LFG.HU

Attila
ismertetőCimkek

 ”-Nem hiszem, hogy bárki is törődne azzal, hogy a fennsíkon megdöglenek a bogarak meg egy-két rágcsáló.
- Én akkor sem akarom.
David nézte a fia szigorú tekintetét.
- Találjam ki, hogyan lehetne a bogarakat és a rágcsálókat kitelepíteni?
- És a madarakat, amik a gazzal benőtt lyukakban fészkelnek.
- És a madarakat.
- Igen, azt akarom. Ne pusztuljon el semmi azért, mert megjönnek a földi emberek. Biztos van megoldás.”
 
Lehet, hogy csak én nem találom, de az a határozott érzésem, itthon komoly hiány van a jól megírt, minőségi ifjúsági irodalomban. Nem csak scifi/fantasy témákban, hanem úgy általában. Rendben, könyvtárakban, antikváriumban ott vannak mondjuk a régi Delfin sorozat kötetei, de valahogy nem igazán jön az utánpótlás.
A Beavatás szertartása efféle utánpótlás-kíséretnek tűnik. Remélem legalábbis, hogy a szerző nem felnőtt olvasóknak szánta a regényt, mivel… eh, előbb nézzük, miről is van szó.
Szóval puhakötés, kétszázhetvenakárhányoldal. Külsejéről nem lehet sokat írni, a borító elég jellegtelenre sikeredett, de ez legyen a legkisebb probléma, ugye.
Általában véve a cselekménye se az a komplex dolog: adott egy emberi betelepülésre váró bolygó, ahol apa és fia élnek az idilli környezetben afféle előretolt csapatként, mikor némi késéssel megérkezik a telepesek űrhajója. Kábé ennyi az alapkonfliktus: A bolygó természetközeli őslakói, a technikai hódító emberiség és a közöttük őrlődő páros.
Ebből még ki is lehetett volna hozni valamit. Kultúrák találkozása, tudomány és hit viszonya, személyes felelősség, döntések és következményeik, ilyesmik. Terry Pratchett Nationja járt körbe hasonló témákat nemrég és az eredmény kiválóra sikerült, nem csak az ifjonc olvasók számára.
 
“- Hatalom? – Justin zavartan próbálta meg tisztázni a fogalmakat a jelen összefüggésben. – Az, hogy irányítok másokat?
- Több annál! Vegyünk itt is egy példát: neked hatalmad van az állataid felett, ugye? Hiszen bezárva tartod őket. Te simogatod, eteted mind, de megvonhatnád tőlük az ételt vagy verhetnéd őket, mert megvan hozzá a hatalmad.
- De miért tenném?”
 
Szélesi sajnos nem egy Pratchett. Nyelvi szinten nem követ el a hazai sf szerzőkre elég jellemző ordas hibákat, de a színvonalában nem offenzív megfogalmazás kábé az egyetlen pozitívum, amit a kötetben találtam – a többi ugyanis egy szirupos, az olvasót néhol hülyére vevő végtermék, aminek olvasása közben néha komolyan nem hittem el, amit láttam.
 
“Guilden arra gondolt, milyen remek lesz uralni ezt a bolygót, ezeket az óriásokat. Már alig várta, hogy más földrészeken is kijelölje a telepek helyét.
Csodálatos lesz.”
 
A szereplők ábrázolása talán a legfájdalmasabb; vastag pemzlivonásokkal felgányolt jellemek tocsognak a lapokon és tesznek olyan megnyilvánulásokat, hogy az embernek kedve támadna felhördülni. Ebből a szempontból a büntetőszázad szerepét a Justin nevű kölyök játssza, aki annyira ökotudatos, rendes, naiv meg minden, hogy megnyilatkozásai után még egy elvakult Greenpeace-aktivista is rendelne magának egy fókaburgert dupla koalaturmixxal, csak nehogy összemossák vele véletlenül. Ritkaság az ennyire mesterkélt, nem valódi főhős – jó, nyilván nem várom el mindenkitől, hogy pl. Calvin(*) kategóriájú hitelességgel ábrázoljon gyerekeket, de tán lejjebb kellett volna venni a csávó rinyálási faktorát, hogy legalább valamennyire csökkenjen a figura ellenszenvessége. Persze a többiek se ússzák meg: a körülbelül ellenpár szerepet betöltő Guilden bácsi, a telepesek vezetője például olyan szinten klisés hatalommániás céges gonoszember, hogy már vártam, mikor kezd mániákus kacajba, vagy játszik pár futamot egy komor hangú templomi orgonán.
 
“- Ön egy törtető ember, kormányzó – pillantott fel végre David. A férfi erőtlennek érezte magát ehhez a vitához. Sőt minden beszédhez erőtlennek érezte magát. Már a temetéskor elfogytak a szavai, elfogytak a szavak. – Ennek csak a maga hatalmi vágyaihoz van köze.”
 
Cselekmény szinten… eh. Amellett, hogy néhány dologról – diófa alatt nyugvó anyuka, hány évet töltött a bolygón a főszereplő, mennyire szereti egymást apa és fia stb – ismét és ismét és ismét és ismét tudomást szerzünk, a sztori elég lájtos, az alapkonfliktus előbb megmarad a klisék szintjén, majd átfordul az abszurdba.
 
“- Igen. Sokan meghaltak a víztől. Most máshonnan vesznek vizet, a tengerből… de az is megöli majd őket.
- Ezt nem értem. Miért? Hogy kerül a vízbe a méreg? A tengerben is ott van? A kőzetekből mosódik ki?
- Azért halnak meg, mert ellenszegülnek az Endeminek.
- Még mindig nem értem.
- Nincs méreg, apa. Nincs méreg. Az emberi test jórészt vízből áll, és az Endemi vize nem jó nekik, mert más.
- A víz hidrogén és oxigén.
- A víz szent.”
 
Rendben, olyan apróságok, mint a lézerágyúval növényzetétől megtisztított fennsík – vegyünk kezünkbe egy lézermutatót és próbáljunk fényével felületet lefedni – már jelzik, hogy nem egy kifejezett hard scifiről van szó, de a történet ivóvizes vonala – amelyben a bolygót nem tisztelő/szeretők telepesek számára mérgezővé válik a helyi hákettőó, és az egyetlen remény a fent említett ökovarrior kiscsávó beavatása – ami ha sikerül, talán tudja irányítani a helyi vizet, hogy ne mérgezzen… no, szóval ez már erősen Édesvíz kiadós szint. Ami mondjuk valahol stílszerű, de a hülyeség az hülyeség marad.
A könyv végjátéka amúgy az addig közepesen és unalmasan dülöngélő regényt gyakorlatilag megfogja, kicibálja a pajta mögé és többször tarkón lövi. Bizonytalanul úgy érzem, a szerző felkavaróan drámai hangulatot próbált teremteni, ehelyett valami kulisszahasogató blődlit sikerült összekalapálnia. Anélkül, hogy le akarnám lőni a csattanót, kábé olyan befejezésre kell gondolni, mintha mondjuk a 80 nap alatt a föld körül végén Mr. Fogg tényleg lekésné a határidőt, vagy mondjuk az Egri Csillagok lezárásaként a győztes várvédők megpusztulnának egy szalmonellamérgezésben.
Látni, hogy a szerző igyekezett. Néha ki is érezni a sorokból, hogy itt vagy ott konkrétan valami nagyon szépet és okosat próbált írni. Nem ment. A valószínűtlenül idilli bolygó valószínűtlenül idilli őslakói és a valószínűtlenül jógyerek főhőskölök valamint a valószínűtlenül egybites, ostoba, elnyomó, sztereotip betelepülők konfliktusa belefullad valami nagyon nem vicces önparódiába. Talán kevésbé fekete vs fehér koncepcióval az olvasó se érezné úgy, mintha éppen valaki prédikálni próbált volna neki.
Nem volt más kézirat a kiadónál?

 

 
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához