LFG.HU

Agata_Wind
novellaCimkek
Az ég mennydörgött, mégsem esett az eső. A környék fáiról jeges szél sodorta tovább a rátelepedett havat… mégsem fázott. Ugyan érezte, hogy hosszú hajába belekap és összeborzolja, arcába fújja szőke tincseit, mégsem emiatt hunyta le szemeit egy pillanatra. Úgy érezte magát, mint a mesében Piroska, ki gyanútlanul vergődik keresztül az erdőn. Vele ellentétben ő azonban itt állt. Megérkezett.
A havas, rozsdás vaskapu nyikorgása nem engedte, hogy másfelé terelődjenek gondolatai. Az oroszlán fejet ábrázoló lakat vöröslő szemei egyenes rá néztek, mintha csak hangtalanul kérlelné: “Gyere! Érj hozzám!” Igen. Tisztában volt vele, hogy ha megérinti… újra szembe kerül azzal az elzárt világgal. Még ő tette rá ezt a zárat, hogy többé ne kelljen belépnie. Csakhogy most… muszáj. Nem tehetett mást.
Vékony, fehér ujja lassan közelítette meg a tátott szájú oroszlánt, mi szinte remegett a vágytól.
“Közelebb! Közelebb!” – hallotta elméjében a vágyakozó, rekedtes hangot, de bármennyire is szerette volna elkerülni, végül meg kellett érintenie. Szemeit behunyva hallotta, ahogy az a rekedtes, csikorgó hang felkacag és a hideg fém felsérti arcának jobb felét. Lerepült róla. Innentől nincs menekvés.
 
A vaskapu nyikorogva tárult fel előtte, mintha csak erre a pillanatra várt volna. A hó és a rozsda együttesen hullt a kövezetre, hol hirtelen elolvadt, egymásba vegyült. Akár a friss vér. A jeges hó csontként roppant csizmája alatt, miközben egyre erősebb szél tolta beljebb. Nem foglalkozott az arcán keletkezett vékony sebbel. Most már erősebb, mint legutóbb. Tudta miért jön, igaz nem akarta. Csizmájába tűrt farmerján megtapadtak az egyre erősödő szél hordta hópelyhek. Látta, ahogy az ódon, teraszos nemesi ház sötét körvonala fölött villámok hasították ketté az eget. Aztán ismét megdördült a menny. Szemei sarkából látta, ahogy a kert összes torzszobra lassan felé fordítja repedezett arcát. Kőszemek nyíltak ki lassan, minden lépését követve. Hiába a fekete szövetkabát, érezte gunyoros mosolyukat, az átható, üres szemeiket.
A ház teraszán, a villámlás fényében, egy csipkés, gyászruhába öltözött nő alakja tűnt föl, nevető, üres szemekkel, aztán ismét láthatatlanná vált. A vén fák, csontos kezekként nyikorogtak, ahogy a szél megmozgatta őket. Az egész helyet halk, gyermeteg nevetés töltötte be. Itt-ott fel is tűnt a hangok szellemalakja. Áttetszően, egy babát szorongatva vékony kezei között. Az omladozó tetőn varjak fészkeltek, károgva figyelve közeledését. Mintha csak nevettek volna rajta. Mintha látták volna a lelkében rejlő félelmet. De nem adhatta fel.
Ahogy az első lépcsőfokra rátette lábát…
-      Hová mész?
A hang egyszerre visszhangzott és veszett el a jelenben. A háta mögül jött. Megállt. Hideg érintést érzett a gerince mentén. Nem akart megfordulni. Nem is tudott volna. Légzése akadozott, ahogy ez a hideg méregként terjedt.  
- Felelj, kérlek…
Halvány ajkai nem nyíltak szóra. Állt, egyik lábát a lépcsőre helyezve, miközben elméjében ott tombolt a hang alakja is. Az a fekete nő, ki az előbb még csak egy pillanatra tűnt fel. Hallotta, ahogy a legyező lassan kinyílik és…
-      Hagyjál! – ordította teli torokból, azzal erőt vett magán és megszaporázta lépteit a ház bejárata felé. De akárhogy is szaladt fölfelé nem oda jutott. Behunyta szemeit… ez volt a baj. A ház helyett a hátsó rózsakertbe keveredett, ahonnan már minden virág kihalt. Csak az elszáradt, fagyos, fákra, kőkerítésre felkúszott indák és cserepek árulkodtak egykori szépségéről. A hó itt vastagabbnak, ám egyúttal ragacsosabbnak is tűnt. Tudta mi fog következni; ha sokáig marad egyhelyben indákként fogja körbeölelni lábait ez a hónak látszó lélektenger. A kertben három, emberi alakot ábrázoló szobor várt már rá az ösvény mentén. Hideg, visszataszító hely volt.
-      Jaj, ne… – nyögte elfúló hangon, mikor a mellette álló, kőből faragott nőalak lassan felnyitotta szemhéjait. Nem volt szeme. Csak az üresség, a kínzó csönd áradt belőle.
-      Hol van a rózsám? – ropogott álkapcsa, így lepattogva róla a tört márvány szépsége. Alatta hideg csont dacolt az idővel.
Ahogy megszólalt mind a két szobor üres szemgödre felé fordult. Lelkét ismét átjárta a hideg. Nem tudta hol keresse. Érezte a csizmáján felkúszó fehér indákat. Mennie kell.
-      Hol van a rózsám? – kérdezte ismét, de a lány nem akart megállni. Úgy tett, mintha meg sem halotta volna. Egyenesen haladt az ösvény mentén el a visszhangként beszélő másik két szobor mellett is. Hallotta, ahogy a márvány letörik a nyakukról és helyet ad a kopott csontoknak.
Zsebében érezte a fémkulcs hidegét, mi körül lassan keletkezett a jégpáncél. Minden kérdésnél egyre nagyobb lett. Sietnie kellett. A szemben álló kőfalból egy ajtó bontakozott ki, amibe egy kecsesnek tűnő hölgy olvadt. Fodros szoknyáját a szél lengette, miközben félig kopasz fejéről összetapadt tincsekben lógott a haj. Arcát még nem látta, mert folyamatosan a föld felé fordult. Igen. Ekkor mindig megijedt és sosem merte kinyitni azt az ajtót. De most kénytelen. Meg kell tennie.
De mi van akkor, ha azok a csontos karok hirtelen megragadnak? Vagy ahogy a kulcslyukhoz érek, megharap?
-      Hol van a rózsám?
Lépései nyomán folyamatosan elszakadtak, majd újra fonódtak az indák, miközben az ajtóba olvadt alak egyre magasabbra emelte fejét. Alatta piros foltokba gyűlt a vér. Cseppenként. Nem volt messze, de szíve már a torkában dobogott. Nem… nem akarja látni. Biztosra vette, hogy azt fogja látni, amit gondolt… és azt nem akarta. Szemeit ismét össze akarta szorítani, hogy eltűnjön innen, hogy sosem lássa ezt a helyet. Aztán eszébe jutott a cél.
Tényleg, most akarom feladni? Most, mikor már olyan kevés az időm?
Az ajtón lévő karmolás nyomok a nő szakadt ruháján is ott voltak. A szépséges ruha lassan oszlott cafatokra. Minden darabját az a gyermeki kacajjal teleszórt szél vitte messzebbre. Már nem érdekelte. Szembenéz vele. Nem engedi, hogy ezek eltérítsék céljától. Az indák sem adták fel. Újabbak szakadtak el és újabbak keletkeztek, apró kezeikkel kapaszkodva a csatokba.
-      Hanna…
Az arc végül egyenesen rá nézett és a nevét suttogta. Igen. Az volt, amire gondolt. Az a foszladozó ruha, az élettel teli bőr halála… önmaga arcát látta, ahogy szemgödreiből cseppenként folyik a vér. Végig a megsebesített arcon a friss hóra. Szemei kitágultak, de nem engedett. Most nem futamodhat meg…
-      Hanna…
A fülénél hallotta a suttogást, miközben ismét gerincén érezte azt a jeges érintést. Nem látta, de tudta, hogy azok a göcsörtös ujjak a haját piszkálják.
Mi lesz, ha már nekem se lesz hajam?
Megrázta fejét, majd sebesen előkapva a kulcsot a zárba helyezte. Az ujjak végigsimították fejét és a hideg úgy terjedt át minden egyes hajszálára, mintha kiment volna belőlük az élet. Nem fordult. Nem akart elfordulni a kulcs. A zár csak kattogott, az ujjak egyre lejjebb haladtak, egész a tarkójára. Az ajtó nem nyílt.
-      Szép kis Hanna…
A keserűség könnyeket idézett elő. Nem bírta tovább. El akarta hessegetni fejéről a foszladozó ujjakat, de már nem tudta. Nem érezte magát elég erősnek hozzá. De ha feladja… ha most megáll…
Dühödten belecsapott az ajtóba, mégis… mintha bele sem csapott volna. Nem érezte az erejét, nem hallotta döngést, csak azt a kacagást, a kérdéseket a rózsáról és az ajtóban rekedt foszladozó alaknak a recsegő szavait és a vércseppek csöppenését.
-      Hová mész… hol a rózsám… szép kis Hanna… hihihi…
-      Elég legyen! – kiáltott föl könnyek között lerázva magáról a lidércek baljós álmait. Be kell jutnia, különben minden elveszett. Legalábbis ő elveszik. Az ujjak a hangok nem szűntek, de úgy tűnt könnyei elűzték belőle az elkeseredés magjait. Látta, ahogy apró, ezüstös cseppekként szállnak, majd pattannak szét a levegőben.
-      Engedj be! – kiáltotta remegő hangon, újabbakat dörömbölve az ajtón. Semmi. Nem történt semmi. A kulcs fagyosan állt a kulcslyukban, miközben önmaga foszladozó, üres alakja egyre szabadult a fa fogságából.
-      Engedj be… – könyörögte, térdre rogyva az ajtó előtt, miközben a rohadó anyag az arcába lebegett.
-      Drága Hanna… hol a rózsám… drága rózsám… hihihi…
-      Micsoda?
Elméje újra kitisztult, ahogy a szavak összeolvadtak. “Drága rózsám”… Így eddig csak egy valaki hívta. Csak egy valaki… az édesanyja. Szíve összeszorult, ahogy elhunyt anyja emlékét felidézte… ahogy ott látta holtsápadt arccal az ágyon, miközben nedves, csontra soványodott kezével az ő kezét markolászta, miközben ezt hajtogatta: “Drága rózsám! Én egyetlen rózsám…”
-      Az Emlékek Lidércei… – jutott eszébe nagyanyja meséje, még egészen kicsi korában. Ők azok, akik életünk legfájóbb emlékeit idézik fel, csakhogy meggyengítsék a szellemet. A lelket, hogy elvegyék az erőt… – akik az emlékekből, a félelemből táplálkoznak.
-      Olivér! – kiáltotta ismét, újra, erősebben csapva az ajtóra. Ezúttal érezte, hallotta a döngést, ahogy az újabb égzengést is.
A kulcs kipattant helyéről és a véres hóra hullva abból sem lett más, csak egy piros folt. Nem ért semmit.
- Oli…- kezdte volna újra, mikor egy újabb ütésére az ajtó feltárult és átesett rajta.
Ösztönből is behunyta szemeit. Csak annyit érzett, hogy valami keményre hasalt. A hangjából és a tapintásból ítélve fára. Amikor szemhéja ismét felnyílt, csak azt látta, hogy egy másik szem néz vissza rá. A padló egy réséből. Néma sikoly hagyta el száját és azonnal feltápászkodott.
Sosem szerette az ilyen meglepetéseket, ugyanakkor úgy tűnt végre bejutott a házba. A mellette nyíló, törött ablakon újabb fényesség tört be, mikor az égen ismét villámlott. Akkor tudott valamelyest körbenézni; ezernyi kacat hevert mindenütt. Régi játékok, festékes dobozok, ecsetek, rajzlapok, babák és még ezen kívül rengeteg felismerhetetlen tárgy, ami azután a sötétségbe veszett. De bármennyire is próbálta elkerülni, nem bírta megállni, hogy a padló résében forgó szemre ne fordítson még egy pillantást. Kirázta a hideg.
Azt már nem akarom tudni, hogy ez minek a szeme.
Előtte nem sokkal egy lépcsőt vett ki még a villámlás idején. Összébb húzta magán kabátját. Minden lépésénél egyre hangosabban nyikorogtak a deszkák. A lépcső közelében kaparászást hallott a közeléből. A lomok közeléből. Egy újabb villám fényénél nézett csak a vélt irányba. Egy csontváz ült a falnál, a feje fölött pedig valamilyen írás bontakozott ki. A meggyengült vakolat a koponyára hullt.
Mi ez a hang?
Megállt, hogy hallgatózzon, mikor lépéseket hallott a lépcső felől. Erőteljes sikoly hagyta el ajkait, ahogy szembenézett azokkal a vöröslő szemekkel. Egy emberszerű árnyék… bíbor szemekkel. Ott állt előtte. Mozdulatlanul. A kaparászás egyre hangosabb lett. A vakolat már szinte kopogott az üres csontokon.
Mi…?
Nem tudta befejezni a kérdést. Az árnyékalak rávicsorgott, majd egetrengető hangján felkacagott. Az egész ház belezengett. A padló megrepedezett alatta, attól tartott, hogy ketté is törik.
Bátor vagy Hanna… nagyon bátor… – az alak hangja egyre halkult, majd szertefoszlott. Utolsónak a szemei halványodtak el végleg.
De nem tartott sokáig a hirtelen jött nyugalom. A kaparászó hang elnémult, különös, nyugtalan csendet hagyva maga után. Majd egy erős robbanás. Vakolat, falmaradványok egyvelege repült a fiatal lány felé, felsértve kabátját és nadrágját egyaránt. Kezét arca elé emelte, de így sem kerülhette el.
Ez a végzet…
Kintről farkasok vonyítottak. Ismét mennydörgött. A repedezett padló szilánkokká tört alatta. Minden lépésnél egyre közelebb ért hozzá. Sárgás szemeiből áradt a düh és a pusztítási vágy. Mindent betöltött az a bizonyos fémes, édeskés szag… vér. Temérdek vér, mi a következő villámnál meg is mutatkozott. A falrésből. Az ott heverő csontokat, játékokat beborítva.
A felé közeledő lény pofájából is csakúgy csorgott…
Reszketve ült a padlón, várva, hogy a farkasszerű lény végül átharapja a torkát. Szemei előtt lejátszódott, amint azok az éles fogak beleharapnak testébe és végül apró darabokra cincálják. Ahogy testrészei leválnak róla és vére a lépcsőkön folyik végig…
-      Kérlek… – hagyta el összeszorított ajkait ez az egy szó, mikor már arcában érezte a meleg leheletet.
Mi van akkor… ha ez a lény ölte meg az öcsémet? Ha az ő vére folyik ott…
Nem bírta tovább. Várta, hogy a harapás bekövetkezzen, miközben a farkaslény szemeibe nézett. Be akarta hunyni a sajátjait, de…
-      Hol van az öcsém? – rivallt rá hirtelen, maga sem tudva honnan vette ezt a bátorságot. Ő beszélt egyáltalán?
-      Válaszolj Farkas! Hol van az öcsém?
Nem. Nem érezte, hogy mozog a szája. Csak azt látta, hogy a hatalmas fenevad szőre tüskeként borzolódik fel a nyakán és egyenesen rá szegezi vérszomjas tekintetét.
Az a gyermeki nevetés újra felütötte fejét. Újabb villám hasította ketté az eget, mikor észrevette, hogy nem is őt figyeli. Sokkal inkább…
Hatalmas, zengő kacaj rázta meg a padlást. A farkas megindult, majd átugrotta, hogy azt támadja, aki az ő hangján szólalt meg. Egy tükröt. Ezernyi szilánk repült szanaszét… ahogyan ő is egyre lejjebb zuhant. A padló már nem bírta. Szilánkok, törmelékek, játékok és vérfolyam között zuhant egyre lejjebb… le… a mélységbe.
Kívülről látta önmagát, ahogy közeledik. Egy újabb tükör? Háta mögött ismét feltűntek azok a bíborszemek és azok éles fogak.
-      Megmondtam… – zengte gunyoros hangján, majd eltűnt.
Nem tudta mikor lesz vége. Mellette a hatalmas farkas úszott el, hogy összetörje. Olyan volt, mintha ráugrott volna. De nem. A talajnak képzelt tükörkép eltorzulva repedt meg a farkas súlya alatt, hogy aztán ő is szilánkokra törjön…
Végül előrebukott és fejét védve hagyta, hogy a törmelék ráessen. De nem történt ilyen. Hallotta a zuhanást, a vér loccsanását… őt mégsem érte semmi. Lassan leemelte magáról kezeit és körbenézett. Előtte törött tükrök sorakoztak. Törött tükrök, megtört faragásokkal. Érzelmekkel teli arcok, indák és egyéb mintázatok sorakoztak az árnyakban, akárha vártak volna rá.
Feje fölött fáradt lihegést hallott, néha halk nyüszögéssel keverve.
A farkas…
Hangos puffanással dőlt oldalra, közvetlen mellette. A tetőn keletkezett résből még mindig folyt a vér és hullottak a fadarabok. Majd valami szürkés esett elé. Félve mert maga elé nézni. Újabb fényjelenség, amiben körvonalazódott a baba… középen egy hatalmas, forgó szemmel, mely most rá szegeződött. Akárcsak abban a résben. Egy rongybaba, durván összevarrva. Öltések alkotta fanyar mosollyal. Mintha az elkövetkező pillanaton mosolyogna…
Inkább a farkas felé fordult, csakhogy ne kelljen elviselnie ezt a kiszolgáltatott érzést. Azonban megdöbbenve látta, hogy az a hatalmas fenevad sehol sem volt. Helyette egy maroknyi kölyök vacogott vérrel áztatott és némileg megtépett bundával.
Szegénykém… – nyúlt felé, hogy felkarolja, mikor a baba megmozdult és a kölyök mellett egy hatalmas tükör jelent meg a semmiből.
Fekete, szellemszerű karok nyúltak ki a szilánkokból, egyenesen a farkas felé. A babát meg úgy tűnt láthatatlan zsinegeken mozgatják. Felállt és egy üvegszilánkot szúrt rongyszerű ujjába, amivel megindult a lány felé.
-      Nem… – suttogta ijedten, mikor a farkas kölyök sírva felnyüszített. A karok ekkor érték el és résnyire behatoltak testébe.
-      Felejtsd el! – nyúlt a kölyökért, majd felpattant, hogy a baba se találja el azzal a szilánkkal. Csak később jutott eszébe, hogy azt dobni is lehet.
Nincs kijárat… csak a törött tükrök…
Hiába forgott körbe, folyamatosan hátrálva a kis szörnyetegtől ez egy zárt tér volt. Köröskörül repedt, hiányos tükrök álltak vagy feküdtek. Aztán csillanás…
-      Hagyd őt békén! – húzta el onnan a kölyköt, ki gyermekként bújt hozzá. Akár egy kisbaba. Behunyt szemekkel várta, hogy a szilánk beleálljon a karjába… Semmi. Nem érzett semmit. Csak a hideget. Majd újabb üvegdarabok hulltak a földre…
Az egész tükörszoba darabokra hullt, akár egy látomás. Nem maradt a helyében más, csak a havas fák és a lelakatolt kapu. Az, ahol bement abba a rémségbe. A nyikorgás, a mennydörgés és a villámlás helyszíne… és persze a kis farkaskölyök a karjaiban.
Ezek szerint az a felém dobott szilánk széttörte az egész helyet.
El sem akarta hinni. Kijutott. Végre épségben, kisebb karcolásokkal csak az arcán.
De… hol az öcsém?
-      Hol van Olivér? – kiáltott a fák közé, hol ismét felvonyítottak a farkasok. – Hol van az öcsém? Olivér!
Semmi válasz. Az ég mennydörgött, mégsem esett az eső. A szél fújt… mégsem fázott. Azonban egy valami megváltozott. Kisütött a hold és a környéket éles sikoly rázta meg. Nem tudta volna megállapítani, hogy férfié volt-e, vagy nőé. De annyiban bizonyos volt, hogy mikor a ház felé nézett, az semmivé porladt…
-      Jaj ne! – hervadt le a mosoly arcáról. És ha még benn volt…?
Könnyek csillogtak arcán, ahogy erre gondolt. Az a bíborszemű démon elragadta az öccsét… és ő nem tett semmit. Semmit…
-      Olivér… – suttogta, még szorosabban ölelve a kis farkast, ki úgy tűnt kezd rendbe jönni. Bundájáról lassan elpárologtak a véres sebek és kezdte visszanyerte ezüstös fényét. Olyan lett, akár egy alvó…
-      Nővérkém…
Ez a halk, visszhangzó szó jelentette számára az igazi örömöt. Nem tudta pontosan honnan jött, de már épp fordult volna a háta mögé mikor… szembenézett az ágya melletti kisszekrény világos oldalával. Az óra épp ekkor kezdett el csörögni, azon idegesítő hangján.
-      A fenébe is… – morogta álmosan pislogva, arcát belefúrva puha párnájába. Egyáltalán nincs kedve felkelni. Aztán eszébe jutottak a történtek…
-      Olivér! – ült föl hirtelen, ezzel leverve az ébresztőt. Nem foglalkozott vele. Hová lett a kölyökfarkas? És hol van Olivér?
-      Szent ég! – rántotta le magáról a takarót, máris az ajtó felé rohanva, hogy átnézzen a szemközti szobába. Ott van. Ott kell lennie… vagy mindez csak egy álom volt? Kezét a kilincsen hagyva mély levegőt vett, majd elmosolyodott. Hát persze! A holdfarkas legendája… az öccse buta, tegnap esti meséje.
Az ajtón túlról mintha apró lábak trappoló hangját hallotta volna.
Vajon tényleg álom volt? És ha az is volt… ez most a valóság?
 
 
//Megjegyzés: Ezúton szeretnék köszönetet mondani a Debreceni Fantasy Orchestra tagjainak, amiért megalkották azokat a csodás és hangulatosa dalokat, amik ihletet adtak a következő történethez, de legfőbbképp Kutyának, aki megosztotta velünk őket. Bízom benne, hogy még sok ilyen fog születni.//
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához