LFG.HU

Abdul
novellaCimkek
Sűrű pára ülte meg a viharos éjszaka után az őserdőt, amikor a sápadt isten egy hegyi ösvényen lebotorkált a völgybe. Tejszínű bőrét nem borította ruha, fehér haja csapzottan omlott meztelen vállára.
Naln cölöpfallal körülvett falvának kapuőre lándzsáját elhajítva menekült a vesszőkből font kunyhók közé babonás félelmében, amikor meglátta a férfit, de ő nem követte. Lehunyt szemmel állt a kapu előtt, még akkor is, amikor a falu három vezetője, Naln népének vénei üdvözlésére siettek.
Mikor látták, hogy nem szól, csak némán álldogál, a sötétbőrű falusiak kíváncsi tekintetétől kísérve bevezették őt a legnagyobb kunyhóba. Szelíden gyékényszőnyegre ültették; egyikük tiszta forrásvízzel lemosta testét, a másik halszálkából faragott fésűvel kifésülte fehér haját, s a harmadik díszes köntöst terített karcsú vállára.
Festett agyagtálkákban kölest és sült banánt, meg árpasört tettek a lába elé áldozatul, és felvették őseik legszentebb maszkjait. Az első vén homokszín oroszlánmaszkkal takarta vonásait, a második barna antilopmaszkkal, míg harmadikuk egy fekete majommaszkot helyezett arca elé. Leültek a kunyhó padlójára, és áhítatos csendben várták, hogy a sápadt isten megnyilatkozzon, és elmondja jövetele célját.
 
Alkonyodott már, amikor az isten felnyitotta írisz nélküli szemét, ami olyan vakítóan kék volt, mint amilyen az égbolt lehetett a világ hajnalán. A három öreg izgatottan várta szavait, de ő csak ült a gyékényszőnyegen, némán és világtalanul. Szeme lassan elsötétült, mintha fellegek borították volna be, és csak akkor szólalt meg, amikor végül olyan feketévé vált, mint a csillagtalan éjszaka.
- Nagy viharról álmodtam múlt éjjel – kezdte mélyen zengő hangon. – Asszonyommal, aki olyan, mint én, csak a haja vörös, mint a réz karpántok ráncos kezeiteken, az álmok végtelen óceánján utaztunk kék kristályhajónkkal a lét kezdete óta, s még annál is régebben. Boldogok voltunk, és elégedettek, szigeteken kötöttünk ki, amiket a ti elmétek elképzelni sem képes, gondtalan örökkévalóságokat töltöttünk ott, s amikor úgy tartotta kedvünk, továbbhajóztunk. Ám múlt éjjel olyan történt, ami még soha azelőtt. Az álmok óceánját fekete vihar korbácsolta fel, kristályhajónk zátonynak ütközött és szétzúzódott, s egy szörnyű pillanatban elvesztettük egymást. Mondjátok meg nekem, sötét bőrű emberek, miféle álom partjaira vetett ki a vihar?
 
A három vén tanácstalanul nézett egymásra, végül az oroszlánmaszkos szólalt meg.
- Naln kicsiny, hegyi falvában vagy, Hór magas bércei közt, amik elválasztják az emberek lakta világot a végtelen pusztaságtól, ahol halott istenek csontjának pora izzik hajnaltól alkonyig, s alkonytól hajnalig.
Újra csend borult a kunyhóra, a vének áhítattal figyelték a sápadt istent, aki némán ült gyékényszőnyegén. Szeme lassan rézvörössé vált, s nem sok idő elteltével újabb kérdést tett fel.
- Mondjátok meg nekem, Naln kicsiny, hegyi falvának sötét bőrű lakói, merre találom asszonyomat, aki olyan, mint én, csak a haja vörös, mint a réz karpántok ráncos kezeiteken?
- Talán isteneink honában – vette magához rövid tétovázás után a szót az antilopmaszkos öreg.
A sápadt isten megint csöndbe merült egy időre, végül így szólt.
- Mutassátok meg nekem isteneitek honát.
A három vén felemelkedett, és kivezették az istent a kunyhó elé. Az antilopmaszkos az égre mutatott, ahol a hegyek csúcsait vörösre színezte a lenyugvó nap. A sápadt isten némán figyelte az égboltot, egészen addig, amíg a napkorong a szirtek mögé bukott, s Naln falvára ráereszkedett az éjszaka. Az antilopmaszkos vénre nézett, szeme újra fekete volt, mintha gyász borult volna rá.
- Nem ez a hely, amit én keresek.
Akkor a majommaszkos öreg, hármójuk közül a legvénebb a sápadt istenhez fordult.
- Úgy tűnik, nem tudunk segíteni rajtad, mert a világtól elzárt, tudatlan emberek vagyunk. Ám nem messze falunktól van egy folyó, amit mi Nagy Kígyónak, a síkvidéki emberek pedig Hajnal-folyamnak neveznek. Minden évben egyszer fát úsztatunk le rajta messzi keletre, Raa Éneklő Városába, amit színes vásznakra és drágakövekre cserélünk. Raa sivatagi városa nagy és népes, százszor ötszáz ember él magas falai közt, és legendáink szerint éppen olyan vén, mint maga a világ. Ha létezik ember, aki meg tudja mondani neked, hol lehet most asszonyod, a város falai közt él. Holnap melléd adunk két falunkbélit, akik már megtették a veszélyes utat Raa Éneklő Városába a Nagy Kígyó hátán, és ők elkísérnek utadon.
Az isten szeme fehérre színeződött, mint a tej, és szó nélkül visszavonult kunyhójába.
 
Másnap hajnalban útnak indultak a Nagy Kígyó felé, és párás ösvényeken haladva három nap alatt elérték a folyót. A két falubeli férfi eleinte babonás félelemmel viseltettek a sápadt isten iránt, de hogy az nem szólt, csak sétált velük némán, s írisz nélküli, tejfehér szemét egyszer sem vetette rájuk, valamelyest megszokták a közelségét.
A Nagy Kígyó partján három napot töltöttek azzal, hogy nyírfakéregből kenut faragjanak, s amikor elkészültek, a folyó áldását kérték utazásukra, és vízre szálltak. A két férfi evezett a kenu orrában és hátuljában, míg a sápadt isten középen ült lehunyt szemmel, és mozdulatlanul, mint egy elefántcsont bálvány, s elveszett asszonyáról álmodott.
Harminc álló napig csorogtak kelet felé, miközben a magas bércek lankás dombokká, és végtelen síksággá szelídültek, s a fürge kis folyó lomha folyammá szélesült. A párás őserdőt ritkásabb cserjések váltották fel, hogy aztán ezek is elmaradjaanak, és gyér füvű síkságnak, végül kietlen sivatagnak adják át helyüket.
 
Számos csodás vidéken haladtak keresztül útjuk során. Elhajóztak Samír, Nipúr, és az álmodó Opar ősi városai mellett, s keresztülcsorogtak a Fekete Virágok Mezein, amik hajnalban nyílnak, délben virágzanak, napnyugtakor pedig elporladnak, csak hogy a következő hajnalon újból szárba szökkenjenek a sivatag homokjából. Átkeltek az Élő Homok Földjén, ahol soha nem szűnő, gonosz viharok sötétítik el a napot, amiknek mélyéből szirénhangok hívogatják a gyanútlan utazót. Átszelték a Sópusztát, ahol arc nélküli kristályemberek élnek hangyabolyszerű kupolavárosaikban és durva sóval marnak le minden vonást arról, aki földjükre lép, hogy semmiben ne különbözzön tőlük.
Ám a sápadt isten ügyet sem vetett mindezekre a csodákra. Útjuk legjaván csak ült a kenuban, és vörös hajú asszonyáról álmodott. Érezte őt a nap melegében, egy marék homokban, amit a sivatagból markolt fel, s a víz simogatásában bőrén, amikor egy alkonyon megmerítkezett a Hajnal-folyam hűvös hullámaiban. Úgy érezte, asszonya ott van a világ középpontjában, ám mégsem lelte sehol. Végül aztán megértette, hogy a világ középpontja, és a szíve középpontja egy – és a szíve keletnek húzta.
A harmincadik éjjelen csilingelő-lágy zene foszlányait sodorták feléjük a hullámok, s ebből rájöttek, hogy közel már a cél, mert tudták: Raa kristálytornyaiban ősi gépezetek gyűjtik össze minden alkonyatkor a nap vérét, amiből zenét formálnak, s finom palástként terítik szét a háztetők felett.
 
Hajnalban aztán feltárult szemük előtt a város, ami úgy emelkedett ki a sivatagból a folyam két partján, mint egy varázslatos délibáb. Égig érő, fehér tornyokon, aranykupolákon, és karcsú kristálykastélyok csúcsain csillogott a felkelő nap sugara, s ők egy mohos kőmóló mellé siklottak, hogy kikössék kenujukat.
A sápadt isten nem keltett feltűnést a városban, mert Raa népe hozzászokott már a csodás teremtményekhez. A kanyargós utcákon szemfényvesztők kápráztatták el az arra járókat, az árnyas sikátorok mélyén tetovált arcú, világtalan varázslók jósoltak jövőt, és elevenítették fel az elveszett múlt szépségeit, és szűk kis tereken bűbájos-kufárok kínálgatták a homokfüvet, amit felszippantva vevőik bizarr és gyönyörteli álmok világába nyerhettek bebocsátást.
A két falubeli bizonytalanul mozgott a városban, és csak nagy sokára sikerült szállást találniuk egy meszelt falú, városszéli villában, aminek gazdája, Raa egy kegyvesztett nemesi családjának utolsó sarja nem túl nagy szívélyességgel szállásolta el a sötét bőrű idegeneket. Ám a sápadt isten írisz nélküli, tejfehér szemébe pillantva, mégha kelletlenül is, de engedett, és megnyitott egy aprócska szobát a villa hátsó részében.
 
Másnap reggel a falusiak bevették magukat a város forgatagába. Napokig járták az utcákat felváltva; egyikük az isten mellett maradt, hogy őrizze éber álmát, míg másikuk bölcs embereket, varázslókat, és különösebbnél-különösebb istenek papjait és prófétáit kereste fel, hogy az asszony nyomára bukkanjon. Végül a tizedik napon egy borvörös selyemtógába öltözött, tarra borotvált fejű ifjút vezettek a sápadt isten szobájába, aki bátortalanul meghajolt, majd leült az isten elé.
- Áman a nevem – kezdte zavartan -, és a Tükrök Bölcseinek írnoka vagyok. Hallottam keresésed hírét, és azért jöttem, hogy felajánljam segítségem.
A sápadt isten szeme lassan rézvörössé vált, és így szólt.
- Nem ismerem az álmok ezen világát, és nem tudom, kik azok a Tükrök Bölcsei. Miben tudnál segíteni rajtam, ifjú ember?
- A Tükrök Bölcsei három vénségesen vén, halhatatlan mester – kezdte magyarázatát Áman. – Raa főteréhez közel élnek háromtornyú jádepalotájukban, és mi, írnokok, az ő szolgáik vagyunk. Mestereink egymást felváltva figyelik a Szent Tükör egy szilánkját, amiből éjjel és nappal történeteket olvasnak ki a múltból és a jövőből, amiket mi pergamenre jegyzünk. Hitünk szerint a Szent Tükör egykor egységes volt, ám az idők során egy elfeledett okból kifolyólag összetört, és szilánkjai szétszóródtak. A világ rendje megbomlott, s a tükröt teremtő istenünk, akinek nem mondhatjuk ki a nevét, elenyészett. Ám aznap, amikor az utolsó történetet is feljegyeztük, a teremtő isten újra megjelenik, és helyreállítja a világmindenség elveszett rendjét.
 
Írnokok nemzedékei dolgoztak ezen a terven hosszú évszázadok során, s mestereink végtelen könyvtárában millió és millió történet rejtőzik pergamentekercsekre róva a világ ifjúkorából, és az elképzelhetetlenül távoli jövőből egyaránt. Talán már a te történeted is lejegyeztetett valamikor a múltban, s ha ez így van, akkor nyomára bukkanhatunk asszonyodnak.
- Miért segítenél nekem? – kérdezte a sápadt isten rövid csend után Ámant, amikor az befejezte mondandóját, s az írnok arca erre majdnem olyan vörössé vált, mint selyemtógája.
- Számos történetet jegyeztem már le az évek során. Vannak köztük különlegesek, varázslattal, szerelemmel, vagy fájdalommal telik, s amikor írnoktársaimmal pihenőidőnket töltjük, élvezettel olvassuk fel ezeket egymásnak. De minden ilyen történetre ezer és egy olyan jut, ami szürke és érdektelen, s időtlen idők óta a könyvtár polcán porosodik. Az én életem története is ilyen, és ha valaha le is jegyzik majd, amikor én már rég elporladtam, senki nem fogja elővenni és felolvasni, és a nevem feledésbe merül.
Történetek ismerője vagyok, és érzem, hogy a tiéd különleges, amit még korokkal később is emlegetni fognak az írnokok. Benne szeretnék lenni a történetedben, hogy amikor majd évszázadok múlva felolvassák, az emberek emlékezzenek arra, hogy réges-régen élt Raa Éneklő Városában egy Áman nevű írnok, aki segítséget nyújtott egy istennek, aki elveszett asszonyát kereste.
- Már benne is vagy – mondta egyszerűen a sápadt isten, és Áman, az írnok örömtől elpirulva hajtotta meg előtte fejét.
 
Másnap nekilátott a munkának, s amikor teendői csak engedték, a sápadt isten története után kutatott. Feljegyzéseket böngészett, súlyos katalógusokat lapozott át, és éjt nappallá téve rótta a Tükrök Bölcseinek végtelen könyvtárát, hogy egyetlen szóba jöhető pergament se hagyjon ki. Olvasott a tízmillió éve Mas-Súr gigászi planétájára érkező ember-ősökről, akik karcsú fémhajókon szelték át a világok közt fortyogó őskáoszt, és az Ezer Városról, amit mérnökeik a semmiből teremtettek meg egyetlen nap alatt; a kataklizmákról, amik a planétát sújtották, s amik után még a földrészek mintázata is megváltozott; háborúikról, amikbe aprócska, tűzzel és varázslattal hajtott, szöcskeszerű járműveken lovagolva indultak, s amik közül az utolsót is tíz évezrede megvívtak már. Olvasott az embernép hanyatlásáról, arról, hogyan vesztek el karcsú fémhajóik, amikkel átszelték az őskáoszt, hogyan zsugorodott világuk néhány sivatagi városra a Hajnal-folyam mentén, s hogyan fognak majd az elképzelhetetlenül távoli jövőben porrá omlani Raa, Samír, Nipúr, és az álmodó Opar falai, hogy aztán a sarkkörökről terjeszkedő jégmezők véget vessenek minden életnek, és fagybilincsbe borítsák a planétát. Olvasott múltról és jövőről, emberfeletti és emberalatti hősökről, szépségről, szerelemről, költészetről, árulásról, barbárságról és vak végzetről, ám hiába is kereste, a sápadt isten, vagy rézszín hajú asszonya egyik történetben sem szerepeltek.
Végül, egy holdhónap elmúltával újra ott ült az isten előtt, a villa aprócska, hátsó szobájában. Sovány volt és elgyötört, sápadt arcában beesett szemmel; hangja fáradt volt, rekedt és keserű.
- Talán még nem jegyeztetett le – mondta. – Talán egy másik tükördarabban van, ami örökre elveszett, és soha nem is fog előkerülni. Talán bolondok vagyunk mind, hogy történeteket jegyzünk fel, amiket három vénember lát egy törött tükördarabban, hiszen a történetek száma szinte végtelen, és mi olyan kevesen vagyunk. Talán tényleg az a sorsom, hogy örökre elfeledjék a nevem.
A sápadt isten sötét szemmel figyelte az ifjút, de nem nyitotta szólásra ajkát. Áman sokáig várta, hogy mondjon valamit, de az isten néma maradt, s ő rájött, hogy nem várhat vigasztalást. Végül görnyedten felkelt és meghajolt; szó nélkül elhagyta a szobát, hogy soha ne lássa viszont a sápadt istent.
Az isten akkor felkelt, maga mögött hagyta kísérőit, és kilépett az utcára. A holdhónap alatt, amit várakozással töltött, lassan megfakultak álmai. Először csak asszonyának keze mosódott el, aztán a teste is; arcáról egymás után tűntek el szelíd vonásai, s amikor Áman visszatért hozzá, már csak hajának rézszínét tudta felidézni maga előtt.
 
Céltalanul kóborolt, hagyta, hogy a tömeg magával sodorja. Először a külváros utcáit rótta, aztán, mintha örvény szívná magába, a kanyargós utcákon és árnyas sikátorokon egyre közelebb jutott a város szívéhez. Az emberek ugyanolyan közönyösen bámultak rá, ahogy a kristálypaloták ablakai ragyogtak, és az isten világtalan szeme a szivárvány minden színét végigjárta. Végül az örvény kivetette magából, s ő azon vette észre magát, hogy ráalkonyult. Mohos kőmóló legvégén álldogált; éppen azon, aminek talpához kenujukat kikötötték, amikor a városba érkeztek.
Egy karcsú kis vitorlásra figyelt fel, ami a közelben ringatózott. Magas, kávészín bőrű, nemes arcélű férfiak rakodtak le róla óvatosan vörösréz amforákat, s közben szomorú dalt énekeltek valami ismeretlen nyelven. Az amforák színe asszonya hajára emlékeztette az istent, és az egybeesés felkeltette figyelmét. Odasétált a hajósokhoz, és mélyen zengő hangján így szólt.
- Kik vagytok, nemes hajósok, és honnan jöttök? S mit rejtenek amforáitok, amikkel olyan óvatosan bántok, mintha gyémánttal lenne teli mindegyik?
A hajó kapitánya, legmagasabb mindőjük közül, büszke szóval válaszolt.
- Az Opál-tenger hajósai vagyunk, amibe tizenkét napnyira innen a Hajnal-folyam torkollik. Minden holdhónapban egyszer megtesszük a veszélyes utat a névtelen sivatagon át kelet felé, hogy vörösréz amforáinkat megmerítsük a tenger fehéropál vizében, ami valójában egy isten kiontott vére, s a város varázslói és vajákosai, akik praktikáikhoz használják, csengő arannyal fizetnek minden egyes értékes cseppjéért. Vannak, akik bolondnak tartanak minket, mert ekkora veszélyt vállalunk, de azok az emberek nem látták még a napfelkeltét az Opál-tenger felett, ami a teremtett világ minden kincsénél többet ér.
Tekintsd meg idegen az Opál-tenger vizét, mert látom a kíváncsiságot szemedben, de vigyázz, meg ne érintsd, mert bár fémet nem, de fát, szövetet, és emberi húst olyan gyorsan emészt el ez a víz, mint tűz a száraz faágat.
 
A kapitány felemelte az egyik amfora fedelét, és a sápadt isten szíve megdobbant, mert az Opál-tenger vize éppen olyan színű volt, mint asszonya bőre az álmaiban. Abban a pillanatban újra fel tudta idézni a finom vonású arcot, a karcsú testet, ami annyi örömöt szerzett neki, mialatt az álmok óceánjának habjait hasították kristályhajójukkal, s szívébe visszatért az érzés, ami kelet felé vonzotta.
Felkeltek már a csillagok, amikor eloldotta a kenut a mohos kőmóló talapzatáról, és a Hajnal-folyam hullámaira bízva magát, örökre elhagyta Raa Éneklő Városát. Szeme rézvörösen izzott, mint két mécsesláng az éjszakában, s az elkövetkező napokban, amikor kelet felé evezett, mind erősebben érezte a vonzást, ami visszavezeti asszonyához. Tizenkét napon át csorgott a folyam hullámain, a névtelen sivatag dűnéi között, s az utolsó éjjel, nem sokkal hajnal előtt, észrevette, hogy evezőjéről opál cseppek hullanak, és kenuja padlóján át fehér folyadék szivárog.
 
Egy órával később a Hajnal-folyam torkolatánál felkelt a nap, és sugarai úgy bomlottak ki a rezzenetlen, opálfehér tenger felszínén, mint valami ősi isten-asszony varázslatos, rézszínű hajkoronája. Ugyanabban a percben, Raa Éneklő Városában, a Tükrök Bölcseinek háromtornyú jádepalotájában egy Áman nevű, ifjú írnok kezében megremegett a toll és a pergamen; mert egy szikkadt, vén ajak egy viharban született, sápadt istenről kezdett mesélni, aki szerelemre gyúlt a végtelen tenger iránt.
 
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához