LFG.HU

Gulandro
ismertetőCimkek

Az utóbbi évben a Bíborgyöngyök előző kötetéről, a Fogadásról, véleményt megfogalmazni bármilyen fórumon olyan volt, mint egy behavazott aknamezőre beszánkózni. A kiadása körüli hercehurcában a kötet milyensége és az erről szóló diskurzus háttérbe szorult a kiadók melletti állásfoglalásokkal szemben. A második kötet megjelenésével azonban valamennyire tisztul a kép és a téma iránt (még) érdeklődőknek sem kell választaniuk két különböző fordításnak tűnő antológia közül.
 
Az Ármányok és álcák című alkotás elsőre a kivételesen megkapó borítóképpel tehet jó benyomást ránk. Marta Dahling festménye folytatja azt a megkezdett hagyományt, hogy külföldi művészek jól sikerült munkáit alkalmazzák itthoni kötetek borítójaként. Bár ez az eljárás kétségtelenül nem minden fonák nélküli a hazai grafikusok szempontjából, de ha egy újabb gyönyörű kötetet tudhatunk így a polcunkon, akkor nekem nincs igazán gondom vele.
 
Ha a tartalomjegyzék mustrájával kezdjük az olvasást, ami antológiáknál számomra rendszeres, kellemes ígéretet olvashatunk ki onnan. A kötet írásai jól láthatóan “egészségtelen” arányban oszlanak meg a Nagy Öregek javára a már tapasztalt és bizonyított fiatalabb szerzőkkel szemben. Raoul Renier és Wayne Chapman közreműködése a kötetben láthatóan több volt, mint egyszerű részvétel. Ha ez az írások milyenségében is meglátszik, akkor a szememben letudták ezzel az Árnyak könyvének adósságát is.
 
A kötet továbbra is kitart az átkötések használata mellett és taktikusan ezeknek már nem fantázianeveket szánt az alkotójuk, Raoul Renier, hanem ynevi helységnevekkel jegyzi őket. Így a prológustól az epilógusig tulajdonképpen egy quironeai körutazáson vehetünk részt, érintve a Sinemossa államait, Abasziszt és Tiadlant is, hogy a nevesebbeket említsem. Ez a koncepció azonban ott vásik el, hogy az írások nem is igyekeznek különösebben átfogó hangulatkeltői lenni az adott országnak vagy városnak. Vagy csak én várnék el hasonlót amikor Renier és Chapman nevével fémjelzet, Ifin című novellának az olvasásába kezdek?
 
Renier első írása a Toron, mint első prológus van feltüntetve. Ebben kapunk némi emlékeztetőt egy toroni nemes szájából arról, hogy mi is folyik az utóbbi időben a Kristálykirálynő és az elfvadász szeretője között a bíborgyöngyök kapcsán. Jól megírt, hangulatos felvezetése ez az eseményeknek, bár lehet Toron rajongóinak lenne néhány keresetlen szava a végéhez.
 
Renier második írása és prológusa a Tiadlan. Ennél már komolyabban ráncoltam a szemöldökömet a tiadlani karakterek viselkedésén, de az írás remek a maga nemében. Felmerülhet a kérdés, hogy mi szükség van két felvezetésre, de a szemben álló felek módszereinek bemutatása talán így teljesedik ki igazán. Ennél az írásnál azonban kicsit durván és hirtelen kaptam arcba rajongóként az Ynev 2.0 elemeket. Abban a pillanatban, amikor a bíborgyöngyöt rejtő páncélüveg vitrint egy abbitreszelékkel töltött mordállyal nyitották fel bennem is eltört valami.
 
Marcus Flain visszatérését az ynevi írások közé már régóta vártam. Vérvörös álmok című novellájával felül nem múlta korábbi írását, de egy kellemes olvasói emléket hagy maga után. A Toronból elszármazott ezüstkard festő történetét azonban csiszolatlannak érzem azonban. Remekül indul, bár engem az ilyen ágyjelenetek zavarnak kissé a szórakoztató irodalomban, furcsán folytatódik és nagyon erősen zárul le. A bíborgyöngy megjelenése az írásban nagyon esetleges és szerintem erőltetett is kissé. Hogy az hogyan része neki illetve mire képes vele ennél egy kicsit hosszasabb kifejtést érdemelt volna, hogy legalább mi olvasók érthessük. A kezdéskor remekül megfogalmazott karakter végül olyan méltatlan körülmények között távozik a színről, hogy arra kevés példa van a kötetben, de még így is ekkor kezdett nálam az antológia felszálló ágba kerülni.
 
Raoul Renier első átkötése a Khasryr, mely város a kötet végén található térkép tanúsága szerint a déli part egy kikötője. Szeretem, ha a mellékelt földabroszokon követni lehet az eseményeket és jó ha van rá mód, rossz ha nincs. Az előző novella egy mellékszereplőjének és az ottani gyöngy sorsának egy továbbfűzése. Fekete, nagyon fekete humor Renier névjegye és itt a megfelelően vezeti fel és tálalja. Az egész kötetre jellemző ez az átlagemberek nézőpontja, akik tudják, hogy mivel jár ha kalandozók gyilkolják egymást színes ékkövekért. Ez is erőteljesen Ynev 2.0, amit úgy fogalmaztunk meg egy ismerősömmel, aki éppen ugyanitt tart az olvasásban, hogy a térképen már végigment két-három tucat húszas szintű kalandozó csapat. A Nem Játékos Karakterek pedig megtanultak ezzel együtt élni, és felkészülni rájuk.
 
Wayne Chapman Mallior mosolya című novellája számomra a kötet egyik legjobb írása volt. A klasszikus szereplőgárdából olyan figurák jelennek itt meg, mint az Ékes Tegzek Házának lakói, a dartoniták egyik nevesített fehér orkja, Talissa, a Két hold című regény hatodkori boszorkánya és Alyr Arkhon maga. Egy nem mindennapi fogolyszabadító akció előkészítésére és lebonyolítására gyűlnek össze melynek szálai a Quiron-tengertől vezetnek egészen Erionig, hogy az ottani, pénzzel és szívességgel szerezhető legveszedelmesebb kalandozókat is bevonják a bíborgyöngyökért folyó játszmába. Remekül megírt novella, amely után nem marad hiányérzetünk csak reményünk, hogy ez nem csak egy fellángolás volt az író részéről. Talán pont azért, mert ez az egyik legjobb novella ebben az amúgy is erőteljes kötetben, kissé méltatlannak érzem a kiadói harcokra való utalást benne.
 
Renier és Chapman írták közösen a már emlegetett második átkötést Ifin címmel. Ynev 2.0, amelyet az a történelmi tény is alátámaszt, hogy Enoszuke végleg a múlt árnyai közé fakult. A hírmondóiként vegetáló szuke családok a kontinens minden részén demoralizálva próbálják elkerülni az elodázhatatlan véget, de a bíborgyöngyökért folyó küzdelemben csak zsákmányállatok lehetnek. Így, amikor egy kiugrott Kobra ügynök a fészkükön intéz ellenük frontális támadást, csak a helyszínen lévő más különleges erejű figurák vehetik fel vele a harcot. Az írás a kötet csúcspontja, és, követve a modern akciófilmek dramaturgiáját, ezután lejtmenetben halad tovább az erkölcsi mondanivalóig.
 
Renier egyetlen önálló novellája a kötetben, ami nem átkötés ugyan, de címválasztásában nem tér el azoktól. Az Antera tulajdonképpen egy párbeszéd, egy üzleti megbeszélés egy titkait féltő feltaláló és egy renegát Tharr pap között, aki szakrális hatalmát a biztonságtechnikai piacon igyekszik aranyra és emberi vérre váltani. Talán mondanom sem kell, hogy ez a koncepció mennyire idegen számomra és mennyire Ynev 2.0. Különösen fáraszt, ha csak dialógus van egy írásban és semmi akció, ami a korábbi írások után nagyon erős váltás.
 
Elkalandozva a partvidéktől Eren erdőségeibe vezet minket Renier harmadik átkötése. Amikor legutóbb erről a vidékről írt mindenki ivott és a helyzet nem változott. Egy fogadóban kártyázik és dorbézol egy Arel árva, kiknek koncepciója szerintem elég világidegen, mikor egy arra tévedő Arel pap a régóta esedékes örökségeként az előző novella egy központi tárgyát adja át. Elgondolkodtató, hogy csak a biztonságról volt szó ott és mégis megölték, ráadásul nem az óra titkáért, ami jól érezhetően az antológia témájául szolgáló bíborgyöngyökkel volt kapcsolatos. Rejtély, amiről szívesen olvastam volna kicsit többet.
 
Malcolm J. Hunt A ködök városában című írása még olyan érzést kelt, mintha az előző kötetbe írta volna. A boszorkány karakterek folyamatosan növekvő száma és a kötelezően oldalukon álló páncélos, marcona harcosok koncepciója egy férfiolvasó számára komolyan fárasztó lehet, különösen, hogyha a nők csak nőiesen nem beszélnek. A halálos kimenetelű ágyjelenetek száma itt is növekszik, amit nem minden esetben tartottam indokoltnak, de legalább könnyebb volt a fogyatkozó szereplők között különbséget tenni. Amikor az első harminc oldal után még mindig nem történt semmi megfogalmazódott bennem, hogy ehhez a történethez ez kicsit sok és bő lére eresztett és a helyzet sajnos nem javul a végéig sem. Azok az események, amik fontosak és érdekesek lennének (amikor a gonosz boszorkány a jó boszorkányokkal lepaktál), csak említés szintjén jelenik meg, és mikor a vége előtt nem sokkal a kötelező kötetbe való beékelés folytán feltűnik a “Tünde Dundee”, már nem is reménykedtem a fajsúlyos lezárásban.
 
Renier a soron következő átkötésben Rumilantban szövi tovább az előző novellák két túlélőjének sorsát és veti fel egy, Iglat Berval személye ellen szövetkező alidaxi csapat lehetőségét. Ez egyébként egy logikus és kívánatos fordulat, hiszen az elfvadász ebben a kötetben már egyre durvább és kegyetlenebb módszerekkel kutatta fel a győzelemhez szükséges gyöngyöket, nem egy karakter életét tönkretéve vele. Így az ereni elfgyűlölők akciócsapatával szemben lassan összegyűlik egy elkeseredett és dühös bosszúállókból verbuválódó banda is. Remek gondolat és jó átkötő novella is, azt azonban megjegyezném, hogy a boszorkány metódusa gyermeklánya tisztába tételére nem teljesen állná meg a helyét. Kevés büdösebb dolog van, mint az égett bélsár.
 
Indira Myles Szelíd tekintete kellemes húsz oldal levezetésnek. Egy neves halotti kőfaragó próbálkozik hiába azon, hogy egy élő nőről is szobor képmást faragjon. Akinek az első oldal után nem lenne világos a nő sorsa az is hamar rá fog jönni a szituáció fonákságára, mert még a novella közepén új irányt vesznek az események és előkerülnek a bíborgyöngyök illetve a rájuk vadászók egy csapata.
 
Az utolsó átkötésben – Askaber – Renier egy kereskedő és Iglat találkozójáról ír, kifejtve a korábban felvetett kiugrott pap szakrális védműveinek felhasználási formáit egy üzleti találkozás esetében. Persze a novella is arra megy ki, hogy mennyi felesleges előkészületet tesz a gazdag kereskedő, és a vidéki lak tulajdoni papírjaival való trükközés szerintem is kicsit sok már a fantasynak, de Ynev 2.0. Végül sor kerül erre a találkozóra és sajnos sok konkrétum nem derül ki a feleség különös eltűnéséről, de Iglat elfogadja a megbízást (és kivételesen nem hal meg senki), ezzel átvezetve ezt a szálat feltételezéseim szerint a harmadik kötetbe.
 
Addig azonban még van egy epilógus is Renier tollából, ami Eldvord erdőuradalmában játszódik. Sejthető volt, hogy az előző kötet végének ígéretes felvetése Iglat lányával valamilyen kifejtést kap itt, még ha nem is hosszabbat. A kis Arel árva azonban maga is szervezkedik és a körülötte élő, születésük óta elfekre vadászó gyerekek közül kiválaszt egy csapatra valót, hogy egy harmadik, semleges oldalt képviselve rajzanak ki Északföldére és gyűjtsék ők is a gyöngyöket a lánynak. Anélkül, hogy az ezért várható jutalmuk mibenlétét firtatnám, jegyzem meg, hogy ez nagyon kemény menetnek ígérkezik így a három összeverbuválódott csapat között.
 
Máskor csalódott lennék, ha egy antológia második kötete végén is nyilvánvaló lenne, hogy a lezárásra még várnom kell. Az Ármányok és álcák azonban van olyan tartalmas és izgalmas, helyenként szórakoztató is, hogy bizakodjak a harmadik kötet iránt. A tétek emelkedtek és a szereplők is fogytak rendesen. Kivetnivalóm talán csak az egyes eseményekkel szemben lehetnek, és helyenként a hangulat sötétebb tónusai ellen, de összességében az utóbbi évek egyik legjobb novelláskötetéről van szó, ami kívül-belül egy valóban megújult világot mutat be, levetkőzve szinte minden gyermekbetegségét amit a klasszikus fantáziavilágoktól örökölt. A kérdés csak az, hogy mennyire tetszik az olvasóknak ez a megváltozott íz- és hangulatvilág. Mindenkinek érdemes belekóstolnia, hogy eldönthesse.

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához