LFG.HU

HammerTimeCafe
Abdul
novellaCimkek
Hol volt, hol nem volt, túl minden földi birodalmon, a világ legszéléhez közel, volt egy hatalmas rengeteg, és ennek a rengetegnek a közepén egy aprócska rét. Itt éltek a virágtündérek.
Minden télutón, amikor a rétet még puha hótakaró borította, egy aprócska virág dugta ki bimbóját a fehérségből. Lassan az égnek nyújtózott, kibontotta szirmait, és a szirmok közül előugrott a Hóvirág-tündér.
Hóvirág szertelen táncot lejtett a rét fölött, és fehér talpacskájának érintésére itt is, ott is olvadozni kezdett a hó. S amikor az egész rétet végigtáncolta, leült kedvenc fatönkjére, hüvelykujjai közé vett egy fűszálat, és szelíd dallamot zümmögött rajta, amire a többi tündér is ébredezni kezdett.
Nyíló virágok szirmaiból bújtak elő mindannyian: a félénk Árvácska, a pazar Százszorszép, a szikrázó Gyöngyvirág, a bölcs Ezerjófű, a harmatos Hajnalka, s testvére, az álmodozó Estike, és sorra mind a többiek.
A virágtündéreknek semmire nem volt gondjuk egész éven át: csak nevettek, játszottak és táncoltak, a tavasz kezdetétől egészen az ősz legutolsó napjáig. Akkor megtartották a Télünnepet, visszabújtak virágbölcsőikbe, és azokban szunnyadtak egészen a következő tavaszig. A gondos Tél pedig puha hótakarót borított rájuk, hogy semmi meg ne zavarhassa szelíd szendergésüket.
Emberfia soha nem látta a virágtündéreket, de ha látta volna is, minden bizonnyal a daliás Kardvirág, és a szende Nefelejcs szerelmes táncát csodálta volna meg legjobban. Amikor Csengettyűvirág csilingelésére Kardvirág megpörgette feje felett csillagfényből kovácsolt pengéjét, s Nefelejcs pergő, kék sziromszoknyájában körültáncolta, az olyan volt, mintha maga a bársony éjszaka simogatta volna végig a földre szállt Holdat.
 
Így ment ez számolatlan időkön át.
Ám egyik télen szokatlan dolog történt. Rossz szél támadt fel, és valahonnan a rengeteg legsötétebb fertálya felől három apró virágmagot fújt a rétre. S amikor következő tavasszal Hóvirág eltáncolta táncát, és kedvenc fatönkjén ülve megzümmögtette fűszálát, három ismeretlen virág bújt elő a földből.
Vörös volt az első, s egy tündérasszony lépett ki belőle. Ő volt Rózsa, aki izzó palástként viselte magán szíve gőgjét. Fehér volt a második, s egy tündérférfi lépett ki belőle. Ő volt Mákvirág, akinek hófehér sziromruhája romlott lelket takart. És sárga volt a harmadik, amiből egy csúf, nagyorrú tündérmanó lépett ki. Ő volt Büdöske, aki hajlott háttal szolgálta gazdáit.
A virágtündérek megörültek a jövevényeknek, táncolni, énekelni és játszani hívták őket, hogy együtt köszönthessék az új tavaszt. Ám a vörös Rózsa megvetően nézett rájuk, és rögvest parancsolgatni kezdett.
Puha fűszálakból trónust fonatott, királynőnek nevezte magát, Mákvirágot tanácsadónak, Büdöskét pedig kikiáltónak. Ezután fenséges színe elé hívatta a virágtündéreket, és örök hűségre eskette őket. A tündérek nem ellenkeztek: soha nem játszottak még ilyet azelőtt, és vidáman fogadtak mindent, ami új. De varázslatos teremtmények lévén semmi nem kötötte le őket sokáig, így másnap, amikor elszállt az újdonság öröme, új játékba akartak kezdeni.
Ám Rózsakirálynő dühösen toppantott, mert hallani sem akart ilyesmiről. A jólelkű tündérek kedvük ellenére folytatták a hódolást és hajbókolást, de mivel ugyanez történt harmad-, negyed-, és az összes elkövetkező napon is, lassan fáradni és hervadozni kezdtek. Egyedül Kardvirág és Nefelejcs nem hervadoztak, mert egymásból fakadó szerelem-játékuk minden másnál jobban éltette őket.
Nefelejcs örökké üde, szelíd szépsége tűnt fel Mákvirágnak, amikor úgy döntött, megszerzi magának a tündérlányt. Hiába menesztette azonban hozzá Büdöskét mézesmázos ígéretekkel, hiába küldött a leánynak mákvirág-porral hintett, ezüst pókhálóból szőtt finom ruhát ajándékba, Nefelejcs szívét nem sikerült meghódítania.
Ekkor aztán mást gondolt: romlott lelke minden ármányosságát összeszedte, és andalító szavakat suttogott Rózsakirálynő fülébe Kardvirág daliásságáról, szíve nemességéről, karja erejéről, és arról, hogy minden tündér közül ő illene leginkább királynője oldalára. Rózsa izzó gőgjét lassan tűzzé fokozta, s végül elérte célját – felkeltette úrnője vágyát Kardvirág iránt.
Így történt, hogy a királynő magához hívatta a tündérifjút – alkonyi nap véréből szárított porral szórta meg orcáját, hogy még kívánatosabbnak látsszék -, és olyat tett, amit még soha azelőtt: táncra kelt Kardvirág előtt.
Izzó fekete, és tébolyvörös lánggal égett Rózsakirálynő; buján és őrjítőn, nyersen, és mégis bódítón. S vad tánca, amiben nem az igaz szerelem lángolt, hanem saját maga iránt érzett, gőgös imádata, felperzselte az ifjú védtelen tündérlelkét.
Onnantól kezdve Kardvirág minden gondolatát Rózsakirálynő töltötte be: nem látott mást, csak sötéten izzó szépségét, nem hallott mást, csak lángja suttogását. Hideg szoborként állt királynője oldalán, és egy pillantást sem vetett többé kedvesére – s hogy így magára maradt, Nefelejcs még a többi tündérnél is inkább sorvadozni, és hervadozni kezdett.
Hiába vigasztalták társai: hiába bolondozott neki Hóvirág, táncolt előtte Százszorszép, akasztotta nyakába legszebb gyöngysorát Gyöngyvirág. Hiába suttogott fülébe bölcs szavakat Ezerjófű, hiába gyűjtötte neki a reggeli harmatot, s font belőle diadémot Hajnalka, amibe Estike alkonyfényt lopott, hogy bíborszínben világoljon; hiába morzsolt neki aranyrögöt a lomha Kőtörőfű csillámporrá, s hiába csilingelt fülébe csengő dalt Csengettyűvirág – Nefelejcs vigasztalhatatlan volt. Csak ült egész nap Hóvirág kedvenc fatönkjén, könnyes tenyerébe temetett arccal, és alig hallhatóan sóhajtozta: – Ne felejts… Ne felejts…
Mákvirág ekkor látta elérkezettnek az időt. Újra elküldte a lányhoz Büdöskét mézesmázos ígéreteivel, amikbe ezúttal a Kardvirág hűtlenségéről szóló szavait is beleszőtte. Ám hiába ármánykodott kitartóan heteken, hónapokon át, Nefelejcs szerelmét mégsem sikerült elnyernie.
 
Így telt, múlt az idő, míg lassan elérkezett Télünnep estéje; és ekkor jött rá végre Mákvirág, hogy Nefelejcs szívét soha nem fogja meghódítani. S mivel nem szokott hozzá, hogy akarata bármikor is beteljesítetlen maradjon, szörnyű düh tört rá.
Minden aljasságát összeszedte, és mákonyos szavakká formálta, amiket Rózsakirálynő fülébe csepegtetett. Nefelejcs gonoszságáról beszélt, arról, hogy a lány még mindig szerelmet érez Kardvirág iránt, s hogy visszaszerezhesse a tündérifjú szívét, aljas tervet forral Rózsakirálynő elveszejtésére.
A királynő hitte a gonosz szavakat, és éktelen haragra gerjedt – még vörös szirmai is feketévé váltak dühében. Felemelkedett puha fűszálakból fonott trónusából, és olyan táncot lejtett Kardvirág előtt, amit ember, s tündér soha nem látott azelőtt. Nem volt abban a táncban már gőg, sem buja csáberő – csak szíve feneketlen gyűlölete Nefelejcs iránt.
A csillagok zokogva futottak szét a táncot látva, s még az öreg Hold is felhőkkel takarta el arcát rémületében. A királynő pedig csak táncolt és táncolt, s Kardvirág szeme feketévé vált, mint az éjszaka. A megbabonázott ifjú vakon és remegve lépdelt Nefelejcs elé, elővonta csillagfényből kovácsolt pengéjét, s még mielőtt a többi tündér bármit is tehetett volna, elvágta szerelmese életét.
A penge nagyot csendült, és elenyészett, s az eldugott rétre néma csend borult. Csak Nefelejcs tépett, kék ruhájának szirmai hullottak lágyan a puha földre.
Mikor a tündérek magukhoz tértek döbbenetükből, némán felnyalábolták a tündérlány könnyű testét. Szelíden virágbölcsőjébe fektették, és szótlanul, mintha bársony sírokba feküdtek volna, maguk is szunnyadni tértek. Így tett Kardvirág is, némán és világtalanul, s így a három jövevény. A gondos Tél pedig, aki nem sokkal később érkezett, és akinek semmiről nem volt tudomása, puha hótakarót borított a rétre, mint azelőtt számolatlan éveken át.
A következő reggelen Hóvirág óvatosan kidugta fejét a hó alól, és négy tündér kivételével csendben felkeltette a többieket. Óvatosan összegyűjtötték Nefelejcs tépett virágruhájának szirmait, kézenfogták egymást, és szomorú körtáncba kezdve lassan végigszórták őket a hó felett. Aztán se szó, se beszéd, beléptek a rengeteg sötét fái közé, és örökre elhagyták rétjüket.
 
Hová tűntek? Nem tudhatjuk, és azt hiszem, soha többé nem is fogjuk megtudni már. Egyetlen dolog biztos csak: az, hogy túl minden földi birodalmon, a világ legszéléhez közeli sötét rengetegben van egy aprócska, elhagyott rét, s a réten egy egész évben befagyott, kék tó, aminek olyan színe van, mint a nefelejcsnek a tavaszi mezőn – s amit senki emberfia nem látott még azelőtt, és nem is fog, amíg világ a világ.
 
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához