LFG.HU

wearydays
novellaCimkek
 
Intéző vagyok, egy tradicionális és virágzó vállalkozás munkatársa. Munkakörünk nyilvánvaló: elintézünk dolgokat. Valóra váltjuk a szívek vágyát.
Őrületbe kergeti az anyósa? Semmi gond! Egy hét múlva a sírja mellett gyászolhat titokban ujjongva. Hírnévre vágyik, de tehetségtelen? Megoldjuk! A közhiedelemmel ellentétben Michelangelo is a mi csapatunkban játszott, nem is említve Shakespeare-t, Einsteint, és még tucatnyi más nevet. (De ha pár nukleáris robbanófejet szeretnének, hogy eltakarítsák azokat az idegesítő franciákat, nem én vagyok az emberük. Keresse fel inkább a Beszerzőket.)
Persze, mindennek ára van. Semmi különleges, csak a szokásos valuta már évszázadok óta. Kicsit nehézkes kezelni, és bankszámlára sem utalható, de legalább nem húzza a zsebünket. Ugye kapiskálják, mire gondolok?
 
Az ügyfelem Mr. Crowleynek nevezte magát, és a jelek szerint kapiskálta, így hát nem volt más hátra, mint nyélbe ütni az üzletet. A találka a … utcára szólt, ami – hosszas bolyongás és útbaigazítások sora után – patinás környéknek bizonyult, méltóságteljesen megvénült épületekkel. A még náluk is nemesebb és rozzantabb tulajdonosok résnyire húzott függönyök mögül követtek tekintetükkel, mintha betolakodó lennék, aki a modern kor járványát akarja elterjeszteni világukban, ahol a naptárak még mindig 1837-et mutatnak. Egy talponállóban vásárolt, alig megkezdett hamburgeremmel a kezemben úgy éreztem magam az ódon házak között, mint Teréz anya a sztriptízbárban, úgyhogy belehajítottam az első kukába, és dzsekim zsebéből előkotortam egy cédulát. Pár perc múlva ott álltam a gyűrött papírdarabra írt számhoz tartozó épület kapujánál.
A ház még a többihez képest is impozáns volt, málladozó barna falai egy restaurátor rémálmaként tornyosultak fölém. Megnyomtam a kapucsengőt, ami fájdalmas berregéssel felelt az erőszakra. Szemeztem egy darabig a vízköpőkkel, amíg óráknak tűnő idő után végre nyikordult az ajtó, és egy szikkadt, őszülő lakáj a helyzet tisztázása után bevezetett a kúriára. A díszes hallból elhagyatott, dohos szagú folyosók útvesztőjén át elkalauzolt egy jókora, kétszárnyú ajtóhoz. Kopogott, aztán választ sem várva betessékelt a szobába, és magamra hagyott megbízómmal.
A húsos, negyvenes üzletember divatos szabású öltönye és csillogó cipője éles kontrasztot alkotott a poros bútorokkal, és a dolgozószoba festményein vágtázó polgárháborús katonák ósdi páncéljával. Talán egy fél percig farkasszemet néztünk, aztán vendéglátóm hirtelen elfordította a fejét, és zavartan hellyel kínált. (Hallották már, hogy a szem a lélek tükre, ugye? Nos, ez az utolsó szóig igaz, de a mienkben csak a saját lelküket fogják meglátni. Nem sok emberrel találkoztam, akinek tetszene a látvány, nekem elhihetik.) Mindkettőnknek töltött az íróasztalon álló palackból, aztán egy darabig csendesen kortyolgattuk a drága whisky-t. Végül megköszörülte a torkát, és beszélni kezdett.
- Melissát négy hónapja ismertem meg, egy jótékonysági bálon. Soha nem láttam hozzá foghatót. A bőre, mint a tej… A következő nap elutaztunk Párizsba, aztán Rómába, aztán tucatnyi más városba. Apám révén takaros vagyont mondhatok magaménak, de ez alaposan megváltozott, miután találkoztam vele. A méregdrága ajándékok és a luxusutak majdnem csődbe vittek, de ez nem számított, amíg Melissával lehettem. Újra tizenévesnek éreztem magam mellette.
Teljesen érzelemmentes hangon beszélt, mintha csak felolvasná a szöveget, de a tekintete mindent elárult. Akárhány évessé is tette ez a lány, az utóbbi pár hétben hozzáadhatott legalább száz másikat.
- Aztán egy szerelmes éjszaka után, amit a Ritzben töltöttünk, arra ébredtem, hogy kihűlt mellettem az ágy, a holmijai pedig eltűntek, vele együtt. Kihasznált, aztán eldobott, amit talán kihevertem volna, de ráadásnak elrabolta a szívemet is.
Hogy megmutassa, nem tréfál, széthúzta ingét, felfedve a véres bordákkal keretezett lyukat mellkasán, ott, ahol a szíve kellett volna dobogjon. Csak egy pillantást vetettem rá, és máris tudtam, kit keressek.
Mr. Crowleyről közben lepergett a rideg üzletember máza, és egyszeriben nagyon elveszettnek tűnt azzal a könyörgő nézésével.
- Kérem, segítsen. Vissza akarom kapni, ami az enyém.
Bólintottam, felhajtottam az italom maradékát, és aláírtuk a szerződést. Így megy ez.
 
Egy gyorsétteremben ebédeltem, aminek – behódolva a reklám paranoiájának – inkább nem írom le a nevét, de biztos vagyok benne, hogy Önök is találkoztak már vele. (Na jó, azt azért elárulom, hogy amerikai skótok alapították. Ha ennél több rávezetés kell, akkor az utóbbi ötven évet valószínűleg a Holdon töltötték, egy kő alatt.) Mindenesetre imádom azt a helyet. Az ötödik főbűnt mintha ők találták volna ki. Márpedig minden vétek előbb-utóbb a cégünk felé mozdít valakit, úgyhogy az ilyen vállalkozásokat tekinthetjük szerződés nélküli beszállítóknak is.
Később jegyet váltottam egy villamosra, és néhány átszállással kiutaztam a város szélére. Ráérősen sétáltam az egyszeriben mindent ellepő tömbházak között, útközben szórakozottan kutatva a zöldövezet jeleit, de hiába: a fák és a kertek rég elvesztették a vasbetonnal folytatott harcot. Útszélen játszó kölyköket kerülgetve és dugóban rekedt kocsik motorháztetőin ugrálva átvágtam magam a sikátorrengetegen, hogy végül egy lepukkant udvarra jussak, amit nem kevésbé lepukkant bérházak szegélyeztek. Próbát tettem a rozsdás játszótér mögötti ház kapujával. Engedett, mint mindig, úgyhogy beléptem a macskaalom-szagot árasztó lépcsőházba, és feltrappoltam a harmadik emeletre. A huszonhatos szoba ajtaja azonban zárva volt. Gyorsan körbenéztem, lehetséges szemtanúk után kutatva, mielőtt árnyékként átléptem volna a küszöb alatt.
A lakás nem meglepő módon kicsit kopottas volt, de olyan gondosan takarítva, ami csak egyedülálló nők otthonában elképzelhető. A hálószobában még mindig nem volt tévé, de a díszes faliszőnyegek és az egzotikus füstölők illata azért megmaradt. Levetettem magam a rusztikus kanapéra, és megkezdtem a várakozást.
 
Odakinn már jócskán esteledett, amikor végre kattant a zár. Egy magas hang a Call Me-t dúdolta az előtérben, és levetett cipők koppantak a padlón. Aztán mezítlábas léptek surrogása hallatszott, egy kéz fölkapcsolta a villanyt, és a lány a hirtelen fénytől hunyorogva ott állt az ajtóban. Szája a színlelt meglepetés O-ját formázta, aztán átmenet nélkül mosolyra váltott.
- Ha már így beengedted magad, készíthettél volna egy kis teát.
- Mr. Crowley szívéért jöttem.
- Nos, gondoltam hogy nem a régi szép időket akartad feleleveníteni ezen a romantikus éjszakán, de azért reménykedtem.
Átlibbent a szobán, és már a nyakamban is volt.
- Mondd, hogy már nem tetszem neked – dorombolta, és beletúrt a hajamba. Fahéjillata volt és valami ismeretlen, de ígéretekkel terhes kipárolgása, amibe egészen beleszédültem. Gyorsan lefejtettem magamról a karjait, és felálltam. Eleinte próbált visszatartani, aztán a kanapéra hanyatlott, és durcásan összefonta a karjait.
- Nincs időm a játékaidra, succubus. Add vissza a szívet, és már itt sem vagyok.
- Igen? És mit adsz érte cserébe?
- Már rég megkaptad az ellenértékét, Melissa.
Valójában nem Melissának hívtam, hanem egy sokkal hosszabb és baljósabb néven, amit úgysem tudnának kiejteni, még ha száz évig próbálkoznának is vele.
Felkacagott, hosszan és gyöngyözően, aztán fölpattant, és a szoba végében álló, faragványokkal telezsúfolt szekrényhez sétált. Végighúzta a kezét a záron, miközben halkan, megnyugtatóan énekelt. A fát beborító alakok mintha megmozdultak volna, aztán a szekrény ajtaja zajtalanul kitárult.
A polcokon, felcímkézett üvegekben, szívek lüktettek szabálytalan ritmusban. Volt ott mindenféle, kicsi és nagy, emberek vörös és démonok fekete szíve, sőt, azt hiszem, még egy sárkányszív hatalmas, szívós csomóját is láttam, mielőtt Melissa háta eltakarta volna előlem a kollekciót. Elgondolkodva kocogtatta végig az üvegeket lakkozott körmével, végül megállapodott egynél, leemelte a polcról, és felém nyújtotta.
- Csak óvatosan. A közhiedelemmel ellentétben a szív nem törik, de az üveg elég könnyen.
Elvettem tőle, és a kabátom zsebébe süllyesztettem. Pont olyan bután nézhettem, mint ahogy éreztem magam, mert az arcomra pillantva felnevetett, és megfricskázta az orromat.
- Nem kell erőszakkal elvedd. A tied, csak így egyszerűen.
Tettem egy bizonytalan kézmozdulatot.
- Azt… azt hittem, a Beszerzők akartak egy szerelmes szívet. Már megint.
- Ó, azok – legyintett. – Már rég nem divat. Kihalt, mint a démonfattyak nemzése lopott maggal. A születésszabályozás véget vetett az ilyen üzleteknek. A szex, az más. Az mindig rajta van a hármas listán.
- De akkor mi értelme? – fakadtam ki.
- Á, tudod… hobbi. Szórakozás. Más bélyegeket gyűjt, vagy kitömött állatfejeket. Sokat tanultam a halandóktól kétezer év alatt. Egyébként meg – kacsintott rám – a Bádogembernek még jól jöhet, hm?
Aztán, mintha csak most jutna az eszébe, hozzátette:
- Nem nézed meg őket? Szerintem egész impozáns.
Válaszolni akartam, de összeszorult a torkom. Nemet intettem, aztán köszönés nélkül kisétáltam az ajtón, bele az éjszakába.
 
Mr. Crowley persze magán kívül volt az örömtől, bár a javára legyen írva, mindent megtett, hogy elleplezze. Az üzlet számomra is jövedelmezően zárult; kiderült ugyanis, hogy ügyfelem meglehetősen nagy befolyással rendelkezik bizonyos kormánykörökben. A főnökeim elégedettek voltak, én pedig egy hét szabadságot kaptam a remek fogás fejében. Azt hiszem, valami hideg helyen fogom eltölteni, mondjuk Norvégiában, mert azt beszélik, a távolság és az idő gyógyítja a megsebzett szívet. És talán így is van, ha az nem egy poros szekrényben pihen, lassan lüktetve tucatnyi, üvegbe zárt társával együtt.

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához