LFG.HU

HammerTimeCafe
Bolch
ismertetőCimkek

Svájc egy gyönyörű, vadregényes vidékén fiatal lány szalad a busz után. Miután látja, hogy már nem éri utol, habozva körülnéz, majd tanácstalanul bóklászni kezd. Nincs benne félelem: bár teremtett lélek sincs a közelben, de mégis mi történhetne vele fényes nappal, ezen a csodás, erdőkkel, hegyekkel, folyókkal, vízeséssel tarkított tájon? És lám, jól tette, hogy nem esett kétségbe, hiszen rövid séta után csinos, takarosan berendezett, virágos tornácú házacskát pillant meg, melynek ajtaja nincsen kulcsra zárva. A lány bizakodva benyit, majd kissé szorongva konstatálja, hogy senki nem válaszol neki, noha ő határozottan úgy hallja, mintha lenne otthon valaki… A szorongás hamarosan vad pániknak adja át a helyét, amint valaki váratlanul egy túlméretezett ollóval üldözőbe veszi a lányt, majd rövid hajsza után brutálisan végez vele, lefejezi, a testét pedig magával vonszolja.

Ezzel a jelenettel veszi kezdetét Dario Argento 1985-ben készült filmje, a Phenomena. A rendezőt talán sokaknak nem kell bemutatni, hiszen az olasz horrorfilmek mesteréről van szó (bár sokak szerint ez a mondat akkor is igaz marad, ha elhagyjuk az “olasz” jelzőt), aki erőteljes képi megoldásaival, szokatlan látványvilágával, történetvezetésével már mind a természetfeletti (Suspiria), mind a “földhözragadt” (Profundo Rosso) rémfilmek kategóriájában maradandót alkotott. A Phenomena talán a legvegyesebb fogadtatásban részesült műve: a legtöbben nem is ismerik, akik viszont igen, azok vagy a leggyengébb, vagy a legjobb filmjének tartják. Hogy mi lehet az oka ennek a vélekedésnek, arra rögtön rátérek, de előbb néhány szót a történetről…

A film főhőse Jennifer Corvino (Jennifer Connelly), egy amerikai filmsztár lánya, akit édesapja hirtelen megfontolásból beírat a svájci Richard Wagner bentlakásos lányiskolába. Mint hamarosan kiderül, nem feltétlenül ez volt a legjobb választás: a többi lány ugyanis jobbára ki nem állhatja Jennifert, az igazgatónőben pedig egy börtönőr és egy boszorkány valamennyi jellemző tulajdonsága egyesül. Ennél is nagyobb probléma, hogy egy rejtélyes gyilkos garázdálkodik a környéken, aki már-már vadállati kegyetlenséggel sorra öli meg és tünteti el az iskola tanulóit.

Jennifer nem csupán elkényeztetett milliomoscsemete, de egészen különleges képességekkel bíró lány. Az egyik – jelen esetben nem éppen áldásos – adottsága az, hogy hajlamos az alvajárásra, melynek következtében lefekvés után időnként teljesen ismeretlen helyeken tér magához. Ez a tulajdonsága mindjárt az első éjszakán bajba sodorja, ugyanis álomkóros sétája közben “tanúja” lesz a gyilkos ténykedésének. Bár Jennifer nem tudja megfigyelni, kivel van dolga, a gyilkos azonban nagyon is jól látja őt, így a főszereplő életének értéke csakhamar egy lyukas garas árfolyamára esik vissza.

Szerencsére Jennifernek van egy másik különleges képessége is: gyerekkora óta imádja a rovarokat. Ez még nem lenne megdöbbentő, ám a kapcsolat kölcsönös – az ízeltlábúak is megmagyarázhatatlan módon kötődnek és ragaszkodnak a lányhoz. Egy tolószékhez kötött entomológus professzor (Donald Pleasance) segítségével Jennifer hamarosan olyan szintre fejleszti a képességét, hogy képes lesz telepatikusan üzenni kis barátainak és egyben “fogni” azok gondolatait. Erre pedig szüksége is lesz, ha életben akar maradni…

Már említettem, hogy a filmet igen vegyesen fogadták és sokan rendkívül lesújtóan nyilatkoztak/nyilatkoznak róla; Dario Argento ugyanakkor többször is kijelentette, hogy ez a kedvence valamennyi alkotása közül. Kevesen tudják, hogy ez a mű szolgált a CLOCK TOWER c. kultikus horrorjáték-sorozat alapjául, amely első részének alkotói a program fő elemeit – így a főszereplő nevét, külsejét, a gyilkos személyét, valamint a történet egyes fordulatait – bevallottan a Phenomena-ból szedték.

A sok rossz kritikának az lehet az oka, hogy ezt a filmet NAGYON könnyű félreértelmezni. Ez ugyanis nem krimi, nem thriller, de még csak nem is horror – ha így kezdjük el nézni, óhatatlanul csalódni fogunk. Nem elég logikus és korrekt ahhoz, hogy krimi legyen, túl sok a “felesleges” jelenet egy idegborzoló thrillerhez, és nem lehet jó horrorfilm sem, hiszen a film kétharmadában szinte nem is folyik vér.

A Phenomena jóval több mindezeknél: egy gyönyörű és elborzasztó, felnőtteknek szóló tündérmese. Ha ebből a szemszögből nézzük, hirtelen minden a helyére kerül – a szereplők fekete-fehér jelleme; az álomszerű rendezés; a szokatlan, “illogikus” fordulatokat tartalmazó történet. A jó mesék összes eleme a helyén van, még akkor is, ha a szépséges hercegnő ezúttal egy filmszínész lánya; a bölcs, öreg varázsló egy idősödő professzor; Hamupipőke galambjai szorgos ízeltlábúaknak adták át a helyüket; a sötét várbörtön egy bentlakásos lányiskola; a gonosz szörnyeteg pedig… na jó, ő ezúttal is egy gonosz szörnyeteg. :)

A Phenomena a szépség és az iszonyat különös elegye. Szépek a helyszínek, a történet fő mondanivalója (az ember és a természet harmóniája), a csodálatos aláfestő zene, de még a jelenetek némelyike is tiszta költészet.

A kedvenc jelenetemben – akik mindent maguk szeretnének felfedezni, ugorjanak a következő bekezdésre – az egyébként is maga alatt lévő Jenniferre az iskolatársai nagyon csúnyán “rászállnak”: gúnyolják, lökdösik, megalázzák. A lány könnyekkel a szemében elhúzódik, de aztán hirtelen kihúzza magát, hihetetlen nyugalom árad szét benne, és kedvesen csak annyit mond: “Szeretlek. Szeretlek mindannyiótokat.” A lányok értetlenül fogadják ezt a furcsa reakciót, de aztán rájönnek, hogy Jennifer NEM hozzájuk beszél – a következő pillanatban ugyanis zümmőgö, repülő, döngicsélő rovarok százezrei, milliói lepik el az ajtókat, falakat, ablakokat, hogy válaszoljanak a barátjuk, a kedvesük hívására. A komisz iskoláslányok rettegve szűkölnek, pedig nincs okuk a félelemre: Jennifer nem akarja bántani sem őket, sem mást. Csak áll egyhelyben, sugárzó, túláradó szeretettel… míg ki nem száll a tagjaiból az erő és puhán a földre nem omlik.

Na, én ennél a jelenetnél estem bele a filmbe.

Azonban az előbb nem véletlenül írtam azt, hogy ez a tündérmese felnőtteknek szól: a szépséggel szemben ott van bizony a rútság is. Bár egy Argento-filmhez képest kevés benne a vér, ennek ellenére a horrorszál itt is nagyon erőteljes és még a viszonylag (!) kevés számú ijesztő jelenet is brutális kíméletlenséggel elevenedik meg a vásznon. Különösen igaz ez a film utolsó harmadára, amely olyan, mint egy lidérces utazás egyenesen a pokolba: a rendező az álomszerű, visszafogott történetvezetés után itt váratlanul őrült tempóra kapcsol és teljesen beteges, tébolyult, kiszámíthatatlan, sokkoló fordulatok kavalkádját zúdítja a döbbenten pislogó nézőre. Ez a rész már igazi horror, a kőkemény fajtából – de ha valahol belegondolunk, még ez is egy tündérmese keretein belül marad, hiszen akkor is valami hasonlót kapnánk, ha szó szerinti értelmezésben, a Disney-féle cukormáz nélkül filmesítenénk meg a Jancsi és Juliskát vagy a Piroska és a farkast.

A megfelelő hangulat megteremtésében oroszlánrész jut a főszereplőknek is. Jennifer Connelly a film felvételekor csupán 13 éves volt; ebből adódóan nélkülöz mindenféle színészi tapasztalatot, viszont a szerepéhez teljesen illeszkedő módon naiv, ártatlan és – nem utolsósorban – meseszép. Megfelelő kontrasztot ad mellette a horrorveterán Donald Pleasance, McGregor professzor szerepében. Neki olyan mondatokat adtak a szájába, amelyeket bárki más is ejtene ki, alighanem teljesen hülyét csinálna magából: Pleasance viszont a tőle megszokott komoly, méltóságteljes alakítással felülemelkedik a nehézségeken. Rajtuk kívül még két mellékszereplőt kell megemlíteni: az egyikük Daria Nicolodi, aki szűkre szabott szerepében is teljesen uralja a vásznat, s olyan hihetetlen átalakulást produkál, amelyet azóta csak talán a Közönséges bűnözők utolsó percében láthattunk. A másik “karakterszínész” a McGregor professzor majmát alakító csimpánz, aki olyan komplex, emlékezetes alakítást nyújt, hogy arról számos “emberszabásúbb” kollégája is példát vehetne…

Muszáj említést tennem a filmzenéről is, amely – Argento több filmjéhez hasonlóan – ezúttal is a zseniális olasz rockzenekar, a Goblin nevéhez fűződik. Ezúttal is hatalmasat alkottak: a zenéjük egyszerre szép, megindító, misztikus, de ugyanakkor ritmusos és dallamos is. Annak is érdemes belehallgatni, aki nem akarja és nem is fogja megnézni a filmet (nem is nehéz a nyomára bukkanni; ki tudja, talán egy keresés a “Phenomena Creepers OST Track 1″ kulcsszavakra már elegendő…) :) Sajnos Argento nem csupán az ő zenéjüket használta fel, hanem néhány helyen – szerintem rendkívül hangulatromboló módon – hangos heavy metal számokat is elhelyezett a filmben; bár lehet, hogy éppen ez volt a szándéka, hogy a zenében is megteremtse a kontrasztot a lírai és az erőszakos között.

Ennyi ömlengés után most azzal kellene zárnom, hogy mindenkinek ajánlom ezt a filmet. Sajnos, nem ez a helyzet: jól tudom ugyanis, hogy minden jó tulajdonsága dacára a Phenomena csak keveseknek fog bejönni. Akik most is az Argento-tól megszokott vérfürdőre várnak, azok a film első felében fognak elaludni, akik viszont a lírai részeket élvezik, azokat a beteges, őrült finálé fogja kiakasztani. Sokan nem fogják megbocsátani a történet időnként teljesen illogikus, eszement fordulatait és a döcögős párbeszédeket sem.

Viszont olyanok is lesznek, akik valami teljesen újat, szokatlant, csodást fognak találni ebben a filmben, és minden megtekintésnél egyre jobban bele fognak szeretni. Na, ŐK vszont semmiképpen ne hagyják ki! )

(A végére két jó tanács: 1. Ne nézd meg a film trailerjét, mert a poénok 80%-át lelövik benne. 2.  A film Amerikában először “Creepers” címmel, 30 perccel megkurtítva jelent meg; természetesen nem ezt, hanem az eredeti, kb. 108 perces változatot kell megszerezni.)

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához