LFG.HU

daekow
novellaCimkek
“Mi a düh méhében fogant
a gyűlölet által vész el.”
 
Napok óta, az első komolyabb összetűzés óta pletykálják. Eleinte csak szórványosan, majd lassan egyre többfelé. Először nem hittem nekik, ostoba babonának, indokolatlan rémhírkeltésnek tartottam. Aztán amióta magas láz gyötör, és érzem a fájdalmas csomókat a hónom alatt, kezdem én is így gondolni. Hogy a hadjáraton átok ül, és az Isten elhagyott bennünket.
 
Tizenkétezer ember a pusztaság kellős közepén; az ellenség megfoghatatlan délibáb csupán. Hétszentség, nincs büdösebb a vérhasnál! Apró, szúrós szemű eső, hűvös szél, reggelente egészségtelen köd a horhosokban. Támolygó, vért vizelő, vért köhögő emberek, sápadtak és lázasak. Vérhas, feketepestis, meg az Isten tudja, micsoda még. A papok éjt nappallá téve robotolnak, fáradtan, feszülten, komoran, de az égő szemek irigy pillantásaitól kísérve láthatóan egészségesen.
Harmadik napja alig haladunk; hullunk, mint a legyek. Visszafordulnunk már nincs hova, előremenni nem tudunk. Itt pedig szemmel láthatóan lassan elevenen rohadunk el. Reggelente komor menetek indulnak a táborból, a szélrózsa minden irányába: a híg sárban úgy vonszolják a hullákat, mint a zsákokat.
Rettegés, szomorúság és tehetetlen düh kísért valamennyiünket, ébren és álmunkban is. Veszni látszik minden remény.
 
Hogyan jutottunk el idáig?
Alighanem az előző télen történt. Madgerreiben, a nyugati határvidék e zsibongó nagyvárosában, ahol ősz óta a piacokon, a sörözőkben és a templomokban egyaránt eltűnt gyerekekről suttogtak. Aggódó, vagy épp eszelős tekintetű, ártatlanságukat bizonygató apák, kisírt szemű anyák, ijedt kölykök. Legtöbben persze legyintettek: az épp serdülő leányok bizonyára északra szöktek, vagy máshová; és a Püspök Úr sem szentelt figyelmet az eseményeknek. A piactéri pletykák szerint a hercegi helytartó palotájában is más ügyek kötötték le az urak figyelmét. Az élet a szokott mederben folyt, és az emberek békében éltek egymás mellett.
A város és a környék lakosságának nagy részét a magamfajta népek tették ki: rónnak mondanak bennünket, pedig igazából dédapáink dédapái voltak rónok. Mi már elkeveredtünk a nyugati végek szelíd dombjait lakó, magukat piquarnak nevező, bozontos szőrű népekkel, hajunk egész barnává sötétedett, beszédünk pedig sok új szóval gazdagodott. A városban sok derinda lakott, de még többen kint a pusztákon, az urak ménesei és csordái mellett.
És ekkoriban még többé-kevésbé békében megfértünk a pusztaiakkal is, látszólag. Akiknek ősei démonokat imádtak, de mára ebből néhány sötét babona maradt csak. Látszólag. Kétségtelen, hogy másképp néztek ki, mint mi: mandulavágású szemek, kiugró pofacsont, alacsony ám zömök termet, karikalábak és az idősebb férfiakon hordóhas. Disznóképűek, így csúfolták őket. Persze csak a részegek és azok az alacsony sorban élők, akik gyakran érintkeztek velük.
Bőrruhákban jártak, testüket avas faggyúval kenték be ősszel, a szél ellen. Hosszú szőrű, kurtalábú lovakon közlekedtek, szinte összenőve velük. Egyszóval bűzlöttek, na. Furcsa nyelvük volt és furcsa szokásaik; az Egyház elnézte nekik mindazokat az ostoba és förtelmes babonákat, amelyek a démonimádó és emberáldozó múltjukból megmaradtak, de az emberek nagyrészt kerülték őket.
A legtöbb kocsmából és a híresebb üzletekből már régóta ki voltak tiltva. A piacokon árulták a bőröket, prémeket, gombákat és sajtokat, és a piacokon szerezték be a fémtárgyakat és a csecsebecséket. Ha néha egyikre-másikra ráfogták, hogy lopott, megkorbácsolásukkor sok gúnyos tekintet villant össze, az emberek ilyenkor mindentudó mosollyal bólogattak: lám, lám, kibújt a szög a zsákból, ezek ilyen népek. Amikor az egyik öreg prémkereskedő pusztai késsel agyonszúrt egy lopáson tetten ért piquar suhancot, korbáccsal kergették ki a városból a felbőszült népek, és a kerület bírája, a nyomásnak engedve, megtiltotta az öregnek, hogy valaha ismét a városba lépjen.
Szóval sok igazságtalanság érte a pusztaiakat, de amikor rájuk terelődött néhány kocsmatöltelék és ostoba kofa gyanúja az eltűnt gyerekek miatt, akkor a legtöbben még legyintettek. A Püspök Úr is mérsékletre intette a híveket: minden ember az Isten teremtménye, és az igazak kötelessége, hogy szelíd türelemmel tanítsák a babonás pusztaiakat a helyes életre.
Látszólag minden rendben volt tehát: száz emberből legfeljebb húsz nézte le a pusztaiakat, és legfeljebb egy-kettő gyűlölte őket igazán. Látszólag minden rendben volt.
Aztán egy kora téli hajnalon a városhoz közeli kiserdőben csaknem három tucat sírt találtak a vadászgató urak és a népes hajtósereg.
 
Isten végtelen kegyelméből a papok tudása átfogja valamennyi betegség és nyavalya gyógyítását, legyen az természetes eredetű vagy varázslat keltette. Már nem érzem a hónom alatt a gyilkos csomókat, már nem rázza láz a testemet, és a sereg lassan tovább indul.
Visszatért az Istenbe vetett hitem, de sajnos evvel kisebbségben vagyok. Sok bajtársam szerint elfordult tőlünk, vagy megátkozta a hadjáratot. A papok szavának egyre kisebb súlya van. Szívem mélyén megértem a barátját gyászoló katonát, aki végignézte a másik haláltusáját, és a papok tehetetlenek voltak. Mert én megértem ugyan, hogy nem juthat mindenkinek egyszerre segítség Isten szolgáitól, de megértem valahol azt is, akit ez elkeserít. Igyekszem megtartani a hitemet.
Az összetűzések ugyanolyan szórványosak, mint voltak eddig is. Dicsőséges ütközetekre készültünk, templomi zászlók lobogására, zsoltárt zengő vértesek rohamára, számszeríj csattanására; megtépve és megalázva menekülő pusztaiakra, halomba hányt szentségtelen csatajelvényekre, lehanyatló lófarkas kopjákra. Győzni jöttünk, jogos bosszút állni. Szent sereg voltunk.
Ami a keserű valóság: a füzesekből röppenő mérgezett nyilak, betegséget hozó páragomolyagok, hajnalra halva talált őrszemek. A bajtársak tízesével járnak dolgukat végezni a bozótok vagy a dombok mögé; nem egyszer és nem kétszer fordult elő, hogy néhány szemvillanás alatt lemészárolták a zömtől elszakadókat. Olykor őrjárat találta meg a sokáig elmaradók holttesteit; olykor csatazaj hallatszott, és a felmentő rajok verték vissza a támadókat, mentették meg a szorongatott bajtársakat. Volt példa viszont arra is, és ez volt a legnyugtalanítóbb, hogy tíz-tizenkét ember nyom nélkül tűnt el egyszerre, mikor behatoltak egy bozótosba, csalitosba, vagy leereszkedtek egy horhosba, és a bajtársak épp csak egy pillanatra vesztették szem elől őket. Furcsa szóbeszédek jártak szájról szájra az egyszerű katonák közt, borúlátó mind, némelyik egyenesen hagymázas őrület.
Riasztó látnom, hogy a csillogó vértes, tollbokrétás paripákon ülő urak – mindentudónak hitt vezéreink – a kétségbeesés határán, sápadtan adják a parancsokat. Még riasztóbb látnom, hogy a papok szótlanok és komorak. A szóbeszédek szerint az Isten ellenünk van, és a papok tehetetlenek; én más véleményen vagyok, de mint mondtam, kevesen érzünk így.
 
Azt a kora téli hajnalt rémületes nap követte. A vadászgató urak és a hajtók közül többen azonnal visszavágtattak a városba, és közhírré tették a rettenetes felfedezést. Az egyszerű nép tódult a kiserdőbe, borzalmat látni majd döbbenten hazatámolyogni.
Még dél előtt kihantolták a harmincöt sírt, bennük gyermekek és fiatalok tetemeivel. Némelyik sírban többen is feküdtek. Haláluk előtt mindnyájukat borzalmasan megkínozták és megbecstelenítették – az Isten legyen irgalmas, a legénykéket is.
A város zúgott, fortyogott benne a gyűlölet. Mellüket verve fogadkoztak az egyébként józan polgárok, zokogtak és bosszúért kiáltoztak a gyászoló rokonok. Közben a kiserdőből érkeztek a hírek, szájról szájra terjedtek, olykor egymással szöges ellentétben. Őszintén mondom, máig nem tudom, hány szerencsétlen áldozatot hantoltak ki, és hogy megvolt-e az összes eltűnt köztük. Gyanítom, hogy nem.
Hogy rosszindulatú pletyka volt csak, vagy a színtiszta igazság, már soha nem derül ki; mindenesetre dél körül elterjedt, hogy az áldozatok egyikében pusztai faragású, csontnyelű kést találtak; egy másikat cserzetlen bőrszíjakkal kötöztek össze, ami tudvalévően pusztai szokás. Mikor híre jött, hogy a feldühödött férfiak lefogtak három pusztait a kiserdő mellett, és épp a város felé hozzák őket, a nép öklét égre emelve átkozta a disznóképűeket.
Valószínűleg az első vérontások ekkor történtek, bár még egymástól elszigetelten. Hanem amikor a kiserdőből meghozta a tíz férfi a három összevert, foglyul ejtett pusztait! A tömeg azonnal szét akarta tépni őket, fürödni a vérükben, hallani a jajkiáltásaikat; mintha akkor bármi helyrejönne. Mintha az Isten tanítása ez volna.
A három fogoly széttépésére ekkor nem került sor, még nem. Vagy kéttucat pusztai ugyanis megkísérelte őket kiszabadítani, előbb csak hadonászva és fenyegetőzve, majd utána fegyverrel. Mindezt a Szent Girolamusz Kapu közvetlen közelében, az alabárdosok szeme láttára. Azt mondják, valódi kis csata volt: a kéttucat felfegyverkezett pusztai pásztor több városlakót is megölt, köztük tisztes, ősz üstökű polgárokat és két alabárdost is. Aztán persze a túlerő legyőzte őket: lemeztelenített hulláikat a kaputoronyra húzták fel, illetve győzelmi jelvényként hurcolták körbe a város utcáin. Az egyetlen félholt túlélőt a három fogoly közé állították, majd az egyik piactérre hurcolták őket.
A hírek szemvillanás alatt bejárták a várost; a gyűlölet mindenhol összecsapásokba torkollott, a felszín alá fojtott, parancsszóra visszatartott indulatok elszabadultak. A disznóképűnek csúfolt pusztaiakról elterjedt, hogy nem is az Isten teremtményei, ezért nem érdemelnek semmit a halálon kívül. A megtámadottak persze védekeztek, fegyverrel; a szegényebb negyedekben felgyulladtak az első viskók, az oltást több helyen harcok nehezítették.
Közben a négy fogollyal a Szent Girolamusz Kapuhoz legközelebbi piactéren elmondhatatlan borzalmak történtek. Ennek már én is szemtanúja voltam. Mivel a kiserdőből szórványosan érkeztek a hírek, és azok is azonnal elferdültek a tömeg ajkán, nem tudta senki, kik pontosan az áldozatok. Zokogva aggódó anyák és nővérek, magukból kivetkőzve üvöltő apák és fivérek vallatták a négy foglyot, hogy kiket öltek meg, hogy az ő gyermeküket-testvérüket hová temették el. Már vagy száz eltűntről volt szó, a kiserdőben viszont csak negyven-ötven tetemet találtak.
A négy fogoly az elmondhatatlanul borzalmas kínvallatás ellenére csak ártatlanságát hangoztatta, aztán már csupán üvölteni tudtak torkuk szakadtából, egészen a halálukig, ami túl későn adatott meg nekik. A körülöttem álló arcokat elnézve egyedül voltam ama véleménnyel, hogy istentelen dolgokat művelünk; óvakodtam persze ennek hangot adni. Nem szólaltak fel viszont a papok sem, és ez mélységes csalódást okozott: vagy tartottak a tömegek haragjától, vagy csupán szükséges rossznak vélték a tombolást, ami akár ellenük vagy a helytartó ellen is fordulhatott volna, ha nincsenek kéznél a pusztaiak.
Az őrület teljesen fékét vesztette délutánra. Amelyik “disznóképű” fegyverrel védekezett, azt felkoncolták; amelyiket élve elfogták, azokat jobb esetben felkötötték a halott kezekként meredező körtefákra, rosszabb esetben karóba húzták vagy halálra korbácsolták. Sokan viszont a menekülést választották, és a város környéki legelőkön is harcok kezdődtek. A pusztaiak, amikor meghallották, mi történt a városban, felkerekedtek, és az őrizetükre bízott nyájakkal és gulyákkal együtt nyugat felé indultak, őseik földje felé. Ha közben derinda lovasok által őrzött nyájakba botlottak, azokat is elhajtották; a derinda pásztorokat szétzavarták vagy legyilkolták. Megrohantak, kiraboltak és felgyújtottak több falut is; haragos vonulásuknak-menekülésüknek több tucatnyi földműves esett áldozatul.
Este a helytartó a zavargások illetve a rablások miatt törvényen kívül helyezte a pusztaiakat, és a Birodalom ellenségének minősítette őket. Az ujjongó tömeg gyorsan megértette: ezzel hadiállapot állt be, a Birodalom földjét taposó pusztaiak ellenséges betolakodónak számítanak. Evvel együtt felmentette a városlakókat a pusztaiak ellen a nap folyamán elkövetett bűnök alól, lévén mind jogos önvédelem és ellenséges fegyveresek elleni fellépés.
Éjszaka és másnap folytatódott minden, fáradhatatlanul. A városhoz tartozó földeken nem maradt eleven pusztai; utolsó fosztogató csapatukat délben semmisítették meg a Herceg Úr címerét viselő derinda lovasok és a Szent Alvaronról elnevezett rend paplovagjai. Túlélő nem maradt. A városban ekörül kötötték fel az utolsó néhány tucat félvér pusztait; igazából senki nem tudta megindokolni, hogy miért.
 
Ma hajnalban megtörtént az első nyíltnak nevezhető ütközet a pusztaiakkal. Nem úgy történt, ahogy elterveztük, nem az történt, amiről álmodoztunk. Körülbelül háromezer embert vesztettünk, na meg az elszántságunk nagy részét, egyetlen reggel alatt.
Még szürkület volt, amikor egyszer csak rajtunk voltak. Hujjogatva, torokhangon ordítva, mint az állatok. Az éjszakai tábort őrszemek kettős gyűrűje vette körül, az őrszemek közt mozgóőrök és járőr-rajok cirkáltak, a gyakori váltások miatt mindig viszonylag pihenten. A pusztai lovasság mégis minden előzetes jel nélkül bent termett a sátrak közt. A szolgálatos őrséget később nem sikerült felelősségre vonni; az utolsó emberig nyom nélkül eltűntek – Isten irgalmazz, száz emberről van szó!
A csata első percei inkább mészárlásra emlékeztettek; kétségbeesetten rohangáló katonák, összedőlő sátrak, általános fejetlenség a szürkületben. A saját kürtjeleinket nem hallani, vagy ami rosszabb, félre lehet hallani a pusztaiak állandó kürtölése közben.
Az éjszakai tábor északnyugati sarka gyakorlatilag megsemmisült, mire mi, szerencsés többiek felfejlődtünk. Lovasságunkkal be akartuk keríteni a pusztaiakat, hogy a sátrak romjai közül ne tudjanak kijönni, ne tudjanak szabadon mozogni. A kötelek és a cövekek kusza erdejében aztán Isten nevében előre nyomult volna a vértes gyalogság, hogy a számszeríjászok támogatásával lassan és módszeresen felmorzsolja a szükségképpen nehezebben mozgó pusztai lovasokat.
A felfejlődés és a csapatmozgás még javában tartott, amikor a tábor északi széle az ott menetelő gyalogsággal, számszeríjászokkal együtt egyik pillanatról a másikra mocsárrá vált. Általános zűrzavar kezdődött ismét, üvöltözés és rohangálás. Nagyjából két-háromezer ember kétségbeesetten ordítva küzdött a hónaljig érő, undorítóan cuppogó mocsárral; egymást is taposva igyekeztek kijutni. Ők már nem számítottak katonának, de a körülöttük álló szerencsések is megszakították a felvonulási műveletet, és lándzsát-alabárdot nyújtottak, összesodort köpönyeget dobtak a szélen vergődőknek.
Mellettem két pap és egy magas rangú tiszt üvöltözött egymással, csaknem ölre menve. Ha a papok Isten áldásával megsemmisítik a pusztai varázslatot, a mocsár vélhetően azonnal szilárd talajjá válik – élve eltemetve a vergődő ezredeket.
- Vélhetően? Vélhetően?! – Üvöltött a tiszt magából kikelve. – Akkor is csináljátok, semmirekellők!
Úgy tűnt, hogy még valami meggondolatlanságra ragadtatja magát, erre azonban nem került sor, a pusztaiak újabb hadművelete miatt. Félelmetessége mellett lenyűgöző látvány volt, ahogy a sátrak romjai közül az őket dél felől bekeríteni igyekvő lovasokra emelték íjaikat, majd szinte teljesen egyszerre lőve nyílzáport zúdítottak rájuk. A bekerítő hadműveletünk hamvába holt: az észak felől induló lovasok lépésben haladva kerülték a mágia-szülte ocsmány mocsarat, a dél felől kerítő lovasság megzavarodott a közéjük vágódó nyílvesszőktől.
Mi a magunk részéről a “Dicsőség néked, Bátrak Támasza” kezdetű zsoltárt énekelve, fegyvert szegezve rohantunk a sátrak közt, egyenesen a pusztaiak felé. Amennyire meg tudtuk figyelni, saját lovasságunk összeszedte magát, és ismét rohamra készült. A pusztaiak közé nyílvesszők százai csapódtak: végre a mi számszeríjászaink is harcba bocsátkoztak. Bosszú, bosszú, jogos bosszú! Vörös köd szállt az én agyamra is.
- Na mi van disznópofájúak?!
- Lesből támadva persze vitézebbek vagytok!
- Visszazavarunk a vérhassal fertőző fekete himlős anyátokig!!
Kopogtak a vérteken a szilvamagra emlékeztető hegyű nyílvesszők; az én sisakomról is lepattant egy. Körülöttem ordítozás, a magasztos zsoltár helyett trágár hangzavar. Végre látjuk őket hullani! Lódögöt kerülök, mögüle vérző fejű pusztai kel fel, vicsorogva markolja lehetetlen ívű kardját és gubacsfejű buzogányát. Torkom szakadtából ordítok, ahogy az arcába csapok az alabárddal. Mellőlem rón suhanc ugrik neki – ismerem amúgy, takácsinas, – széles pofájú szekercével vág az ellenség nyaka tövéhez, pajzsa fogja fel a buzogánycsapást, jobb lábával rúgja el magától a tetemet. Diadalmasan vigyorgunk, diadalmasan vicsorgunk egymásra. Mintha részeg volnék, minden részlet túl éles, de csak a részleteket látom.
- Lovasok mögöttünk!! A szentségit! A Hétszentségit!! – Közvetlen közelről ordított a fülembe az egyik bajtársam, a vállamat rázva.
- Ne káromold a… – Kétségbeesésében úgy megrázott, hogy nem tudtam befejezni.
Hátunk mögött kürtök rivalltak, és a pusztaiak második csapata nyílzáport zúdított ránk. Szorongatott társaik új erőt merítve ugrottak nekünk szemből. A tisztek harsogása ellenére ismét általános fejetlenség kezdődött; utóbb jutott eszembe, hogy a tisztjeink egymásnak ellentmondó utasításokat osztogathattak, mert a hangzavarban nem hallották egymást sem.
Gyávaság vagy sem, a következő nyílzápor elől a lódög mögé ugrottam. A pusztaiak kibontakoztak a bekerítő műveletünkből, átvágták magukat megzavarodott gyalogságunk leggyengébb szakaszán, és egyesültek a minket hátba támadó felmentő csapatukkal. Torokhangú csatakiáltásokkal és állati hujjogatással még a nyeregből visszafordulva is nyilaztak ránk, miközben ügetve távolodtak.
A lovasságunk sok embert és hátast vesztett, mire felhagyott a pusztaiak kilátástalan üldözésével.
 
Az elmúlt tél és ez év tavasza során a gyűlölet és az őrület átterjedt a szomszédos tartományokra is. A pusztaiakat igazából sehol sem szerették; ők pedig fegyverrel válaszoltak a gyűlöletre, vagy elhajtották az őrizetükre bízott jószágot őseik földjei felé, vagy a vérbosszú és még az Isten tudja, milyen sötét babonák okán vérengzést rendeztek egyes félreeső falvakban.
A tavasz vége felé rajtütöttek egy hajtóvadászaton, amely hasonló volt ahhoz, amelyik a sírokat felfedezte néhány hónappal azelőtt. Mindenkit megöltek; hét nemes lovagot, köztük a helytartó öccsét, valamint huszonnégy hajtót.
A köznép a pusztaiakat tartotta továbbá felelősnek a két nagy jégverésért, a száj- és körömfájás-járványért, valamennyi további eltűnésért, és minden rosszért egyáltalán. A művelt emberek és a papság nagy része mérsékletre intette a gyűlölködőket: hiszen más években is előfordul jégverés és járvány. Tény, hogy pusztai rablók lecsapnak olykor a falvakra és a nyájakra; tény, hogy aki démonokkal üzekedik, az rontó hatalomra tesz szert. Azonban nem szabad mindenért őket okolni, mert az tévedésen alapulva szükségképpen téves álláspont.
A nép közt azonban szónokok jártak, Szent Khomeiticiusz Tisztítói; szerzetesek, akik mindig is nehezen tűrték a pusztaiak babonáit, sőt magukat a pusztaiakat is. Más rendbéli szerzetestársaik és a papok szerint valószínűleg azért, mert Szent Khomeiticiusz annak idején éppen ezen a vidéken, és éppen a pogány pusztaiak kezétől szenvedett vértanúságot. A nép azonban a Tisztítók szónoklataiban igazolva látta saját gyűlöletét. Hogy a gyűlölet csak gyűlöletet szül, ez a papok tanítása. Hogy hitetleneket ölni nem bűn, hanem az Isten akarata: ez a Tisztítóké. Az egyszerű nép persze választott magának tanítást, saját szája íze szerint.
A nép határozott fellépést követelt. Szent háborúról kezdtek suttogni, majd bőkezűen adakozni rá. Nyár elején az egész város feszült volt és nyugtalan. A Püspök Úr aranyozott szószékéről mennydörögte, hogy a szent háború nem indokolt, bármit is mondanak a Tisztítók. A népszerű szerzetesek persze erélytelenségről kezdtek beszélni, bár óvatosan fogalmazva. A piactereken megszaporodtak a szent háborúkról szóló misztériumjátékok, más városokból rosszarcú fegyveresek érkeztek. Naphosszat a kocsmákban ülve a küszöbön álló háborúról vitatkoztak, persze szigorúan az Egyház iránti elkötelezettségből, legkevésbé sem a busás zsákmány reményében.
Nyár vége felé az utcák már nem voltak biztonságosak. Mindennapossá váltak a verekedések, és hajnalig tartott a részeg ordítozás. A házak ablakában szenteket ábrázoló hadizászlók jelentek meg, a céhlegények rendes fegyveres gyakorlatozásában egyre hangsúlyosabb szerepet kapott a lovasság elleni mezei harc. Amikor a nyugati határról egy-egy fogságba esett pusztai rablót hurcoltak valamelyik piactérre a katonák, a nép tombolt gyönyörűségében, és a vitézek hajnalig ihattak, ezredszer is elmesélve lenyűgöző kalandjaikat. Mindig módszeresen és nagyon lassan kínozták halálra a foglyokat, hogy a nép kellően kiélhesse magát. A Tisztítók szerint a harag jogos, és a kínhalál enyhíti némiképp mindazt a borzalmat, amit a pusztaiak okoztak és okoznak nekünk. Az Egyház nagyobbik része szerint viszont nem az Istennek tetsző az, ami történik; borzalmas kínokban gyönyört lelni pedig bűn.
Utóbb döbbentem rá a rettenetes igazságra: az Egyház tartott a Tisztítóktól, mert a Tisztítókat imádta a nép. A helytartó is tartott a Tisztítóktól, és a gazdag emberek többsége is. Lépni persze nem mertek; másrészt, és ez az, ami elszomorít, a Tisztítók hatására a nép buzgón imádkozott az Egyház templomaiban, és bőkezűen adakozott az Egyház céljaira. Szóval egyszerűen nem léptek fel.
Egy késő nyári napon két, rosszarcú idegen fegyveresekből álló társaság csapott össze az egyik sötét kocsmában. Az eredmény tizenhét halott volt, köztük a kocsmáros két fiával együtt; egymás után kilencen tettek erőszakot a kocsmáros eladósorba érett leányán, valamint a kocsmán kívül két épület égett porig, és további hét gyulladt ki. Az odavezényelt katonák tíz embert fogtak le, és a helytartó úr elé hurcolták őket.
A vádak kristálytiszták voltak, a bűnösség biztos. Mégis több száz ember követelte a latrok szabadon bocsátását. Érvük az volt, hogy a szent háborúban részt venni kívánó hősök a tétlenség miatt ragadtatták el magukat; és a valódi bűnös az, aki nem vezette még harcba ezeket a tettre kész fickókat. Az őrület tehát nem ismert határokat. A tíz bűnöst még aznap éjjel teljes titokban, a tömlöcben megfojtatta a helytartó úr, a nyugtalan tömeget pedig alabárdosok zavarták szét. Azon az éjszakán kis híján általános lázadás tört ki.
A helytartó úr ekkor valóban azt mondta a körülötte állóknak, hogy a szent háború végre helyreállítaná a nyugalmat. Amikor ez elterjedt a városban, ezrek vonultak a Püspöki Palota elé, és ökörsütést rendeztek örömükben.
Másnap délben érkezett a hír, hogy támadás érte a Szent Alvaron Kolostort.
 
Ma délután rettenetes helyre bukkantunk. Kis domb volt, a tetején csalitossal, a felderítők azonban hamuszürke arccal, az ősz hűvöse ellenére verítékező homlokkal tántorogtak elő. Emberi maradványok, csontok és rohadó darabok hevertek a fák között; a viszonylag épségben maradt holt arcokra eszelős rémület és elmondhatatlan fájdalom torz kifejezése fagyott. A holtak a mi ruháinkat viselték, a mi fegyvereinket markolták; a mi bajtársaink voltak, nem pusztaiak.
Először szólni sem tudtunk a döbbenettől. Feljebbvalóink fojtott parancsaira sírokat ástunk a domb tövében, és megkezdtük a maradványok kihordását. Az igazi iszonyat akkor kezdődött, amikor a holtakat cipelők valamelyike felismerni vélte gyerekkori barátját az egyik láthatóan agyarak által leszaggatott, kiégett szemű fej-torzóban. Egy íjász két egymáshoz szíjazott bokát talált, és a csizmák díszítését látva ordított tehetetlen dühében és gyűlöletében.
Az egész sereg felbolydult a méla, dermedt iszonyatból. Pillanatok alatt elterjedt a hír, hogy legalább százat megtaláltunk azokból a bajtársakból, akik nyom nélkül tűntek el őrségből vagy a zömtől leszakadva. Haláluk körülményeivel kapcsolatban azonnal hajmeresztő elméletek kéltek szárnyra; a rettenetes az volt, hogy egyik-másik torzót látva a legvadabb ötlet sem tűnt képtelenségnek.
A szomorú tevékenység késő éjszakáig tartott. Akkor a papok közül többen felszentelték a sírokat, és a sereg egy emberként énekelte a gyász zsoltárait. Utána a szentbeszéd azonban csaknem botrányba fulladt: mikor a papok egyike megnyugtatásképpen kijelentette, hogy a kínhalált haltak már boldogok, mert lelkük nem esett fogságba, hanem békét lelt, a szertartást közbekiabálások zavarták meg.
- Békét?! Azt mondod, békét?!
- Hazugság!
- Ezek az emberek kínhalált haltak a démonimádók keze által! Sosem lelnek békét.
- Véres bosszút fogunk állni! Tíz disznóképű minden bajtársunkért!
A papok közül zömök, fiatal, szakállas derinda vált ki, és lassú, nyugodt léptekkel a hangadókhoz sétált. Vörös köntöse makulátlanul tiszta volt, élesen elütött a gyalogosok mocskos rongyaitól. Urunk szent buzogányát formázó jogarával vádlón egyikük felé bökött:
- Milyen jogon vonod kétségbe az Egyház szavait? – Ingoványos talajra tévedtünk, bár az egyszerű gyalogosok ezt nyilván nem vették észre. E kérdést hagyományosan az eretnekeknek és a gonosz varázserőt birtoklóknak tették fel a papok, és nem nagyon létezett rá jó válasz. A harcos gyűlölettől elvakult agyáig azonban csak a pap fölényes viselkedése jutott el. Fogait összeszorítva sziszegte a választ, dühös tekintetét hol a jogarra, hol a papra szegezve:
- Nem vontam kétségbe semmit. – Mögötte ugrásra készen várakozott a többi, aki a szertartást megzavarta. Tekintetükből csak úgy sütött a gyűlölet és – ami engem jobban megriasztott – a tehetetlen harag. Óvatosan a pap mögött is felsorakozott néhány katona, hogy szükség esetén a segítségére keljenek.
- Ne hazudj. – A fiatal pap felemelte a hangját. A feszültséget szinte tapintani lehetett. – Az imént igenis kétségbe vontátok…
A pap idáig jutott. A harcos tagolatlan üvöltéssel rontott neki, kezeit előrenyújtva. Ugrottak a többiek, közbeavatkozni, segíteni, a verekedést megakadályozni, de láttam, hogy erre nincs sok esély. A pap feje fölé emelte a jogart, nyakában felragyogott hét buzogányt ábrázoló medálja, és éles hangon rárivallt támadójára, aki abban a pillanatban a földre zuhant előtte. Varázserő dübörgött ebben a hangban:
- Hited lángja újra éljen! Járja át lelked az önző szégyen! S hogy minden jóság elkerüljön, lelked nászt a kínnal üljön! – A harcos görcsök közt fetrengett a sárban, hangosan zokogott. A pap leeresztette jogarát, és hátat fordított támadójának.
Ez végzetesnek bizonyult, nem csak számára, de az egész hadjárat számára. A földön fetrengőt átlépte egy bajtársa, és – úgy éljek, ugrottam volna segíteni, de szinte megbénultam – buzogányával teljes erőből tarkón vágta a papot. Nem csak én álltam bénultan, hanem szinte mindenki; jól hallottuk a rettenetes csattanást. Vér fröccsent ránk. Egy szívdobbanással később fékét vesztette az őrület.
 
A Szent Alvaron Kolostor hős paplovagjai visszaverték a pusztaiak ostromát, pedig azok a legsötétebb varázserőket is felvonultatták. Hajnalban érkeztek, az őrjáratról visszatérő lovagokat támadták meg bevonulás közben. Tüzes nyilak záporával felgyújtották a kaputorony fafelépítményeit, és több belső épületet is. Utána pedig foglyokat vezettek elő a pogány senkiháziak, és lassan, látványos kegyetlenséggel felkoncolták őket.
Csel volt ez, alattomos húzás, de sikert értek el vele. A felbőszült paplovagok egy hős csapata kivágtatott, és szétzavarta a pusztaiakat, kiszabadítva a foglyokat. Azonnal nyílzápor zúdult rájuk, és a legsötétebb rémálmok lidércnyomása, egy szürke füstfelhőt eregető rettenetes démon. A hős csapat és a foglyok soha nem tértek vissza a rendházba, a démon pedig a kaput vette célba.
Kiszáradt a fű, amerre ment; elporladtak a holttestek, amelyeket elborított a körülötte szitáló borzalmas, mérgező füst. Rettenetes süvöltéssel vágódott a vasalt kapuknak, mögötte komoly távolságot tartva rohamra fejlődtek fel a pusztaiak. A lángoló kaputorony mögött, állandó nyílzáporban gyülekeztek imára a papok és a lovagok, hogy visszazavarják a démont saját kárhozott világába.
Isten bocsásson meg nekik, a kaput tartó fegyveresek rémült üvöltéssel szaladtak szét, hangos recsegéssel és fülsiketítő dübörgéssel rontott be a démon. Két ember magas volt, fekete, ormótlan, leginkább talán bölényre emlékeztető, azonban a kaputorokban felegyenesedett, karmos mancsaival felkapta és a papok felé hajította a legalább kétmázsás ostromszámszeríjat. Velőtrázó üvöltést hallatott, mögötte pusztai kürtök rivalltak fel. A kolostor több épülete égett már, az oltást az állandó nyílzápor nehezítette.
A papok révén Isten kegyelme kiteljesedett; ragyogó fény öntötte el a kaputorkot, és a démon, rémálomba illő sikolyok közepette feloszlott, visszatakarodott saját világába. A kapu romjain át azonban hujjogatva, ordítozva pusztai harcosok vágtattak be, és véres kézitusa kezdődött a lángoló épületek közt. Sok derék lovag és vitéz csatlós lelte halálát, mire a pogányok maradéka visszavonult.
Riasztó volt ez a győzelem, mert láttuk, mire lehetnek képesek a pusztaiak. Suttogva terjedtek a találgatások: ha ez a támadás Madgerrei városát érte volna, több ezren haltak volna meg, mire visszaverjük a pogányokat. A helytartó úr kész helyzet előtt állt: a tömeg előző este óta ünnepelte a szent háború megindítását. A Püspök Úr is kénytelen-kelletlen rábólintott, mert a nép a Tisztítók szavára hallgatott, és a Tisztítók egyre nyíltabban céloztak az Egyház tehetetlenségére és gyengekezűségére.
Ezrek és ezrek iratkoztak fel katonának a szorgalmas szerzeteseknél; acél csengett a műhelyekben, és ezüst a perselyekben, mert a pusztaiak elleni háborúra mindenki jó kedvvel adakozott. Ezerszer megbántam már, de engem is magával ragadott a lelkesedés, és elindultam a dicsőségesnek álmodott szent háborúba. Nem lévén lovag, alabárdot markoltam és kardot kötöttem, magamra öltöttem ládában őrzött egyszerű vértemet. Suhancként és ifjúként éveken át rendszeresen gyakoroltam a harcot a céhlegényekkel és a nemtelen fiúkkal együtt; most végre harcban is kipróbálhatjuk magunkat, ahogy apáink tették a boldogtalan emlékű derinda lázadás ellen, vagy nagyapáink a borzalmas Fekete Tavasz idején.
 
Papgyilkos bajtársunkat azonnal leteperték és gyakorlatilag agyonverték. A tülekedésben néhányan szitkozódtak; itt is, ott is kések villantak. Egyik bársonyköpönyeges, ragyogó azúrkék tollforgós lovagunk kissé hátrébb üvöltve parancsolt minket csatarendbe. Alabárdot szegezve indultunk megfékezni az elharapódzó tömegverekedést, mögöttünk parancsszóra számszeríjat csévéltek zavart és ijedt katonák.
A rend lassan állt helyre, jajongó sebesültek és néhány halott maradt az apályként visszahúzódó őrület posványában. Láttam a tekinteteket, és cseppet sem nyugtatott meg, amit láttam.
 
Fél napi járóföldre a társaink maradványait rejtő dombtól pusztai táborhelyre bukkantunk. Ködös, nyirkos hajnal volt, a tábort csendben körülfogtuk. Bosszúszomj és harag mardosott szinte mindenkit. Fegyvert szegezve zárkóztunk, majd a büszke tollforgós lovagok intésére egyszerre harsogni kezdtük a “Segíts győzelemre, Seregek Istene” kezdetű zsoltárt; aki nem hallott még ilyet, annak elárulom: a ködgomolyagok rettegve húzódtak félre előlünk, szívünkbe bátorság és büszkeség költözött, arcunk kipirult és szemünk ékkőként ragyogott.
A pusztai tábor szétrúgott hangyabolyként bolydult fel; döbbent pusztaiak kaptak lóra a nemezből és bőrből eszkábált, félgömb alakú sátrak közt. Minden irányból záporozott rájuk a számszeríjak nehéz vesszeje. A néhány rohamra induló lovast a mi lovasságunk kétfelől rohanta meg, szabályosan nekihajtva őket alabárdjaink áthatolhatatlan erdejének.
Pillanatok alatt győztünk, elhanyagolható veszteséggel, de a későbbi események fényében ebben kevés örömömet lelem.
- Isten nekünk adta ezt a napot! – Ordított egy borostás, sebhelyes képű bajtársam, miközben a hajánál fogva vonszolt elő egy sikoltozó süldő pusztai lányt az egyik sátorból.
- Megmentenek a bálványaid?! Tollas bohóc! – A sebesült sámán szájába kötőféket erőltettek, balját nyíltra törték, hajába markolva kényszerítették, hogy végignézze, amint kárhozatos bálványait feldöntik és felaprítják a magukból kikelt győztesek. Aztán tehetetlenségében könnyező szemeit kiszúrták, testét levizelték, majd gyakorlatilag agyonrugdosták.  
- Vén emberevő! – Üvöltött egy Verionéból elszármazott derinda takács, húgom sógorának unokatestvére, miközben puszta kézzel fojtogatott egy félkarú öreg pusztait.
- Disznóképű fattyak!! – Nagydarab, loncsos hajú, bőrvértes számszeríjász lábánál fogva, fejjel lefelé tartott magasba egy sivalkodó, hároméves-forma gyermeket, fémpettyes kesztyűbe bújtatott öklével hatalmas ütéseket mért rá. Egy másik, tízéves kölyök szitkozódva rontott ki a közeli sátorból, férfikézbe való kardot lóbálva. A loncsos hajú langaléta bajtársa gúnyosan röhögve fogadta a támadást, majd szinte kéjjel csavarta ki a gyermek kezét, markolt utána a hajába, és fejelt az arcába acélsisakkal. Utána, mintha csak játékszer volna, egy integető alabárdoshoz lódította a még élő testet, ami pillanattal később a fegyver csúcsára tűzve, diadalmas zászlóként emelkedett győzelmünk színhelye fölé.
- ELÉG!! – Hatalommal teli dübörgés söpört végig a seregen, meglepett és bosszús arcok fordultak a vörös köpönyeges, ősz hajú pap felé.
- Az Isten nevére…! Én… én nem találok szavakat! – A dús szakállú, fényes páncélú lovag a pap balján döbbent értetlenséggel meredt a vérengzésre és a mámorból ocsúdó harcosokra.
- Talán nem ízlik a győzelem, vezérem?! – Kérdezte kihívóan egy gyalogos, néhány lépés távolságból, jobbjában véres kardot, bal hóna alatt remekmívű faragott nyerget tartva.
- Szent sereg voltunk! Szent sereg, az Isten dicsőségére szervezve! – Az ősz pap mögött egy fiatalabb társa, egy nyurga hossol állt, Urunk szent buzogányát mintázó jogarát vállán pihentetve. Zúgolódás támadt a harcosok között.
- Zsoltárokat zengtek, és közben állat módjára vérengzést rendeztek? – Az ősz pap lassan, kenetteljesen, minden szót alaposan megfontolva beszélt. – Hát miféle emberek vagytok?
- Hát, Atyám, ezek a disznóképű mocskok nem érdemelnek mást. – A harcosok egyetértően morogtak. A lovag arca vörös lett a haragtól, a bátor szószólóra ordított:
- Le a fegyvert. Egyesével jelentkezni. Ennek a borzalomnak meglesz a böjtje. – A harcosok elkomorultak, elnémultak. Kezük kifehéredett a fegyverek markolatain. Néhányan felsorakoztunk a papok és a lovagok mögött; a szemközt állók felénk is gyűlölettel teli pillantásokat lövelltek. A feszültséget szinte tapintani lehetett. A lovag az éktelen haragtól rekedten folytatta: – Ez parancs volt! Arcátlan bitang! Tizedelést kockáztatsz?!
- Nekünk nem parancsol senki, aki a győzelmünknek nem örül! – Helyeslő kiáltások keltek, egyre több és egyre határozottabb hang. A lovag arca vörösből sápadtra vált:
- Ez zendülés! – Tagbaszakadt, csorba fogú harcos indult felé, kezében ijesztő méretű szekercét lóbált lustán. A fiatal hossol pap állt elé:
- De testvérem…!
- Testvérem…? Porban háltam az Ördög lányával, szemében láttam arcom tükrét: számomra mindig Ő lesz a bálvány, szívem helyén lángol a jég…
- Káromlás! – Az ég felé lendült a jogar, zengő hangon szállt a pap szava: – Lökd el magad a parttól, dobd el, ami eldobandó… – A csorba fogú hörögve emelte ütésre a szekercét. – …lásd, hogy üres az életed, és dobd el, mit más már eldobott!
Fülsiketítő csattanással villám vágott le az égből; a tagbaszakadt harcos sisakja meghasadt. Fordult egyet a gyomrom, amikor megláttam, hogy a fém szinte egybeforrt a cakkosra tépett szélű fejbőrrel.
Aznap is fékét vesztette az őrület.
 
Valaha szent sereg voltunk. Időtlen időkkel ezelőtt, amikor a hadjárat elindult. Most a számtalan borzalom után alig néhányan térünk vissza hazánkba az átkozott pusztákról. A papok, a lovagok, és néhány közrendű harcos, aki a józanságot választotta. Aki szerint az Isten akarata nem az ártatlanok lemészárlása.
A sereg hátrahagyott fele folytatja a háborút, papok nélkül, lovagok nélkül, az Isten áldása nélkül. Komor menetként tértünk vissza Magderreibe, az ünneplő tömeg is elkomorult jöttünkre. Beszámoltunk, ki-ki akinek kellett. Szent Khomeiticiusz Tisztítóinak tanításai és példabeszédei már jóval kevesebb megértő fülre találtak: az egyszerű nép elhitte a hazatérőknek, hogy a gyűlölet csak gyűlöletet szül. A Püspök Úr hamarosan betiltotta a rendet, tagjait kiutasította a városból. Tevékenységüket csak titokban tudták folytatni.
Az őrület elmúltával a dolgok lassan visszarázódtak a rendes kerékvágásba. Ismét kereskedtünk a pusztaiakkal, ismét megtűrtük őket falainkon belül. A szórványos összeütközések már nem lobbantottak tűzvészt: a sok felgyülemlett harag kiadatott, és borzalmas katasztrófát okozott. Az egyszerű nép megtanulta egy időre: mi a düh méhében fogant, a gyűlölet által vész el.
Soha senki nem tért vissza közénk a sereg hátrahagyott feléből.
 
 
 
A szerző megjegyzése: a műben szerepel több idézet egy szívemnek oly kedves zenekartól, a (Christian) Epidemic-től. A mottó a Véristenkirályságból való, a papi rendreutasítás varázslat szövege a Fájdalom Koronájából, a káromló szöveg a Prófétából, a papi villámvarázs pedig a Könnyek Könyvéből. A zenekar talán elnézi a szövegek ynevi kontextusba helyezését – illetve az arra tett ügyetlen kísérletet. Egyben meg kívánom jegyezni, hogy az Epidemic életművének hallgatásával talán elcsíphető valamennyi abból a hangulatból, amelynek hatása alatt a szerző e mű megírása mellett döntött, illetve amely hangulatban az írás alatt állt…
 
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához