LFG.HU

HammerTimeCafe
Cthulhu
ismertetőCimkek

Négy káosz űrgárdista üldögél egy rozzant kocsmában. Az egyikük könnyedén lecsapja egy kötekedő nehézfiú fejét.
Ha egy történet a fenti nyitójelenettel kezdődik, akkor a legtöbben szerintem egy viccet várnak kibontakozni a sztori végére. Az iménti nyitókép azonban a “Heroes of the Space Marines” (Az űrgárdisták hősei) címet viselő antológia első írásának kezdő jelenete.
 
Hangulatkeltés céljával kerestem könnyebb hangvételű, de igényes űrgárdistás könyvet, azzal a kitétellel, hogy végre ne az ultramarinokról szóljon. Ez a mű került elsőként a kezembe és egyből megtetszett a lehetőség, hogy néhány rövidebb történeten keresztül több író stílusába is “belekóstolhassak”.
A borítón kissé sajátos ábrázolásban megjelenített figura ugyan nem túl sok jóval kecsegtetett, ám a könyv címe annál ígéretesebbnek tűnt. A fülszövegből aztán kiderült, hogy káosz űrgárdisták is hősieskednek majd a könyvben, amin kicsit elhúztam a számat, mert jobban örültem volna, ha csak lojalista testvéreikről szólnak a történetek, de végül megvettem.
 
Tíz írás található az antológiában, ebből öt végső soron renegátokról szól. Általában elmondható, hogy a művek többségében bizony itt-ott maradtak elgépelések, és néhány kivételtől eltekintve a világhűséggel is akadnak fenntartásaim. Ezeknek a mértéke még szerencsére az én toleranciahatáromon belül esik, de bosszantónak találom, hogy pont egy a Black Library által kiadott könyvben fordulnak elő, és ha innen nézem, akkor bizony irritáló a hanyagság.
De lássuk inkább a konkrét irományokat kicsit közelebbről is, ugyanabban a sorrendben, ahogy a kötetben is szerepelnek.
 
Graham McNeil: The Skull Harvest
Az első novella, kisregény vagy inkább szösszenet. Rögtön káosz űrgárdistákról szól – a szerkesztő helyében én legalább ide egy lojalistákról szóló írást raktam volna. A néhol egészen jó leíró részek mellett a sztori véleményem szerint erős közepes, a párbeszédes részek viszont pocsékak, ráadásul a szereplők egy része teljesen beszámíthatatlan. Ez utóbbi leginkább abból látszik, hogy időnként hajlamosak megfeledkezni bármiről, ami egy fejezettel korábban, vagy éppen csak az előző bekezdésben még teljesen világos volt számukra. Ezek a hiányosságok egyébként az írón is kijönnek – hébe-korba kimarad az egyes szereplők bemutatása, vagy teljesen sommásan intéz el olyan részleteket, amikre véleményem szerint nyugodtan kitérhetett volna. Nem tudom, mennyire szorítottak az idő és a terjedelem korlátai, de talán nem ártott volna még egyszer átolvasni a művet, mielőtt a nyomtatásba került – így elkerülhetőek lettek volna az olyan bakik, mint például az utolsó csatajelenet során a szereplők által forgatott fegyverek összekeverése. Ez így a klasszikus “gyenge kezdés” tipikus esete számomra.
 
Chris Robertson: Gauntlet Run
Az egyetlen pozitív dolog, amit erről a kisregényről el lehet mondani, hogy legalább császárhű űrgárdistákról szól – bár azzal, hogy űrgárdisták vitatkozhatnék. A műben főszereplőként felvonultatott karakterek ugyanis Császári Öklökként (Imperial Fists) kerülnek bemutatásra, azonban a hozzáadott szamuráj színezet nekem valahogy nem passzol. Hogy egy Császári Ököl lelke a kardjában lakozna számomra új információ – bizonyára Ian Watson ezt teljesen véletlenül felejtette ki saját regényéből. Maga a mű teljesen jellegtelen, nem több némi akcióleírásnál, abból is sajnos a gyengébb fajta. Ráadásul sikeresen mellőz mindenfajta hangulatot és mögöttes tartamot. A végén fölényes győzelem az ostoba és életképtelen orkok fölött, kötelező sablon-okosság a főszereplő szájából (aki egyébként az osztag ballasztjaként szolgáló őrmestert is megmenti a történetben), melyen mindenki jót nevet, majd a lemenő nap sugarában megjelenik a VÉGE főcím. És ez állítólag egy regénysorozat nyitóepizódja! Már előre ráz a hideg.
 
Gav Thorpe: Renegades
Eddig a gyűjtemény első, kifejezetten jónak mondható novellája. Ebből már érezhetően árad valamiféle hangulat, felfedezhetőek benne életszagúnak mondható karakterek, és végre tényleg úgy tűnik, hogy űrgárdistákról szól. A novella számomra egyik fontos szépséghibája, hogy a cím gyakorlatilag előre lelövi a csattanót, pedig a felvezetés amúgy egészen rendben van. A határozottan jónak mondható leíró és párbeszédes részek mellett azért itt is befigyelnek a komolyságot tökönszúró bakik: Például, a Bosszúálló Fiak (Avenging Sons) hadszíntéren töltött idejéről ellentmondásos adatokat találhatunk az egyes fejezetekben. Ettől eltekintve a novella tényleg jó, ezt már végig tudtam olvasni anélkül, hogy hangosan felzokogtam volna közben.
 
Dylan Owen: Honour among Fiends
Még egy egészen jó novella, bár ez is káosz űrgárdistákról szól, eddig azonban ez az első, amire azt merem mondani, hogy valami ilyesmit vártam el az antológia címe alapján. Persze nem mondanám, hogy az írói teljesítmény csúcsa, de szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy nem a toronymagas irodalom szintjére áhítoztam, amikor a könyvet megvettem. Ebből a szempontból nézve a mű teljesen korrekt, ráadásul nem ordítanak benne logikai bakik és a WH40k világát sem erőszakolja meg. Ugyan lehetne rajta csiszolni, de a véleményem az, hogy a kötet első két művét nyugodtan el lehetett volna hagyni, a harmadik novella megteszi felvezetésnek (a hibák kijavítása után) ez pedig végre egy olyan írás, amiért már tényleg megéri pénzt is kiadni.
 
Nick Kyme: Fires of War
Egészen jónak mondható regény lenne, kár hogy befejezetlen. Mondjuk ez valamennyire érthető, hiszen ez a mű is egy közelgő sorozat előhírnöke. Vannak benne kifejezetten jó leíró részek, ezeket azonban sajnos néha megölik a bosszantó elírások és hibák. Aztán látni itt jó ötleteket is, de ezek egyrészt nem mind kerülnek kellő kifejtésre, másrészt némelyikük inogni látszik. Jó ötletnek találom például, ahogyan a Salamander-eket egy időre megfosztja kedvelt fegyvereik használatától, bár a mögöttes indok tudományos alapjai számomra kissé ingoványosnak tűnnek (előrebocsátom, hogy nem vagyok szakértő a témában, így lehet, hogy amúgy a dolog mégiscsak helyes, de nekem mint laikusnak akkor sem hangzik hitelesnek). Idült hülyeségből ebbe a műbe is jut egy egészséges adag, és bár nem olyan vészes, mint a kötet első két irományában, azért mégsem tudnám tiszta szívvel ajánlani a Salamander rendház rajongóinak. Végső soron olvasható kis iromány, csak a végén marad a szájíz: Ez egy hosszabb regénysorozat promo anyaga, nem pedig egy önálló mű, nem ezt vártam amikor megvettem a könyvet!
 
Richard Ford: The Labyrinth
Ismét renegát űrgárdisták a novella kulcsszereplői, a főhős pedig ezúttal is komoly eséllyel pályázhatna a legkreténebb űrgárdista díjára – és úgy igazából a többi szereplő sem igazán mutat magasabb értelmi képességeket. Sajnos sem a történet, sem a karakterek, sem pedig az írói teljesítmény nem nyújt igazán újat vagy érdemlegeset, így az iromány valódi értékkel nem járul hozzá a gyűjteményhez. Az egyetlen pozitívum amit el tudok róla mondani, hogy legalább rövid.
 
Steve Parker: Headhunted
Végre megint egy olyan mű, mint amilyet a cím alapján vártam volna! És végre lojalista űrgárdistákról szól! Végre nem teljesen hülyék, vagy egyéb módon dilettánsok! Végre felfedezhető a szereplőkben valamiféle karakter – kissé talán sablonosak, de egy akcióorientált műtől az ember ne várjon el óceáni mélységű lélekábrázolást. Igen, ez még mindig nem “magas” irodalom, de ez még mindig nem elvárás részemről. Azért kisebb-nagyobb finomítások még elkellenének a műben, de az alapvetően megfelelő szint időnként már üdvösen átcsap az egészen jó kategóriába. Picit fájlalom, hogy a módszeres olvasónak hat művön kell átrágnia magát, mire eljut eddig az írásig, és ebből a hatból igazából csak kettőt lehet érdemesnek mondani.
 
Darren Cox: And they shall know no fear…
Végső soron nem rossz novella, a maga módján még elgondolkodtatónak is mondható. Egy közepes képességű szerkesztő azért valószínűleg még visszadobta volna finomításra, de legalább már ténylegesen csak pár bosszantó apróság kikalapálásáról lenne szó. A műben itt-ott benne felejtett logikai buktatók ugyanis már zavaróak lehetnek egy figyelmesebb olvasó számára. Viszont akadnak benne egészen hangulatos leírások is, amelyeket csak viszonylag ritkán ront le néhány szerencsétlen elszólás. Összegezve nem rossz novella, a kötettel szemben támasztott elvárásaimnak abszolút megfelel, csakhát elkelt volna még egy kis utólagos csiszolás. Eddig ezen a művön érezhető leginkább egy kompetens szerkesztő hiánya.
 
Peter Fehervari: Nightfall
Kissé erőtlenül induló, de azután egészen kellemessé váló novella. Egy kicsit talán soknak és erősnek vélem a történet végén maradt elvarratlan szálakat, de ezek legalább már ténylegesen megérnek egy folytatást – már ha az írónak vannak ilyetén tervei. Ez a mű ugyanis már önmagában is elfogadható kerek egész történetként, ugyanakkor mégis magában hordozza az ígéretes folytatás csíráját. Vagyis ez végre nemcsak egy promó anyag, mint ahogyan az messzire szaglik a korábbi Salamander-es műből. Vagy ha mégis az, akkor határozottan jobban sikerült. Az igazat megvallva az ostoba szereplők átka ezt a történetet sem kerülte el, de itt legalább abszolút “racionálisan” kerül tálalásra. Plasztikusabban fogalmazva: Az ostoba szereplő itt szándékosnak tűnik, ellentétben az antológia néhány korábbi művével. Véleményem szerint a leíró részeken még lehetne erősíteni, kiváltképpen a novella elején, de amúgy a mű egészen jó.
 
Aaron Dembski-Bowden: One Hate
Ha a fentebb említett nyitójelenet alapján az egész antológiát egy viccnek tekintjük, akkor minden bizonnyal ez az iromány lenne a csattanó. Sajnos kicsit hosszú a vicc, a poén pedig erőltetett és kifejezetten rossz. A történet főszereplőjeként felvonultatott káplán például nem egyszerűen idegbeteg, hanem a legkülönbözőbb személyiségzavarok és viselkedési problémák jól fejlett tüneteit képes egyszerre produkálni. És ugyebár ő lenne a csapat lelki támasza. A nevezett csürhén ez egyébként alaposan meg is látszik, leginkább azonban egy képzett óvónő hiánya érezhető rajtuk. Árad belőlük a fegyelmezetlenség és a tiszteletlenség, viszont remekül tudnak pózolni, ami azonban többnyire erőltetett, valószínűtlen, és teljesen felesleges. Ha valóban ilyenek a Bíbor Öklök (Crimson Fists), akkor szerintem nem az a csoda, hogy az őket ért szörnyű csapás után képesek voltak úgy-ahogy talpon maradni, hanem az, hogy az Inkvizíció és a többi űrgárdista rendek még nem irtották ki őket! Ilyen hősök mellet talán nem is meglepő, hogy maga az író is elveszti időnként a fonalat és zökken egyet a történet. Az összképen az sem lendít igazán, hogy a Császári Őrség (Imperial Guard) tisztjei nyeretlen idiótákként kerülnek bemutatásra. Ezt mondjuk személy szerint én még egy űrgárdistákat fényező novellában elnéző mosollyal elfogadom. Amikor azonban az übermenő űrgárdisták gyermekded tréfákkal még tovább alázzák az amúgy is imbecillis császári tiszteket, az számomra már inkább a vicceskedőket minősíti. Akadnak amúgy a kisregényben egészen jó ötletcsírák és írói megvillanások is, ám ezek sajnos felettébb ritkák és tökéletesen elvesznek a felszínes vagánykodás és az izzadtságszagú poénkezdemények között. Nehezen tudom elképzelni, hogy a szerkesztők nem találtak bármi jobbat a finisre.
 
A könyv végére maradt még az írók pársoros bemutatása és részemről némi csalódottság. Ennél többet is ki lehetett volna hozni a témából, igényesebb szerkesztésben. Ha nem jön össze elég mű, vagy az írók által beküldött kéziratokon még javítani kéne, akkor inkább érdemesebb lett volna várni a megjelentetéssel. De gondolom a határidő nagyobb úr a minőségi követelményeknél.
 
Ami felett viszont nem tudok elsiklani, az a kötet egyes írásaiban bemutatott “űrgárdista-imidzs”. Ha valakinek ez az első olvasmánya a Warhammer 40k világáról, könnyen arra a következtetésre juthat, hogy az űrgárdista rendek valójában ostoba műmájerek csordái, akik a fegyelmet és a tiszteletet legfeljebb hírből ismerik, adott szavukat könnyedén megmásítják, nagy bajban pedig csak fordítanak egyet a köpönyegükön. Az antológia művei alapján bennem sokkal nagyobb szimpátia alakult ki a renegát űrgárdisták iránt, mint az egyik-másik műben feltűnő lojalisták felé. Pedig én eredetileg ez utóbbiakra lettem volna kíváncsi, és alapvetően inkább őket a favorizálom. Talán jobb lett volna, ha külön gyűjteményeket jelentetnek meg a renegát és a császárhű űrgárdisták hőseiről, mert ez az egyveleg jelen formájában eléggé felemásra sikeredett.
 
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához