LFG.HU

Frigabus
RPG mesélőknekCimkek
Előtörténet
 
1944. márciusában a dúsgazdag budapesti Rosenthal család elérkezettnek látta az időt, hogy elmeneküljön, még mielőtt a németek deportálnák. A háborús helyzet miatt nem tudtak már külföldre távozni, ezért a család által pár éve vásárolt Fejér megyei bányabirtokon, Csákvár közelében kerestek menedéket. Itt az egyik külszíni fejtés közelében Rosenthal Jakab előrelátóan évekkel azelőtt az egyik bányajáratból egy minden kényelemmel ellátott menedéket hozatott létre, ahol hónapokra elegendő élelmet halmozott fel (a munkát Szatmárból hozatott emberekkel csináltatta, nem helybeliekkel).
A család: Jakab és a felesége, Márta, valamint két tíz éve körüli gyermekük, Áron és Anna, továbbá két hűséges öreg szolgáló, az egyik éjszaka (1944. április 5.) észrevétlenül beköltöztek a bunkerbe. Tudták, hogy közelednek az orosz csapatok, remélték, hogy csak pár hónapot kell már itt kibírniuk. Egész napjukat a föld alatt töltötték, nehogy feltűnjenek a környék lakóinak. A költözést azonban észrevette az egyik gánti lakos, Tiefbach Antonn. Némi nyomozás után megtudta, hogy hol rejtőzik a család.
 
Anton úgy sejtette, hogy a zsidók nagy vagyont rejtegethetnek a bunkerban, és ezt meg szerette volna kaparintani. Mivel egyedül nem érezte ehhez magát elég erősnek és bátornak, segítséget kért a csákvári német helyőrségtől. A helyőrség vezetője, von Turteltraub főhadnagy négy emberével – természetesen szigorúan titokban, és teljesen magánakcióként – Antonnal együtt megjelent 1944. június 13-án a bunker előtt. A jól védett bejáraton nem tudtak egyszerűen bejutni, végül is, mivel Jakab Rosenthal nem volt hajlandó beengedni őket, berobbantották. A robbanás megölte Jakabot és a két szolgálót, a benyomuló katonák csak a feleséget találták életben, mert Jakab a két gyermeket elrejtette a bunker legtitkosabb szegletében. A németek (miután előzetes elképzeléseikhez képest csak kevés készpénzt és aranyat találtak) megpróbálták mindenféle módszerrel kiszedni a nőből, hogy hova rejtették el a családi vagyont, de az nem adta ki a titkot (mármint a titkos rejtekhely titkát, ahol a gyerekei rejtőztek), és végül belehalt a kínzásba. A dühös németek nem találtak akkor értéket a rejtekhelyen, amekkorát vártak, de amit találtak, azt megosztották egymás közt, Antonnak is juttatva belőle.
 
A gyermekek tudtak előjönni rejtekhelyükről, mert a padlóba vágott titkos ajtóra a németek jöttekor rátoltak egy szekrényt. A gyermekek bent rettegtek, de enni- és innivalójuk bőven akadt, hónapokig bent maradhattak. Egyszer azonban csak elfogyott az élelmük. Végül kétségbeesett kísérletük sikerre vezetett: a szellőzőkürtőn keresztül megtalálták a kifele vezető utat. Mászás közepette azonban Áron beszorult a kürtőbe, míg a soványabb Márta kijutott. Ez már 1945 februárjában volt, amikor már a front is elérte a környéket. Javában tombolt a harc, mikor a lány kiéhezve előbukkant a bunkerból. Egy orosz katona a hirtelen felbukkanó gyermeket megpillantva, meglepetésében rálőtt. Az orosz katona, miután látta, hogy csak egy kislánnyal van dolga, fogta a könnyen sebesült, de nagyon legyengült Annát, és odaadta az első fellelhető személynek, Anton feleségének, Teréziának, aki sajátjaként nevelte attól kezdve. Anton ekkor már nem volt a községben, az oroszok elhajtották hadifogolyként. Terézia sajátjaként nevelte a kislányt, aki az átélt élmények hatására részlegesen amnéziás lett. Anton 1952-ben került haza Szibériából. Egyetlen öröme fia, József és fogadott lánya volt, aki sajnos soha sem nyerte vissza teljesen az eszét.
 
Évekkel később egy sétájukon a bunker környékén járva előjöttek Anna emlékei, és ekkor szembesült Anton is a tettével. Nem bírván ezt elviselni, az amúgy is súlyosan kedélybeteggé lett Anton öngyilkosságot követett el: az erdőben felakasztotta magát. Ettől Anna még jobban megzavarodott, felnőtté válva elszökött a családtól, és az erdőben húzta meg magát.
Anton végrendeletében meghagyta fiának, hogy az erdőben egy helyen – ott, ahol felakasztotta magát – emeltessen emlékművet a világháborúban elpusztított zsidók emlékére, és gondoskodjon mindig lelkiismeretesen nevelt testvéréről. Meglepően nagy vagyont hagyott gyermekére, de nem bízta rá a titkát. József mindenesetre megtette, mire apja kérte: felállíttatta az emlékművet és gondoskodott Annáról, ami nem volt könnyű, mert a nő egyre jobban elvadult.
 
Teltek az évek, Annából elhanyagolt, bolond öregasszony lett, akit a környéken mindenki csak úgy emlegetett, mint Erdei Boszorkányt, felnőtt és gyermek egyaránt félt tőle. Tiefbach József 1992-ben meghalt, de fiára, Tiefbach Antalra bízta, hogy apja akarata szerint minden év június 13-án vigyen virágot az emlékműre, és figyeljen oda a Boszorkányra. Antal sem értette a dolgot, nem is szeretette a feladatát annyira, mert az emlékmű állítása miatt mindenki háborús bűnöst sejtett az apjában, őt is csak Nácinak gúnyolták a háta mögött. Talán ezért is lett emberkerülő, foglalkozásul is ehhez illő szakmát választott: vadász lett.
Ernst von Turteltraub – négy emberével ellentétben – túlélte a háborút, de teljesen megnyomorodott. A tolószékben sem felejtette el azonban a csákvári bunkert, ahol sejtése szerint még nagy kincsek rejteznek. A vasfüggöny és nyomorék volta megakadályozta, hogy komolyabb kísérletet tegyen a kincs megszerzésére. Halálos ágyán azonban rábízta a titkot unokájára (fia korábban meghalt): hatalmas kincsről szólt a leírás, mely leírta az egész történetet (persze a saját szemszögéből), térképet is mellékelve hozzá. Az unoka, Ludwig von Turteltraub fellelkesült, több ízben a helyszínre utazott, de nagyapja térképei sajnos túl elnagyoltak voltak ahhoz, hogy megtalálja a bunkert.
Egyre rögeszmésebben folytatta kutatásait, nemsokára le is költözött Gántra, ahol egy kis rugógyártó üzemet alapított. Nyomozása végül sikerrel járt: rájött, hogy a Boszorkány valójában Rosenthal Anna, akinek tudnia kell, hol van a bunker. De a Boszorkány már teljesen elvadult, senki sem tudta, hogy hol él: nem tudta megtalálni embereivel.
 
De amit csak a Boszorkány, vagyis Anna tud: a kis Áron lelke megzavarodott az átélt élmények hatására, és őrült lélekként visszaköltözött fagyott tetemébe, mely beszorult a bunker szellőzőjébe. Az évek alatt egyre inkább eltorzuló test – melynek élőholtként nem kellett sem enni- sem innivaló – ott gubbasztott a sötétben, miközben félelme és bosszúszomja egyre nőtt a világ irányában. Először 1957. június 13. éjjelén tört ki, megölve egy helybeli orrvadászt, majd a következő évben ugyanazon a napon egy eltévedt kirándulóval végzett. 1959-ben ismét előjött, de ekkor szintén kissé elborult elméjű húgára bukkant, ki az erdőben kereste. Felismerték egymást. Anna kérlelésére Áron ezúttal nem ölt meg senkit, sem a következő évek június 13-áin, amikor mindig az Anton emelte emlékmű mellett találkoztak. Anna azonban egyre öregedett, és két ízben sem tudott ott lenni az emlékműnél az évfordulón: 1975-ben, amikor tüdőgyulladással feküdt a csákvári kórházban (József vitte be), illetve 2005-ben, amikor egy túlbuzgó szociális munkás az öregek otthonába vitette (később persze megszökött innen). Mindegyik évben volt halálos áldozata Áronnak: 1975-ben egy vadász, 2005-ben pedig egy kint sátorozó geológus. Mindegyik áldozaton rémes harapás- és tépésnyomokat találtak, és a rendőrség hiába kereste a tettest (akit hamarosan csak a bányatelepi rémnek hívtak). Sokak szerint a rém maga a Boszorkány lett volna – pedig neki aztán biztos alibije volt azokra az éjjelekre.
A Boszorkány érezte, hogy öregszik, előbb-utóbb meg fog halni, és akkor nem marad, aki vissza tudja tartani a rémet a gyilkolástól. Keresni kezdett valakit, aki a helyére állhat – úgy gondolta, erre a legalkalmasabb egy kislány lesz, úgy tíz év körüli, mint akkor ő maga volt, mikor a testvére meghalt. Egy nap megjelent Antalnál, és kérte, hogy az adja oda neki a lányát, Esztert. Zavaros története a rém visszatartásáról persze nem győzte meg az apát. A boszorkány ekkor eldöntette: lopni fog egy kislányt. Tervét siker koronázta: június 3-án a várgesztesi villapark közeléből magával csalt egy kislányt, Turai Dzsenifert, őt akarta megtanítani arra, hogyan lehet a bátyjából lett rémet féken tartani.
 
A kislány családja, a rendőrség és a helyiek napok óta keresik a kislányt, hiába. A rendőrség nem adta fel, de fogy a remény. Tudták, hogy minden év Szent Iván napján éjszakai teljesítménytúrát szerveznek a környéken, Tűzugró Körút címen, ezért megkérték a szervezőt, Alfalusi Balázst, hogy kérje meg a résztvevőket, hogy túrázás közben keressék a gyermekét.
Ludwig meghallotta a dolgot. Biztos volt benne, mivel nyomozása során Antallal is beszélt, hogy Dzsenifert a Boszorkány rabolta el, akinek megtalálása életbevágóan fontos lenne neki. Úgy hiszi, hogy a Boszorkány június 13-án akar végezni a gyermekkel a bunker közelében (Áron kísértetéről nem tud!), ezért ez az éjjel remek alkalom lenne arra, hogy meglelje rég keresett kincseit, amik szerinte neki járnak. Ezért megkereste a túra szervezőjét, egy jelentős pénzösszeget ajánlott fel, amiért két dolgot kért: tegyék át a túrát június 13. estéjére és változtassák meg az útvonalat is egy kicsit. Alfalusi szenzációs ajánlata (nincs nevezés, fényes ellátás, ajándékpóló stb.) és a túra neve (“Keressük meg Dzsenifert!”) sok embert megmozgatott. Ludwig és két be nem avatott budapesti izomembere tervük szerint végig követi a túrázókat, nyomokat keresve.
 
Antal is sejt valamit: szerinte is Anna rabolta el a gyermeket, ezért fontos lenne megtalálni, ezért ő is ott akar lenni a túrázók nyomában.
 
 
 
(A teljes modul PDF formátumban letölthető a kapcsolódó linkről. – szerk.)
 
 
 

Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://rpg.hu/download/moduls/vertesi_tortenet.zip]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához