LFG.HU

HammerTimeCafe
Csepeli Noémi
hírekCimkek
Megjelent a Lavarhion hatodik száma amelyet a http://lavarhion.uuuq.com/ oldalon megtalálsz. 
A hatodik számban belelapozhatsz egy vallatási jegyzőkönyvbe  vagy éppen egy sötét elf vadászatát ismerheted meg.
 
Álljon itt egy kis ízelítő:
 
Erume Heron naplója – VI. Elátkozott Vidék
 
P.sz. 3522. Kyel két párja, Szándék hónapjának huszadik napja
 
Glaer ma megszólaltatta a Nerissát. Sokáig kellett neki könyörögni, de azután mégis beadta a derekát. A herceg még mindig nem fogadott bennünket, de vendéglátónk figyelmessége és Glaer játéka eltereli borús gondolatainkat. Elrévedve figyeltem, ahogy lassan pengeti a húrokat. Az andalító zene betöltötte a Zöld Szalont, és lassan álomba ringatott.
Smaragdszín erdőben találtam magam, körülöttem hatalmas ágak fonták körbe egymást. Páfrányok és liánok fojtogatták a fákat, hogy alig tudtam lépni tőlük. Az apró levéltőr gyermekjáték volt csupán a kezemben, és tökéletesen alkalmatlan arra, hogy utat vágjak vele a sűrűben. A kezemmel hajtottam hát szét őket, miközben elgyönyörködtem a madarak csivitelésében és a távolban zúgó patak hangjában.
Ösvényeket nem találtam, a fák eltakarták az eget és a napot, csak sűrű koronájuk zöldellett fenn a magasban, ezért azt sem tudtam, délnek vagy északnak indultam-e. A patakot szerettem volna megtalálni, mert teljesen kiszáradt a szám, és furcsán fojtogató volt a hőség. A fák között lilás köd ült meg, de a színét betudtam annak, hogy a szomjúságtól látom ilyennek. Ahogy lassan haladtam előre, egy pillanatra dermesztő hideg futott végig a gerincemen; olyan növényeket fedeztem fel, amilyeneket még sosem láttam azelőtt. Csontvázszerű fákat, amelyeket teljesen benőtt a bársonyos moha. Koromfeketék voltak, mintha tűzvész emésztette volna el őket. Közöttük apró, fehér virágok telepedtek meg, de ocsmány bűzt árasztottak magukból illat helyett. A szag beette magát a bőröm alá, az orromba az elmémbe.
Fuldokolva haladtam előre, amerre a patakot sejtettem, de a táj egyre furcsább lett: hirtelen szürkekérgű fák vettek körbe. Aranyszín leveleik között utat talált magának a sápadt napfény, de szürke homály nyelte el a törzsek magasságában. Ez a nyirkos köd befurakodott a ruhám alá, teljesen átizzadtam. Úgy éreztem, mintha a torkomon akadt volna, a szomjúságot azonnal elfelejtettem. Vakon tapogatóztam előre, többször felbuktam a kiálló gyökerekben – legalábbis reméltem, hogy gyökerek voltak.
A különös erdőt tisztás váltotta ugyan fel nemsokára, de ugyanaz a tejfehér köd itt is megmaradt. Megpihentem egy kis időre, majd folytattam a botorkálást előre. A patak hangja egyre erősödött, sőt, sejteni véltem, hogy vízesés is lehet a közelben. Ezernyi sebet szereztem, mire elértem a partjáig, a bokám is erősen sajgott. Nem törődtem vele, boldogan merítettem a kezem a hűs vízbe, majd undorodva köptem ki. Keserű volt.
Az este váratlanul és csillagtalanul szakadt rá az erdőre. Bármennyire erőltettem is a szememet, a holdakat sem láttam, koromfekete volt az ég. Sokáig ültem ott a vízparton, üres gyomorral, valamely kísértet-madár visítását hallgatva. Odahaza hozzászoktam az erdő neszeihez, de itt teljesen más volt minden. Az állatok ahelyett, hogy nyugovóra tértek volna, csak most ébredeztek. A különös köd is felszállt, de nem telt sok örömöm a látványban: vakító, lilás villámok cikáztak át az égen, és nehéz felhők ígértek jéghideg záport. Közel s távol nem láttam alkalmas helyet, ahol meghúzhatnám magamat, ezért jobb híján a köpenyemet húztam a fejemre.
Szívem félelemtől hangos dobogása még nem csillapodott, amikor dió nagyságú jégdarabok kezdtek el pattogni a földön és a fejemen, ezért menedék után néztem. A fa, amely alá behúzódtam, nem nyújtott védelmet előlük, ezért újra kénytelen voltam nekiindulni a különös rengetegnek. Be kell vallanom, rettegtem, ami ezelőtt soha nem történt meg velem, hiszen az erdő volt az otthonom. Sosem látott állatok – melyeknek a nevét talán maga Narmiraen sem tudta – meredtek rám a sötétből, szemük éhesen csillogott. Futásnak eredtem, bár tudtam, ha bármelyik szét akar marcangolni, a futással nem sokat érek. Szinte éreztem, hogy ott loholnak a nyomomban, az arcomat megcsapta vérszagú leheletük.
Alattomos inda nyúlt ki utánam, és elrántotta a bokámat. Bevertem a fejemet egy kőbe, de a jéghideg eső hamar magamhoz térített. Éreztem, ahogy lemossa a vért a homlokomról. Egész testemen heves remegés futott végig; a fenevadak már nem voltak a közelemben. Kitapogattam a sebet, jó öt ujjnyi hosszúságú volt, már amennyire meg tudtam ítélni. Egy különös villám sikítva hasította ketté az eget, útját velőt rázó mennydörgés kísérte. Egy pillanatra világította csak meg az erdőt, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy észrevegyem: nem messze tőlem valamilyen romos épület feketéllik. Nagysága alapján templomnak vagy egy alaposan lerombolt vadászkúriának gondoltam. Futva indultam el felé, nyomomban a riasztóan villogó szempárok és annak a madárnak a sikító hangja – ha madár volt egyáltalán.
A csupa kő épület közelebbről sem volt bizalomgerjesztőbb, mint távolról, de az eső elől mindenképpen védelmet kínált. A hatalmas vaskaput kidöntötték, az eső pedig aranybarna rozsdával fedte be. Túloldalán végtelen száj ásított az erdőre, de még mindig biztonságosabbnak látszott, mint odakint. Érzékeltem ugyan az erős mágiát, ami körülötte vibrált, de nem találtam veszélyesnek. Valaha talán valaki az épülethez kötötte, de mostanra megkoptak a varázsjelek és a mana nagy része távozott belőlük. A fal mentén, tapogatózva haladtam egyre beljebb. Magamnak sem tudtam megmagyarázni miért, de ebben az erdőben nem működött a másik látásom, ami a segítségemre lehetett volna. A fal teljesen száraz volt, és helyenként mozaikok nyomait fedeztem fel. Több lábnyit mentem befelé, amikor olyasmire bukkantam, amitől még ma is kiráz a hideg. Hűvös emberi, és állati koponyákat tapintottam ki. A falra rögzítették őket háromszög alakban, több száz vagy akár ezer darabot is. A “szentély” mélységét nem tudtam megítélni, mert nem merészkedtem beljebb. Irtózva fordultam vissza az ajtó felé, és már majdnem elértem a rozsdarágta vaskaput, amikor hatalmas mennydörgés lökött vissza. A falak is beleremegtek, néhol a súlyos kőkockák magatehetetlenül zuhantak a földre. Mintegy válaszul szembántóan narancsszín villám csapott bele az egyik közeli fákba és felsírt Glaer nerissájának hangja.
Először csak távolról lehetett hallani, és egészen halkan, majd egyre közelebbről, hogy szinte elnyomott minden más zajt. A haonwelli muzsikus tépte a húrokat, játéka minden harmóniának és szépségnek híján volt. Mintha egy őrült kezében jajdult volna fel a hangszer, és nem evilági dallamot játszott volna. Azután megnyílt az ég: ott, ahol a narancsszín villám született, meghasadt minden. Az istenek vérvörös lángokat és pusztulást köptek az erdőre. A fák koronája azonnal meggyulladt, majd a tűz végigfutott a gerincükön egészen a földig és ott terjedt tovább. Iszonyodva húzódtam beljebb kísérteties menedékembe, de a hőség így is elért. Égette az arcomat, a testemet, hogy minden pillanatban attól féltem, hogy egyszerűen meggyullad rajtam a ruha.
Kínlódva törölgettem a homlokomat, de nem sok értelme volt. Odakint a fehérhajú nép tűzistene villámmal és lánggal tombolt, alá Gaer narissája festett ördögi zenét. Nem tudom, meddig álltam ott a falak mögött tehetetlenül nézve, hogy pusztul az erdő, amikor furcsa érzésem támadt, mintha lett volna még valaki kísérteties menedékemben, és egészen közel állt hozzám. Belekapaszkodtam a levéltőrbe, és lassan megfordultam. A sötétben nem láttam senkit, de éreztem annak a másiknak a jelenlétét. Nem nagyon akaródzott beljebb menni a csontszentély felé, de ki akartam deríteni, hogy ki lehet az. A fal mellett tapogatózva indultam el, a lábam úgy remegett, mint még soha. A koponyákhoz nem mertem hozzáérni, csak haladtam rendületlenül előre. A folyosó, amely a valaha volt templom oldalhajója lehetett rohamosan szűkült, és, mintha a kinti tűz ereje ide is elért volna, egyre melegebb lett. Talán egy jó fertály órát mehettem így, amikor fényt pillantottam meg végre. Egy kisebb terembe torkollott valahol a föld alatt jó pár lábnyira. Hangok szűrödtek ki, elfúló nyögések és kántálás a fehérhajúak kemény nyelvén. Érteni persze nem értettem, de úgy láttam jónak, ha nem megyek hozzájuk túl közel.
A teremben háromágú gyertyatartók égtek mindenhol, középen egy alacsonyabb asztal állt. Feketekámzsás alakok vették körbe, mindegyikük kezében fáklya égett. Az asztalon kifeszítve egy csontsovány elf feküdt. Arcát eltorzította a szenvedés, testén megannyi áldozó tőrrel vágott és tűzégette, elgennyesedett seb. Tehetetlenül és iszonyodva néztem, ahogy a kámzsások újra meg újra felé emelik a fáklyát. Legszívesebben a tőrrel a kezemben odarohantam volna, de aligha tudtam volna segíteni rajta. Kétségbeesetten támasztottam a homlokomat a falnak, miközben hallgattam, ahogy egy testvérem az életért vagy a megváltó halálért küzd odabent. Nem tudom, meddig állhattam ott, a fehérhajúak diadalittas kiáltása térített magamhoz. Egészen közel a szívhez ejtettek sebet, a kicsorduló vért pedig egy ezüst serlegbe fogták fel. Az elf teste megfeszült, majd lassan felemelte a fejét, és rám mosolygott. Vérfagyasztóan nyugodtan, mint aki fel sem fogja, hogy mi történik körülötte és vele, mint aki nem tudja, hogy talán örökre elveszíti a lehetőséget, hogy visszatérjen az örök körforgásba. Akkor határoztam el, hogy amint mostani küldetésemet befejezem, és a jelentésemet a rehynnek jóváhagyják, visszatérek ebbe a templomba, és elhozom innen a testét. Sirenarba ugyan nem térhet vissza, de a haonwelliek majd megadják a lelkének a végső megnyugvást.
Az elf visszahanyatlott, nem volt már benne élet. A feketekámzsások pedig magasba emelték a vérrel teli serleget, mint valami győzelmi trófeát. Olyan gyűlölet szállta meg a lelkemet, hogy elhajítottam a levéltőrt. De az ahelyett, hogy remegve beleállt volna a legközelebb álló szívébe, átsiklott rajta, és csörömpölve hullott le a padlóra. Rémülten fordultam meg, és rohantam a kijárat felé. Nem hallottam a lépteiket, de éreztem, hogy szellemtestük a nyomomban van. Nem tudom, hogy jutottam el a kijáratig a vaksötétben. Odakint még mindig tombolt a tűz, a lángnyelvek a templom falait nyaldosták. Vajon mi a rosszabb halál: hosszas kínszenvedés a feketekámzsások asztalán, vagy a fehérhajúak kobraistenének bosszúja? Szembefordultam a szellemekkel, és magabiztosan elmosolyodtam. Már tudtam a választ. A feketekámzsások Orwella mocskos szimbólumát viselték, kezükben fáklya és áldozótőr.
Csak egy pillanatig éreztem azt a pokoli forróságot, amikor belevetettem magam a vörös lángokba. Csak egy pillanatra hallottam Gaer narissájának megnyugtató hangjait. Csak egy pillanatra láttam utoljára a lángoló erdőt.
Mellettem mintha halkan beszélgettek volna. A hangok ismerősek voltak, de idő kellett hozzá, míg felismertem őket. Nemsokára kemény kezek markolták meg a vállaimat, és először gyengéden, majd egyre erősebben rázták.
-          Genna!! Uram, ébredj!!!
Nehézkesen nyitottam ki a szemem. Amarthan állt előttem aggódó arccal, mögötte Gaer üldögélt ölében a nerissaval. A tekintete egészen furcsa volt, mintha mindent tudott volna arról, hogy jártam álmomban. Muindor egy pohár vizet nyújtott felém, amit örömmel fogadtam.
-          Jól érzed magad, uram? – kérdezte, mire én fáradtan bólintottam.
-          Magyarázattal tartozol – vetettem oda Gaernek.
-          Az övé volt a nerissa – válaszolta a muzsikus, majd felállt. – Az övé is. Népünk szenvedéseit meséli el. Amit te láttál, csak egy volt a sok közül. Most már tudod, miért olyan értékes.
Vállat vont, majd elindult kifelé.
-          Talán meg tudod menteni… talán! – fordult még vissza az ajtóból szomorkás mosollyal az ajkán. Soha többet nem találkoztam vele, még aznap elhagyta Erigowot, és csak a kalahorák a megmondhatói, merre indult.
Úgy éreztem, pihenésre van szükségem. Muindor segítségével felálltam a kényelmes fotelből és elindultam a szobám felé. Arcmosás közben, az óriási falitükörben vettem észre csak az öt ujjnyi behegedt sebet a homlokom.
Nem tudom, hogy jól teszem-e, hogy mindezt leírom ebben a naplóban. Akár veszélyes is lehet, ha illetéktelen kezekbe jut, másrészről, ha nem sikerül megmentenem azt az elfet, talán lesznek mások, akik megpróbálkoznak vele.
 

A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához