló méretes asztalig. Az asztalt mahagónira pácolták és olyan magas volt, hogy a mögötte ülő alak szinte ki sem látszott mögüle. Az az alak fogja próbára tenni. Szürke öltönyt, fehér inget, fekete cipőt és nyakkendőt viselt. Szarukeretes szemüvege ráncos és magas homlokán pihent. A belépő ifjút látva kissé előredőlt, halványan elmosolyodott és csak ennyit mondott:
 
- Üdvözlöm kolléga!
- Jó napot tanár úr!
- Hozott nekem valamit? – A hallgatótól csak egy ideges mosolyra futotta. – Ugyan, nem kell félni. Parancsoljon! – intett a hatalmas asztallap felé. A hallgató engedelmesen előbányászta a rajzot, majd az asztalra terítette. Az egész nem volt több talán tizenhárom másodpercnél, de a hallgató lélekben most rengetegszer ennyit élt újra Egy hete ment rá. Egyszer rájött, hogy elszámolta és az egészet elölről kellett kezdenie. Aztán valahogy kiborult az a méregerős kávé, amibe a nagyanyja bele sem ihat, mert szimplán belehalna. Ismét kezdte elölről. Ezúttal mindenre ügyelt, minden simán ment. Már szinte örült is. Határtalan eufóriájában megmutatta egy felsőbb éves ismerősének is. Az nem egész két perc után képes volt vagy féltucat helyen belejavítani. Ekkor majdnem úgy döntött, feladja és inkább elmegy sörözni. De a név kötelez, a feladatot meg kellett csinálni. Így ismét nekidurálta magát és határidő előtt egy nappal végre itt van. Úgy érezte mindent elkövetett, mindent elszenvedett, most már megérdemli az eredményt.
- Lám, lám, lám… – morfondírozott el a tanár úr állán az őszes borostát dörzsölgetve. A tanár felpillantott: – Nem is olyan rémes ez, csak pár apróság lenne még itt, kolléga.
- Igen?
- Igen, igen… Miért rajzolta ennyire balra ezt a rajzot, mi? Netán balos?
- Én… én jobbkezes…
- Jaj, nem erről van szó! – mosolyodott el a tanár. – Hát nem látta, hogy esett le a rajza? Balra dőlt. Nem is csoda, hiszen ott van a legtöbb grafit!
- Hát lehet…
- Apropó! Grafit! – a tanár olyan hirtelen kapott a rajzhoz, hogy a hallgató majdnem hátrahőkölt. A nyájas öregúr most különféle szögekből nézte a lapot, szemüvegének lencséjével fényt fókuszált rá, majd az egyik vonalon végighúzott ujját szagolgatta és egy gyors és kevéssé hihető mozdulattal megnyalta. – Ez nem skóciai grafit!
- Elnézést?
- Ez nem skót grafit, ezt nem szakboltban vette. Nem hiba, attól még kész a rajz, de hanyag hozzáállásra vall. Apropó, hanyagság! – a tanár most magát a papírt szagolgatta, majd két szippantás után a megszeppent hallgatótól várta a magyarázatot.
- Kávé? – próbálkozott amaz.
- Bizonyosan. Mondja, mikor rajzolta ezt?
- Hát…
- Éjszaka nem rajzolunk, mert lankad a figyelem és a mesterséges fény árt a szemnek. Rajzoljon nappal. Ossza be jobban az idejét, hiszen felnőtt ember!
- Majd igyekszem.
- Látta a Csillagok Háborúját? – zavart bólintás – Akkor meg ne igyekezzen, hanem tegye. Mert ha továbbra is ilyen betűket ír… Ezt hagyta utoljára ugye? – bökött a névre és a tárgyra.
- Igen. – A hallgató már az azonnali elmebaj határán volt.
- Hanyag, nemtörődöm… – a tanár kihúzott egy fiókot és egy kézi UV lámpát húzott elő.
- Az?
- UV lámpa kolléga. Nem néz helyszínelőket? – A lámpát az asztalra tette, majd egy-egy mozdulattal behúzta a nehéz bársonyfüggönyöket. A hirtelen félhomályban a hallgató úgy érezte, mintha a legújabb fűrész film kandikamerás főszereplője lenne. A tanár bekapcsolta az UV lámpát. – Aha. Látja? Ezek itt a maga nyomai. Ez az előző rajza. Miért hagyta az új alatt? Mindegy is hiszen, ez itt egy komplett tenyérnyom! Hohó, nem is! Itt folytatódik az alkarja, a könyöke… És ha jól tippelek ez a folt az orra lesz. Mondja, a nyálat mivel itatta fel?
- Zsepi… – a hallgató maga is meglepve tapasztalta, hogy egyáltalán képes beszélni.
- De annak nyoma lenne… Kivasalta, ugye? Ötletes. No de ennyi nekem elég is! – tette le a lámpát. A lilás fény ezúttal alulról világította meg a tanár arcát. A hallgató meg mert volna esküdni az eddigi összes kettesére, hogy magával az ördöggel néz farkasszemet. A rémpofa most ballal felkönyökölt és állát a kézfejére támasztotta. Jobbjába pedig az ég tudja, honnan került toll. Most ítélkezni fog.
- Tudja a rajza önmagában meg is érne egy tisztességes hármast. – kezdett bele. – De mint azt hallhatta, nekem fontos, hogy jó szakembereket képezzek. A jó szakember pedig a hozzáállásról ismerszik meg.
- Értem… – a hallgató már csak arra gyűjtötte az erőt, hogy ne itt helyben foglalkozzon az öngyilkosság gondolatával.
- Világosan látszik, hogy maga rengeteg mással is foglalkozott rajzolás helyett és közben is. Ez baj. Ugyanakkor az is látszik, hogy igyekezett mindent elkövetni, hogy határidőre leadhassa. Így azt kell mondjam… – a hallgatót már az sem izgatta volna, ha az ördög maga jön érte csak tudhassa már a mondat második felét! De ez a szemét állat, ez a szadista vadbarom pont most tart egy másodpercnyi tök fölösleges hatásszünetet?! Hát mit akar ez?!
 
A hallgató csak azzal nem volt tisztában, hogy a beálló pillanatnyi csend nem volt igazi csend. Ugyanis ott bent, az UV fénytől túlvilági szemek mögötti ismeretlen tájon az emberiség legősibb harca tombolt a maga teljes nagyságában:
 
- Elég legyen már Lucifer! Most már én jövök!
- Még mit nem! Épp most akarok értékelni…
- Kontárkodj máshol!
- Ne légy már ilyen!
- Mondd, nincs neked jobb dolgod, mint szerencsétlen kölykök önérzetét tiporni?
- Momentán nincs, de ha tudsz jobbat…
- Egy emelettel lejjebb épp matek szigorlatot állítanak össze te vadmarha!
- Matek szigo? Miért nem ezzel kezdted?!
- Egy hete fönt van Neptunon!
- Te Plutoval beszélsz!
- Na eridj már a fenébe, eleget kínoztad szerencsétlent!
 
- … Azt kell mondjam, rajzolja újra. No mi az, miért néz így? Egy egész napja van rá, siessen!
 
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához