LFG.HU

taverna
Máguspalánta
RPG mesélőknekCimkek
A VI. Kalandorkrónikák Szerepjátékos Találkozó és Verseny kalandmodulja 4-6. szintű kalandozó csapatok számára

Helyszín: Észak Ynev, Anublie tóvidék, Anwar városa és környéke
Időpont: P.sz. 3704; Tűz és Fény hónapjaiban; Adron kvartjának negyedik, Lángok havában

 

- Óvatosabban azzal a kötéllel! Még a végén elszakítod az éles sziklákon, te ostoba!
Az alak szóra sem méltatta a gúnyos megjegyzést, mászott tovább, s kis idő elteltével elnyelte a sötétség. A sziklahasadék szűkös volt, az ősi bazalttömbök azonban nem jelenthettek gondot egy ilyen tapasztalt kincsvadász számára, mint amilyen Árnyék volt. Lélegzet visszafojtva fúrta tekintetét az egyre növekvő sötétségbe, csak reménykedni tudott, hogy a számításai nem csalták meg a kötél hosszát illetően. Végül hálát rebegett az összes északi istenségnek, amikor a lába végre szilárd talajt támaszthatott. Óvatosan elengedte a kötelet, majd az iszákjából fáklyát húzott, és gondos, begyakorlott mozdulatokkal tüzet lobbantott.
- Mi van odalent, egyben vagy? Hangzott társa kérdése, hát igen az öreg Metsző leginkább csak a saját jussa miatt aggódik állapította meg Árnyék. Ha ő nem mászik le, a kivénhedt zsoldosnak suta mozgásával esélye sincs lejutni a katlan csúszós falain, pláne nem kincsekkel megrakodva visszatérni.
 
Akaratlanul is elmosolyodott a gondolatra, hogy mint minden egyes alkalommal ő viszi vásárra a bőrét, de sebaj majd az osztozkodásnál felveti a dolgot. Gondolatai visszatértek a jelenre, és megélesített érzékeit. A helység ahová érkezett nem hasonlított semmire, ahol korábban már járt. Az ódon falak zöldes fényben játszottak, s mindet faragott képek, meg titokzatos írásjelek ékítették. A képek ismeretlen, nyúlt fejű alakokat ábrázoltak, melyek ezt leszámítva teljesen emberszerűek voltak. Az ismeretlenek harci szekereken vonultak, és a képek tanúsága szerint valószínűleg egy hatalmas csatába meneteltek. Egy különös alak azonnal megragadta a tapasztalt kalandor figyelmét. Az alak legalább kétszer akkora volt, mint társai, és a fején a napot mintázó kilencágú koronát hordott kezében pedig villámot szorítva parancsnoklón mutatott a folyosó egyik irányába. Szinte tapinthatóan sugárzott belőle az erő, holott csak egy élettelen sziklafaragvány volt. Az ismeretlen faragó mester kitűnő munkát végzett, állapította meg magában. A folyosó egyik oldala teljesen beomlott, arra nem volt értelme elindulni. Talán néhány óra alatt meg tudná bontani a járatot eltorlaszoló sziklák tömegét, de ez a munka teljesen feleslegesnek tűnt, ugyanis a járat másik fele nagyjából járhatónak tűnt.
 
Néhány kisebb törmelékkupacon óvatosan átlépett, mikor a folyosó végén egy különös jelekkel faragott kaput pillantott meg. Az ősi jelek egykor biztosan mágiától duzzadva védték a helyet a fosztogatóktól, de a boltív felső peremén keresztben futó mély repedés felsértett egy sor rúnát, így a kalandor megkönnyebbülten sóhajtott fel. Egy kis szerencse mér igazán ráfért. Gyanakodva lépte át az ódon átjárót, mely súlyos árnyékával toronyként nehezedett rá, de nem történt semmi. Árnyék elhatározta, ha sikerrel jár, a gazdag zsákmány egy részét áldozatként bemutatja Krad oltárán. A terem nagyjából 20 lépés széles lehetett, s a fáklya fénye életet lehelt a falakon csillogó kék zafírokba.
 
A visszaverődő, megsokszorozódó fényben a terem teljes hosszában láthatóvá vált. A nyolcszög alakú helyiség minden falát különös, élethű szobrok tarkították. Katonák, fegyverekkel, ódon szürke márgakőből kifaragva. Az ismeretlen szobrász munkája olyan tökéletes volt, hogy egy pillanatra elbizonytalanította a kalandozót, ezek valóban szobrok-e… A helyiség közepén egy elnagyolt, faragott szarkofág terpeszkedett, oldalában mindenféle alakú urnában viasszal lepecsételt titokzatos tárolóedények, melyekre különféle, ismeretlen jeleket festettek. Árnyék érzékei veszélyt jeleztek.
 
Hosszú másodpercek kellettek ahhoz, hogy megnyugtassa magát, és folytatni tudja útját a szarkofág irányába. Úgy tűnt a hely érintetlen, s az elhelyezett urnák, és egyéb edények azt a benyomást sejtették, hogy akik a halottat eltemették, hittek a halál utáni életben, s egy kis szerencsével gazdag zsákmány lapul a szarkofágban. Még két lépés, és a szarkofágra irányította a figyelmét. Érzékei azt súgták, mechanikus csapda védi a helyet, körültekintően elhelyezkedett hát a szarkofág egyik sarkánál, és teljes erőből megtaszított a fedőlapot. A szarkofág teteje hangos súrlódással csusszant arrébb, de Árnyék legnagyobb meglepetésére nem történt semmi. Egy újabb erőteljes lökést követően a szarkofág teteje hangos döndüléssel csapódott a földre, felverve az évezredes port. Árnyék eltakarta az arcát, de még így is jutott a porból az orrába. A szeme sarkából mintha mozgást látott volna, úgy tűnt, mintha az egyik szobor tekintete éppen feléje villant volna. Ijedtében hátratántorodott, és felrúgta az egyik urnát, ami hangos csörömpöléssel tört szét a padlón. Sötét, fekete színű folyadék buggyant a földre, az évezredes por pedig mohón szívta magába az ismeretlen anyagot. A kalandor torkát sötét, baljós erő kezdte szorítani… félelem. Árnyék visszanyerte önuralmát, és csendesen átkozta magát ügyetlensége miatt. A szobor természetesen ugyanolyan merev tartásban állt ott, mint korábban. Miután szíve dobogása elcsendesedett előrenyújtotta a fáklyát, és belepillantott a szarkofágba. Aszott, pergamenszerű, foszlott bőr, csontok, és némi haj maradt a testből. A kincsvadász tekintete megakadt a halott csontos ujján lévő diónyi rubin gyűrűn, és a nyakában lógó halványsárga jáspis amuletten. Szinte gyermeki örömmel tette magáévá a tárgyakat, biztosan nagyon sokat érhetnek, gondolta, és nem is tévedett nagyot. A gyűrű a maga nemében páratlan méretű és tisztaságú rubin volt, legalább két arannyal tömött erszényt érhetett. No persze nem fog elfeledkezni a falakat ékítő kevésbé tiszta zafírokról sem. Kaján vigyorral az ajkán húzta elő a tőrét és nekilátott az első ékkő kifeszegetésének…
 
Ki szabja meg egy lélek útját? Az istenek? A sors? S mi végre vándorolnak a lelkek az örök körforgásban? Létezik-e reménység a kárhozottaknak? Vagy istenek vagyunk mi magunk is, kik önmagukat keresik?
 
A padló repedései mohón nyelték el az áldozatul felajánlott vért, s a gondosan megtervezett csatornák mind az Első Tanítvány felé szállították, hogy életet leheljenek belé, ha eljön az idő, s a fényességes Császári felség visszatérvén szolgálataira tarthasson igényt. Megélte a kárhozatot, megélte az éter egyhangú szürke, határtalan világát, de nem nyugodhatott, saját esküje, s az ősi mágia ereje kényszerítette vissza a halandó porhüvelybe, mely az enyészet karmaiban rágódott hosszú évezredeken keresztül. Vér szagát érzem… Éhség… A szikra visszatért, s vele együtt a másvilágról hozott szenvedés emléke, a pusztítás, és szolgálat vágya. Szeme már rég elporladt, füle elszáradt, de érezte a betolakodó jelenlétét. Alig kétugrásnyira volt tőle a fosztogató, aki szent nyugovóhelyének ékeit gyalázta meg. De most megfizet a bűneiért… Senki nem dacolhat az Első Tanítvány haragjával! – Na gyere csak ki szépen, ez az… – Árnyék már majdnem végzett, éppen az utolsó zafírt pattintotta ki a foglalatból, amikor bűzös lehelet csapta meg az orrát… Egy  szemvillanás alatt megpördült, de a háta mögött nem állt senki… A szarkofágból finom por szitált alá. Valami nem volt rendben érzékei sikoltozva jelezték a halálos veszélyt. Az immár gyérülő fényben megpillantotta a padlón a sötét folyadéktól megfestett pókhálószerű csatornákat, melyek a szarkofág alatt végződtek.
 
Szíve hevesebben kalapált, és majd kiugrott a helyéről, amikor a szarkofágra pillantva a halott földi maradványainak hűlt helyét találta. Az életösztön azt diktálta, hogy meneküljön, így hát azonnal a kijárat felé iramodott, átugrotta a törmelékkupacot, és a kötél mellett elhajította a fáklyát is, hogy minél gyorsabban felkapaszkodhasson. A folyosó végéből lidérces szellő suhant, s a fényben egy foszlott bőrű, ősz hajú csontvázalak lebegett feléje. A tőrét gondolkodás nélkül a jelenés felé hajította, s a leginkább akkor lepődött meg, mikor amaz egész egyszerűen eltűnt. Jeges félelem szorította meg a szívét, és valami megérintette a vállát. A pokol minden kínja járta át a tagjait, és szörnyű sikoltása messzire hallatszott…
 
Különös játék a sors. Egyik kezével ad, a másikkal elvesz, de hogy kinek és mit, azt a nagy rendező elv ismeri csak, még az istenek szeme előtt is rejtett titok. Az azonban bizonyos, hogy azon az estén valami végleg elromlott, és a szabad világ jövőjére a múlt súlyos fellegei nehezedtek…
 

 

Kedves Olvasó!
A kalandmodul a KalandorKrónikák cselekmény-folyamának részese, megállja helyét akár önálló kalandmodulként is, de hosszú, életút jellegű történetek alapjául, folyamataként is felhasználható. A kalandmodulban található szereplők statisztikái, a kaland helyszínek a M.A.G.U.S. első törvénykönyv szabályrendszerére épülnek. A kalandmodul lehetőséget biztosít arra, hogy a játékos karakterek átéljenek egy heroikus történetet, mely Ynev hatalmi viszonyainak sorsát meghatározó módon képes befolyásolni, ezért reményünk szerint felemelő, és magasztos győzelmet vívhatnak ki a játékos karakterek, ám ha elbuknak, semmi sem állíthatja meg a vészt, mely fekete fellegként söpör végig Északon.
Kérlek, amennyiben Játékos volnál, saját későbbi jó szórakozásod érdekében hagyd abba az olvasást!
Az ezt követő részek kizárólag a Mesélőre tartoznak!
 
 

Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://rpg.hu/download/moduls/kalandorkronikak6.zip]
A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához